21. fejezet - Egy visszautasíthatatlan meghívás

691 41 14
                                    

– Április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép! – harsogta az úttörők kórusa, Bercsényiné elismerően bólogatva állt előttük.

Noémi és én a tornaterem hátuljában ücsörögtünk a bordásfalak alatt, és savanyú, zöldalmás keménycukorkát ropogtattunk. Tőlünk néhány lépésnyire Peti társalgott egy csapat másik fiúval, KISZ-tagokkal. Noémi néha feléjük sandított.

– Lilla sem normális – háborgott. – Mégis mi a fenéért jó ez? Ráadásul a Lévai Eszterrel barátkozik! Akkora annak a lánynak a szája, mint a bécsi kapu.

– Gondolod, hogy pletykálni fognak? – aggodalmaskodtam, és elővettem egy zsebkendőt, megtöröltem könnyező szememet.

Szerda volt, az első napom a suliban betegségem után. Bár a háziorvos erősködött, hogy még maradjak otthon, én szerettem volna visszamenni az iskolába. A lázam lement teljesen, köhögni is ritkán köhögtem, mindössze az orrom meg a könnyem folyt állandóan. Nem akartam lemaradni az érettségi vizsga előtt, ezért tengernyi zsebkendővel felszerelve ültem vissza az iskolapadba.

Előző délután nem Emma, hanem Katka hozta el nekem a házi feladatot. Feldúltan ecsetelte, hogy Lilla szintén visszatért a suliba, de nem hajlandó sem hozzá, sem Noémihez szólni. Feltételeztem, hogy hozzám sem, ami be is igazolódott, még csak felém sem nézett. Tartottam tőle, hogy pletykálni fog Vaszilijról és rólam a nagyszájú Lévai Eszternek, az osztálytársának, akivel Noémi helyett barátkozott. Lehet, hogy már szárnyra kaptak szóbeszédek rólam és Vaszilijról, de nem akartam, hogy Lilla meg is erősítse őket.

– Félek tőle, hogy tényleg mindent elmond neki – csóválta fejét Noémi. – Mármint ha az oroszodra gondolsz.

– Igen, rá.

– Hát, Magda... – Bekapott egy újabb cukorkát, azon keresztül szűrte: – De ne aggódj. Úgyis nemsokára itt az érettségi.

– Pont nem az érettségi előtt hiányzott ez nekem – dörmögtem kedvetlenül.

Térdemre könyökölve figyeltem a próbát. Noémi megint a konferanszié szerepet kapta, nekem Bercsényiné semmit sem osztott, azt mondta, betegen nem akart tovább terhelni. Ennek ellenére megkért, hogy maradjak, váltani akart velem pár szót, és én reméltem, semmi köze ennek Katyin hirtelen halálához.

Miért is lenne? Hiszen mit tudhatott a tanárnőm bármiről is? Ivan Pokornyijov ügyesebben őrizte a titkait ennél.

Ráharaptam a cukorkára, a kórus épp elhallgatott, igyekeztem halkan elrágcsálni a cukrot. Vaszilij szombaton egészen sokáig maradt nálunk, anya, ígérete ellenére, nem zavarta őt el, még azt is hagyta, hogy az orosz adja be nekem azt a gusztustalan Erigon szirupot. Az orvosságtól elbóbiskoltam. Még rémlett, hogy megegyeztünk, szombaton ismét meglátogat, aztán puha csókot nyomott homlokomra búcsúzóul.

Próbáltam nem rágódni azon, vajon mit tett Katyinnal, hébe-hóba mégis azon kaptam magam, hogy ötletelgetek, hogyan tette el láb alól. Megmérgezte, abban biztos voltam. Nem akartam elképzelni, ahogy éppen belecsempész valamiféle halálos szert Katyin italába vagy ételébe, de néha... Néha láttam őt; szenvtelennek és engedelmesnek, végrehajtotta Pokornyijov parancsát. Elhessegettem a képet, és igyekeztem annak látni, aminek eddig: az én szerelmes Vaszilijomnak.

A próba után elköszöntem Noémitől, a többieknek hátat fordítva törölgettem meg orromat, majd odamentem a műsorfüzetet rendezgető Bercsényinéhez.

– Jobban van, Magda? – mosolygott rám.

– Többé-kevésbé.

– Sajnálom, hogy marasztaltam, viszont mindenképpen szerettem volna még ma beszélni magával – szabadkozott, és táskájába tömte a füzetet. – Jöjjön, üljünk le egy kicsit.

A határvonalon túlWhere stories live. Discover now