Az év első reggelén arra rezzentem fel, hogy Vaszilij álmában megmoccant mellettem a kettőnknek igencsak keskeny ágyon. Bágyadtan pislogtam rá; a fal felé fordulva szuszogott, meztelen válla kilógott a dunna alól, rövid, sötétszőke haja felborzolódott feje búbján. Szerettem volna odabújni hozzá, átölelni, viszont nem akartam felébreszteni, valószínűleg ritkán élvezhette, hogy kényelmesen aludhatott, ameddig akart. Némán ásítottam egyet, és oldalamra fordultam, szeretettel fürkésztem Vaszilij békés alakját a sötétítőn tompán átszűrődő reggeli félhomályban.
Szürkületkor értünk haza előző este, és bár hajamat visszakötöttem a rendezett kontyba, és meggyőződtem róla, hogy mindketten kifogástalanul öltöztünk fel újra, mégis ziláltnak éreztem magam. Ajkaimon és nyakamon ott égtek még Vaszilij követelőző csókjai, tenyerének nyoma forrón bizsergett derekamon, hajamban szántó ujjai otthagyták illatát a tincseim között, tisztán hatolt orromba minden mozdulatra. Anya előtt igyekeztünk úgy tenni, mint akik valóban csak kocsikáztak egészen eddig – valószínűleg nem hitt a kimondatlan hazugságnak, de nem tette szóvá.
Édeskeserű emlékként élt bennem az éjszaka. Boldogabb voltam, mint valaha, megkönnyebbült örömmel néztem, hogy anya és Vaszilij remekül kijöttek, jól szórakoztak azon, mennyire nem értették egymást. Megnézték anya egyik régi albumát együtt, és anya próbált mesélni Vaszilijnak, aki konokul igyekezett mindent megérteni tolmácsolás nélkül, de végül sokszor szorult a segítségemre.
Éjfélkor koccintás után hosszan csókolt meg, miközben odakint tengernyi tűzijáték robbant az égen, színes, vidám füstfelhőbe vonva a téli éjszakát. Hátulról átölelve tartott, amíg anya és én az ablakban könyökölve nevettünk az utcán ünneplőkön. A szoba másik végében a rádióból a pártfőtitkár ünnepi beszéde recsegett, szórakozottan hallgattam, Vaszilij mellkasának döntöttem fejem, és néztem a szétrobbanó rakéták szivárványszínű szikráit.
Álmában megragadta a dunnát, és feljebb húzta vállán. Felkönyökölve néztem, ahogy aludt tovább, és azt kívántam, bárcsak minden éjszaka ilyen csodálatos és boldog lehetne.
Vigyázva másztam ki az ágyból, és a szék támláján lógó köntösért nyúltam, fázósan bújtam bele. Az asztalon még ott feküdtek az előző este Vaszilijtól kapott ajándékok, somolyogva simítottam tenyerem a Szevasztopoli elbeszélések orosz nyelvű példányára.
– Nekem ez az egyik kedvencem – nyomta kezembe a könyvet a karácsonyfa alatt ücsörögve. – Lehet, hogy neked kicsit nehéz lesz a szövege, de újraolvastam az egészet, és írtam magyarázatot a kifejezések mellé, amit esetleg nem értenél.
Az igazi meglepetés azonban csak ezután várt. Egy apró csomagból egy fekete szalag került elő: a kézzel hímzett, csodaszép, vörös madár hosszú farktollai arannyal és bíborral szőtt, mesés virágokba kanyarodtak. Hitetlenkedve követtem ujjaimmal az aprólékosan kidolgozott mintát.
– Én megrajzoltam – magyarázta vállam felett Vaszilij –, aztán elküldtem édesanyámnak, a barátnője pedig megvarrta. Tetszik?
A meghatódottságtól fátyolos tekintettel pillantottam fel rá, ő engem fürkészett kíváncsian. Nem törődtem vele, hogy anya ott ült velünk szemben, magamhoz húztam Vaszilijt, és olyan hévvel csókoltam, mint még soha talán.
– Köszönöm – suttogtam szájára. – Nagyon tetszik. – Egy boldog mosollyal nyugtázta szavaim.
Óvatosan csuktam be magam mögött szobám ajtaját, és a konyhába botorkáltam. Anya már ott ült az ablaknál, a kávéját kavargatta, bágyadt mosollyal köszöntött.
– Hogy aludtatok? – kérdezte.
Figyelmen kívül hagytam a hangjában megbújó gyanakvást, és megszokott mozdulattal vettem elő a teától megsárgult lábast, vízzel töltöttem meg. Előző este némi veszekedés árán sikerült meggyőzni anyut, hogy hagyja, hogy Vaszilij és én egy ágyban aludjunk. Megfogadtuk, hogy semmi sem fog történni, tényleg aludni fogunk. Ami aztán úgy is lett, mert bár váltottunk néhány lustán elhúzódó csókot és Vaszilij simogatott a dunna alatt, végül ő volt az, aki elsőként szundított el, én pedig nem akartam felkelteni.
– Vaszilij biztos jobban, mint én. – Ásítottam egyet. – Alig fértem el mellette.
Koppant a fazék a tűzhelyen, a kékes láng aprót pattanva lobbant alatta.
– Nehéz az asszonyi sors – bölcselkedett anya. – Főleg a katonafeleségé. Látod, máris feladod a kényelmedet, hogy neki jó legyen.
– Kímélj meg ezektől a nagy életigazságoktól korán reggel – dörmögtem, miközben a filterek között válogattam.
– Pedig így van. – Anya nagyot sóhajtott. – Már végleges az is, hogy a Szovjetunióba mész vele?
– Azt hittem, ezt már megtárgyaltuk – néztem rá értetlenül.
– Azért még bíztam benne, hogy le tudlak róla beszélni. – A kávéba kortyolt. – Nyilvánvaló, hogy mennyire odáig vagytok egymásért. – Volt valami fájdalmas a mosolyában. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer végig kell néznem, ahogy egy szovjet katona elcipeli a hazájába a lányomat. Ez tizenöt éve még semmi jót nem jelentett.
– Akkoriban háború volt, anyu. – Beledobtam a kiválasztott filtert a vízbe. – Vaszilij meg amúgy sem olyan, mint... hát, azok a katonák, aki elől bújtattak titeket. Úgy tűnt, hogy megkedvelted – ráncoltam homlokom.
– Kedvelem, persze – bólogatott anya. – Még nincs gyereked, nem tudhatod, milyen fájdalom egy anyának, hogy a lánya egy másik országba készül. Szeretném, hogy boldog legyél, na, de mégis...
– Jaj, anya. – Odaléptem hozzá, és átöleltem, vigyázva, nehogy kilökjem a kávét a kezéből. – Majd elintézzük, hogy gyakran látogathass.
– Éljétek csak az életeteket, fiatalok. – Megsimogatta hátam. – Nem leszek én az anyós, aki mindig a nyakatokra jár.
– Ugyan, ki mondta, hogy az lennél? – húzódtam el tőle. – Jaj, ne sírj már, anyu. – Nekem is lefelé görbült szám, amikor észrevettem, hogy könnyeit törölgette. – Ne sírj, mert akkor én is rákezdek.
– Az kéne még, hogy arra jöjjön ki ez a szerencsétlen fiú, hogy bőgünk itt mind a ketten. – Nevetése megbicsaklott.
Megmosolyogtam az elképzelt jelenetet, szinte láttam magam előtt Vaszilij megszeppent arcát.
– Ilyenkor mindig jobban hiányzik apád – motyogta anyu.
Életemben először merült fel bennem az a gondolat. Halványan sejlett a reménysugár a bizonytalanságban, válasszal kecsegtetett egy megválaszolatlan kérdésre, amit éveken át hurcolt családom magával. Viszont a remény pislákoló fényén kívül valami olyan veszély settenkedett, amiről épphogy csak hallottam, amiről alig mertek pusmogni azok, akik belekerültek ebbe a csapdába. Kezdtem megérteni Vaszilijt, miért csábult Pokornyijov tábornok bűvkörébe, az a hatalom, amit ígért, engem is elkápráztatott egy gyenge másodpercre.
Mert mi van, ha ő a válasz?
Elhessegettem a képtelen ötletet, és a tűzhelyhez léptem, hogy elzárjam. Nem, szó sem lehetett róla, őrültség lett volna, szörnyen veszélyes. Vaszilij különben sem hagyta volna, hogy akár ránézzek a tábornokra, nemhogy még én kérjek szívességet tőle!
Vaszilij egészen délután egyig nem kelt ki az ágyból. Hogy ne zavarjam, a nappaliba vonultam, és a karácsonyfa alatt üldögélve a Szevasztopoli elbeszéléseket lapozgattam, bár inkább Vaszilij margóra írt megjegyzéseit olvasgattam, mintsem a kisregényt. Az orosz hunyorogva, borzasan kukkantott be a küszöbről, anyuval egyszerre ugrottunk fel. Anya rögtön kérdezősködni kezdett, mit csináljon kései reggelire, amire Vaszilij legyintett, hogy neki teljesen mindegy.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy miután evett, Vaszilij rögtön induláshoz készülődött. Anya és én két szatyornyi ételt csomagoltunk neki, amit kicsit meghökkenve, de hálásan fogadott el.
– Kérdezd meg tőle – Vaszilij csizmáját húzta az apró előszobában –, hogy ez azt jelenti-e, hogy továbbra is találkozhatunk szombatonként?
– Én áldásom adom rátok, fiatalok – bólintott rá anya, miután tolmácsoltam a kérdést –, bár jobban örülnék, ha nem éjszakánként találkozgatnátok.
– Vaszilij nem tud máskor kiszökni – magyaráztam.
– Jó – tartotta maga elé kezeit anya megadóan. – Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy Vaszilij itt vegyen fel a tér mögött, és én lekísérlek minden alkalommal. Legkésőbb éjszaka kettőkor pedig itthon kell lenned.
– Egészen baráti – egyezett bele Vaszilij a feltételekbe. – Öltözz fel, és gyere le velem – sürgetett, és én szaladtam szobámba, hogy felkapjam az első kezembe akadó ruhát.
Vaszilij és anya kissé esetlenül búcsúztak el egymástól, az orosz aztán kézen ragadott, és húzott magával. A lépcsőházban színes konfettiken tapostunk, a fokokon és a fordulókban imitt-amott kiürült üvegek árválkodtak. Fáradt és fejfájós volt a levegő.
Odakint szinte belénk mart a januári hideg, a napokkal korábban felolvadt latyak ráfagyott az utakra. Vidáman csúszkáltam a jeges járdán, Vaszilij kezemnél fogva tartott, hogy ne essek hanyatt. Rajtunk kívül senki sem lézengett a környéken, valószínűleg mindenki odahaza heverészett fáradtan vagy másnaposan, még a függönyök sem rezdültek az ablakok mögött.
Vaszilij a két szatyrot a Pobeda hátsó ülésére tette, az álmos csendben puskalövésnek beillő zajjal csapódott be az ajtó, ott visszhangzott a dörrenés a Marx tér kopasz fái között. Felnéztem a felettünk magasodó paneltömbre, az azonban mozdulatlan maradt, senki sem kukkantott ki. Vaszilij a kocsi oldalának támaszkodott, és derekamnál fogva húzott magához, átkaroltam nyakát, belesimultam szerelmes csókjába.
– Megnyugodtál, hogy édesanyám nem akar megmérgezni? – somolyogtam.
– Elismerem, hogy nem olyan félelmetes, mint hittem. – Kedveskedve söpört ki egy tincset arcomból. – A pirog is nagyon jó lett, majdnem olyan, mint a mamácskáé.
– Ezt megmondom neki – nevettem. – Biztosan nagyon fog örülni.
Vaszilij mindössze hümmögött válaszul, és újra ajkaimra hajolt. Egyik keze hajamba túrt tarkómon, a másik puhatolózva araszolt lejjebb derekamról, és markolt meg a kabáton keresztül. Nyelve az enyémet kereste, és én hagytam, hogy elmélyítse a csókot, a mellkasára csúsztattam kezem.
Csalódottan sóhajtottam fel, amikor elvált tőlem, homlokát az enyémnek támasztotta.
– Lehet, hogy nem a legjobb pillanatot választottam – kezdte rekedten –, de valamit el kell mondanom neked.
Meghökkenve pislogtam rá, ő nem nyitotta ki szemeit, sötétszőke pillái idegesen rebbentek meg.
– Mi a baj? – cirógattam meg arcát.
– Igazából már hetek óta tudom, de nem akartalak megijeszteni – mormolta.
– Most viszont kezdesz megijeszteni. – Ujjaim megfeszültek.
Vaszilij kinyitotta szemeit, láttam bennük a rettegést, torkom elszorult. Sejtettem, hogy mit fog mondani, ott lógott az a mélyen gyökerező félelem a közénk feszülő csendben, ami annak idején Averkij Katyinhoz intézett fenyegetésében is meglapult.
Néhány röpke pillanatig azért még elhittem, hogy képzelődöm. A reményt végül Vaszilij szavai zúzták össze:
– Pokornyijov tábornok nemsokára Magyarországra érkezik.
Élesen kaptam levegőért. Gyomrom olyan hirtelen rándult ideges görcsbe, hogy úgy éreztem, mint akinek tőrt döftek a hasába.
– Mikor pontosan? – Vaszilij vállába kapaszkodtam.
– Úgy két hét múlva, körülbelül. Ne izgulj, édes Magda. – Hátamat simogatta, átölelt, és puha csókot nyomott halántékomra. – Látni fogjuk egymást. Averkij szerint a tábornok nem nagyon szokott kimozdulni Budapestről.
– És ha mégis idejön? – aggódtam.
– Nem fog jönni, ne félj, életem.
– Én nem magamat féltem – bújtam hozzá. – Téged féltelek, Vaszilij.
– Tudom, és nem kérem tőled, hogy ne tedd. Épp eleget hallottál a tábornokról, hogy tudd, nem szabad őt alábecsülni. – Bűntudatosan temettem arcom kabátjának gallérjába. – Tisztában vagyok vele, hogy nem kedveled Averkijt, de sokat jelent, hogy mellettem áll. A létezésedről sem árulkodott Rettegett Ivannak.
– És ezért most kitüntetést kellene neki adnom, vagy mi? – dohogtam.
– Természetesen nem. Nézz rám, kedves.
Engedelmeskedtem, Vaszilij a tenyerei közé fogta arcom.
– Bízd ide Pokornyijovot – kért. – Ígérem neked, hogy minden rendben lesz, nem hagyom, hogy bántson téged vagy engem. Elhiszed nekem?
– El – bólintottam.
– Te vagy a legfontosabb... – lehelte, és ismét megcsókolt.
Sokáig néztem utána, miután elhajtott Averkij kocsijával, leforrázva álltam az út szélén. Tudtam, hogy buta és gyerekes gondolat, mégis meg voltam róla győződve, hogy az én kíváncsiságom idézte ide a tábornokot. Minek kellett nekem róla olvasnom? Talán mégiscsak igaza volt Szásának, és elég kimondani Pokornyijov nevét, hogy ő máris ott teremjen, akárcsak az ördög maga. Szédelegve botorkáltam egy játszótéri padhoz, és lerogytam rá, nem törődve vele, hogy a megfagyott fa a kabáton és a ruhán keresztül is jéghidegen mart belém.
Tenyerembe temettem arcom, és igyekeztem összeszedni magam, nem állhattam ilyen feldúltan anya elé. Még a végén faggatni kezdett volna, azt hihette, hogy összevesztünk Vaszilijjal, és én nem bírtam volna ki, hogy ne bőgjem el magam előtte. Neki semmiképpen sem említhettem meg a tábornokot, még egy fél mondat erejéig sem. Ahogy Vaszilij állt Pokornyijov és közém, legalább annyira elszánt voltam, hogy megvédjek mindenkit az én életemben az őrülettől, amit a tábornok hozott magával.
A szekrény mögött, Imre elnyűtt zoknija alatt rejlő kötetre gondoltam, megfogadtam, hogy amint lehet, visszaviszem a könyvtárba. Mintha az az istenverte könyv tehetett volna róla, hogy Vaszilij valami meggondolatlan egyezséget kötött a tábornokkal, és ő Magyarországra készülődött épp...! Undorodtam attól a beképzelt mosolytól, amivel Zsukov marsall mellől bámult vissza rám.
Lehet valakit ennyire gyűlölni, akit még sosem láttam, és aki azt sem tudta, hogy én ki vagyok?
A tanítás negyedikén, szerdán kezdődött. Kedvetlenül bújtam a frissen mosott és vasalt iskolaköpenybe. A konyhában ücsörögve kortyolgattam a reggeli teámat, anya befonta és összekötötte hajam, hogy a sapka alatt se bomoljon ki. Megkértem, hogy a Vaszilijtól kapott szalagot használja, de lebeszélt róla, mondván, még a végén elhagyom, tartogassam különleges alkalmakra az ajándékot.
Szobámban aztán Imre ágyára térdeltem, előbányásztam a szekrény mögött rejlő kötetet. Lesöpörtem borítójáról a porcicákat, gépies mozdulattal nyitottam ki, és lapoztam a Pokornyijovról készült fotóhoz, elszoruló torokkal fürkésztem a tábornok vonásait. Akárki kezdte el Rettegett Ivanként emlegetni, remekül eltalálta. Tankönyveim közé tömtem a kötetet, és vállamra kaptam a táskámat. Talán a mellkasomat feszítő félelem játszott képzeletemmel, egyszerre úgy éreztem, mintha az iskolatáska mázsás súllyal húzott volna le, vánszorogtam terhe alatt. Pokornyijov pedig ott vigyorgott rám a kötetből kárörvendően.
Az iskolakapuban már ott várt Katka, és legalább annyira feldúltnak tűnt, mint én magam. Nem viselt ezúttal sapkát, és csinos volt, mint általában, de szemei alatt sötét karikák húzódtak, fáradt árnyékot vetve szép arcára.
Megálltam mellette.
– Elég rosszul nézel ki – állapította meg Katka.
– A számból vetted ki a szót. – Elindultam befelé, barátnőm zsebre tett kezekkel követett.
– Nem ment jól a találkozó édesanyáddal és Vaszilijjal? – találgatott. – Vagy kiderült, hogy mégis ő verte meg Gerleit?
– Azt mondta, hogy nem ő verte meg Gerleit. Én elhittem neki, és ennyiben maradtunk. A találkozó jól sikerült, anya az áldását adta meg ilyesmi... Erről, persze, Imre nem tud, arra a harcra még fel kell készülnöm.
Katka tartása feszültebbé vált Imre említésére.
– Még mindig a bátyám miatt vagy magad alatt? – kérdeztem rá.
– Hát... Lehet, csináltam valami hülyeséget – ismerte be.
– Még van időnk, gyere – intettem.
Megkerültük az iskolát, és az egyik hátsó zugban lévő padhoz sétáltunk. Túl hideg volt ahhoz, hogy leüljünk, a táskáinkat tettük le a lócára.
– Mérges leszel rám – kezdte tétován Katka.
– Miért lennék az?
– Hát, tudod, úgy terveztem, hogy nem megyek sehova újévi buliba – cipője orrát vizslatta –, de végül is Kalmár Dávid feljött hozzám olyan hét óra felé, hogy lenne-e kedvem vele tartani az egyik haverjához.
– Jesszusom – kaptam homlokomhoz. – És te belementél, mi?
– Nem volt kedvem otthon maradni Klaudiával meg apával! – tárta szét karjait.
– Imre tisztában van vele, hogy ez a nagy összeveszés végleges közöttetek? – tettem csípőre kezem.
– Nem jelentettük ki, hogy járunk – szögezte le Katka. – Imre úgy hagyott itt, hogy csináljak, amit akarok, az Istenért már! – fakadt ki.
– Te pedig rögtön Dávid karjaiba rohantál! – hitetlenkedtem. – Mi történt azzal, hogy mostantól az Imre féle fiúk lesznek az eseteid?
– Talán tévedtem, és nem így van! Figyelj, Magda – próbált nyugodtabb hangnemet megütni –, Imrének igaza van. Nem fognak felvenni, esélyem sincs. Imre meg mégis hogy a csudába vinne magával Budapestre? Hiszen még nem dolgozik, diákotthonban él! Ki tudja, mikor jutnék el Budapestre, Dáviddal pedig rögtön összeköltözhetnénk suli után. Apa jól mondta, Dávid mellett biztos jövőm lehet, van egy jó állása...
– Ha neked ez kell, Katka – kaptam fel táskámat –, akkor csináld ezt. Nem az én dolgom. Viszont ha megengedsz egy baráti tanácsot: ne rövidtávon gondolkozz. Dávid pár hónapon belül segítene neked kiszabadulni otthonról, Imre talán egy kicsit később, de ő elvinne téged Budapestre. Hülyeséget csinálsz.
– Te könnyen beszélsz, Magda, neked minden olyan egyszerű! – csattant fel. – Vaszilij és te vagytok az álompár!
– Álompár? – visszhangoztam. – Ha valakinek tudnia kellene, hogy nekem egyáltalán nem könnyű, az te vagy, Katka! Hiszen tudod, min mentünk keresztül Vaszilijjal!
– Jó, elismerem, hogy az nem volt könnyű – forgatta szemeit. – Abban viszont legalább biztos lehetsz, hogy Vaszilij bolondul szerelmes beléd, és bármit megtenne érted. Elvisz majd magával Leningrádba, összeházasodtok, lesz egy rakás gyereketek...! Egy magas rangú katonatiszt felesége leszel, annyi lehetőséged lesz egy jó karrierre, amennyit elképzelni sem tudsz! A ti életetekben minden tökéletes!
Megütközve pislogtam a haragosan fújtató barátnőmre. Mélyről fakadt a dühe, az nem is ellenem szólt. Kiutat keresett, valakit és valamit, amire igazából támaszkodhatott, hogy kihúzza abból a szerepből, amibe otthon kényszerült. Megértettem, hogy Imre és a felvételi nem jelentették neki mindezt.
Katka lerogyott a padra, térdére könyökölt, állát támasztotta.
– Remélem, tudod, hogy mindaz, amit mondtál, nem igaz – szólaltam meg csendesen. – Közel sem olyan egyszerű a helyzetünk, mint ahogy azt te gondolod. Megértem, hogy elkeseredett vagy, de akkor sem...
– Hagyj magamra egy kicsit, kérlek – vágott közbe fátyolos hangon.
– Hát, jó. – Feljebb húztam táskám pántját a vállamon. – Azért, ha szükséged van rám, szólj.
Azzal sarkon fordultam, megsemmisülten sétáltam el. Nem szerettem Katkával vitatkozni, bár nem is szólalkoztunk össze gyakran. Fájt, amit a fejemhez vágott, de nem hibáztattam, hiszen ő csak azt láthatta, hogy fülig szerelmesek voltunk Vaszilijjal. Honnan tudhatott volna Rettegett Ivanról?
Az osztályteremben még kevesen voltak. Udvariasan köszöntem osztálytársaimnak, ők egykedvűen viszonozták. A padomhoz bandukoltam, és leraktam rá a táskámat.
– Magda, reméltem, hogy itt van már! – csendült Bercsényiné vidám hangja, a küszöbről lesett be a terembe.
Különös volt vele találkozni az iskolai falai között a történtek után.
– Jó reggelt, tanárnő! – üdvözöltem félszegen.
– Beszélhetek magával egy kicsit? – bökött fejével az aula irányába a tanárnő.
– Hogyne.
Kimentem hozzá, a tanárnő kedvesen mosolygott rám.
– Hogy telt az ünnep? – érdeklődött. – Finom lett a pirog?
– Igen, tanárnő, köszönjük szépen még egyszer a receptet.
– Semmiség – legyintett. – No, viszont – váltott komolyabb hangnemre –, van egy kevés feladatom magának. Tudom, hogy érettségizik meg felvételizik, de maga az egyik legmegbízhatóbb diákom. Lesz a Lenin megemlékezés a hónap végén, vállalhatna egy kisebb szerepet.
– Rendben, tanárnő – bólintottam rá.
– Nagyszerű, akkor számolok magával. Nem hoztam magammal a füzetem, de majd felírom – mondta inkább magának, mintsem nekem. – Április negyedikéhez mit szól? – kérdezte, várakozóan fürkészett.
– Nem is tudom, tanárnő – piszkáltam a hajfonatom végét. – Az már elég közel van az érettségihez...
– Persze, tudom – ingatta fejét. – Na, figyeljen, egyelőre felírom magát, aztán megbeszélem még Évikével, hogy gondolja, lesz-e akkora ünnepség, mint hetedikén. Ha nem, békén hagyom magát.
– Rendben, tanárnő – ismételtem.
– Megsúgom – hajolt közelebb –, hogy lehet, csak tolmácskodni kérem meg, azt vállalja, nem? A polgármester szeretné megint meghívni Katyin elvtársat.
Fülem égni kezdett.
– Azt vállalnám – hebegtem.
– Remek – nyugtázta a tanárnő. – Hozok majd magának pár szöveget a megemlékezéshez, kiválasztja, mi tetszik a legjobban. Az április negyedikéről pedig még később tárgyalunk.
– Rendben, tanárnő.
Legkevésbé sem vágytam rá, hogy mindenki előtt úgy kelljen megint tennem, mintha nem ismerném Vaszilijt. Eszembe jutott, hogy felvetheném neki, költözzünk el Szibéria egy elrejtett csücskébe, csak mi ketten, felelősségek nélkül. Eléldegéltünk volna valami festői, orosz tájban egy nevesincs kolhoz mellett. Nyaranta egészen biztosan élveztem volna a látványt az udvarunkból, ahogy kigombolt ingben, cigarettával a szájában valamilyen fizikai munkát végez. Télen pedig összebújtunk volna a kályha mellett a hangulatos szobácskánkban.
Katka csengetés előtt egy kevéssel botorkált be a terembe, lehuppant mellém, nem szólt hozzám. Jobbnak láttam adni neki egy kevés időt, hogy lenyugodjon, ezért én sem tettem. Szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam, hogyan. Azt sem tudtam, magamon és Vaszilijon hogyan fogok segíteni. Szünetekben felugrott mellőlem, és kisietett a teremből, sejtettem, hogy Noémivel és Lillával találkozott. Nem bántam, hogy nem kellett vele mennem, és Petit kerülgetnem a társaságban.
Magányomban azon kaptam magam, hogy elővettem a táskámban rejlő könyvtári könyvet, és kinyitottam valamelyik oldalon, ahol a tábornokot emlegette a szerző. Néztem nevét a bonyolult, katonai kifejezések között, és győzködtem magam, hogy Pokornyijov túlságosan tisztában van személyének fontosságával ahhoz, hogy lealacsonyodjon hozzánk, egyszerű emberekhez, és eljöjjön ide, az Isten háta mögé Borsodba.
– Összevesztetek Péterfalvyval?
Összerezzentem, fepillantottam Pokornyijov arcáról Emmáéra. Barátnőm a padom előtt ácsorgott, köpenyének szegélyét babrálta.
– Igen, egy kicsit. – Behajtottam a könyvet.
– Ez az, amit a múltkor vettél ki? – hajolt át a pad felett Emma, hogy szemügyre vehesse a borítót.
– Az, még csak most fejeztem be.
– Minek olvasol ilyen háborús dolgokat? Miatta? – suttogta Emma az utolsó szót.
– Mesélt nekem egy háborús hősről, róla olvasgattam. – Nem hazudtam túl nagyot, bár undorodtam tőle, hogy hősként emlegessem Rettegett Ivant. – Gondoltam, több közös témánk lesz így – vontam vállat színlelt könnyedséggel.
– Értem – hümmögte Emma. – Akkor jössz ma könyvtárba? Mert megyek én is. Tanulhatnánk együtt.
– Persze – bólintottam. – Kicsit le vagyok maradva az irodalom tételekkel, Szabó tanárnő agyon fog ütni – keseregtem.
– Lemásolhatod rólam, ami nekem már megvan – ajánlkozott Emma.
– Az jó lenne – mosolyogtam rá hálásan. – És milyen volt az ünnep? – raktam félre a könyvet.
– Csendes. Sokat sütöttünk anyuval, aztán voltunk a nagyinál is...
Szívesen hallgattam, ahogy a karácsonyáról mesélt, egy kis időre megfeledkeztem a saját, kaotikussá váló életemről.
Visszatérve, Katka éppen csak egy pillantással nyugtázta, hogy Emma ott ücsörög padom tetején, és kellemesen cseverésztünk. Barátnőm láttán Emma menten elhallgatott, és leugrott a padról. Megegyeztünk még, hogy együtt megyünk óra után a könyvtárba, aztán a helyére kullogott.
Katka unottan könyökölt a fizika tankönyv mellett, a sarkát babrálta, szája szélét rágcsálta. Halkan szólított meg:
– Bocs, igazságtalan voltam. – Nagyot, szomorúan sóhajtott. – Nektek sem könnyű, tudom.
– Nem haragszom – ráztam fejem. – De biztos vagy benne, hogy ezúttal minden rendben lesz Dáviddal? – akadékoskodtam. – Csak az első pár hétben működött normálisan ez a kapcsolat.
– Legalább féltékennyé tehetem vele Imrét – jegyezte meg óvatosan.
– Ugyan már honnan tudná ő, hogy megint Dáviddal jársz?
Sokatmondó pillantást vetett rám.
– Na, azt már nem! – tiltakoztam. – Engem hagyjatok ki ebből a drámából.
– Persze, megértelek – dünnyögte. – Az a lehetőség is fennáll még, hogy disszidálok Csehszlovákiába. Vagy mi lenne, ha beállnék katonának? – morfondírozott. – Te! – ült fel hirtelen. – Ez nem is rossz ötlet!
– Mármint igazi tiszti iskoláról beszélsz? – vontam fel szemöldököm. – Ha gondolod, szervezek neked egy találkozót Vaszilijjal, hogy elrettentsen tőle. Lehetsz egyáltalán katona nőként?
– Majd kiderítem. Addig meg meglátom, hogy alakulnak a dolgok Dáviddal.
Nyitottam számat, hogy ellenvessek valamit, de meggondoltam magam. Nem szerettem volna megint veszekedni, ráhagytam hát. Különben is: úgy változott a véleménye és a világról alkotott képe, akár a szél, a katonaság ötletet pedig végképp nem vettem komolyan.
Órák után elbúcsúztam Katkától, ő a rendőrőrsre készült, megígérte Dávidnak, hogy benéz hozzá. Emma megvárta, míg Katka kilépett az ajtón, csak aztán jött oda hozzám.
– Megyünk? – kérdezte.
– Hogyne – kaptam fel táskámat.
Átvágtunk az aulán. Az orosz háziról beszélgettünk, igyekeztünk túlharsogni a kisdobosok hangját, a tornateremben éppen a Lenin-dalt énekelték magas gyerekhangon. A zajban először azt hittem, csak képzelődtem, hogy valaki megszólított a hátunk mögött. Másodszorra is nevemet hallottam, megfordultam: Peti sétált felénk, félénken mosolygott rám.
– Ó, szia, Peti – intettem neki. – Bocsi, de mi rohanunk – hadartam, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna.
– Nem bánom, ha... – kezdte volna Emma, de elkaptam karját, megszorítottam könyöke felett, mire egy nyikkanással elhallgatott.
Peti megtorpant, a Emmát markoló kezemre villant tekintete, némi megbántottságot véltem felfedezni benne. Istenem, sértődj már meg végre! – fohászkodtam magamban. Se szó, se beszéd előre fordultam, és sebes léptekkel a kijárat felé haladtam, rángatva magammal szerencsétlen Emmát.
– Mi történt? – faggatott ő, amint bezárult mögöttünk az iskola ajtaja.
– Nem tudom lerázni magamról Illés Petit – magyaráztam komoran.
– Helyes fiú.
– Engem viszont nem érdekel.
– És ezt miért nem mondod el neki? – értetlenkedett barátnőm.
– Mert mit mondjak neki? – morgolódtam. – Hogy bocs, de egy szovjet katonával járok?
– Vagy egyszerűen azt, hogy van valakid, de nem akarod elárulni, ki az – tanácsolta Emma.
– Így könnyebb – intettem le. – Gyerünk – szaporáztam meg lépteim –, még sok a dolgunk ma.
Igazából csak egyetlen számított: hogy végre megszabadulhassak attól az átkozott könyvtől. A könyvtárba lépve Emma sietett asztalt foglalni, én pedig a pult mögött ülő Tóthnéhez léptem, úgy ejtettem a kötetet elé, mintha perzselte volna kezem. Az olvasójegyemre pecsételte, hogy visszaadtam a könyvet, megkönnyebbültem vettem el tőle a kártyát, hálásan rebegtem könnyes köszönömöt. Meghökkenve pislogott fel rám szemüvege felett, és azt sem bántam, hogy őrültnek nézett.
Talán vége ennek a rémálomnak – gondoltam, és követtem Emmát. Naivan elhittem, hogy megbékíthetem az ördögöt, akit magamra haragítottam a kíváncsiságommal.
Ezt az ördögöt viszont ennyivel nem lehetett kiengesztelni.
Január utolsó napján, egy kedden találtam iskola után a postaládában Vaszilij elsőbbségi küldeményként érkező levelét, abban beletörődő tárgyilagossággal állt a mondat: "Pokornyijov tábornok tegnapelőtt megérkezett Budapestre."
---
Privjet, privjet,
kicsit rövidebb, átvezető fejezet, de a lényeg elhangzott - megérkezett Ivan, hogy rendet csapjon.
Also, felszabadultam pinterestre pár napja képeket keresve, elég hamar összeállt egy board, ha valaki esetleg érdekel, meg is lesheti, hozzászólásban linkelem.
Masenyka