Don't stop us now...

A taxis kezébe nyomtam pár bankjegyet és kiszálltam a kocsiból. A hideg orosz levegő váratlanul csapott arcba, egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom a táskámban. A taxi elhajtott, egyedül hagyva a kivilágított Moszkva utcáin.

Felkaptam a poggyászomat – ami egyetlen árva bőröndöt jelentett – és az előttem magasodó hotel felé vettem az irányt.

Ahogy beléptem az előtérbe, egy mély hang ütötte meg a fülem. – Morisuke! De jó, hogy ideértél! Hogy utaztál? – kérdezte mosolyogva Yato, a menedzserem.

– Ezek az orosz gépek meglehetősen kényelmetlenek – jegyeztem meg bosszúsan, kibontva a sálamat. – És nagyon hideg van.

A harmincéves férfi zengő hangon felkacagott. – Nos, isten hozott Moszkvában! Gyere, megmutatom, melyik lesz a te szobád.

Beszálltunk a liftbe, Yato megnyomta a negyedik emeletet jelző gombot, és közben szüntelenül fecsegett. – Remélem, kipihened magad. Holnap jó formában kell lenned, ne feledd. Jobb lesz, ha felvitetem neked a reggelit. Biztosan elfáradtál, sokat kell aludnod, meg ne tudjam, hogy megint éjfélig írogatsz az otthoniakkal! Meg kéne már tanulnod, hogy ne függj rajtuk folyamatosan...

A férfi hangja tompa zümmögéssé halkult, csak bámultam ki a fejemből. Alig fogtam fel, mikor a lift ajtaja egy csendülés kíséretében kinyílt.

– Ez lesz az. Itt van a kulcs, nehogy elhagyd! Jó éjt, Morisuke! – És egy pillanat múlva már a szobámban találtam magam, teljesen egyedül.

Ledobtam a csomagomat és egy gyors körülpillantást követően ledőltem a ropogós ágyneműre. Alig telt bele egy perc, már aludtam is.

***

– Mo-ri-su-ke! Késtél! – tette csípőre kezét Yato dühösen. Válaszul csak ásítottam egyet és hanyagul a hajamba túrtam. – Nos, mikor is találkozunk vele?

Yato a fejét csóválva nézett rám. – Te nem is vagy izgatott? Én mindjárt felrobbanok!

Az volt az igazság, hogy de, rohadtul izgultam. Elvégre nem mindennap edzhet együtt az ember a nagy jégkorcsolyalegendával. De igyekeztem nem kimutatni. A büszkeségem fontos tényező.

Megálltunk egy pad mellett. Dideregve szorongattam a kezemben a korimat rejtő táska pántját. Már éppen elfogott a gyanú, hogy az egész meghívás csak kamu volt, vagy csak szimplán egy álomban vagyok, mikor egy ezüstszínű fejet láttam közeledni.

– Üdv! – integetett Viktor Nikiforov. A pulzusom az egekbe szökött, a gyomrom görcsösen összeszorult. Nem tudtam elhinni, hogy valóban találkozhatok vele.

– Ü-üdv! – válaszoltam én is angolul. Viktor kezet nyújtott mindkettőnknek és vidoran intett, hogy kövessük.

Séta közben sikerült mellé férkőznöm. Igyekeztem nem túl feltűnően bámulni. Szóval ilyen élőben? Eddig csak a tévében és felvételeken láttam a most huszonkilenc éves férfit. Meglepett, hogy valamivel alacsonyabb, mint számítottam rá, és sokkal kedvesebb is.

– Nos, Morisuke – ha megengeded, hogy így hívjalak –, mondd, mennyi idős is vagy pontosan?

– Most augusztusban leszek húsz.

– És milyen magas vagy?

– Százhatvanhét centi. De ez nem számít a jégkorcsolyában!

Még mindig utáltam, ha lenéztek a magasságom miatt. Mikor még röpiztem, talán volt is rá okuk, de felső-közép után kezdett beindulni a korcsolya-karrierem, így azt abbahagytam.