Áprilisban minden Jurij Gagarin nevétől volt hangos, valószínűleg nemcsak nálunk és a többi szocialista országban, hanem nyugaton is. Hosszas, hosszas rádióelőadások szóltak az űrrepülésről, az újságok címlapjain Gagarin szerepelt, a hivatali épületekben és a boltok kirakatában szintén ott díszelgett neve és arca a gondosan szerkesztett plakátokon. Az általános iskolában a gyerekeket arra biztatták, hogy a napközis foglalkozásokon az ő tiszteletére készítsenek valamit, a gimnáziumban pedig megkérték a rajz tehetséggel megáldott diákokat, hogy készítsenek kézzel transzparenseket. Én egy, a Komszomolszkaja Pravdából kivágott cikket fordítottam le, az újságot Vaszilijtól szereztem be. Ez volt az utolsó "munkám", amivel hozzátettem a diákközösség életéhez, az aulában a földszinti faliújságra került ki a fordítás, mellé tűzték ki az eredeti, orosz nyelvű szöveget.
Amíg a világ teljesen felbolydult a Gagarin űrrepülése miatt, engem sokkal egyszerűbb, számomra mégis nagyobb jelentőségű események foglalkoztattak, mint az első ember a világűrben. Közelgett a ballagás és az írásbeli vizsgák napja. A tablófotózás a hónap elején megtörtént, a képeken erőltetnem kellett a mosolygást, mert minden napom borzasztó idegeskedéssel telt. Anya könnyeit törölgetve szemlélte a felvételt, úgy büszkélkedett vele, mintha már legalább az egyetemre vettek volna fel. Vaszilijnak szintén tetszett a kép, bár amilyen feszült és ingerlékeny voltam, valószínűleg nem mert volna mást tenni, mint dicsérni. Angyali türelemmel ismételte át velem az orosz tételeket, és segített, amiben tudott, úgyhogy igyekeztem legyűrni a kirohanásaimat.
Lilla továbbra sem állt szóba velünk, de a megfeszített tempóban zajló tanulás ürügyén legalább Katka és Emma hajlandóak voltak tűzszünetet kötni. Gyakran vonultunk együtt a könyvtárba, Noémivel kiegészülve, mind a négyen kétségbeesetten görnyedtünk a tankönyvek felett. Matematikából éreztem a legreménytelenebbnek magam, hiába segített Katka, sírni tudtam volna, ha megláttam egy egyenletet. Néha eszembe jutott, milyen kényelmes lett volna magam mögött tudni Ivan Pokornyijovot – de rögtön emlékeztettem magam, milyen fenyegető lett volna magam mögött tudni Ivan Pokornyijovot.
Anya eközben egészen más miatt aggodalmaskodott. Vagy azon tanakodott, mit kellene az ünnepi ebédre készítenie, ami megfelelt Imrének, Vaszilijnak és nekem is, vagy azon, hol kellene megteríteni és hogyan, hogy kényelmesen elférjünk. Már kétszer leültette Vaszilijt, és alaposan kivallatta, mit szeret és mit nem, az orosz kissé megilletődötten, de készségesen válaszolgatott neki. Én csak fogtam a fejem szörnyülködve a háta mögött.
A ballagást április utolsó szombatján tartottuk. Imrét azon a héten péntekre vártuk haza, egy esti vonattal érkezett, anya vállalta ezúttal, hogy kimegy elé az állomásra. Jobbnak láttuk nem közölni előre Imrével, hogy Vaszilij szintén ott lesz az ünnepségen, nehogy megmakacsolja magát, és ne jöjjön haza. Bennem már negyedike óta fortyogott a harag testvérem iránt, anyunak viszont nem említettem, nem beszélhettem neki Gerleiről. Katka ugyan megkért, ne legyek túl szigorú Imrével, Vaszilij szintén nyugalomra intett, én viszont nem tudtam nem haragudni bátyámra. Valószínűleg a vizsgadrukk is megtette a hatását.
Aznap már nem voltak óráink, az utolsó év végi jegyeinket megkaptuk délelőtt, délután pedig az alsóbb éves diákok nekiláttak a díszítésnek. Tartottunk egy főpróbát is. Mivel az osztályunkban kevesebb fiú volt, mint lány, ezért nem tudták mindnyájunkat párba állítani. Katka és én vállalkoztunk, hogy mi szívesen ballagunk együtt. Bercsényi tanár úr kissé vonakodott ugyan, de végül rábólintott, azzal a feltétellel, hogy nem csacsogunk annyit az ünnepség alatt, mint órákon. A három ballagó osztály közül a miénk vonult középen, Katka és én a sor vége felé kaptunk helyet, mint a többi lány, akiknek nem volt rendesen fiú párjuk. Az aula oszlopai kora délutánra már roskadoztak a fehér és lila orgonából fűzött girlandok alatt, az egész épület megtelt a virág tömény illatával. A mi osztálytermünkbe még későn virító nárciszok is jutottak, valamint egy-egy piros tulipán elvétve.
Idegesítően lassan haladt a próba, mindenki sóhajtozott, sápitozott, néha egymás sarkára tapostunk véletlenül, fáradtan mosolyogva szabadkoztunk. Az egyik tanteremnél elakadtunk. Míg vártunk Katka azzal bajlódott, hogy letépjen két fürt orgonát az oszlopról. Az egyiket az én fülem mögé, a másikat saját hajába tűzte.
– Imre tud róla, hogy jön az udvarlód? – csevegett.
Az előttünk ácsorgó osztálytársaink kíváncsian megmoccantak.
– Nem – feleltem, vetettem egy figyelmeztető pillantást Katkára.
Megkértem Vaszilijt, hogy civilben jöjjön el a ballagásra, szerettem volna, ha a lehető legkevesebb figyelmet vonja magára. Nagyon vonzónak találtam díszviseletben, viszont ha abban jelent volna meg, mindenki őt bámulta volna.
Az előttünk lévő osztály kiaraszolt a teremből, aminek bejáratánál mi várakoztunk. Elhaladtukban kiszúrtuk Noémit, ő fintorogva intett oda nekünk az egyik fiú osztálytársa mellől. Odabent körbesétáltuk a szoros sorokba rendezett padokat, közben Katka nyavalygott, mennyire nincs kedve a rokonokhoz, akiket az édesapja hívott meg ünnepelni.
– Azt sem akarja megérteni, miért akarok elmenni Budapestre – magyarázta Katka nekihevülve, az orgona majdnem kihullott hajából, még időben kapott érte.
– Már biztos, hogy jönnél?
– Imre kinézett nekem egy pár tanfolyamot – bólogatott. – Az egyik csoporttársa édesanyja pedig ott dolgozik a tanulmányi osztályon, talán még az egyetemen is kapnék munkát gépírónőként.
– Az jó lehetőség lenne. Hátha tudna ott neked valaki segíteni, hogy felvegyenek.
– Aha, hátha. – Megigazította az orgonát a hajában. – Addig éljem túl ezt a rémes ballagást meg az érettségiket. Azt sem tudom, hol van a hülye matrózblúzom, évek óta nem vettem fel.
– Ne is mondd, szörnyen hülyén nézek ki benne.
– Abban mindenki hülyén néz ki, ne aggódj, nem fogod nagyon leégetni magad az udvarlód előtt.
– Remélem.
A próba után a végzős osztályokat szélnek eresztették, egyedül indultam haza. A kapuból még visszanéztem az épületre, néhány fiatalabb diák a főbejárat felé aggatott újabb orgonafüzért. Elszorult a torkom, ahogy az iskolát méregettem, Imrének igaza volt, valóban gyorsan elrepült az év. Kissé megrémisztett a gondolat, hogy véget értek a diákévek, hamarosan felnőttként kellett helyt állnom egy idegen városban, az egyetemen, aztán pedig, reményeim szerint, egy új országban, Vaszilij feleségeként, később a saját gyermekeim édesanyjaként. A felelősség ólomsúllyal nehezedett vállamra. Életem új szakaszának hajnalán nem akartam belegondolni, mi várt rám, felesleges még esküvővel, vízum kérelemmel, diplomával és gyerekneveléssel riogatni magamat.
Lépésről lépésre, így a legjobb – húztam ki magam, és elindultam hazafelé.
A konyhában hatalmas káosz uralkodott, anyu nekilátott előkészíteni mindent, amit csak lehetett a másnapi ebédhez. Amíg elszaladt Imréért az állomásra, én vettem át a helyét a konyhában. Azt sem tudtam, hova kapjak, és még a blúzomat is ki kellett vasalnom, valamint szerettem volna egy kis időt szánni magamra. Fel tudtam volna robbanni a rengeteg feszültségtől.
Zörrent a kulcs a zárban, Imre és anya léptek be az előszobába. Eldobtam a fakanalat, és egy szökkenéssel ott termettem előttük.
– Te! – rikkantottam.
Imre ölelésre emelte karjait. Teli tenyérrel kezdtem püfölni, ahol csak értem.
– Te undok, alávaló, alattomos... – Minden szót egy újabb ütéssel nyomatékosítottam.
– Au, Magda! Hagyjál már! – Imre védekezően tartotta maga elé a kezét, az apró helyiségben nem tudott hova menekülni.
– Magda! – kiabálta anya. – Magda, ha nem hagyod abba, esküszöm neked, én pofozlak fel!
Még egy utolsót csaptam Imre fülére, pihegve elhátráltam bátyámtól, arcom lángolt a dühtől.
– Mi a fenét műveltél már megint? – nézett anya Imrére.
– Ő ver engem, és még én mit műveltem?! – replikázott. – Hát hol itt az igazság?!
– Mikor mentél át a jogi karra a villamosmérnökiről, fiam?
– Miket irkálsz te Vaszilijnak? – szegeztem Imrének.
– Mert mit mondott neked az a ruszki? – kérdezett vissza.
– Tényleg azt írtad neki, ha bármi bajom lesz, az az ő hibája?
– Igen. – Imre kihúzta magát. – És ez így is van.
– Egy barom vagy! – förmedtem rá. – Ne akarj már beleavatkozni a kapcsolatomba! Én sem teszem, pedig rég lebeszélhettem volna Katkát a hülye fejedről!
– Te csak ne szólj abba bele! – fortyant fel Imre.
– Jó, akkor te se szólj Vaszilijhoz soha többé! Ne irogass neki, ne kérj tőle semmit! Hagyd őt békén!
– Mit mondtál már te annak a fiúnak? – tette csípőre kezeit anya.
– Semmit! Magda meg van teljesen őrülve ettől a hülye ruszkitól! – háborgott Imre.
– Ajánlom neked, hogy viselkedj holnap – figyelmeztette anya.
– Holnap? – Imre elborzadva meredt rá. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy jön ő is?
– De, jön, úgyhogy leszel kedves megemberelni magad.
– Nem hiszem el! – Imre felkapta táskáját, és benyitott a szobánkba. – Nem hiszem el! – Dühödten vágta le holmiját ágya végébe, és anya felé fordult. – Az egész város arról fog beszélni, hogy a mi Magdánk egy szovjettel állt össze!
– Mit érdekel az téged?! – csattantam fel. – Budapesten élsz, nem?
– Nem is magam miatt aggódik, hanem anyuért! – dühöngött Imre.
– Te csak ne félts engem, fiam – intette le anya.
– Igenis féltelek! Nem hiszem el, hogy belementél ebbe!
– Bárcsak téged állítottak volna földkörüli pályára – vetettem oda. – Téged le sem kellett volna szedni onnan.
– Na, jó, elég most már ebből – vágta el a vitát anya. – Imre öt perce sincs itthon, de máris tőletek zeng az egész ház. Imre – mutatott bátyámra –, azt ajánlom, kapd össze magad, és viselkedj illendően Vaszilijjal, mégiscsak ő a vendég. Ez a húgod ballagása, az ő napja, és ha Magda azt akarja, hogy Vaszilij itt legyen vele, akkor itt lesz. Neked ebbe nincs beleszólásod – tette hozzá ellentmondást nem tűrően, ugyanis Imre szólásra nyitotta száját. – Te meg, Magda – fordult hozzám –, majd az érettségin legyél nagyokos, ne most. Menj, vasald ki a ruhádat inkább, és hagyd a bátyádat kicsit lecsillapodni. Segíthetsz a készülődésben, miután kipakoltál – mondta még Imrének, aztán a konyhába ment.
Imre duzzogva-morgolódva fogott hozzá a pakoláshoz. Nem törődtem vele, kikerestem a szekrényből a blúzomat és egy fekete szoknyát, a másik szobába vonultam vasalni. Miután ezzel végeztem, gondosan vállfára tettem mindkettőt, és a szobámba vittem, a szekrény ajtajára akasztottam. Imre éppen végzett a táskája kirámolásával, lehuppant az ágyára, onnan figyelt.
– Mennyit mondott neked?
– Eleget. – Tartózkodóan fontam össze karjaim mellkasomon. – Nem ő verte meg Gerlei Palit.
– Nem? – Imre kételkedve hümmögött. – De azért ráijesztett?
– Semmi közöd hozzá.
– Gondolom, igen. – Megcsóválta fejét. – Látod, milyen erőszakos? Ki tudja, hogy bánna veled, ha elvinne magával!
– Nem ismered őt – ellenkeztem. – Mi lenne, ha kicsit megpróbálnál nyitottabb lenni? Még a végén találnátok valami fiús hülyeséget, amit mindketten szerettek, mit tudom én.
– Én? Vele? – horkantott fel Imre. – Biztos nem!
– Tudod, mit szerettek mind a ketten nagyon? – Nem foglalkoztam megjegyzésével. – Engem óvni a széltől is. Tessék, máris egy közös pont.
– Ha meg akarna védeni mindentől, akkor saját magával kezdené – okoskodott bátyám.
– Jaj, menj a fenébe. Ha lehet, ne mondj neki ilyeneket – figyelmeztettem –, különben esküszöm neked, tényleg föld körüli pályára állítalak. – Azzal faképnél hagytam.
Másnap reggel hatkor keltem, segítettem anyunak a konyhában, amíg időm engedte. A fürdőben készülődtem, felöltöztem és sminkeltem, tettem fel egy kicsit a cseresznyepiros rúzsból is, éppen csak annyit, hogy kicsit pirosabbnak tűnjenek ajkaim. A hajamat anya fonta be. Feszengve adtam át neki a sárga szalagot, a selymet tapintva egy pillanatra megint éreztem Ivan Pokornyijov ujjait vállamon.
A barna, pántos cipőben tipegtem el az iskoláig. Hamarabb indultam el, mint anyuék, a vendégeket egy órával későbbre várták, mint a végzősöket. Vaszilijjal még korábban megállapodtunk, hogy felveszi Imrét és anyut a Marx tér mögött. Magamban fohászkodtam, ki ne törjön a háború, míg elérnek a suliig. Felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a tantermünkbe, Bercsényi és az osztályunk fele már jelen volt, a padokon ott hevertek a tarisznyák és a ballagási csokrok. Megpillantottam Katkát is a rengeteg virág között, legnagyobb meglepetésemre, éppen Emma kontyból kiesett haját igazította meg.
– A ballagás titeket is összekovácsolt? – vigyorogtam rájuk.
– Nem hagyhattam, hogy kócos hajjal sétáljon végig az iskolán – morogta Katka. – Ez az utolsó jócselekedetem.
Lenéztem Emmára, ő félszegen mosolygott rám, moccanni nem nagyon mert, még mindig tartott barátnőmtől. Örültem, hogy a végére kicsit Katka is hajlandó volt megenyhülni. Arrébb toltam egy csokrot, és felültem a pad tetejére, figyeltem, hogyan ügyködött Katka Emma hajával.
– Nálatok is ugyanolyan agyrém a készülődés, mint nálunk? – érdeklődtem.
– Már túl vagyunk egy vitán – húzta el száját Emma. – Jolán mama összeszólalkozott anyával korán reggel.
– Sajnálom, Emma.
– Nálatok ki majrézik? – pillantott fel rám Katka. – Imre?
– Képzelheted – fintorogtam. – Nincs kedved átvinni magatokhoz?
– Hogy az én családomat hallgassa? Kösz, inkább nem. Esküszöm, jobban aggódom jelenleg azon, hogy apa és a nagybátyám ne verekedjenek össze, mint az érettségin. Nem is értem, mi a fenének kellett ezt a sok rokont ide csődíteni, ha mind utálják egymást.
Emma és én együttérzően hümmögtünk.
A tíz óra hamar eljött, felsorakozva, csokorral a kezünkben, a tömény orgonaillattól kicsit kábán vártuk, hogy megkongassák a harangot a földszinten. Hamarosan meg is történt, a harangszó visszhangot vert a falak között. Felhangzott odalentről az úttörők kórusának éneke, a Ballag már a vén diák-ot zengték.
– Vén! – háborodott fel Katka. – Kikérem magamnak!
A lányok cipőinek sarkai kopogtak az aula kövén, ugyanolyan lassan haladtunk, mint a próbán. Előbb az emeleten jártuk végig az összes termet. Az idősebb diákok unottan ácsorogtak az összetolt padok között, a kicsik kíváncsian néztek minket, a színes csokrokat, a fiúk elegáns öltönyét, a matrózblúzt a lányokon. A lépcsőn lefelé még lasabban haladtunk, a virágok között kilesve figyeltem a fokokat, nehogy leguruljak a többiek között. Katka kétségbeesetten kapaszkodott belém, hiába sziszegtem oda neki, ne szorítson olyan nagyon, különben mindketten elesünk. Megkönnyebbültem, amikor végre magunk mögött hagytuk az utolsó lépcsőfokokat.
Az úttörők az Elmegyek, elmegyek-et énekelték, elaraszoltunk előttük egészen a hátsó bejáratig, onnan pedig az iskolaudvarra. Kint kellemesen meleg, április végi idő fogadott, a közelgő május virágillatával telt meg a levegő. Fájdalmasan hunyorogtam egy kicsit az éles fényben az aula félhomálya után, a diákok sorfala felett elnézve a családomat kerestem a tömegben. Kiszúrtam Imrét, az alsóbb évesek feje felett integetett nekem és Katkának, kezében egy – minden bizonnyal kölcsönkapott – fényképezőgépet lóbált.
– Magda! Kata!
Barátnőm szélesen vigyorgott rá, én is elmosolyodtam. Kattant a gép, Imre feltartotta hüvelykujját.
– Nem úgy néz ki, mint akinek Vaszilij levert egyet – súgta Katka.
– Még szerencse – dünnyögtem.
Kicsit közelebb értünk testvéremhez, aki már a következő filmkockára tekerte a gépet.
– Anyu hol van? – szóltam oda neki.
– Arra – bökött Imre a háta mögé.
Lábujjhegyen nyújtózkodva leskelődtem, kicsit arrébb valóban megláttam anyát, a könnyeit törölgette egy zsebkendővel. Odaintett nekem, én, mivel a virágoktól mozdítani sem tudtam a karomat, bólintottam felé, jelezve, észrevettem. Mellette ott állt Vaszilij, kérésemnek eleget téve, civilben: fekete vászon nadrágot viselt, elegáns és könnyű barna felöltővel, szintén fekete nyakkendővel és fehér inggel. A többi vendég között nagyon magasnak és szőkének, egyenruha nélkül is idegennek tűnt. Láttam, hogy néhányan kíváncsian pislogtak rá, ő azonban nem foglalkozott velük. Nem integetett, mindössze rám kacsintott. Mögöttünk megint kattant Imre fényképezőgépe, megörökítve a szerelmes mosolyt, amivel Vaszilijt köszöntöttem.
Miután körbejártuk az iskolát, következett a műsor, amit a jó idő miatt az udvaron tartottak meg. Alig vártam, hogy túlessünk az ünnepségen, és rohanhassak a családomhoz. A csokor alatt kezdett elgémberedni a karom, és a gyomrom is korgott. Felsorakoztunk egymás mellett a többi osztállyal, közben Katka azon morfondírozott fojtott hangon, észrevenné-e valaki, ha megenné a tarisznyába rejtett pogácsát. Néha kilestem osztálytársaim mögül, fél füllel hallgattam a műsort, a tömeget kutattam a családom után. Közel húsz perc után szúrtam ki Vaszilijt kicsit messzebb, a kerítésnél, az egyik fa alatt cigarettázott, engem figyelt. Reméltem, hogy csak azért húzódott oda, mert dohányzott, és nem a bátyám miatt. Miután elszívta a szálat, visszasétált anyuhoz és Imréhez, követtem a tekintetemmel. Ő és a testvérem anya két oldalán ácsorogtak. Anyunak éppen csak a feje búbját láttam, az anyai szigor azonban a két férfi felé magasodott, szófogadóan csendben hallgatták a műsort.
Az igazgató utolsó búcsúja is véget ért, szélnek eresztették a ballagó osztályokat. Kapkodva elköszöntem Katkától, odaintettem Noéminek, és a szétszéledő diákok között elindultam a családom felé. Anyu könnyezve rohant elém, szoros ölelésbe zárt, éppen időben tartottam el a csokrot, hogy ne törjön össze.
– Jaj, megfojtasz – nyöszörögtem.
Valahol a virágok mögött kattant a gép.
– Olyan büszke vagyok rád, Magda – pityergett anya.
– Még csak elballagtam, anyu – veregettem meg hátát szabad kezemmel. – Majd akkor mondd ezt, ha felvettek egyetemre.
Kieresztett az ölelésből, szemeit törölgette egy zsebkendővel.
– Lassan felnőtt nő lesz belőled – szipogta. – Elrohant az idő, te jó ég!
– Állj Magda mellé, anyu, csinálok egy képet – utasított Imre.
Anya átkarolta derekam, igyekeztem vidámnak tűnni mellette, de kezdtem elfáradni. Pillantásom Vaszilijéval találkozott. Elkészült a kép, Vaszilij odalépett hozzám.
– Segítek – vette ki kezemből a csokrot.
– Köszönöm – rebegtem.
Lehajolt, és csókot nyomott arcomra. Tompán érzékeltem, hogy néhányan minket lestek. Nem foglalkoztam velük, örültem, hogy Vaszilij ott volt velem.
– Gyönyörű vagy, mint mindig – bókolt.
– Jaj, ne már – fanyalgott Imre
Szusszantottam egyet, Vaszilij csitított.
– Csinálj róluk is egy képet, fiam – kérte anyu.
– Minek? – húzta el száját bátyám.
– Na, akkor add ide azt a gépet, csinálok én!
Anyu kikapta Imre kezéből a fényképezőgépet.
– Ezt neked kell tartani – adta vissza bocsánatkérően a csokrot Vaszilij.
– Még egy kicsit kibírom.
Vaszilij átkarolta a derekam, és magához húzott, örömmel bújtam hozzá. Imre anyu mögött ácsorgott karba tett kézzel, idegesen nézett körbe.
– Mindenki minket bámul – zsörtölődött.
– Hadd bámuljanak – vetettem oda, miután elkészült a kép.
Anya visszaadta Imrének a gépet, és elvette tőlem a csokrot.
– Menjünk, vagy szeretnél még képet csinálni valamelyik barátnőddel? – kérdezte.
Körbenéztem, a kavalkádban nem láttam sem Katkát, sem Emmát vagy Noémit, Lillát viszont észrevettem a közelben, ő szintén a családjával fotózkodott.
– Amennyiben a mamlasz bátyám nem szeretne velem egy képet – fordultam anyuhoz –, mehetünk.
– Jól van már, jól van! – enyhült meg Imre. – Ne maradjak ki én sem.
A csokor Vaszilijhoz került, anyu csinált rólam és Imréről egy fotót.
– Sokáig marad? – morogta oda nekem Imre.
– Fogd vissza magad – sziszegtem. – Ugye, tudod, hogy ért magyarul?
– Igen? – hökkent meg Imre. – Jó tudni.
Lemondóan csóváltam meg fejem.
Felzárkóztam Vaszilij mellé, és megfogtam kezét, így sétáltunk anya és Imre előtt.
– Halálra untad magad? – kérdeztem a szolgálati kocsija felé bandukolva.
– Nem, volt mit néznem. – Szemei cinkosan mosolyogtak rám.
– Gyakorolhattad volna a magyart, mint ahogy azt eredetileg is szeretted volna velem – löktem oldalba.
– Az egy elég rossz hazugság volt mindjárt az elején – ismerte be.
Megszokásból előre ültem, anya és Imre hátul foglaltak helyet, bátyám feltűnően feszengett a kocsiban. Szórakozottan piszkáltam a csokrot, anyu és én a műsorról csacsogtunk hazáig. Gyakran sandítottam Vaszilijra, az orosz a visszapillantón keresztül fürkészte Imrét. Bátyám konokul hallgatott, és olyan sértődött képet vágott, mintha Vaszilij legalább felpofozta volna.
Otthon átkerült az asztal a konyhából a tágasabb nappaliba, anya az egyik legszebb étkészletünkkel terített meg. Ő a konyhába sürgölődött, Imrét maga mellé rendelte, hogy segítsen. Valószínűleg nem akarta kettesben hagyni őt Vaszilijjal, hálás voltam neki érte.
Kerítettem egy vázát, abba tettem a ballagási csokrot, és a szobámba vittem, az íróasztalra állítottam. Kicsit szomorúan érintettem meg az egyik levelet. Vaszilij hátulról karolt át, elhúzta a szalagot vállamról, kedveskedve csókolt nyakamba.
– Hihetetlen, milyen hamar elmúlt – motyogtam. – Mintha csak most kezdtem volna az évet, erre vége is. Szeptemberben alig vártam, hogy kikerüljek a suliból, most meg kapaszkodnék belé, nem akarok menni.
– Lehet, az egyetemet jobban fogod szeretni – vigasztalt Vaszilij.
– Lehet. – Megfordultam ölelésében, átkaroltam nyakát. – Örülök, hogy itt vagy.
– Én is. – Tenyere végigsiklott hátamon, derekamon állapodott meg. – Akkor is, ha a bátyád úgy néz rám, hogy még Rettegett Ivant is szégyenbe hozná.
– Ugye, nem idegesített nagyon?
– Nem szólt hozzám – vont vállat Vaszilij. – Édesanyád roppant aranyos módon próbált velem beszélgetni magyarul.
– És hogy ment? – somolyogtam.
– Nehézkesen megértettük egymást. Azt hiszem.
Kuncogtam, és hagytam, hogy csókra szomjazva húzzon magához, belesimultam az ölelésbe.
Nevetve néztem fel rá, miután elváltunk:
– Szerintem ez a rúzs jobban áll nekem, mint neked. – Kapkodva törölte meg száját kézfejével.
A fürdőben lemostam a rúzst, majd a nappaliba mentem Vaszilijjal, asztalhoz ültünk. Mellém húzta az egyik széket, és eligazította a terítéket, hogy kényelmesen tudjon enni mellettem. Ezzel végezvén hátradőlt, a székem támláján nyugtatta karját, átölelve engem. A levest cipelő Imre undorodva mért végig, kicsit nagyobb lendülettel tette a tálat az asztalra, mint kellett volna, egy kevés leves a terítőre loccsant. Vaszilij elhúzódott tőlem, felkapta a szalvétáját, felitatta a kiborult levest. Rosszallóan ciccegett, felpillantott bátyámra, és megcsóválta fejét.
Egy hosszú, feszült másodpercig farkasszemet néztek, Imre ujjai megfeszültek a tálon. Végül bátyám felegyenesedett, és kikiabált a konyhába anyunak:
– Miért nekem kell itt tüsténkedni, mint valami asszonynak?!
– Te hímsoviniszta barom – szidtam.
– Magda! – csattant rám anya a küszöbről. – Magda az ünnepelt – intézte bátyámhoz –, ő ma nem csinál semmit.
– Csak a drága vendégünket szórakoztatja nagy lelkesedéssel – morgolódott Imre.
– Jaj, nem hiszem el, hogy kiborítottad a levest! – sopánkodott anya. – Figyelj már oda, fiam! Mindjárt hozok neked egy másik szalvétát – mosolygott anya Vaszilijra, és elvette előle az elázott szalvétát.
– Köszönöm – mondta Vaszilij magyarul.
Imre ellenségesen méregette az oroszt, Vaszilij finoman, kissé kihívóan vonta fel szemöldökét. Bátyám hátat fordított, puffogva vonult át a konyhába, fojtott hangon kezdett vitatkozni anyuval.
– Muszáj feltétlenül a bátyám idegeire menned? – fordultam Vaszilijhoz.
– Igen – bólintott.
– Esetleg abbahagynád? – kértem.
Vaszilij a sárga szalagom végét piszkálta.
– Még mindig haragszom azért, ahogy karácsonykor bánt veled – árulta el.
– Nem kell, Imre bocsánatot kért.
Vaszilij az ujjai köré csavarta a selymet, az kisiklott szorításából, a vállamra hullott.
– Azt is szeretném – folytatta Vaszilij –, ha tudná, hogy nem hozhat döntéseket helyetted.
– Mi lenne, ha ezt egyszerűen megbeszélnénk, ahelyett, hogy az őrületbe kergetnétek egymást? – tettem fel a kézenfekvő kérdést. – Gerlei ellen teljes egyetértésben fogtatok össze, hol van az az összhang?
– Ismered a mondást: az ellenségem ellensége a barátom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ő meg én rögtön világi jó barátok lettünk.
– Imre akkor is a bátyám. Kérlek, ha már neki nincs esze, legalább neked legyen.
– Jó – adta meg magát Vaszilij. – Igyekszem jól viselkedni.
– Helyes. – Gyengéd csókot leheltem arcára. – Lehet, hogy később meg is jutalmazlak érte – súgtam fülébe.
– Igazán? – kapott szavamon. – Ugyanarra gondolunk?
– Ha tényleg viselkedsz, majd kiderül – érintettem mutatóujjam orra hegyéhez.
Mindnyájan asztalhoz ültünk, anya húslevessel kínálta Vaszilijt, teleszedte tányérját. Az orosz úgy tett, mintha Imre ott sem lett volna, nem törődött az őt ellenségesen vizslató bátyámmal.
Anya felvetette, hogy koccintsunk ballagásom alkalmából evés előtt. Én nem ragaszkodtam hozzá, ennek ellenére hamar előkerült négy pohár és egy üveg pálinka, anya magának és nekem egy kicsit töltött, Imre és Vaszilij poharát pedig színültig. A pálinka végigmarta torkomat, felköhögtem, Vaszilij megsimogatta hátam. Ő szemrebbenés nélkül hajtotta fel a pálinkát, letette a kiürült poharat tányérja mellé.
– Erős – krákogtam, és ittam a szódával kevert szörpből.
– Ez meg úgy megitta, mintha víz lenne. – Imre pohara keményen koppant az asztalon. – Lehet, iszákos, aztán ott derülne ki.
– Ha ő az, akkor te is – szúrtam oda.
– Ezek mind azok – acsargott Imre. – Ilyen a fajtája.
– Hagyd – súgta nekem Vaszilij.
– El se kezdjétek – fojtotta el a vitát anya. – Vaszilij, fiam – intézte az oroszhoz –, ha kell még, szólj nyugodtan.
– Köszönöm, nem kérek – utasította vissza udvariasan Vaszilij.
Evés közben nem nagyon esett szó, anya kérdezte néha Imrét az egyetemről, Vaszilijt a családjáról és a munkáról a hadseregben. Bosszantotta a levegőben lógó feszültség, akárcsak engem, próbálta kicsit barátságosabbá tenni a hangulatot, Imre azonban nem mutatott rá egy fikarcnyi hajlandóságot sem.
A második fogással végezve anya már mozdult, hogy leszedje az asztalt, de elkaptam kezét.
– Majd én – ajánlkoztam. – Imre segít – tettem hozzá parancsolóan.
– Hogyne – morogta ő.
A konyhába cipeltük a tányérokat, anya közben Vaszilijjal próbált beszélgetni. Észrevétlenül húztam be a konyha ajtaját magunk után, és bátyámhoz fordultam:
– Megpróbálnál normálisan viselkedni legalább ma? – pirítottam rá. – Mit ártott neked Vaszilij?
– Nézz már rá! – hadonászott Imre. – Erőszakos, iszik...
– Ugyanannyit ivott, mint te.
– De hát orosz! – fakadt ki fojtott hangon Imre. – Mit vársz egy ruszkitól? Mennél vele, mint egy szerelmes hülye, pedig ki tudja, miféle! Látod, Palikát is megfenyegette!
– Úgy teszel, mintha nem te bújtottad volna fel rá! Örülj neki, hogy anyunak nem mondtam el!
– Nem fogod elmondani. – Tudta, hogy megfogott. – A ruszkid miatt biztos nem.
– Ez az egy szerencséd van. Te ítélkezel itt Vaszilij felett, pedig te vagy az álnok, ráadásul az orrom előtt volt képed Gerleire uszítani Vaszilijt.
– Be akartam neked bizonyítani, hogy ő pontosan olyan, amilyennek én látom – magyarázkodott Imre.
– Persze – prüszköltem dühösen. – Akkor bezzeg jól jött, hogy orosz, amikor szükséged volt rá.
– Én téged akarlak megvédeni, fogd már fel!
Néhány másodpercig csak meredtünk egymásra dacosan, egyikünk sem engedett. Anya a másik szobában felnevetett valamin, erre rezzentünk fel.
– Figyelj – kezdtem nyugodtabban –, én nem kérem, hogy legyetek innentől fogva legjobb barátok Vaszilijjal. Csak azt szeretném, ha kicsit megpróbálnál megbékélni vele. Szeretem őt, vele akarok lenni, akárhogy hadakozol, ezen nem fogsz tudni változtatni.
Imre összeszorította ajkait.
– Akkor sem tetszik nekem – makacskodott.
– Könyörgöm, vágj már egy kicsit jó képet hozzá – tettem össze kezeim kérlelően. – Tegyél úgy, mintha Vaszilij itt sem lenne, mit bánom én, csak ne essetek egymásnak.
– Ezt mondd el neki is.
– Képzeld, ő van elég felnőtt, megértette, miért fontos nekem a mai nap, és miért szeretném, ha jobb lenne a viszony köztetek.
– Na, hiszen... – dohogott Imre. – Elég felnőtt, mi? Hány évvel idősebb tőled? Hat? Hét?
– Öt, de nem értem, ennek mi köze bármihez.
– Én meg nem értem, neked miért nincs ezzel semmi problémád.
Legszívesebben toporzékoltam volna tehetetlen dühömben.
– Csak fogd be a szád, ennyit kérek tőled. – Azzal sarkon fordultam, és visszamentem a szobába.
Leültem Vaszilij mellé, ő éppen azon fáradozott, hogy egy épkézláb magyar mondatot rakjon össze. Anya biztatta, elismételte helyes hangsúlyozással a magyar szavakat, Vaszilij azonban nem sokat tudott javítani oroszos akcentusán. Nemsokára Imre is visszatért, leült a helyére.
– Lemegyek elszívni egy cigit – tápászkodott fel Vaszilij. – Nem akarlak zavarni vele titeket.
– Menj csak – bólintottam. – Lemegy cigizni – tolmácsoltam anyunak.
– Igazán le kellene szoknia – okoskodott anya. – Ronda szokás, és rettenetesen egészségtelen is. Mi lesz, ha majd gyerekeitek lesznek? Nem dohányozhat mellettük, melletted pedig főleg nem, ha terhes leszel!
Égett a szégyentől az arcom. Elkaptam Vaszilij mosolygó pillantását, megjegyzés nélkül hagyta a dolgot, ő eljátszhatta, hogy egy szót sem értett.
– Anya – szóltam rá –, ne oktasd már ki, légyszíves. Vaszilij felnőtt ember, el tudja dönteni, mit akar.
– Akkor sem örülnék neki, ha melletted cigarettázna, amikor majd kisbabát vársz – erősködött.
– Korai még erről beszélni – legyintettem. – Épphogy túl vagyok a ballagáson.
– Egyetértek Magdával – kotyogott közbe Imre. – Lehet, nem is ez – köpte a szót – lesz a gyerekei apja.
– Nem csodálom, hogy majdnem buktál oroszból – szúrtam oda. – A magyart sem tudod normálisan beszélni.
– Normálisabban beszélem, mint a ruszki.
– Legalább próbálkozik – keltem Vaszilij védelmére. – Te viszont egy kukkot sem mersz előtte kinyögni, még magyarul sem.
– Nem te kértél rá, hogy kussoljak? – vágott vissza Imre. – Döntsd már el, mit akarsz.
– Elég legyen ebből! – Anya az asztalra csapott, az ottmaradt evőeszközök csörögve ugrottak meg. – Unom már, hogy állandóan fegyelmezni kell titeket. Nagy ló mind a kettő, mégis úgy civakodtok, mint két hülyegyerek a homokozóban. Ez a szerencsétlen fiú mit fog gondolni, milyen anyátok vagyok én, megnevelni sem tudtalak titeket!
– Én amiatt jobban aggódnék, hogy el akarja vinni a mi Magdánkat a Szovjetunióba! – háborgott Imre.
– Ezt már egyszer megvitattuk – torkolta le anya. – Magda meghozza a saját döntéseit, mint ahogy te is.
– Egyszerűen fel nem foghatom, mit láttok ebben az oroszban – mérgelődött Imre, és felállt a székről.
– Most meg hova mész? – gyanakodtam.
– Vécére. Szabad? – gúnyolódott.
– Menj – intettem. – Addig sem vagy szem előtt.
– Addig sem vagy szem előtt – utánzott Imre affektálva.
– Imre! – förmedt rá anya fásultan.
Bátyám duzzogva a mosdóba ment. Bezártam utána az ajtót, és lerogytam a székre, kimerülten támasztottam tenyerembe homlokom.
– Nem tudom, mit csináljak velük – motyogtam.
– Majd megnyugszik mind a kettő – paskolta meg vállam anya.
– Gondolod? – kételkedtem.
– Ha nem, majd én megcibálom a bátyádat.
– Én meg Vaszilijt.
– Ráfér ezekre a férfiakra néha – bölcselkedett anya. – Mind csak a saját igazát látja, makacsak, mint az öszvér.
– Nem emlékszem rá, hogy apu bármikor ilyen lett volna – jegyeztem meg.
– Jaj, lányom, dehogynem – sóhajtott anya. – Mennyit harcoltam vele! Szerettem én, persze, de Imrének meg neked is volt kitől örökölnötök ezt a nagy konokságot.
Fájdalmasan mosolyodtam el.
– Bárcsak itt lehetne – suttogtam.
– Tudom, lányom. – Anya a kezébe vette az enyémet, gyengéden szorította meg. – Nekem is nagyon hiányzik.
Blúza ujjával törölte meg szemeit, a bűntudat erőnek erejével, váratlanul támadt rám. Bárcsak válasszal szolgálhattam volna, bárcsak enyhíthettem volna az ólomsúllyal rá nehezedő gyászon. Néha azon kaptam magam, hogy Pokornyijov szavain rágódtam; miért beszélt úgy apuról, mintha életben lenne még? Jól értettem egyáltalán, amit mondott? Vagy egyszerűen csőbe akart húzni? Lehet, hátat fordítottam apunak?
– Látom ezen a fiún, mennyire szeret téged. – Anya szavai rántottak vissza a valóságba. – Az előbb rákérdeztem, mik a tervei, amíg te Imrét szapultad a konyhában.
– Anya, te jó ég, mit mondtál neki? – ijedtem meg.
– Csak érdeklődtem, mikor akar feleségül kérni téged. – Anyu könnyeden beszélt, mintha az időjárásról csevegtek volna Vaszilijjal. – Azt mondta, nemsokára, ősszel legkésőbb.
– Jaj, anya, miért kellett neked erről faggatni?
– Ezt így illik, Magdácska, ha apád itt lenne, neki kellett volna kivallatnia. Rám hárult a feladat. Aztán ne higgye, hogy azért, mert nem az édesapád vagyok, hanem az édesanyád, nem fogom megszorongatni egy kicsit.
– Nincs erre semmi szükség.
– Az én lányomnak tisztességesen kérjék meg a kezét – jelentette ki anya. – Engem nem érdekel, micsoda katonatiszt ő, a fakanál mindenkin ugyanúgy csattan.
– Anya!
Elképzeltem, ahogy anya egy fakanállal csapkodja az egyenruhás Vaszilijt, és nem bírtam ki, nevetnem kellett. Anya szintén kuncogott.
– Na, ne aggódj, kedvelem én őt.
– Legalább te, ha már Imre nem – komorultam el megint. – Tényleg – kaptam fel fejem. – Ez a jómadár hova lett? Beleesett a vécébe?
– Az még a jobbik eset. – Anya talpra szökkent, ugyanaz a gyanúja támadhatott, mint nekem. – Csak nem Vaszilij után ment a bolond.
Kilestünk a folyosóra: a mosdó ajtaja résnyire nyitva maradt, a villany nem égett odabent. Imrét nem találtuk sem a konyhában, sem a közös szobánkba. Szitkozódva téptem fel az ajtót, kirontottam a lépcsőházba, és szaladtam lefelé. Nem jutottam messze, ugyanis a második emeleti lépcsőfordulóban botlottam Vaszilijba és Imrébe. Vaszilij a falnak támaszkodva, karba tett kézzel állt bátyámmal szemben, aki hevesen magyarázott. Elnézve kettejüket, azon sem csodálkoztam volna, ha Vaszilij egyszerűen Imre képébe röhög, bátyám pedig ráront az oroszra. Nem mintha lett volna esélye ellene, Vaszilij erőfölényben volt.
Lépteim zajára mindketten felnéztek, csípőre tett kézzel, mezítláb álltam a lépcső tetején. Meghunyászkodva hátráltak el egymástól.
– Fél percre sem lehet nektek hátat fordítani – szólaltam meg magyarul. – Egyszerűen borzalmasak vagytok mind a ketten.
– Ő követett – sietett megjegyezni Vaszilij oroszul.
– Gyáva féreg – morogta Imre, Vaszilij egy sötét pillantással jelezte, hogy megértette.
– Mit piszmogtok ti itt egyáltalán? – futottam le az utolsó fokokon, megálltam mellettük, végigmértem előbb Vaszilijt, aztán Imrét.
Összenéztek, ezúttal ellenségeskedés nélkül, néma megállapodásban.
– Meg ne tudjam, hogy megint Gerleit piszkálnátok – fenyegetőztem. – Esküszöm mindkettőtöknek, nem állok jót magamért, ha megint rajtakaplak titeket valamin.
– Nem csináltunk semmit – emelte maga elé kezeit védekezően Imre. – Csak beszélgetünk, mint... leendő sógorok.
Vaszilijra sandított.
– Beszélgetünk, Magda – értett egyet az orosz.
Lemondóan sóhajtottam.
– Gyerünk vissza – parancsoltam.
Hagytam, hogy Imre előremenjen, aztán Vaszilijhoz fordultam, anyanyelvén súgtam oda:
– Elfelejtheted azt a jutalmat.
– Na, na! – tartotta fel mutatóujját. – Én meg sem szólaltam, a bátyád beszélt hozzám.
Hümmögve színleltem töprengést.
– Nem érdekel – döntöttem, és követtem testvérem.
Mindössze pár lépést tehettem: majdnem felsikkantottam a meglepetéstől, ugyanis Vaszilij hátulról ragadta meg csípőm, és rántott vissza, egyenesen karjaiba zuhantam. Egyik lábam tehetetlenül kalimpált a levegőben, a másik pedig esetlenül támaszkodott a lépcsőfokon. Vaszilij keményen csókolt, bódultan viszonoztam, az ingébe kapaszkodtam.
Hangos torokköszörülés szakította meg a pillanatot. Vaszilij elvált tőlem, mindketten felfelé pislogtunk, ahonnan a hang jött. Imre támaszkodott a korlátnak fejünk felett.
– Neki jó hamar megbocsátottál – jegyezte meg epésen.
– Menj már innen! – förmedtem rá. – Te meg eressz el – intéztem Vaszilijhoz.
Talpra segített, és követett a lakásba. Anya odabent már Imrét szidta, bátyám, természetesen kikérte magának, hogy bármi rosszat tett volna. A délután hátralévő részében sértődötten hallgatott, ha kérdeztük, kurtán felelt. Vaszilij ellenben hízelgett nekem is, anyunak is, és én valóban nem tudtam rá sokáig haragudni. Közelsége egy kicsit megnyugtatott a vizsgák előtt, még ha a feszültség közte és Imre között nem is oldódott.
Az érettségire egy újabb lépésként tekintettem a közös életünk felé. Próbáltam azzal nyugtatni magam, a vizsgák sem félelmetesebbek Ivan Pokornyijovnál. Viszont ha választanom kellett volna, hogy inkább teázgatok megint a tábornokkal, vagy esek át a szóbeli magyar érettségin Szabó tanárnővel, nem feltétlenül döntöttem volna az érettségi mellett.