DOUBLE ODDS /Lando Norris Fanfiction/

3

Amelia

Lando és én egy elég kellemes délelőttöt töltöttünk egymás társaságában. Szerencsére Jason nem sok vizet zavart, ritkán szólt oda valamit, egész végig a telefonját bújta. Úgy tűnt, mint aki nagyban szervez valamit, a szokásos idegesítő énje pár óráig eltűnt. Azonban Lando egyre jobban kezdett ellazulni. Látszott rajta, hogy minél többet van a pályán annál lazábban és rutinosabban vette be a kanyarokat.

Alig akart lejönni a pályáról, újra és újra ment, addig amíg nem tökéletesített egy-egy kanyart vagy egyenest. Jó volt nézni, ahogy vezetett, volt benne valami ösztönös, mintha eggyé vált volna az autóval. Nehéz beismerni, de volt mit ellesnem tőle.

Persze minden pilótának sajátos stílusa van, nem lehet ugyanúgy leutánozni valakit, ez olyan mint az ujjlenyomat, teljesen egyedi. Mégis, sokat lehetett tanulni belőle. Észrevettem, hogy a 3. és a 6. kanyarban nagyon későn fékez, én már rég rátapostam volna a pedálra. Mivel mélyebben fékez, ezért végig a belső íven tud maradni, ha pedig előzni, vagy helyet megtartani akar, akkor nagyon jó taktika.

A kigyorsítással sem veszít annyi időt, ami értelmetlenné tenné ezt a fékezést. Tehát igen, volt mit tanulnom tőle.

A pálya mellett álltam és lenyomtam a kezemben lévő stoppert, amikor áthaladt a célvonalon. Majdnem fél perccel rávert a legjobb pályaidőnkre, hihetetlen. Eddig én tartottam a rekordot. Lassan megállt, kiszállt és odakocogott hozzám.

-Na milyen? – lihegve levette a sisakját és megpróbálta helyreigazítani a haját.

- Nem hiszem el, hogy sikerült megdöntened a pályacsúcsot – megráztam a fejem és felé nyújtottam a stoppert. Arcán hatalmas vigyor jelent meg, mintha most nyert volna meg egy igazi futamot.

- Király, ki tartotta eddig? Bocsánatot kell tőle kérnem – nevetve megtörölte az arcát majd nagyot húzott egy üveg vízből.

- Én voltam, úgyhogy hozzá is kezdhetsz – felhúztam a szemöldököm, ezzel jelezve, hogy várom azt a bocsánatkérést.

- Amelia se olyan rossz ám Lando – Jason odakiabált, de a szeme még mindig a telefon képernyőjére volt szegezve.

Lando letette a cuccát a kispadra és mosolyogva rámnézett. Tekintetét nem vette le rólam.

-Igen, azt elhiszem.

Szívem furán félreütött ettől a mondattól, meg attól ahogy rémnézett közben. Megköszörültem a torkom, bólintottam, majd zavartan eljöttem.

Az előtérben hagytam a táskám, a telefonommal együtt, úgyhogy amikor kezembe vettem rengeteg üzenet várt, mindegyikben ugyan az állt.

„Ma este 10-kor. Ne okozz csalódást."

Nagyot nyeltem, lezártam a telefont és mélyen elsüllyesztettem a zsebemben, hogy véletlenül se kelljen most ezzel foglalkoznom. Legalább még pár óráig.

***

Este 6 óra volt, már régen hazaértem a pályáról, a fiúk is elmentek. Lando az utolsó pillanatban még visszafutott hozzám, hogy megköszönje a segítséget.

-Figyu, bocsi, hogy egész nap engem kellett kísérgetni, de én jól éreztem magam – szeme szinte csillogott, mintha visszakapott volna valamit, amit rég elveszített. – Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam utoljára ilyen jól.

Fáradtan rámosolyogtam. Nagy lehet rajta a nyomás, ezért jó lehetett végre egy kicsit kikapcsolódni. Hirtelen felindulásból vállon veregettem.

-Ügyes voltál ma – válaszoltam. – Amúgy meg bármikor jöhetsz, szívesen segítek.

- Azt akarod mondani, hogy leszel a személyes edző-menedzserem? – incselkedve felhúzta a szemöldökét.