„Átlagos élet. Ebben a hitben éltem egészen tizennégy éves koromig. Akkor fedeztem fel ki vagy éppen mi is vagyok valójában. Mit ne mondjak... nem örültem neki. Ti hogyan reagálnátok le a hírt, hogy az egész életetek egy hazugság, hogy a szüleidnek hitt emberi lények és közted szinte semmi hasonlóság nincs? Még csak az emberi rész is csak részben stimmel...? Hát én nem jól reagáltam le. Márpedig annyira nem jól, hogy az a két kedves, jószívű illető, akik felneveltek, tudván mekkora kockázatot vállalnak velem, eltűntek a föld színéről... általam. Elszöktem. A lehető legmesszebb az otthonomnak immáron nem nevezhető helyről. A nagyvárosba érve éltem az utcán, illegálisan kerestem a pénzem. Nem, nem használtam ki a női adottságaim, annál inkább a kézügyességem, hogy egy-egy pénztárcát magaménak mondhassak. Ez az én életem. Tizennégy évesen már bűnözőként éltem. Nem tagadhatom, nem unatkoztam, de tizenhat éves koromban elhatároztam, hogy gimnáziumba menjek és folytassam azt, amiben már olyan jó voltam. Hazugságban élni. Mert egy démon fattya csak így élhet."