Te, Én és a Csillagos Ég - BSD Szösszenetek

OsaNai

A szobában csend volt, csak kintről szűrődtek be zajok, az is csak az elhaladó kocsik zaja volt, ami hajnali fél kettőkor nem volt túl gyakori. Az ágyban két ember feküdt, háttal egymásnak. Ez furcsa volt, mivel minden másik alkalommal összebújva aludtak el. Most azonban nem. Mindössze fél órával ezelőtt volt, hogy összekaptak egy kis semmiségen, így most mondhatni haragudnak egymásra.

- Naito.... alszol?- szólal meg nagysokára a fiú, mire a lány hátrafordul.

- Nem.... Nem tudok.. Én.. Sajnálom ami tör.. - a fiú félbeszakította.

- Nem kell. Én kaptam fel feleslegesen a vizet, te nem csináltál semmit.- rázta meg a fejét a kötszeres, majd kitárja a karjait, Naito pedig ölelésébe bújik.

- Akkor nem haragszol? - kérdezi, Osamu pedig nemet int a fejével.

- Képtelen lennék haragudni rád sokáig, ahhoz túlságosan szeretlek. - mosolyodik el kedvesen a fiú, mire Naito szemeibe akaratlanul is könnyek gyűlnek.

- Naa, mi a baj édesem?- lepődik meg a fiú, de Naito csak elneveti magát.

- Semmi csak... Szeretlek... Nagyon.. - motyogja a lány, a fiú arcára pedig egy boldog mosoly kúszik. Hiába gondolná ezt mindenki, Naito nem az a típus, aki minden második percben valaki orrára köti, hogy szereti. Sőt, kifejezetten ritkán szokta megemlíteni érzéseit a barna hajú iránt, leginkább csak tettekkel mutatja meg. A fiú a lányhoz hajolt, majd összeérintette ajkaikat. Mikor elváltak, Naito Osamu mellkasára hajtotta fejét. Hallotta a fiú szívének dobogását, és ez megnyugtatta.

- Emlékszel arra, mikor először együtt aludtunk? Te tizennégy voltál, én tizenhat. Pár héttel azelőtt volt, hogy elrontottam volna a teljes életed... - komolyodott meg.

- Nem rontottad el... Ha akkor nem zárnak be, lehet most nem lennénk együtt... - motyogta a lány fejét Osamu mellkasába fúrva. Dazai átkarolta a lányt és magához húzta, fejét a Naito fején pihentetve.

- Igazad lehet...

- Folytatod?

- Persze... Szóval, te tizennégy voltál én tizenhat. Chuuya el kellett menjen valahova pont este, így ketten maradtunk otthon. Lefeküdtünk aludni, de valami rosszat álmodtál és sírva fakadtál. Aztán megkérdezted, hogy bebújhatsz-e mellém, végül pedig hozzám bújva aludtál el, nekem pedig már akkor megdobogtattad a szívem. Olyan pici és törékeny voltál, szinte eltűntél a karjaimban... Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyönyörű és erős nő lesz belőled... Bár, nekem még mindig pici vagy, de az is maradsz... Az én pici Naitom, senki másé... - fejezte be a történetet. Naito mosolyogva aludt a fiú karjaiban, fejét erősen a mellkasába fúrva, fél kezével a fiú pizsamáját markolta. Szája enyhén el volt nyílva és a fiú rettentő édesnek találta abban a pillanatban.

- Mondjuk, te mindenhogy édes vagy kicsi Naito... - kuncogott fel, majd puszit nyomott az alvó lány arcára. Fejét a párnájára hajtotta, majd karjaiban azzal, aki a világot jelentette neki ő is átadta magát az álmok világának. Még épp elkapta amint a lány azt motyogja álmában:

- Úgy szeretlek Osamu.... Mindenkinél jobban....