Tüphón arca

• 7.Fejezet •

Kezdettől fogva éreztem, hogy a férfi kapcsolata az emberekkel bonyolultabb, mint bárkié, akit eddig ismertem. A megvetés e lények iránt néha mint a felszín alatt megbúvó bővizű forrás, úgy tört felszínre belőle. Máskor mintha egy behegedt seb szakadt volna fel. Nem volt kérdés, hogy múltja tele van olyan rémes dolgokkal, amiket én talán elképzelni sem tudok.
De mégis, hiába küzdött ellene, a szenvedés, főként az igazságtalan szenvedés mellett Tüphón nem tudott vakon elmenni.

Így hát tudásának egy részét arra használta, hogy segítsen azokon, akikről más már lemondott, vagy észre sem vették, hogy szenved. Így történt, hogy páciensei legfőképp gyerekek, nők és állatok voltak. Az ő sorsuk sokszor tehetetlen dühöt gerjesztett benne, és fel kellett oldania ezt a feszültséget.
Sajnos azonban nem egyszer tanúja voltam, hogy Tüphón mindennek ellenére milyen választ kapott embertársaimtól. Nem volt ennek más oka, csupán a férfi különcsége és a maszk, amit viselt.

Arcom a szégyen pírjával égett, mikor láttam hogyan köpnek annak arcába, fújnak arra, aki segítő kezet nyújtott, csupán egy apró részletre hivatkozva. Én magam sokszor képtelen lettem volna nem dühvel válaszolni az ostoba, indokolatlan támadásokra. De Tüphón ekkor mégis tűrt. Ökölbe szorult keze ugyan remegett az indulattól, de bámulatos önuralommal fékezte magát. De a feszültség nőt benne. Minden ilyen sérelem nyomott hagyott rajta, és többé nem engedte el a férfit. Keserűen és rettegve gondoltam arra, mi lesz akkor, ha mindaz, amit elfojt, egyszer túlcsordul belőle... Akkor talán minden embersége elvész majd... egyszer a legerősebb gát is megroppan a súly alatt... Lesz, aki egyszer majd az áldozatául esik mindannak, amit ezek az ostobák tudatlanul egyre csak halmoznak.

Tüphón idejének egy részét elvette, hogy az előadásaira készült. Mindig volt elfoglaltsága, szüntelenül dolgozott valamin. Kezdetben szinte bűntudatot éreztem, mikor sátrába lépve úgy tűnt, mindig megzavartam valamiben.
De ez az érzés végül eltűnt, mivel sosem adta jelét, hogy valóban gondot jelentenék számára.

Néha megesett, hogy a férfi úgy elmerült saját elméjének zugaiban, hogy percekig figyelhettem anélkül, hogy jelenlétem tudatosult volna benne. Ez leginkább akkor fordult elő, mikor komponált. Amikor valamilyen hangszer volt a kezében, a külvilág mintha megszűnt volna létezni Tüphón számára.
A zene egyértelműen menedék volt. A hangokból merített erőt, hogy elviselje mindazt, ami benne kavargott és amit a külvilág tett hozzá ehhez a sötétséghez.

Ha véletlenül pont akkor látogattam meg, mikor hegedűjével a vállán játszott, vagy a padlón selyem párnái között ülve údot (arab lant) pengetett, az mindig olyan volt, mintha egy különösen intim pillanatban találtam volna a férfira.

A hangszerek akárha a szeretői lettek volna, hosszú ujjai úgy futottak végig rajtuk, kecsesen, becézően, szinte érzékién.
A kép minden alkalommal megkapó volt, és nehezemre esett nem csupán némán állni a sátor bejáratában és megbűvölten figyelni, hallgatni azt a furcsa, maszkos jelenséget a félhomályban akár órákig.

Nézni és hallgatni Tüphónt egyaránt felejthetetlen élmény volt. Egyáltalán nem csodáltam azt, hogy az emberek fizettek azért, hogy a színpadon lássák.

 A zene, amit játszott egészen más dimenziót nyitott meg azok számára, akik századunk divatos darabjaihoz szoktak. Nem negédes szalonzene volt ez. A dallamok, amik érintése nyomán életre keltek, inkább hasonlítottak régi, elfelejtett népdalokra. Volt, hogy valóban ismert darabot játszott kedvtelésből, de többségében saját szerzeményeit adta elő. Mindig lehetett tudni, mi az, ami a sajátja. Minden, amit játszott, hatott az érzelmekre, de azok a hangok, amelyek belőle születtek, mintha az érzések közvetlen hanggá formálása nyomán különös erővel bírtak volna. Számomra úgy tűnt, végtelen számú dalt komponált, kifogyhatatlanul áradt Tüphónból a zene. Ezek közül mégis alig néhányat rögzített kotta formájában. Mikor azt kérdeztem, nem tart-e attól, hogy dalai feledésbe merülnek, egész egyszerűen azt felelte, ő soha egy hangot sem felejt el, amit egyszer eljátszott vagy hallott. Minden ott van, ahonnan származik, az ő elméjében és lelkében.
– És mi lesz a zenéddel halálod után? – kérdeztem ösztönösen kissé megriadva.
Láthatóan Tüphónt ez a téma nem dúlta fel túlságosan.
– Ha meghalok, a zeném velem hal – felelte közömbösen, fel sem nézve rám, ujjait lantja húrjain végig futtatva.
Enyhe sértődöttséggel ráncoltam a homlokom, és tudtam, hogy tudja mit érzek.
– Úgy gondolod, zseniális bosszú ez az emberiség számára, igaz? – faggattam tovább a férfit. – Megfosztani az utókort attól a csodától, amit a zenéd jelent...
A húrok pendülése mellett Tüphón nevetése ütötte most meg a fülem.
– Ó, Sorana, nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba esel?
Makacsul megráztam a fejem.
– Ez igenis csoda. És ne játszd meg magad, Tüphón. Pontosan tudod, hogy milyen tehetség birtokában vagy.
Mérget vettem volna rá, hogy a maszk alatt mosolyog lelkesedésemen, de igyekezett komoly maradni.
– Vannak szerencsések, akik hallhatják a zenémet. És vannak azok, akik sosem fognak tudni a létezéséről. Ez van – vonta meg a vállát, és egy új dallamot kezdett pengetni. Lassú, andalító, keleties dallam volt ez, amely valamiképp az aranyvörösen lenyugvó napot juttatta eszembe. – Nem zseniális, de nem is rossz bosszú, ahogy te mondtad.
– Valójában nem tartod érdemesnek az embereket a zenédre, igazam van?
Halkan ismét felnevetett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez meglepett vagy gúnyos nevetés volt-e.
– A fenébe is... az élet jól megtréfált azzal, hogy téged az utamba sodort – mondta enyhe bosszúsággal. – Életemben nem találkoztam még senkivel, aki ennyit faggatott volna...