szemeszter

sebes fogócska

egyszer beforr minden heg.
az összes horzsoláson
újraosztódik a hámréteg.
úgy érzem magam most,
mint az ovi udvarán
egy tavaszi délután.
a vér megalvadt a térdemen,
és már a szemem sem piros a sírástól.

tegnap estem el fogócska közben, ezen a héten negyedjére.
anyának megígértem ma reggel is,  hogy nem futkorászok többet észnélkül, hiszen mindig megbotlok a bizalomhiány gödreiben.

mégis, gondnélkül szaladgálni sokkal felszabadítóbb érzés,
mint a kiscsoportosokkal bemászni a homokozóba (amibe már valószínüleg beleszart pár kóbor macska).

a rohanás szinte eufórikus hatást kelt, ahogy kerülgetem a madárberkenyéket, érzem,
hogy én is szabad vagyok,
szabad, mint az a gólyapár, aki minden tavasszal az égigérő téglakéményre fészkel.

mégis, egy idő után véget ér ez a földöntúli érzés.
vagy jönnek érted a szüleid, vagy épp megbotlassz a saját lábadban.

az utóbbi gyakran előbb történik meg.
most is folyadék burjánzik a szememből és a sebemből egyaránt.

lemossa ica néni a sok koszt a lábamról,
azonban én bőgök tovább; irtózatosan  csíp a csapvíz. nem is ez fáj legfőkképpen, inkább az, hogy anya csalódott lesz.

azóta nyoma sincs a sebnek,
hiszen már nem kerget senki.
viszont ma odaléptem hozzád, gyengén megérintettem a vállad, és csak ennyit súgtam a füledbe:

- te vagy a fogó.