Az a helyzet a családdal, hogy nem te válogatod meg a családtagjaidat. A barátaidnál már szerencsésebb a helyzet. Kiválaszthatod, hogy milyen emberekkel szeretnéd körülvenni magad. Talán a közös érdeklődési kör lesz a barátság alapja, talán a személyiség alapján tartasz meg valakit az életedben, egy a lényeg: te döntöd el, hogy akarod őket, vagy nem.
A családnál ez más. Amint világra jössz, köteles vagy elviselni azokat az embereket, akikkel egy fedél alatt élsz. Meg kell próbálnod a kedvükben járni, hiszen ők tesznek ételt eléd az asztalra, ők állják a hobbijaidat. Egészen tizennyolc éves korodig köteles vagy azt tenni, amit ők akarnak. Így talán boldogan tölthetitek együtt az időt, minimális veszekedéssel. Mikor kezdődnek a bajok? Ha szembeszegülsz az akaratukkal.
A szüleim Philadelphia egyik legelismertebb ügyvéd párosa. Anya, mint válóperes ügyvéd keresi a kenyerét, apa pedig védőügyvéd. Még az egyetemen ismerkedtek meg egymással, diplomaosztó után pedig nem sokkal megszülettem én. Anya kivárta a két éves koromat, majd szinte azonnal dajkát fogadott mellém, és visszatért az egyetlen szerelméhez: a munkájához. Innentől kezdve magától értetődő, hogy a szüleim távoli szemlélői voltak az életemnek. Nem is akartak másik gyereket, azonban véletlenül besikeredett az öcsém, Henry. Abszolút nem tervezett gyerek, mert anya szerintem a háta közepére nem kívánt magának még egy problémát, főleg negyven évesen. A terhessége alatt felléphettek volna komplikációk, azonban az öcsém erős gyerek, és makkegészségesen jött világra, megmutatva az orvostudománynak, hogy bármi lehetséges.
Ő az én hősöm. A korához képest sokkal érettebb. Szerintem ő már most látja, hogy milyenek a szüleink, és megértette, hogy szembeszálltam velük azért, hogy az álmaimat üldözzem. Ő is hasonlóképpen tesz. Egész fiatalon beíratták baseball-ozni, legfőképpen azért, hogy levezesse a benne lévő felgyülemlett energiát. Azonban szüleim legnagyobb bánatára beleszerelmesedett a sportba. Őt még talán megpróbálhatják formázni, de már most látszik, hogy az én természetemet örökölte.
A szüleimmel egy éves vitába telt, mire beleegyeztek abba, hogy irodalmat tanuljak. Ők annak örültek volna, ha a nyomdokaikba lépek, nekem pedig ez volt a legutolsó, amit valaha csinálnék. Nehéz év volt, aminek a nagy részében inkább a nagymamámnál laktam. Végül nem tudom, mitől gondolták meg magukat, de beleegyeztek. Fizetik a tandíjat, cserébe annyit kértek, hogy ritkán látogassam őket. Legnagyobb szégyenük, hogy a lányukból csak egy újságíró lesz, a Williams Ügyvédiroda örököse helyett. Az öcsém miatt sajnálom a megállapodásunkat, miszerint csak ünnepekre mehetek haza, és Henry születésnapjára. Havonta egyszer életjelet adok magamról, de ezen kívül semmit nem tudnak rólam. Ezért tartottam rémes ötletnek Soph elképzeléseit.
- Ne csináld már, April! Ha meghallják, hogy hol vagy gyakornok, valószínűleg hanyatt vágódnak! Ezt nektek hülye sznobok - mormogta az orra alatt, amikor tudomást szerzett arról, hogy még mindig nem kötöttem a szüleim orrára a Spectator-t.
- Igen, és amint megkérdezik, hogy mik a feladataim, ki is röhögnek. Ha elmondom nekik, mit csinálok valójában ott, akkor megint hallgathatom magam a kiselőadást arról, hogy miért nem ügyvédnek mentem - forgattam meg a szemem.
- Legalább a nagyidnak mondd el! Az öreglány azonnal az orrukra dörgölné - nevetett fel halkan, miközben a konyhában próbált egy muffint összehozni. Fintorogva figyeltem a túl híg masszát.
- Biztos vagy benne, hogy nem kell bele több liszt? Ezt inni lehet - kavartam bele, de rácsapott a kezemre.
- Tudjuk, hogy te bármit meg tudsz sütni tökéletesre, de most ezt egyedül csinálom. Ha ehetetlen lesz is mosolyogva fogod megenni - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Visszafojtott mosollyal dőltem hátra a székben, és hagytam, hogy egy maga oldja meg a süteményt. Összeráncolt szemöldökkel kémlelte az alkotását, majd hatalmas sóhajjal nézett mégis rám. - Jó, nyertél. Segíts ki.
- Ez nem verseny - csóváltam meg a fejem, majd a recept megvizsgálása után viszonylag hamar varázsoltam muffin tésztát Soph innivalójából.
- Innen átveszem - lökött arrébb, és előmelegítette a sütőt. - Ne válts témát. Átlátok rajtad - húzta össze a szemét, mire megforgattam a szemem.
- Megmondtam, Soph. Nem akarom, hogy tudják - vontam meg a vállam.
- Ezzel az esélyét is elveted annak, hogy esetleg büszkék legyenek rád és elfogadják, amit csinálsz - jegyezte meg rosszallóan. Hangos sóhaj hagyta el a számat, miközben felkönyököltem a konyhapultra.
- Talán nem akarom, hogy büszkék legyenek. Nem tudod, hogy milyen emberek ők - válaszoltam, Sophie pedig szomorúan fürkészte az arcomat.
- Az alapján, amiket róluk meséltél, nem is akarnám megismerni őket - ismerte be halkan, miközben a berakta a muffinokat a sütőbe.
- Talán a nagyit fel kellene hívnom. Ő mindig is támogatott - gondolkoztam el egy pillanatra, amivel kivívtam magamnak egy mosolyt a barátnőmtől. Egy diadalittas mosolyt.
- És gondolj bele az anyád arcába, amikor közli vele, hogy végre elismernek - tette hozzá vigyorogva.
- Biztos nem számítana rá. De messze állok az elismeréstől - emlékeztettem szomorú mosollyal.
- Adj időt a főnöködnek. Nem sokára rájön, hogy mekkora tehetség vagy, és felvesz teljes állásban - biztatott, azonban tudtam, hogy nincs igaza.
Mr. Styles-szal a helyzetünk, egy kissé érdekes, ha finoman akarok fogalmazni. Miután váratlanul megjelent az irodámban, egy hétig nem is láttam. El voltam havazva a munkával, valamint az iskolai teendőimmel. Ő valami üzleti útra ment, amit csak szerdán tudtam meg Frankie-től. Ismét nem vitt magával senkit, pedig a gyakornokaként ott lett volna a helyem. Először fel sem tűnt a hiánya, mert hozzászoktam, hogy egész nap az irodájában van. Az tűnt fel, hogy nem jönnek hozzá fiatal nők egy fél órás hancúrra ebédidő után. A teendőimet továbbra is megtaláltam az asztalomon, és az email-jeimre sosem válaszolt még. Mikor visszatért, teljesen levegőnek nézett, és még csak köszönésre sem méltatott. Kezdtem hozzászokni a stílusához, így már nem vettem magamra a ridegségét. Megfigyeltem, hogy Dakotán és Frankie-n kívül amúgy sem kommunikált szinte senkivel. Az ebédlőben rémtörténeteket meséltek róla, de annyira szürreálisnak tűntek ezek a pletykák, hogy teljesen ignoráltam őket. A Dr. Kolt által megbízott feladatomat biztos segítették volna, azonban én az igazságot akartam megírni. Az irodalom professzorom a fülemet rágta, amiért nem tudtam még semmit felmutatni, de egy tökéletes hazugság megmentett. Azt mondtam neki, hogy ameddig nem készültem el vele, nem akarom megmutatni a vázlatokat. A végleges, tökéletes verziót szeretném majd odaadni neki, erre pedig várnia kell. Az igazság az, hogy még egy darab szót nem sikerült róla írnom. A pletykalapok kedvelt témája maradt továbbra is, de én egy teljes leleplező sztorit szántam neki.
- Figyelsz te rám? - hallottam meg a barátnőmet, mire azonnal visszatértem a valóságba. Megráztam a fejem, és lesütöttem a szemem.
- Bocs, kicsit elkalandoztam - húztam el a számat bűnbánóan.
- Azt észrevettem. Éppen arról papoltam neked, hogy nem egy seggfej főnök alapján kellene megítélned magad, akinek olyan szar az élete, hogy az a legnagyobb boldogsága, ha megalázhat téged - hadarta dühösen. Bármennyire is igaza volt, nem elégedtem meg ennyivel.
- Ha tényleg tehetséges lennék, akkor félre tudná tenni a megvetését irántam, és képes lenne csak a munkámat nézni. Elvégre profi - sóhajtottam fel, és lesütöttem a szemem. Sophie a következő pillanatban hozzám vágott egy konyharuhát. - Hé!
- Befejezted? Legközelebb személyesen megyek be és rúgom szét a főnököd seggét - felelte szúrós szemmel. Elképzelve a szituációt, nagyon nehezemre esett visszatartani a nevetésem. A szám elé kaptam a kezem, és szórakozottan figyeltem a százhatvan centis barátnőmet. Mr. Styles így megsaccolva még száznyolcvan centinél is magasabb volt, így nehezére esett volna Sophie-nak elbánni vele.
- Értékelem az erőfeszítést, de szerintem erre még nincs szükség. Pihentesd nyugodtan a ninja éned - kacagtam fel. A vonásai ellágyultak egy pillanatra, de aztán újra szigorú pillantást erőltetett magára.
- Ne becsüld le magad. Több van benned, mint amit az a seggfej lát - forgatta meg a szemét. Rosszallóan néztem rá a szóválasztás miatt, de igaza volt.
- Legalább egyetlen esélyt adna arra, hogy megmutassam neki - bosszankodtam tovább. Sóhajtva letette a kezében tartott konyharuhát.
- Nem tudom, miért ilyen ellenséges veled. Várj egy kicsit. Hátha olyan szituációba keveredtek, amiben kicsit jobban megismer - mondta egy halvány mosollyal. Majd a telefonom után nyúlt. Értetlenkedve kaptam az eszközöm után, de már megkaparintotta.
- Mit csinálsz?
- Felhívom a nagyid, ha már te nem fogod megtenni - felelt természetesen. Azonnal elkerekedett a szemem, és felpattantam a bárszékünkből. Megkerültem a pultot, és üldözőbe vettem. Sajnos sokkal gyorsabb volt, mint én, és pechemre egyszerre több dologra is tudott koncentrálni, mert egy óvatlan pillanatban rányomott a hívásra, miközben szinte átugrott a kanapén. Gyilkos pillantásokat vetettem rá.
- Ha ezt most megteszed, nem szólok többé hozzád - fenyegettem meg, de vigyorogva szorította a füléhez a készüléket.
- Megéri - vonta meg a vállát, majd a következő pillanatban beszélni kezdett. - Mrs. Sharp? Jó napot, Sophie vagyok, April szobatársa. Nem, ő is itt van. Beszélni szeretne önnel, csak meg kellett adni neki a kezdőlökést. Hogyne, máris adom. Viszont hallásra - csevegett a nagymamámmal, miközben én a kezembe temettem az arcom és képzeletben módokat kerestem arra, hogyan tudnám megölni Sophie-t abban a pillanatban. Sajnos nem jutottam sokra, és a nagyanyámmal már amúgyis beszélnem kellett volna, így megragadtam a telefonomat. A gyilkos pillantásom a barátnőm figyelmen kívül hagyta, és mosolyogva tátogni kezdett. - Később megköszönöd majd.
Persze, arra mérget vehetsz. Idegesen emeltem a fülemhez a készüléket, és egy halvány sóhaj hagyta el a számat.
- Szia, nagyi. - A hangom erőtlennek hangzott, meg sem közelítette a valóságot, és még számomra is idegennek tűnt.
- April, drágám, te vagy az? - kérdezte kicsit zavartan.
- Igen, én vagyok nagyi - erősítettem meg, valamivel magabiztosabban ezúttal.
- Már azt hittem, sose hív fel a kedvenc unokám - jegyezte meg cserfesen, mire elmosolyodtam. Sophie ezt látva, mint aki jól végezte munkáját elvonult a szobájába. Vele később számolok.
- Ez Henry-re nézve nem túl kedves - mondtam neki visszafojtott nevetéssel.
- Henry-t majd ráérek szeretni, ha idősebb lesz és nem látom minden hétvégén - magyarázkodott, miközben hallottam, hogy éppen rágyújtott. - Mesélj, drágám, mit kell elmondanod? Csak nem bajba keveredtél? Esetleg teherbe ejtett az a tökfilkó? Hogy is hívják? Don? - kérdezgetett, én pedig összeráncolt szemöldökkel hallgattam.
- David - javítottam ki. - Dehogy ejtett teherbe, nagyi - forgattam meg a szemem. - Már nem vagyunk együtt - vallottam be halkan. Hallottam, hogy a vonal másik végén felhorkant.
- Hála istennek - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Nagyi! - szóltam rá azonnal bosszúsan.
- Ne haragudj, drágám, de sosem kedveltem azt a fickót - mondta enyhe undorral a hangjában. - Nem hozzád való volt.
- Miatta már nem kell aggódnunk - biztosítottam szomorú mosollyal, miközben lesütöttem a szemem. Miatta már nekem biztosan nem kell aggódnom, figyelembe véve, hogy ő hagyott el.
- Isteni szerencse. Talán van új udvarlód? - faggatott tovább, mire eltűnt a szomorúságom, és hangosan elnevettem magam.
- Nagyi, manapság senki nem használja azt a szót, hogy udvarló - húztam el a számat még mindig hangosan kacagva.
- Ezek a mai fiatalok és a nyelvújításotok. Bezzeg az én időmben! Sorra sorakoztak az udvarlók dédnagyapád kertje előtt. Alig bírta őket elkergetni - kezdett el mesélni. Ezt szerettem a nagymamámban. A rengeteg "Bezzeg az én időmben" kezdetű történetét, amelyek minden egyes alkalommal emlékeztettek, hogy milyen vagány nagymamám van.
- Bárhogy nevezheted őket, csak udvarló ne legyen. Nagyon régimódi - magyarázkodtam, és szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatta a szemét. - Egyébként egyetlen sincs - vallottam be.
- Pedig egy ilyen szép ifjú hölgynek száz kérője is akadhatna! Akkor nem emiatt telefonáltál, drágám? Ha esetleg házasodni készülsz szólj jó előre, és bejelentkezek fodrászhoz. Tudod mennyire be van telve Martha - fecsegett tovább, én pedig folyamatos nevetéssel hallgattam.
- Nem, nagyi, nem hiszem, hogy egy hamar oltárnál fogsz látni. Azért hívtalak, mert kaptam egy állást - avattam be a részletekbe.
- Drágám, ez fantasztikus! Hol? Remélem újságíróként, hogy ha anyád megtudja megüsse a guta! - lelkesedett.
- Igen, egy elég jó lapnál vagyok gyakornok - mosolyodtam el magamnak.
- Mit szólt hozzá? - kérdezte sóhajtva, előre is félve a választól. Elhúztam a számat, mielőtt válaszoltam neki.
- Igazából te vagy az első a családban, aki tudja. Emlékszel a kis megállapodásunkra: ameddig nem látogatok haza hívatlanul, mint a család szégyene, támogatnak anyagilag és hagyják, hogy éljem az életem - mondtam monoton hangon.
Láttam magam előtt nagyanyám szomorú arcát, amint emlékeztettem a felállásra. A Sharp vérvonalban ez bevett szokás: az anyák arra vannak ítélve, hogy életük végéig háborúban álljanak a gyerekeikkel. Én ezért döntöttem el, hogy soha az életben nem fogok szülni. Sokáig aranyos gondolatnak tűnt, hogy egy nap majd a gyermekemet a kezemben tartom, de ha olyanná válnék, mint a saját anyám, azt sosem bocsájtanám meg magamnak. A nagyi elmondása szerint anno ő is így vélekedett ezekről a dolgokról, azonban az anyámmal mégsem alakult ki közöttük egészséges anya-lánya kapcsolat. Az unokáival mégis sikerült, és állítása szerint erre a legbüszkébb a világon.
- Szeretnéd, hogy magamra vállaljam a bűnbak szerepét, és megosszam a szüleiddel e csodás tényt? - kérdezte kissé meghatódva.
- Nem akarom, hogy még jobban utáljanak, amiért elhallgattam előlük - ismertem be.
- Drágám, engem fognak gyűlölni, ha megtudják. Anyád neheztel rám azóta a nap óta, hogy támogatom a szenvedélyed, apád pedig sosem volt annyira az életed része, hogy szembeszegüljön anyád akaratával. Ha megtudják, hogy a lányuk hamarabb oszt meg ekkora hírt a nagyanyjával, mint velük, még a mostaninál jobban is utálni fognak engem - nevette el magát, bár tudtam, hogy az öröme nem valódi. Jókedvvel próbálta leplezni azt a fájdalmat, amit ez a konfliktus jelentett neki. Nem hibáztattam. Néha egyszerűbb egy mosoly mögé rejtenünk a fájdalmat, mint megélni.
- Szerintem nekem kellene elmondanom nekik, de ameddig nem tettem le semmit az asztalra, szeeintem jobb, ha nem tudják. Meg tudod tartani a titkomat? - kérdeztem reménykedve az igenlő válaszban.
- Hát persze, kincsem - felelt meleg hangon. - Mikor láthatlak már? Hiányzol a vén nagyanyádnak - ismerte be, mire hangos sóhaj hagyta el a számat.
- Hálaadásra haza tudok menni, ha anyuék is rábólintanak - gondolkodtam el egy pillanatra.
- Az remek lenne. Akár nálam is megszállhatnál, ameddig itt vagy. Én sem leszek már fiatalabb és szeretnék annyi időt tölteni az unokámmal, amennyit csak lehet - vallotta be. - Elég nagy szívfájdalom volt, hogy elköltözöl. Csak tudni szeretném, hogy minden rendben az életedben és boldog vagy.
- Boldog leszek, nagyi. Ígérem - feleltem, és abban a pillanatban tényleg úgy is gondoltam. Az életem kezdett egyenesbe jönni, hosszú idő után pedig újra megláttam a fényt az alagút végén.
- És akkor halljunk csak azokról az udvarlókról - terelte el a témát, én pedig hangosan nevetve hagytam neki.
Még fél órát beszélgettünk telefonon a nagyival. Azalatt a fél óra alatt feltöltötte a szívemben azt az űrt, amit a család beteljesületlen fogalma hagyott. Amikor véget vetettünk a hívásnak, sóhajtva szorítottam a telefont a szívemhez, majd lehajtott fejjel Sophie szobájához kullogtam. Amikor óvatosan benyitottam, a laptopjával az ölében feküdt el az ágyon, fülhallgatóvalna fülében. Érkezésemre felkapta a fejét, és mosolyogva megszabadította magát az elektromos kütyüktől.
- Bejöhetek? - kérdeztem kerülve a tekintetét. Mosolyogva megpaskolta maga mellett az ágyat, ezzel szabad utat hagyva nekem. Gyorsan levetettem magam mellé, és a tekintetem szigorúan a plafonra szegeztem.
- Hogy ment? - érdeklődött nem túl lelkesen.
- Nagyon támogató volt - vallottam be szűkszavúan. Amikor nem válaszolt, sóhajtva fordultam át az oldalamra, hogy rá tudjak nézni. - Igazad volt. Sajnálom a viselkedésem. Nem kellett volna elméleteket gyártanom arról, hogyan foglak meggyilkolni. Csak segíteni akartál - sütöttem le a szemem. Összeráncolt szemöldökkel fordult ő is felém.
- Oké, először is. Ki a franc gyárt ilyen elméleteket? Szakemberre van szükséged, nekem pedig egy új lakótársra, aki nem gyilkolna meg - röhögte el magát. - Másodszor pedig. Tudom, hogy azt hiszed, nincs szükséged senki segítségére, de ez nem így van, April. Hagynod kell, hogy mások segíthessenek rajtad. Senkinek nem szabad megbírkóznia mindennel egyedül - ingatta a fejét.
- Legbelül tudom, hogy igazad van, mégsem akarok senki terhére lenni - ismertem be halkan.
- April, te magadra vállalnád a világ összes baját, ha tehetnéd. De ki az, akinek te át tudod adni a terheidet? És most ne merészeld azt mondani, hogy David, mert mindketten tudjuk, hogy belé egy fikarcnyi empátia sem szorult - forgatta meg a szemét. Zavartan beharaptam az alsó ajkam, mert igaza volt én pedig nem tudtam erre mit felelni. - Nem akarlak kioktatni. Csak azt mondom, hogy ne félj megnyílni az embereknek, mert előbb-utóbb minden, amit magadban tartasz, fel fog emészteni. Csak aggódok érted - vallotta be sóhajtva, én pedig csak bólintottam egyet.
Napokig gondolkoztam a beszélgetésünkön Sophie-val. Még akkor is ez járt a fejemben, amikor következő alkalommal dolgozni mentem. A szokásos heti cikkeket olvasgattam, mégsem tudtam száz százalékosan odafigyelni, ami hatalmas csúszást eredményezett. Teljesen el voltam havazva, és már kicsit aggódni is kezdtem, ugyanis az első napomon Mr. Styles világossá tette, hogy mivel jár az, ha nem teljesítek. Így amikor Dakota megjelent ebédszünet előtt az ajtómban, gondterhelt pillantást vetettem rá.
- Van kedved eljönni velem és Frankie-vel ebédelni? - kérdezte mosolyogva, mire egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat.
- Nem is tudom. Be kell fejeznem egy hatalmas adagot még ma - húztam el a számat, és az előttem heverő papírkupacra mutattam.
- Harry még mindig kinyomtatja a cikkeket? Milyen régimódi tud lenni - lépett oda hozzám összeráncolt szemöldökkel, és elvette az egyik papírt. - Ez pont az enyém. Remélem erről csak jókat írtál - nevetett fel, miközben tovább kutakodott.
- Addig még el sem jutottam - ismertem be, miközben a tenyerembe temettem az arcom.
- Ugyan már, April. Egy ebédszünetbe még senki sem halt bele. Van egy nagyon jó étterem az utcában, Frankie-vel néha oda szoktunk járni. Jönnöd kell - erősködött tovább. Egy pillanatig mérlegeltem a helyzetet, majd végül rábólintottam.
- Legyen - álltam fel, miközben összerendezgettem a papírkupacot. Elégedetten tapsikolt, majd türelmesen megvárta, ameddig a táskámba belehelyeztem a telefonomat. Mosolyogva indultunk ki, ám amikor Mr. Styles ajtaja előtt megállt, értetlenül néztem rá. - Mit csinálsz?
- Hátha lenne kedve kimozdulni - vonta meg a vállát, majd határozottan bekopogott. Mivel hangszigetelt volt az iroda, nem hallottunk választ. Már majdnem indulni készültünk, amikor kitárult előttünk az ajtó, és Mr. Styles magasodott előttünk.
- Igen? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, és a tekintete ide-oda cikázott közöttünk. Hatalmasat nyeltem a rideg pillantástól, amivel megajándékozott.
- Ebédelni megyünk. Van kedved jönni? - fecsegett gátlástalanul Dakota. A főnökünk lesajnáló pillantást vetett rám, majd ismét a lány felé fordult.
- Kit takar a megyünk? - kérdezte unottan.
- Frankie, April és én - válaszolt Dakota olyan hangsúllyal, mintha egyértelmű lenne.
- Nem vegyülök gyakornokokkal - forgatta meg a szemét, miközben felém biccentett. Teljesen megsemmisülve ácsorogtam, Dakota pedig dühös pillantást vetett rá.
- Beszélhetünk négyszemközt? - kérdezte szinte ellentmondást nem tűrő hangon a lány, miközben határozott mozdulattal ellépett mellette. - April, várj meg itt.
Nem mintha szándékomban állt volna bárhova is menni. Mr. Styles egy ideig farkasszemet nézett velem. Olyan gyűlölet sugárzott a tekintetéből, hogy beleborsódzott a hátam. Kihúztam magam, miközben álltam a pillantását. Ő törte meg pillanatot, amikor hatalmas sóhajjal megfordult, és behajtotta maga mögött az ajtót. Mivel nem zárult be teljesen, a következő beszélgetést akaratlanul végighallottam.
- Mégis mi a fene van veled? Tudom, hogy alapjában véve nem vagy egy társasági ember, de szegénnyel az átlagosnál is ellenségesebb vagy - kezdett bele a beszélgetésbe Dakota. Szinte rosszul éreztem magam, amiért kihallom a beszélgetést, de eleget tettem a kérésének, és nem mozdultam sehova. A táskám pántját birizgáltam idegességemben.
- Miért kellene egy gyakornokkal ebédelnem? - csendült fel a főnököm gúnyos kérdése.
- Ha nem akarsz, szépen is meg lehet fogalmazni. Olyan modortalan tudsz lenni néha, hogy az agyam is eldobom tőled - akadt ki Dakota továbbra is.
- Szerintem nem neked kellene megmondanod, hogy hogyan kellene viselkednem, Dakota - jött a szűkszavú válasz.
- Nem tudom April mivel nyerte ki az utálatodat, de amennyiben nem adott rá okot, szedd össze magad. Semmit nem tudsz róla - védett a barátnőm.
- És nem is szeretnék. Lesz még valami, Dakota? - kérdezte Mr. Styles unottan. Egy hatalmas sóhajt hallottam a lánytól, majd lépteket az ajtó felé. Egy kicsit kitárult az ajtó, majd megállt a mozdulat. Hirtelen gombóc keletkezett a torkomban, ugyanis biztos voltam vele, hogy lebuktam. Ha Dakota valahogy a főnökünk tudtára adja, hogy valószínűleg hallottam az egész beszélgetést, nekem végem lesz. Amikor beszélni kezdett, résnyire szorítottam a számat.
- Tudod, az a legnagyobb hibád, hogy teljesen elzárkózol mindenkitől és mindentől. Nem jó dolog a magányodba burkolózni, Harry. Nyitnod kellene mások iránt - felelte kimérten, mielőtt szélesre tárta az ajtót, és kilépett rajta. Morcosan bevágta maga mögött, meg sem várva a választ, és csodálkozva nézett rám. - Mennyit hallottál? - érdeklődött, miközben sétálni kezdtünk.
- Nem sokat - hazudtam a lehető legmeggyőzőbben.
A gondolataimba merültem, mialatt átsétáltunk az étterembe. A hely valóban szép volt, és az árak is viszonylag elfogadhatónak tűntek. Frankie és Dakota mélyen beszélgetésbe elegyeltek, én azonban kedvtelenül turkáltam az ételemben. Mr. Styles szavai jártak a fejemben, és menthetetlen űrt éreztem. Ott voltam egy remek gyakornoki állásnál, azonban a főnököm nem fog esélyt sem adni arra, hogy megmutassam a tehetségem. Mindezt azért, mert már az első pillanatban eldöntötte, hogy nem fog kedvelni. Dakota észrevehette a szótlanságom, ugyanis sóhajtva fordult felém.
- Mi a baj? - kérdezte szomorú mosollyal, mire kicsit visszatértem a való világba, és tágra nyílt szemmel néztem rá.
- Semmi - vontam meg a vállam. Már Frankie is aggódva leste az arcom, így kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
- Harry-ről van szó, igaz? - kérdezte a lány, én pedig félve bólintottam. - Rajtunk kívül senkit nem tűr meg maga körül, ha ez nyugtat valamennyire - simított végig együtt érzően a karomon.
- Nem csak erről van szó - vallottam be sóhajtva. - Egyszerűen ezek a szabályok, amiket felállít. Nem zárhatom be az irodám ajtaját, nem vesz komolyan, és Mr. Styles-nak kell hívnom, amikor alig pár évvel idősebb nálam - fakadtam ki. Mindketten összeráncolt szemöldökkel figyeltek, majd végre Frankie is beleszólt a beszélgetésbe.
- Nem volt mindig ilyen. Én már egyetem óta ismerem, és akkor teljesen más személy volt. Viszont diplomaosztó után az életében olyan változások következtek be, amiktől bárki elveszítené az eszét - ismerte be, rajtam pedig úrrá lett a kíváncsiság.
- Mik?
- Sajnos ezt nem mondhatom el. Hidd el, April, elmondanám, de nincs jogom ezekről beszélni - sütötte le a szemét. Mielőtt bármit mondhattam volna, Dakota közbevágott.
- Frankie-nek igaza van. Én már nagyon régóta ismerem Harry-t, vagy Mr. Styles-t, ahogy hívatja magát manapság, és történetek dolgok, amik megváltoztatták. Valahol mélyen még biztos ott van a régi Harry, de falakat épített maga köré, hogy senki se ismerhesse meg - húzta szomorú mosolyra a száját.
- Ti együtt jártatok régen? - kérdeztem azt, amit már az első találkozásunkkor meg kellett volna. Hitetlenkedve elnevette magát, majd megrázta a fejét.
- Isten ments. A nővére, Gemma szobatársam volt az egyetem alatt, és nagyon jó barátnők lettünk. Ha ő nincs, akkor Harry sose vesz fel a Spectator-höz - ismerte be, miközben megvonta a vállát.
- Ez nem igaz, Dakota. Baromi tehetséges vagy, és ezt ő is tudja - szólt közbe ismét Frankie. Dakota csak legyintett egyet, majd ismét nekem szentelte a figyelmét.
- Hidd el, April, ha jobban megismered, rájössz majd, hogy nem olyan szörnyű alak, mint amilyennek mutatja magát - mosolygott rám biztatóan.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném jobban megismerni - vallottam be, miközben lesütöttem a szemem.
- Pedig lehet jól tennéd. Veled a megszokottnál sokkal többet szemétkedik. A fél vesémet odaadnám azért, hogy megtudjam ennek az okát. Biztos nem csináltál semmit, amivel feldühítetted volna? - kérdezte Dakota kíváncsian.
- Az első munkanapomon - kezdtem el mesélni, miközben Frankie-re pillantottam. - Ameddig otthagytál, kijött az irodájából. Azt hitte, hogy azért vagyok ott, hogy kielégítsem a kívánságait - ismertem be. Frankie lesütött szemmel csóválta a fejét, Dakota pedig a szája elé kapta a kezét.
- Szóval azt hitte, hogy egy kurva vagy? - kérdezte hangosan nevetve.
- Dakota! - szólt rá Frankie, azonban ő is nagyon nehezen tudta visszatartani a nevetését. Látva a reakciójukat, bennem is átértékelődött a helyzet, majd egy perccel később én is csatlakoztam hozzájuk. Dakota már a szemét törölgette, amikor végre megszólalt.
- Ne haragudj April, de nem bírtam ki röhögés nélkül. Ez óriási! De kétlem emiatt lenne ilyen ellenséges veled. Talán azért, mert hasonlítasz egy kicsit Ab... - kezdett bele, de Frankie az asztalon átnyúlva rátapasztotta a kezét a szájára. Értetlenül néztem a jelenetet, majd amikor Dakota a fejére csapott, még kevésbé értettem a történéseket.
- Dakota, tudod, hogy ez nem a mi titkunk, hogy megosszuk másokkal - nézett rá ridegen Frankie. A lány vad bólogatásba kezdett, majd amikor Frankie a szituációt biztonságosnak ítélte, elvette a kezét.
- Ne haragudj, April. Nem az én titkom - ismételte meg ismét, de most inkább magának.
Csalódottan bólintottam, miközben egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Tudtam, hogy Mr. Styles sosem fog annyira közel engedni magához, hogy megtudjam ezeket az információkat. Másrészről megértettem Frankie-t és Dakotát, amiért nem akarták elárulni a barátjukat. Kezdtem beletörődni abba, hogy a pályafutásom a Spectator-nél rövid lesz, és szenvedéssel teli.