Anya még azelőtt elaludt, hogy Vaszilij megérkezett volna értem. Nem akartam felkelteni, ezért rövid üzenetet körmöltem neki egy cetlire, hogy elmentem, és a szokott időben érkezem. A dohányzóasztalon hagytam a papírt az ágya mellett, a konyhába osontam, felmarkoltam a Vaszilijnak szánt szatyrot, és siettem szerelmemhez.
Hideg volt a füst illatú februári éjszaka, a napokkal korábban leesett, a lámpák fényében narancssárgának tűnő hó kemény buckákba fagyott az utca szélén. Egy ilyen buckába nyomta bele Vaszilij a félig elszívott cigarettát.
– Már láttam! – szóltam oda neki félhangosan.
– Lebuktam – tárta szét karjait.
– Hiszen úgyis megéreztem volna rajtad. – Roppant a hó csizmám alatt, ahogy a járdáról kievickéltem hozzá, könyökömet tartva segített. – Vagy nem terveztél megcsókolni egész este? – vontam fel szemöldököm.
– Dehogynem – hunyorgott vidáman, lehajolt, hogy könnyű csókot nyomjon számra. – Ez micsoda? – vette ki kezemből a szatyrot, és belelesett.
– Anyuék már készítettek farsangi fánkot a menzán, hozott neked belőle.
– Milyen kedves.
A hátsó ülésre tette a csomagot, majd kinyitotta nekem az ajtót, és udvariasan segített bemászni a járműbe. Az út felét csendben tettük meg, és bár Vaszilij nem tűnt különösen feszültnek, hezitáltam kissé, hogy rákérdezzek, mi történt, miután Katka és én elhagytuk a laktanyát.
– Jól vagy? – érdeklődtem végül.
– Jól. – Felém sandított. – És te?
– Én is – bólintottam. – Hát... Averkij Szergejevics? – puhatolóztam.
– Nos, megkapta a tábornoktól a magáét, az biztos – dörmögte Vaszilij.
– Sajnálom, hogy felfordulást okoztunk – motyogtam. – Nem akartam bajba keverni Averkij Szergejevicset vagy téged vagy Alekszandr Grigorjevicset...
– Magda. – Vaszilij szorított egyet a combomon. – Mi lenne, ha ma este nem gondolna egyikünk sem Rettegett Ivanra? Csak te meg én, más nem számít.
– Jó ötlet – mosolyogtam rá.
– Készültem egy kis meglepetéssel is – jegyezte meg sejtelmesen.
– Ó, igazán? – derültem fel. – Mi az?
– Akkor nem lenne meglepetés, lelkem. Na, mesélj addig: hogy állsz a regénnyel? – kíváncsiskodott.
– Nem túl jól – ismertem be. – Kifog rajtam.
– Még jó, hogy nem mindjárt a Háború és békét nyomtam a kezedbe..
– Azt is kilopod nekem a könyvtárból? – nevettem.
– Bármelyik könyvet, amelyiket csak szeretnéd.
– Igazi úriember – cirógattam meg arcát. – Egyszer nekifogtam ám a Háború és békének – meséltem. – Az első két kötetet el is olvastam, de a harmadikat valamiért nem kezdtem el. Magyarul, persze. Emlékszem, hónapokig szerelmes voltam Andrej Bolkonszkijba – sóhajtottam ábrándosan.
– Andrej Bolkonszkijba? – hümmögte Vaszilij szenvtelenül. – Szóval igazából a Bolkonszkij herceg féle férfiak az eseteid?
– Miből gondolod, hogy te nem vagy olyan? – Végigsimítottam mellkasán, ujjaim a zubbonyán átfutó szíjba akadtak.
– Bevallom – keze elkapta az enyémet, és kissé lejjebb csúsztatta az öv mentén –, hogy közel sem olyan gondolataim támadnak most, édes Magda, mint amilyenek a herceg fejében megfordulnának.
– Máson sem jár az esze, hadnagy elvtárs – csipkelődtem, és kiszabadítottam magam szorításából.
– Kikérem magamnak! – színlelt felháborodást.
A gyümölcsösbe érve izgatottan ugrottam ki a kocsiból, türelmetlenül toporogva vártam, hogy Vaszilij odasétáljon mellém, és világítsa az utat a zseblámpával. Kéz a kézben indultunk el a csúszós domboldalon felfelé. Idegesen dobolt a zseblámpán, felnéztem a fényben halványan kirajzolódó vonásaira, szája szélét rágcsálta.
– Rá akarsz gyújtani? – kérdeztem rá.
– Ennyire feltűnő, hogy majd' meghalok egy cigiért? – morogta.
– Eléggé – csóváltam meg fejem. – Na, gyújtsd rá, ha nem bírod ki – forgattam szemeim.
– Az előzőt épphogy elkezdtem! – mentegetőzött, és átadta nekem a lámpát, hogy cigarettát vehessen elő.
Akárhogyan hadakoztam vele, még mindig lehetetlenül vonzónak találtam, ahogy jólesően kifújta a szürke füstöt, merengve bámultam. Amit Vaszilij, persze, észrevett.
– Na, mi az? – lökött oldalba könyökével.
– Semmi – fordítottam el fejem.
Eleresztette kezem, és vállamat átkarolva húzott magához, úgy bandukoltunk házikóhoz. A tornácon aztán Vaszilij eldobta a csikket, és benyitott, megszokott mozdulattal kapcsolta fel a villanyt. Pillantásom rögtön az asztalon álló lemezjátszóra esett.
– Hát ez honnan van? – kérdezte, és bezártam magam mögött az ajtót.
– Averkijtől szereztem.
Vaszilij az asztalra dobta kabátját és kucsmáját, a kályhához lépett, hogy begyújtson.
– Ő tud róla? – Letettem a zseblámpát a lejátszó mellé, érdeklődve vettem szemügyre.
– Már hogyne tudna! Ő adta a lemezeket is.
Kibújtam a kabátomból, és a Vaszilijéra tettem. Kíváncsian vettem kezembe a kupacon legfelül heverő lemezt, próbáltam kibetűzni a zeneszerző cirillel nyomott nevét. Kimondani nem mertem, mert biztosra vettem, hogy rosszul hangsúlyoznám.
– Averkij Szergejevics zenekedvelő? – csodálkoztam.
– Az. Zenél is, kiválóan játszik hegedűn és zongorán.
– Éppen ő? Sosem gondoltam volna! – hitetlenkedtem.
– Látod, látod, mondtam, hogy ne ítélkezz olyan hamar. – Rázárta a fellobbanó lángokra a reteszt, és odalépett hozzám. – Ismered Sosztakovicsot? – vette ki a lemezt a kezemből.
– Nem – ráztam meg fejem.
– Annyira nagyon én sem – ismerte be Vaszilij, és vigyázva kivette a korongot a papír tokból, hogy a lemezjátszóra tehesse.
Hamarosan lágy dallam hangzott fel csendesen.
– Ez mondjuk pont ismerem. – Vaszilij a kezét nyújtotta. – Szabad egy táncra, szépséges hölgyem?
– Jaj, nem tudok táncolni! – tiltakoztam elpirulva.
– Én sem – vont vállat Vaszilij. – Na, gyere, nincs itt rajtunk kívül senki.
– És te nem fogsz kinevetni, mert kétballábas vagyok? – akadékoskodtam.
– Dehogy – somolygott.
Derekamnál fogva magához húzott, balomat a vállára tettem, jobbomat a kezébe csúsztattam. Kicsit esetlennek éreztem magam, de hagytam, hogy vezessen. Szerelmesen csillogó szemeit és gyengéd mosolyát néztem, miközben a dal kellemesen zengett a februári éjszaka csendjében. Az erőre kapó tűz néha vidám lendülettel pattant egyet.
Halkan felkacagtam, amikor Vaszilij hirtelen megperdített, szorosan simultam vissza ölelésébe.
– Emlékszel, hogy azt mondtad, nem vagy romantikus típus? – suttogtam.
– Még mindig nem tartom magam annak. Csak miattad teszek ki magamért.
– Igazán?
– Nem vagyok benne biztos, hogy tisztában vagy vele, mennyire bolondulok érted, Magda – duruzsolta.
– Majdnem annyira, mint én érted – leheltem.
Csípőmbe markolva döntött hátra, óvatosan kóstolt alsó ajkamba. Tenyerem válláról tarkójára siklott, követelőzve karcoltam végig körmeimmel, mire Vaszilij belemosolygott a csókba, mielőtt elmélyítette volna. A lemez átugrott egy újabb, simogató dallamra, de csak tompán fogtam fel, hogy egy zongora játszik kedvesen a háttérben, egész lényemmel Vaszilij érintésére koncentráltam. A jobbomat tartó keze derekamra csúszott, ujjaim ismét megakadtak a mellkasán átfutó szíjban.
– Vaszilij? – pihegtem, elválva tőle.
– Mi az? – ráncolta homlokát.
– Ugye... – Nyeltem egyet, az övet piszkáltam. – Ugye tényleg magaddal viszel?
Értetlenül fürkészett.
– Édes Magda – fülem mögé tűrt egy hajtincset –, hiszen megígértem, nem? Nélküled már nem is mennék sehova.
– Helyes – nyugtáztam elégedetten, és újra magamhoz húztam.
Jóleső csókokkal és sóhajokkal kísérve vetkőztettük egymást a szobácska felé hátrálva. Otthonosan ismerős érzés volt, ahogy meztelen hátam a heverő anyagához ért, és ahogy Vaszilij ölelésembe simult combjaim között. Ujjaim végigfutottak gerince vonalán, kellemesen borzongott bele. Hirtelen ötlettől vezérelve löktem egyet rajta, hogy megfordítsam a helyzetet, és én legyek felül. Kissé megilletődötten pislogott, amikor átvetettem lábam csípőjén, édesen mosolyogtam le rá.
– Hadd kényeztesselek most én.
– Nem vitatkozom – somolygott.
Nem gondoltam bele, mennyire zavarba ejtően új a helyzet, de éppen csak egy pár másodpercre bizonytalanodtam el. Vaszilij fátyolos tekintete végigszaladt nyakam vonalán, melleimen át ölemig. Megtámaszkodtam mellkasán, és incselkedve dörgölőztem hozzá, elégedetten néztem, ahogy lehunyta szemeit, combomba markolt.
– Olyan finom vagy... – dünnyögte.
Lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, egyik kezével összefogta tarkómon a hajam, hogy ne hulljon az arcába. Szenvedélyes hévvel, párás sóhajokkal megszakítva csókolóztunk, szabad tenyere a fenekemre siklott.
– Keresd meg a zubbonyom – mormolta számra.
A pamlag szélébe kapaszkodva tornáztam feljebb magam, és a padlóra szórt ruhák közé túrtam, kihalászva közülük Vaszilij zubbonyát. Odaadtam neki, ő türelmetlen ügyetlenséggel kapta ki az óvszert az egyik zsebből, még kettőt rántott ki vele.
– Fel vagy készülve – csipkelődtem.
– Mintha neked ellenedre lenne, ha egész éjjel szeretkeznénk – vágott vissza, és a fogaival tépte fel a csomagot.
Mindent, amit feleslegesnek vélt, nemes egyszerűséggel a padlóra söpört. Telhetetlen sóvárgással rántott magára, élesen kaptam levegőért, izmaim megfeszültek.
– Nem hagyod, hogy irányítsak – ziháltam.
– Ne haragudj, nem bírtam magammal – hunyorgott cinkosan, és én nem tudtam rá haragudni.
Azért lejjebb toltam kezét a combomra, hogy ne diktálhasson, és mozogni kezdtem rajta. Sóhajaimon keresztül tompán hallottam a másik szobából beszűrődő zenét, volt valami varázslatos a lágyan játszó dallam és a perzselő vágy ellentétében, mámorítóvá tette együttlétünket. Akárcsak az, ahogy Vaszilij megbabonázva bámult rám, talán még levegőt venni is elfelejtett.
Végül nem tudta megállni, hogy ne ragadja vissza az irányítást, hirtelen fordított előbb a hátamra, aztán a csípőmnél fogva egy erőteljes mozdulattal a hasamra. Testem idegesen dermedt meg, de nem ellenkeztem, Vaszilij vigyázva ismét belém hatolt. Vállam felett támaszkodott meg, hátulról lehelt szerelmes csókokat nyakamra, incselkedve szívott rajta kicsiket. A megszeppentség nem tartott sokáig, követelőzve nyögtem fel, mire Vaszilij készségesen gyorsított a tempón. Örültem, hogy nem kellett hangomra figyelnem, mert képtelen lettem volna rá, őrjítően, kéjesen borzongatóan jó volt, amit csinált.
A heverő szélét markoló ujjaim megfeszültek, reszkető, kielégült sóhajokkal hanyatlottam le a matracra. Vaszilij néhány utolsó lökéssel követett, fejem mellett könyökölt, hogy ne nehezedjen rám teljesen. Másik kezével félrehúzta az arcomba hulló tincseket, hogy egy kellemesen kimerült csókot válthassunk.
– Nem, tényleg nem lenne ellenemre – pihegtem ajkaira.
Néma nevetés rázta meg Vaszilij vállait, és óvatosan elhúzódott, kényelmesen elnyújtózkodott mellettem. Fejem mellkasára hajtva bújtam hozzá, szorosan ölelt magához.
– Ezt ismerem – motyogta még mindig kábán.
– Micsodát?
– Ezt a szimfóniát – intett a másik szoba felé.
Rekedten kezdte dúdolni, követve a halkan átszűrődő dallamot.
– Nem tudtam, hogy magad is szimfóniákat hallgatsz szabadidőben – mosolyodtam el.
– Nem szoktam, igazából – ismerte el. – Ez azért elég híres otthon. Leningrád szimfónia a neve.
– Micsoda lokálpatrióta – ugrattam.
– Lokálpatrióta? – nevetett fel. – Milyen szavakat tudsz te!
– Nemrég benne volt egy szövegben, amit fordítottam órára.
– Jók a jegyeid oroszból? – kérdezte hirtelen szigorúan.
– Hát persze! – Mutatóujjam begyét orra hegyéhez érintettem. – Remek magántanárom van.
– Helyes – dörmögte.
Elkapta kezem, és szájához emelte, csókot nyomott rá.
– Nem kell mindenképpen Leningrádban maradnunk – szólalt meg rövid szünet után.
– Nem szeretnél ott élni?
– Nem is tudom – mormolta. – Lehet, jobb lenne máshol letelepedni. Nem Moszkvában. Meg az Urálon sem mennék túl. Mondjuk Kalinyingrádban vagy valamelyik Balti tagállamban.
– Ezek csodás helyek lehetnek – sóhajtottam ábrándosan, egyetértően hümmögött.
Ujjai gyengéden szaladtak végig gerincem vonalán, fejem alatt mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, hallottam csillapodó szívverését. A lemezjátszóból altató dallamok duruzsoltak édesen, és én lassan elbóbiskoltam Vaszilij karjaiban.
Alig hunytam le szemem, valami kusza álmot láttam rögtön. Rohanni próbáltam egy zsákokkal megpakolt futószalag mellett, körülöttem nehéz, szürke por szállt, a csarnok magas ablakán át napfény derengett odakintről. Lábaim, minél inkább siettem, annál kevésbé engedelmeskedtek, mintha friss cementen próbáltam volna átevickélni.
Valahonnan a közelből visszhangzott édesapám hangja:
– Magda? Magdácska, hol vagy?
– Itt vagyok, apu! – kiáltottam volna, de egy elhaló nyöszörgésen kívül más nem jött ki torkomon.
Váratlanul zuhantam ki a csarnok ajtaján, mintha valaki a grabancomnál fogva hajított volna ki. Talpra kecmeregtem, nehézkesen, mint aki víz alatt mozgott.
– Magdácska? – szólongatott apu távolodva. – Magda, merre vagy?
– Apa? – motyogtam, és tettem pár imbolygó lépést.
A folyosón állt valaki, de nem édesapámra emlékeztetett. Ahogy megfordult, tisztán kirajzolódtak vonásai, Pokornyijov tábornokra ismertem. Megrökönyödve meredtem rá, és neki akartam szegezni, hogy mégis mit keres ott? Rettegett Ivan a kezét nyújtotta felém, hívogatóan mosolygott rám. Rémülten hőköltem hátra, ugyanis bőre vérben ázott, ujjairól vörös cseppek hullottak a földre, felkavarva a szürke port.
– Hát megvagy, Magda!
Összerezzenve riadtam fel, körbe pislogtam, kezem alatt érdes szövetet éreztem. Eltartott néhány másodpercig, mire felfogtam, hol voltam, és hogy Vaszilij kabátja alatt feküdtem, annak gallérját markoltam görcsösen. Vaszilij nem volt mellettem. Felültem, a kabát mellemről az ölembe hullott. A másik helyiségből már nem szűrődött át zene, de a villany égett.
– Vaszilij? – Az orosz nem felelt.
Fázósan hajoltam le blúzomért, Vaszilij egyenruhája nem volt mellette, ahogy a csizmái sem a küszöbön. Felöltöztem, és áttapogattam a kabátot, hogy valamelyik zsebében megtalálom-e a cigarettáját. Az sem volt ott. A vállamra kanyarítottam a kabátot, felhúztam csizmáim, és kimentem a tornácra. Vaszilij a lövésnyomokkal teli gerendának támaszkodott, és cigarettázott, zubbonya félig begombolva, lezserül lógott rajta.
– Máris ébren vagy? – fordult felém.
– Sokáig aludtam? – dünnyögtem rekedten.
– Dehogy, vagy tíz percet legfeljebb. Éppen most jöttem ki én is.
– Álmodtam valamit – kaptam homlokomhoz, hitetlenkedve csóváltam meg fejem. – Olyan rég álmodtam utoljára apuról.
– Gyere... – nyújtotta kezét, gondolkodás nélkül fogadtam el. Odahúzott magához, csókot nyomott homlokomra. – El akarod mondani?
– Hát... – Torkom elszorult a gyásztól, de szerettem volna vele megosztani. – Tudod, miután apu eltűnt, gyakran álmodtam ugyanazt. Hogy valahol a cementgyárban vagyok, ő szólongat engem, én pedig szaladnék utána, de, persze, sosem találom. Már közel egy éve nem álmodtam ezt, egészen megfeledkeztem róla. De most nem volt minden ugyanaz...
– Mi változott? – kérdezte Vaszilij.
– Ott volt... – Tétován haraptam el a választ.
– Mondd el nyugodtan – simogatta meg hátam. – Vagy ha nem akarod, nem muszáj.
– Hát, Rettegett Ivant láttam álmomban – árultam el félszegen.
– Pokornyijovot? – hökkent meg Vaszilij. – Érdekes...
– Az – hagytam rá. – Talán nem is annyira meglepő, eléggé rám ijesztett. Nem is ő zaklatott fel igazán, hanem az a hülye gyár meg apu hangja...
– Az álmok csak álmok. – Vaszilij gyengéden simította hátra hajam. – Néha furcsák.
– Neked nincs visszatérő rémálmod? – kíváncsiskodtam.
– De, van. – Előbb szívott egyet a cigarettából, aztán felelt: – Gyerekkorom óta mindig ugyanaz: hogy elvisznek háborúba. Mostanában már annyira nem visel meg. Amikor még kicsi voltam, nagyon megrémültem tőle, a mamácska könyörgött is a papának sokszor, hogy vegyenek ki a katona iskolából, nem fogom én ezt bírni. A papát, persze, nem érdekelte, azt mondta, hogy majd felnövök a feladathoz.
– Ne haragudj meg, amiért ezt mondom – szúrtam közbe –, de az édesapád egy borzalmas ember.
– Én aztán nem haragszom meg, édes Magda – borzolta meg hajam, elhessegettem kezét. – Egészen megszoktam azt az álmot – folytatta. – Nem is mondanám rémálomnak.
– Pedig elég rémálom lenne, ha háborúba vinnének – komorultam el.
– Most már több vesztenivalóm van, az igaz – hajolt le hozzám.
Szám sarkára nyomott apró puszikat, zubbonya gallérjába kapaszkodva álltam lábujjhegyre, hogy elmélyítsem a csókot. Egy darabig aztán némán álltunk egymás ölelésében, néha kivettem Vaszilij kezéből a cigarettát, hogy beleszívhassak, ő ezt rosszalló pillantásokkal nyugtázta, de nem vitatkozott.
– Hamarosan embert fognak küldeni az űrbe – szólalt meg, miután a hóba dobta a csikket.
– Az űrbe? – csodálkoztam. – Mégis hogyan?
– Azt nem tudom – vont vállat Vaszilij. – Nem vagyok elég okos ahhoz, hogy egy kukkot is értsek az egészből.
– Milyen izgalmas! – A fejünk felett elterülő, végtelen égboltot néztem, a felhők mögött halványan sejlett az ezüstfényű hold. – Na, és hogy fog onnan lejönni?
– Gondolom, lefelé könnyebb, mint felfelé. Micsoda látvány lehet! – mormolta elmerengve. – Egyszerre látni az északi sarkot és a Szaharát. Belátni az egész Szovjetuniót...! Kedvem lenne jelentkezni a következő programba, kár, hogy nem tudok vadászrepülőt vezetni
– Annyira nem örülnék neki, ha megpróbálnál föld körüli pályára állni – jegyeztem meg.
– Hiszen lejönnék onnan. Aztán büszkélkedhetnél vele, hogy a te férjed egy nemzeti hős – duruzsolta fülembe.
– Biztosan remekül mutatnál a Pravda címlapján az űrhajós ruhában – kuncogtam.
– Ugye – hunyorgott vidáman. – Szerintem is. Főleg a gyönyörű kis feleségem mellett – csavart ujjai köré egy borzas tincset.
– És mit hozol a kis feleségednek odafentről? – mutattam az égboltra.
– Akár a Jupitert is lehozom neked, ha kéred.
– Azzal biztosan felborítanánk a Naprendszerünk egyensúlyát – vélekedtem komolykodva.
– Á, szóval magácska ilyen asztrofizikus? – ugratott.
– Hát persze! – vágtam rá. – Én magam fogom az űrhajót összerakni, amivel föld körüli pályára állítják. Nem látja, hogy még hadnagy is vagyok? – Somolyogva vont magához, vállát átkarolva bújtam ölelésébe, lassan és gyengéden csókolóztunk.
Végül én szakítottam meg a csókot, és vetettem fel, hogy menjünk be, kezdtem átfagyni odakint. A kályha mellé húztam a széket, arra telepedtem le. Vaszilij előbb újra elindította a Sosztakovics-lemezt, aztán a padlóra ült elém, hátát a vádlimnak vetette, és hagyta, hogy a haját piszkáljam. A közelgő farsangi bálról csacsogtam neki, ő pedig türelmesen hallgatta.
– Igazából nem tudom, hogy elmenjek-e – töprengtem. Nem voltam benne biztos, hogy Vaszilij elbóbiskolt-e, miközben ujjaim rövid, sötétszőke hajfürtjeit szántották. – Katka szeretné, azt mondja, ez lesz utolsó suli bulink, tudod. Beöltözni viszont nem szeretnénk. Pedig Katka mindig kitalál magának valami csinos jelmezt, mondjuk én nem vagyok ebben valami kreatív. – Elhallgattam, hogy felel-e valamit, viszont meg sem rezzent. – Meg ott van az az évfolyamtársam is, aki állandóan utánam koslat, még a végén rám tapadna a buliban – fűztem hozzá csak úgy mellékesen.
– Évfolyamtársad? – kapta fel fejét.
– Aha, szóval nem alszol! – kaptam rajta.
– Kezdtem elszundikálni – vallotta be. – Szóval ki ez a fiú? – faggatott.
– Ne törődj vele – intettem le. – Járni kezdett egy barátnőmmel.
– Szerencséje – dörmögte. – Ha mégsem hagyna békén, irányítsd hozzám nyugodtan, elbeszélgetek vele.
– Arra semmi szükség. – Csitítóan húztam végig ujjaim halántékán.
Hátrafordult, és felnézett rám, vonásaim fürkészte komoran.
– Mi az? – értetlenkedtem.
– Semmi. – Azzal ismét előre fordult, és én tovább cirógattam haját. – Ugye, tudod, hogy mindent azért teszek, mert szeretlek, Magda? – szólalt meg.
– Tudom, Vaszilij.
Feltérdelt, és felém fordult, egyik tenyerét a combomra tette, a másikkal a vállam mögé söpörte hajam.
– Gondolkodtam – kezdte
Nem nézett szemeimbe, nyakam vonalát követte tekintetével, mire kellemesen borzongtam meg, és másra sem vágytam, mint megint a heverőnek nyomjon.
– Micsodán? – rebegtem.
– Mi lenne, ha leselejteztetnék egy Makarovot, és neked adnám? Magaddal tarthatnád.
Erre nyomban kitisztult a fejem.
– Hogy mi? – Elborzadva pislogtam rá. – Iskolába nem vihetek magammal éles lőfegyvert, Vaszilij, te jó ég!
– Jó, akkor tartsd otthon, a szobádban.
– Anyu sosem engedné – ráztam fejem. – Kiborulna, ha megtudná, hogy pisztolyt tartok valamelyik fiókban.
– Nem kell neki tudnia – vetette fel ártatlanul Vaszilij.
– Mire megy ki ez az egész? – kérdeztem rá, mire ő fásultan felsóhajtott, és elvette kezét. – Pokornyijov van a dologban?
– Megegyeztünk, hogy nem beszélünk Pokornyijovról – emlékeztetett hűvösen.
– Te hoztad fel! – vitatkoztam.
– Felejtsd el – tápászkodott fel.
– Vaszilij, kérlek – kaptam el csuklóját. – Szeretném tudni, mi bánt – mondtam higgadtan. – Velem beszélhetsz bármiről.
Hezitált egy kicsit – végül felállított a székről, hogy leülhessen rá, az ölébe húzott. Átkaroltam vállát, homlokát az enyémnek döntötte.
– Aggódom – suttogta a lemezjátszóból lágyan csengő dalba. – Tudom, hogy én kértem, hogy ne beszéljünk Rettegett Ivanról, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy látta az összes adatodat. Tudja, ki vagy. Édes Magda, én sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bármi bajod esne.
– Nem fog – nyugtattam.
– Szeretném én is ezt hinni. Fogalmam sincs, mire készül Pokornyijov. Megőrjít ez a bizonytalanság, hogy rettegnem kell, mikor ugrik elém valami lehetetlen ötlettel, és kezd el követelőzni. Most már azt is tudja, mivel fenyegethet, és Pokornyijov semmit sem élvez jobban, mint a zsarolást. Féltelek, Magda. – Hajamba túrt tarkómon. – Másra sem vágyom, mint veled lehessek békében, és élhessük az életünket a kis családunkkal, de folyton az az érzésem, hogy Pokornyijov tábornok az utunkban áll, és egyszerűen képtelen vagyok ezt az akadályt elmozdítani. Még csak nem is hibáztathatok mást, mert az egészről kizárólag én tehetek.
– Hiszen én vagyok a te Szonyecskád. – Ezzel halvány mosolyt csaltam Vaszilij arcára. – Pokornyijov tábornok semmit sem számít – jelentettem ki. – Egy újabb akadály, ennyi mindössze. Ő nem a Jóisten, ugyanolyan ember, mint te és én. Tudom, hogy félsz tőle, én is félek tőle, de a tábornok nem jelenti a világvégét.
– Talán igazad van – mormolta. – Azért mégiscsak nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy van nálad valami, amivel meg tudod védeni magad védeni – tért vissza az eredeti témához. – Különben meg: rengeteg tiszt ad a szerelmüknek vagy feleségüknek fegyvert, hogy meg tudják védeni magukat. Ez teljesen normális.
– Jó – egyeztem bele. – Ha neked így jobb, legyen.
A gondterhelt árnyék nem tűnt el egészen Vaszilij tekintetéből, de valamelyest megnyugodni látszott.
– Majd átbeszéljük megint az alapokat.
– Már vagy ötször átbeszéltük! – nyavalyogtam.
– Sosem árt elismételni.
– Rendben – forgattam szemeim. – Ráér később is, hadnagy elvtárs? – Zubbonyát kezdtem gombolni. – Szeretném egy kicsit elterelni a figyelmét a bajokról – leheltem ajkaira.
– Nos, ha ugyanarra gondolunk figyelemelterelés gyanánt – tenyere könnyedén siklott mellemre –, akkor, úgy vélem, ráér később. Az viszont nem, hogy megint a nevemet sikítsd. – Egyik karjával hátam, a másikkal térdeim alá nyúlt, és talpra ugrott, önfeledten kacagtam, miközben a másik szobába vitt.
Szeretkezés után sokáig feküdtünk egymás ölelésében pihegve, szorosan bújtam hozzá, Vaszilij néha édes kis semmiségeket súgott fülembe.
– Tudod, min gondolkodtam? – motyogtam bágyadtan.
– Micsodán, életem?
– Ha születik egyszer egy lányunk, Szonyának kellene hívnunk.
– Ugyanez járt a fejemben néhány napja – somolygott.
– Tényleg? – könyököltem fel. – Akkor ez eldöntetett. Szofja Vasziljevna Minovszkaja – ízlelgettem a nevet. – Nekem tetszik.
– Na, és ha fiunk lesz? – Vaszilij magához húzott, vállára hajtottam fejem.
– Nem is tudom – töprengtem. – Valami olyasmi kell, amit anya is ki tud mondani.
– Szóval ne gondolkozzam olyanokban, mint például a Konsztantyin?
– Eltaláltad – kuncogtam. – Majd írunk neki egy listát a nevekről, amik tetszenek, és ő kiválasztja, melyiket tudja kimondani. Legalább segít nekünk leszűkíteni a kört.
– Az talán nem is gond. – Nagyot ásított. – Lehet, ideje elindulnunk, nehogy elkéssünk, édesanyád a fejünket venné.
– Muszáj? – húztam el számat.
– Én igyekszem előrelátó lenni. Ha édesanyád kiabálni fog velünk, te jársz rosszabbul, mert te érteni is fogod – figyelmeztetett Vaszilij.
– Igaz – biggyesztettem le ajkaim.
Sosztakovics szomorúan elhallgatott, és a lemez visszakerült a tokjába. Felöltöztem, és a hónom alá szorítottam a lemezeket, a másik kezembe fogtam a zseblámpát. Vaszilij a lemezjátszót hozta egyik karján, szabad kezében cigarettát tartott. Előtte bukdácsoltam lefelé a domboldalon, és háromszor elmondtam neki, hogy vigyázzon, el ne csússzon, miután én háromszor majdnem hanyatt vágódtam a hóban. Az autóhoz érve aztán ajkai közé szorította a félig elégett csikket, és kinyitotta az autó csomagtartóját.
Én meg kelletlenül ismét megállapítottam, hogy piszkosul vonzó a cigarettával a szájában, bár ezt a világért sem árultam volna el neki.
El-elbóbiskoltam hazafelé, Vaszilij néha dúdolt valami dallamot az egyik zeneműből, néha kedveskedve megsimogatta combomat. A reflektorok fényében kirajzolódó profilját fürkészve arra gondoltam, milyen jó lesz, amikor már nem kell többet elválnunk egy hétre, és a mindennapokban a reggeli kapkodó búcsúcsók mindössze estig szól majd.
A Marx tér mögött aztán Vaszilij leállította a motort, a reflektorok lekapcsolódtak, az egyik utcai lámpa fénye derengett csak a közelben.
– Gyere, ülj még az ölembe kicsit – duruzsolta Vaszilij.
Ujjai csuklómra fonódtak, és én szófogadóan másztam hozzá, hogy a kormány mögött az orosz ölébe fészkelhessem magam. Átkaroltam vállát, ő derekam ölelte, gyengéd csókokat nyomott szám sarkába, mielőtt hívogatóan elnyíló ajkaimra hajolt volna, hogy a búcsúzás keserűsége ellenére forró csókot válthassunk.
– Mi lenne – suttogta aztán –, ha magaddal vinnéd a Makarovot, ami nálam van?
– Micsoda? – hőköltem hátra karjaiban. – Azt mondtad, hogy jövő héten hozol nekem egyet!
– Igen, tudom – ingatta fejét –, de gondolkodtam, és talán jobb lenne neked az a fegyver, amin tanultál.
– Nem kerülnél bajba? – aggodalmaskodtam.
– Majd lepapírozom, Averkij aláírja – vont vállat. – Ha a papírmunka megvan róla, hogy selejtes volt, senki sem fogja keresni. Kapok helyette másikat rögtön, ne félj.
– Nem tudom, Vaszilij – haboztam. – Hát tényleg tartsak éles fegyvert a lakásban? Mi van, ha... – Lázasan kerestem a megfelelő orosz szavakat. – Mi van, ha rendőrök jönnek? És megtalálják?
– Már miért mennének rendőrök a lakásodba, édes Magda? – vonta fel szemöldökét Vaszilij.
– Akármiért! – tártam szét karjaim.
– Akkor irányítsd őket egyenesen hozzám. – Vaszilij ismét magához vont. – Kérlek, Magda – lehelte, és édesen borzongató csókokat nyomott nyakamra kabátom gallérja felett.
– Jól van – adtam meg magam. – Elviszem. De csak mert ilyen szépen kérsz – tettem hozzá sóhajtva, amikor megéreztem fülem mögött ajkait.
– Lettek volna még ötleteim, ha esetleg ellenkezel – mormolta nevetős hangon, és állam vonalán haladva csókolgatta arcom.
– Na, és mi van az alapokkal, amiket át akartál velem ismételni? – suttogtam.
– Hiszen nem te nyafogtál, hogy már ötször elmondtam neked? – Orra hegye az enyémhez ért, vidáman hunyorgott rám.
– Nem is nyafogtam! – kértem ki magamnak.
Kétkedve hümmögött, és már csókra szomjazva hajolt volna hozzám, de sértődötten szájára tettem ujjaim. Egy megilletődött pillantást kaptam válaszul.
– Akkor add ide azt a fegyvert. – Azzal kinyitottam az ajtót, a beszökő februári éjszaka nyomban kioltotta a fülledtséget.
Vaszilij öléből a járda szegélyére szökkentem, az orosz követett. Kigombolta kabátját, és kivette a derékszíjára erősített pisztolytáskából a Makarovot. Mielőtt átadta volna nekem, előbb mindketten alaposan körbenéztünk, de a paneltömb a fejünk felett az igazak álmát aludta. A Marx tér és az utca is üresek voltak. A kocsi mellé húzódtunk, Vaszilij gyorsan kiszedte a töltényt a tárból, én takartam közben.
– Tartsd őket külön – utasított. – Úgy nem lesz baj.
– Rendben – bólintottam, és töltényeket az egyik zsebembe ejtettem, a másikba pedig beletömtem a pisztolyt. – Biztos vagy ebben? – néztem fel rá.
– Biztos. – Megcirógatta arcom, bátorítóan mosolyodott el. – Ne félj, édes Magda, nincsen semmi baj. Ez inkább megelőzés.
– Hát, jó... – dünnyögtem.
– Kapok még egy csókot, vagy most haragszol rám, amiért azt mertem mondani, hogy nyafogtál? – cukkolt.
– Megfontolom – fonta össze karjaim mellkasomon.
– Attól tartok, arra nincs idő.
Azzal megragadta derekam, és hátradöntött, hogy véletlenül se tudjak menekülni. Nem is akartam, megkapaszkodtam vállában, belesimultam a gyengéd csókba.
Integettem utána, amikor elhajtott, aztán elindultam felfelé. A pisztoly mintha egy mázsát nyomott volna, húzta zsebem. A töltényekre rá kellett markolnom, mert az üres lépcsőházban fülsértően hangosan csörrentek meg. A lakásban csend fogadott, anya nem riadt fel érkezésem zajára, bár a cetli elmozdult az asztalon, valamikor felébredhetett.
Reszketve zártam magamra a szobám ajtaját, és egy darabig füleltem, hogy anyu felkelt-e. Asztalomhoz osontam, felkattintottam a lámpát, és leguggoltam, kihúztam alulról a második fiókot. Kipakoltam belőle a szőnyegre a régi füzeteket és a rongyos matematika példatárat. Kivettem zsebemből a pisztolyt, és a fiók sarkába helyeztem, a töltényeket óvatosan ejtettem mellé. Rátettem a példatárat és a füzeteket, a helyére toltam a fiókot.
Lerogytam a szőnyeg sarkára, törökülésben, térdeimre könyökölve meredtem magam elé, és azon morfondiroztam, mégis mikor jutottunk el eddig? Vaszilijnak igaza volt, adott némi biztonságérzetet a pisztoly, mindamellett, hogy rettenetesen frusztrált puszta léte a fiók mélyén. Szerettem volna elhinni, hogy tényleg csak elővigyázatosság, és soha semmi szükség nem lesz rá.