Az élet csupa meglepetés

14. rész《Enyém az utolsó szó》

Barom: Te ilyenkor sütsz?

Én: Éhes vagyok. A palacsinta pedig nem sok idő.

Barom: Értem.

Én: Megint buliba mész? - a kezem gyorsabb volt, mint az eszem.

Barom: Miért?

Én: Csak kérdeztem.

Barom: Baj lenne?

Én: Mi? Miért lenne baj?

Barom: Csak kérdeztem.

Én: Na megyek, mert sütnöm kell. Jó éjszakát.

Barom: Jó éjt, Mia.

A palacsinta nagyon lassan sül. És rengeteg lett. Holnap utánig ezt kell, hogy egyem. Elpakolva a konyhába a szobám felé veszem az irányt. Átváltom a lisztes pólómat egy trikóra, rá pedig felveszek egy cipzáras pulcsit. Befekszem az ágyba és hamar el is tudtam aludni.

~~~

Egy hangos csapódásra riadok fel. Mintha valakibe bezárta volna a bejárati ajtót. De az nem lehet, mivel én kulcsra zártam az ajtót. Majd lépteket is hallok. A telefonomért nyúlok és az első embert, akit a kijelzőn megpillantok felhívom.

- Mia?

- Isaac... Mit csináljak, hogyha ajtót csapódást hallottam?

- Mi? Te mégis miről beszélsz? - hallom rekedtes hangját, ami azt jelenti, hogy aludt és felkeltettem.

- Az, hogy valaki szerintem van a házba.

- Lehet csak anyukád az.

- De egyedül vagyok itthon.

- Mi? Hol vannak? - kérdezi.

- Anya... - halkabban folytatom. - Anya elutazott. Loren pedig elvitte Gabe-et a nagyiékhoz.

- Ne menj ki a szobádból.

- Mit csináljak?

- Mindjárt ott vagyok, csak ne menj ki a szobádból, ha tudsz valamit tolj az ajtód elé. - hallom a háttérbe beindulni a motort.

- Oké.

- Le kell, hogy tegyelek, mert különben nem tudok vezetni. Ne menj ki. - mondja és megszakítja a hívást. A telefont a kezembe hagyom, a másikba pedig hajlakott fogok. Az ajtó mögé állok, hogyha be is jön az illető, legalább a szemébe tudjak fújni. Félek. Nagyon is félek. A percek óráknak tűntek, mire hangos dörömbölés hangzik el az ajtóm másik feléről. Megfogok halni. Megfognak ölni.

- Amelia, itt vagy? Mia? - mikor meghallom Isaac hangját kiengedem a levegőt. Eltolom a szekrényt, amit nehezen, de az ajtó elé toltam. Szószoros értelmébe Isaac nyakába ugrok.

- Hé, jól van. Itt vagyok. - ölel vissza.

- Annyira féltem. - kezdek el zokogni.

- Hé, nincs semmi baj. - mondja és a vállára hajtom a fejem.

- Volt... Volt itt valaki? - szipogok.

- Valószínű. Az ajtó nyitva volt, amikor ideértem.

- Köszönöm. - mondom és még egyszer megölelem.

A rendőrség nem tudott többet mondani, mint amennyit eddig is tudtunk. Valaki betört hozzánk. De nem vitt el semmit. Mikor elmentek Isaac felé fordulok.