Titkok hálójában // H.S. /

Huszonegyedik fejezet

Az előadások alatt végig ez járt a fejemben, és szinte képtelen voltam figyelni. Colin ismét nem mutatkozott, így a pad alá süllyedve gondolkoztam. Az idő pontosan tükrözte a kedvem: az ablakon az eső nagy cseppekben folyt le, az ég pedig szürke színben pompázott.

Ebédszünetben kedvetlenül ültem be a kedvenc kávézómba, ami pechemre tele volt. Ha rosszra fordul az idő, a diákok úgy rohamozzák meg ezt a helyet, mintha ingyen osztogatnák a kávét. Már nagyon hely sem volt, így elvitelre kértem a kávémat, és csak ácsorogtam. Amikor felszabadult egy eldugott asztal, szinte azonnal lecsaptam rá. Figyelmen kívül hagytam a rosszalló tekinteteket, és elővettem a mobilom. Harry ma még nem keresett, pedig általában reggelente egy aranyos jó reggelt üzenetre szoktam ébredni.

Hiányzott. Talán úgy fogok hangzani, mint egy tinédzser, de legszívesebben minden szabad percemet vele töltöttem volna. Amikor legutóbb eljött hozzám, és egy kicsit megnyílt, végül mindketten elaludtunk. Bár nem így terveztük, reggel arra ébredtem, hogy szorosan magához ölel. Ébredés után egy picit kellemetlenül érezte magát emiatt, de aztán órákat töltöttünk az ágyban. Sokat beszélgettünk leginkább a semmiről, és az idő nagy részében csak egymás néztük. A háttérben halkan szólt a kedvenc lejátszási listája, ő pedig a hajammal játszott, miközben mindketten a gondolatainkba merültünk. Ez volt a legtökéletesebb reggelem hosszú idő óta.

Sóhajtva raktam el a telefonom, és valahogy túléltem a napot. Este hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a kedvenc gyorséttermünkbe Sophie-val. Fogalmam sem volt, hogy miért neheztel rám, de tudtam, hogy a kedvenc vegaburgere mindent megold.

A lakásba belépve a kanapén kuporgott egy pokróccal betakarózva. Az érkezésemre felkapta a fejét, és egy ideges mosollyal ajándékozott meg.

- Hoztam a kedvenced - mutattam fel a papírzacskót. Felcsillant a szeme, és úgy nyúlt érte, mintha egy éve nem evett volna.

- Te vagy a legjobb - köszönte meg burkoltan, és egy kicsit lazulni látszott a testtartása.

- Átöltözök - jelentettem ki mellékesen.

A szobámban idegesen rángattam le magamról a ruháimat és kaptam magamra egy fekete cicanadrágot és egy rózsaszín nagyméretű pulcsit. Bár én akartam ezt a beszélgetést, mégis tartottam a kimeneteltől. Hiányzott a legjobb barátnőm, akivel mindent megoszthattam. Most olyan volt, mintha egy idegennel osztoztam volna egy lakáson. Vagy egyedül.

Minden mindegy alapon sétáltam ki a nappaliba, ahol Sophie továbbra is békésen ücsörgött. Az érkezésemre összerezzent és kétségbeesetten nézett felém. Megragadtam én is egy pokrócot és letelepedtem mellé a kanapéra. Tágra nyílt szemmel néztünk egymásra és egyikünk sem mert megszólalni elsőre. Sóhajtva ráztam meg a fejem, majd belenyúltam a zacskóba és kivettem egy kis sültkrumplit.

- Szóval, miről akarsz beszélni? - törte meg a csendet. Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem az arcát.

- Most ez tényleg kérdés? Soph, mióta hazaértem Los Angeles-ből szinte menekülsz a társaságomból. Sosem vagy itthon, ha itthon vagy is teljesen levegőnek nézel. És már nem csak te, hanem Colin is. Mi folyik itt? - támadtam le. Pislogás nélkül meredt rám egy ideig.

- Én nem kerültelek, April. Egyszerűen csak tudtam, hogy előtted nem tudok titkolózni - sütötte le a szemét. - Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom - tette hozzá halkan. Kezdett felmenni a pumpa bennem, és egy fokkal idegesebben szólaltam meg.

- Mi az, hogy nem vagy benne biztos el kellene mondanod? Komoly baj van? Beteg vagy? Ezért hánytál reggel? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem vagyok beteg - rázta meg a fejét sebesen.