Az erdő lánya /Szünetel/

4. Fejezet - 𝕀𝕣𝕚𝕤

Egyenesen arra a személyre néztem, akinek nekimentem. Szőke haja a szemébe lógott. Szemei pedig kékek és ridegek voltak, mint a jég. Katona egyenruhát viselt. Ráadásul volt egy pár fém kitüntetés is a ruháján. Mögötte pedig még nagyjából 10 katona.

-Fenébe. Pont egy csapat katonába kellett belefutnom. - átkoztam magam a gondolataimban

A lendülettől, amivel neki mentem elvesztettem az egyensúlyom. Zuhanni kezdtem hátra felé. Már készültem az esésre, behunytam a szemeim, ezért nem láttam, hogy a férfi kinyúl az egyik karjával és elkapja a derekam. Fél kézzel meg tudott tartani. Most, hogy az esés elmaradt újra kinyitottam a szemeim.

Egyszerűen magába szívott a kék szeme. Az idő mintha csak megfagyott volna. Csak egymást fürkésztük. Végül ő törte meg a csendet:

- Jól vagy?

Magam sem tudom, hogy miért de megint elöntött a düh. A szám teljesen mást mondott, mint a szívem szeretett volna.

- Vedd le rólam a mancsod! - kiabáltam rá - Egyedül is boldogulok.

Azzal ellöktem magamtól.

- Igazán hálátlan vagy. - mondta
- Hé te! Tudod, hogy kivel beszélhetsz így! - rontott nekem egy katona

Valószínűleg annak a beosztottja, akinek nekiütköztem. Egy futó pillantást vetettem rá. Ő azonban úgy értelmezte, hogy segítséget akarok kérni. Micsoda barom.

- Ha annyira elboldogulsz magadtól is, akkor le tudod rendezni, nem? - mosolygott

Az a káröröm, ami kiült az arcára rendkívül idegesített. Mégis minek képzel engem? Rögtön megváltozott a véleményem róla. Most már láttam, hogy nem egy segítőkész ember.

- Ki kérte a segítséged? - sziszegtem neki

A katona felé fordultam, aki rámtámadt. Vegyük hát kezelésbe ezt a bolondot. Az övemhez nyúltam. Ott hordtam a kardomat. Egy pillanatig a kardtokomon tartottam a kezem, aztán meggondoltam magam.
Megmutatom ennek az egoistának, hogy kard nélkül is le tudom győzni a beosztottját.

- Figyelj csak! - suttogtam halálosan

A katona kardot rántott, pedig látta, hogy én nem.

- Na ez sem a becsületességéről lesz híres. - gondoltam

A katona ész nélkül támadott. Számomra nem csinált mást, csak a kardjával hadonászott, mint valami kisgyerek. Engem Lydia tanított kardozni. Ő pedig mesteri szintem űzte a kardvívást. Játszva kerülgettem a katona pengéjét. Lábaimat nem is kellet mozgatnom, maguktól mozogtak.

A katonán látni lehetett, hogy mindjárt ideggörcsöt kap. Nem bírtam ki. Hangos kacajban törtem ki.

- Egyszerűen szánalmas vagy. - vetettem oda az ellenfelemnek

Természetesen jó hangosan, hogy a vezér is hallja. Láttam a szemeiben, hogy nem pont így képzelte el az eseményeket. Rettenetesen mérgesnek tűnt.

Nekem pedig boldog volt a szívem, hogy fel tudtam húzni. Csak arra a pár pillanatra volt szimpatikus, amíg elkapott. Aztán megállapítottam, hogy egy arrogáns, egoista férfi. Egyre inkább úgy éreztem, hogy utálom a férfiakat. Többet egy sem ér hozzám, az biztos.

Pillantásom Zainre vándorolt. Amikor megláttam, hogy Tiak ül az agancsán majdnem elestem.

- Nekem végem van. - suttogtam

Tudtam, hogyha Tiak itt van, akkor Lydia mindenről tud.

- Ideje lelépnem. - közöltem

Egy egyszerű mozdulattal kiütöttem a kardot a katona kezéből, majd futni kezdtem.

Zain szavak nélkül is tudta a dolgát. Odaszaladt hozzám. És várta,hogy ráüljek. A katonák vezetőjén látszott, hogy nem érti a helyzetet. Milyen ostoba.

Felkapaszkodtam a szarvas hátára és vad vágtával elviharzottunk. Csak a por marad mögöttünk a katonák orra alatt.