Titkok hálójában // H.S. /

Huszonhatodik fejezet

- Örülök, hogy vagy neki - szólalt meg egy kis hallgatás után. - Sosem gondoltam, hogy ismét megélem a napot, hogy bemutat a barátnőjének - nevetett fel.

- Én nem... Mi nem... Nem vagyok a barátnője - szűrtem ki nagy nehezen a szavakat a fogam között. Meglepve pillantott fel rám, enyhén összeráncolt szemöldökkel.

- Ne haragudj, azt hittem - mosolygott rám ismét. - Szerintem ő így gondolja - motyogta az orra alatt alig érthetően.

- Mi csak próbáljuk minél jobban megismerni a másikat - mondtam még mindig elvörösödve.

- Nem láttam így viselkedni három éve senkivel. Csak örülök, hogy végre boldognak látom a fiamat - vallotta be. - Különleges lehetsz neki. Az előző kapcsolatánál hónapokig könyörögnöm kellett neki, hogy találkozhassak Abby-vel - sóhajtott fel és az arcán szomorúság suhant át. Csak mosolyogva figyeltem rá, ugyanis nem tudtam mit válaszolni erre. Nem volt megszokott érzés, hogy így elbeszélgessek annak az édesanyjával, aki fontos nekem.

David szülei sosem kedveltek. Az ő szemükben csak egy elkényeztetett teher voltam a szüleim állása miatt. Sosem keveredtek velem vitába, de azon a kevés alkalmon, amikor találkoztam velük, mindig éreztették, hogy csak egy megtűrt személy vagyok abban a házban. Egyetlen egyszer nem nézett rám olyan mosollyal az édesanyja, mint most Anne. Sosem kezdett volna velem beszélgetést, az pedig sosem hagyta volna el a száját, hogy örül annak együtt vagyunk.

David mindig kifogásolta a kapcsolatom a szüleivel, tekintve, hogy az enyémek odáig voltak érte. Nem számított neki az a rengeteg erőfeszítés, amit tettem annak érdekében megkedveljenek, mert reménytelen eset volt. Természetesen az is az én hibám volt, mint minden egyéb, ami miatt a kapcsolatunk zátonyra futott.

Harry családja teljesen más volt. Gemma már az elejétől nagyon nyílt volt velem, és kereste a társaságom. Már akkor is, amikor még semmi nem volt köztem és Harry között. Mióta viszont megtudta, szerintem ő is örül neki, mert folyamatosan mosolyogva néz ránk. Anne pedig ugyanolyan befogadó volt velem, mint Gemma, annak ellenére, hogy betoppantam váratlanul.

- Sajnálom, hogy elrontottam a családi karácsonyt - böktem ki meggondolás nélkül, ami az eszemben járt. Olyan hirtelen nézett fel rám tágra nyílt szemmel a palacsinta tészta összeállításából, hogy azonnal rosszul éreztem magam.

- Nem rontottál el semmit, drágám. Egy kis színt hoztál az ünnepekbe. Nem mintha annyira komolyan vennénk manapság ezt az ünnepet, nekem csak az számít, hogy legalább egy évben egyszer együtt legyek a gyerekeimmel. És nagyon örülök, hogy idén te is csatlakoztál hozzánk - mondta őszintén. Megkönnyebbülten fújtam ki az addig bent tartott levegőt.

- Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem a reggelire utalva, de csak legyintett egyet.

- Olyan kicsi ez a konyha, hogy nem férünk el benne egyszerre ketten. Maradj nyugodtan és közben mesélj magadról - kért meg ismét mosolyogva.

Anne-nel egyszerű volt beszélgetni. Figyelemmel hallgatta az apró részleteket, amiket elárultam magamról, miközben teljesen elkészítette a reggelit. Ő is sokat mesélt a családjukról, elsősorban Harry-ről gyerekkori történeteket, amiken talán jobban mosolyogtam a kelleténél.

Éppen hangosan nevettünk, amikor a szeme mögém tévedt, és a mosolya még szélesebb lett. A következő pillanatban egy kéz csúszott a derekamra, majd egy mellkas nyomódott a hátamnak. Azonnal oldalra kaptam a fejem, Harry pedig egy puszit nyomott a csupasz vállamra, mert a pólója kicsit lecsúszott oldalra.

- Jó reggelt - dünnyögte a reggeli mély hangján, miközben a másik keze is a derekam köré fonódott, és szorosan magához húzott.

- Jó reggelt - suttogtam alig halhatóan. Az arca fel volt dagadva az alvástól, a szeme álmosan csillogott, a haja pedig szanaszét állt.