A boldog békeidő nem tartott sokáig Imre és köztem. Egyikünk sem hozta fel ugyan a témát, ha össze is szólalkoztunk valamin, bátyám akkor sem emlegette Vaszilijt. Naivan azt hittem, hogy kezdett megbékélni vele, hogy Katka – akivel szinte minden nap találkozott, bár Imre bőszen tagadott, ha rákérdeztem – jobb belátásra bírta.
Erről persze szó sem volt, valószínűleg csak anya miatt nem ócsárolta fennhangon Vaszilijt.
Harmincadikán délelőtt indult vissza Budapestre. Vele és anyával tartottam az állomásra. Reggeli után megfésülködtem, majd kiűztem Imrét a szobából, hogy felöltözhessek.
A szekrény ajtaját csuktam be, amikor Imre kopogtatott.
– Kész vagy már?! – sürgetett.
– Mi bajod van?! – vágtam vissza. – Még nem megy a vonatod! Amúgy meg kész vagyok, igen.
Imre belépett a szobába, és rögtön be is zárta az ajtót maga mögött.
– Van itt valami. – Egy négybe hajtott lapot nyújtott felém. – Ezt add oda a ruszkinak.
Elvettem tőle a papírt, értetlenül pislogtam rá, aztán bátyámra.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Neked nem kell tudni – intett le. – Ne bontsd ki, légyszíves, csak add oda a ruszkinak.
– Szeretném tudni, mit adok oda Vaszilijnak. – Erősen megnyomtam nevét, de Imrét egyáltalán nem érdekelte.
– Elég, ha ő tudja – makacskodott Imre.
– Mit akarsz tőle? – faggattam. – Megfenyegetni, vagy mi?
– Muszáj beleütnöd az orrod?! – mordult rám. – Annyit kérek, hogy add oda neki!
– Hogy adjam neki oda, ha nem tudom, mi van benne? – méltatlankodtam.
– A saját bátyádban nem bízol ennyire? – vonta fel szemöldökét sértődötten.
– Azok után, ahogy az ünnepek alatt viselkedtél?
Nagyot sóhajtott, és kelletlenül így szólt:
– Sajnálom, hogy csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. – Összefonta karjait mellkasán, a szőnyeget vizslatta. – Megbántam, amit mondtam.
Megenyhülve eresztettem lejjebb a lapot.
– Ez nem jelenti azt – pillantott rám ismét –, hogy elfogadom azt a ruszkit.
– Nem hiszem el! – fakadtam ki tehetetlen dühvel. – Legalább a kedvemért megpróbálhatnál egy kicsit nyitottabb lenni!
– Na, ácsi! – tartotta fel kezét Imre. – Én érted teszek mindent, amit teszek, Magda, nem ellened. Pontosan ezért írtam meg ezt a levelet, és kérlek, hogy add oda neki.
– Ha elmondod, mi van benne – emeltem közénk a papírt, merően néztem bátyám szemébe.
– Nem mondom, csak add oda neki – erősködött.
Dühösen szusszantottam egyet, és az asztalra dobtam a papírt.
– Jó – adtam meg magam. – Odaadom neki. De ha megtudom, hogy hazudtál neki rólam valamit vagy valami baromsággal fenyegeted, esküszöm, utánad megyek Budapestre, és kitekerem a nyakad.
– Nem kell ettől tartanod – rántotta meg vállait. – Utálom a pofáját, de nem fogok egy szovjet tisztet fenyegetni, nem fogok egy szovjet tisztet fenyegetni.
– Hát én ezzel vitatkoznék – morogtam, Imre a szemeit forgatta.
– Ne zsémbeskedj itt nekem, mint valami vénasszony – vetette oda. – Csak add oda azt a rohadt levelet, és kész.
– Mondtam, hogy odaadom, mi bajod van?! – förmedtem rá. – Az új kesztyűdet meg vedd már fel végre – szóltam utána, mielőtt a kilincsért nyúlhatott volna.
– Nem veszem – vágta rá.
– Na, ki a zsémbes? – tettem csípőre kezem. – Tőlem van a kesztyű, nem Vaszilijtól.
– Az ő pénzéből. Nekem ettől nem kell semmi.
– De én szeretném, hogy felvedd – győzködtem.
– Nem.
Azzal kinyitotta az ajtót, és faképnél hagyott.
– Akkor hord azt az elnyűtt vacakot! – kiáltottam mérgesen.
– Fogom is! – érkezett a felelet valahonnan a konyha felől. – Elmegyek a mosdóba, anyu, és mehetünk – hallottam hangját.
Nem késlekedtem, kihúztam a szekrény fiókját, ahova még Szenteste Imre betuszkolta a kesztyűt, felmarkoltam, és az előszobába szaladtam a hátizsákjához. Kioldottam a legnagyobb zseb száját, és a ruhák közé tömködtem a kesztyűt, majd gyorsan visszazártam a táskát, mintha ott sem lettem volna. Anya a konyha ajtajából, kávét kortyolgatva leste, mit csinálok.
– N-na – tért vissza Imre, inge kézelőjét igazgatta –, megyünk, vagy mi? Lekésem a vonatot.
– Megyünk – bólogatott anya, és felhörpintette kávéja maradékát.
– Te jössz? – nézett rám Imre.
– Megyek.
Az állomás felé bandukolva nem szóltunk sokat, csak Imre panaszkodott egy kicsit, hogy milyen hosszú az út Budapestig, valamint anya pityergett, és ígértette meg testvéremmel, hogy sűrűn jelentkezik majd. Imre türelmesen fogadkozott, hogy gyakran fog írni, és amint tudja az órarendjét a tavaszi félévre, azonnal elküldi, hogy anya tudja, mikor hívhatja.
Hideg latyakban tapostunk a peronon, a sínek között szürkévé olvadt a hó, a vezetékekről kövér cseppek hullottak bele. A sártengerré vált szántóföldeket tőlünk elválasztó cserjesor kopasz ágai nyirkosan fénylettek a bágyadt napsütésben.
– Kíváncsi vagyok, milyen Budapest télen – jegyeztem meg.
– Undorító – morogta Imre, a peron szélén toporgott.
– Neked muszáj mindig ilyen ünneprontónak lenni? – fintorogtam.
Anya csípőre tette kezeit, szigorúan méregetett minket.
– Most hazudjak? – fordult felém Imre. – Majd feljöttök tavasszal az érettségi után.
– A ballagásomra nem jössz haza? – kérdeztem.
– Dehogynem jövök – nyugtatott Imre. – A világért ki nem hagynám.
– Helyes.
– Addig, remélem, annak a ruszkinak is kiadod az útját – fűzte hozzá.
Anya megdörzsölte homlokát, a fejét csóválta.
– Hol van már az a vonat? – ugrottam talpra, és Imre mellé léptem, a horizontot fürkésztem a mozdony után kutatva.
– Vigyázz, bele ne ess! – kiáltotta Imre.
Megmarkolta kabátomat a hátamon, és sínek felé lökött, ijedten botlottam egyet, de bátyám röhögve visszarántott, mielőtt beleeshettem volna a latyakba.
– Imre, megpofozlak! – rivallt rá anya, Imre ellenben remekül szórakozott a dolgon.
– Hülye barom vagy, Imre! – Kitéptem magam a szorításából.
– Ne nyávogj már, semmi bajod nem lett – vigyorgott.
– Akkor is hülye barom vagy – zsörtölődtem.
– Emlékszel, mit mondott anya mindig, amikor kicsik voltunk? – komorult el hirtelen Imre.
– Mit mondtam én nektek? – lépett közelebb anya.
– Az a hülye, aki mondja – idézte Imre anyut a lehető legkomolyabb hangot megütve.
A nevetés prüszkölve tört ki belőlem, és anya is halványan elmosolyodott.
A bakter közben a peronra döcögött, táblácskáját lóbálta, másik kezében cigaretta égett.
– Sátoraljaújhely felől Miskolc-Tiszaira! Mindenhol megáll! – harsogta, aztán intett anyunak, ő viszonozta.
– Na, a hívásom – dörmögte Imre.
A mozdony lámpája sárgás foltként rajzolódott ki a távolban. Még be sem gurult a vonat az állomásra, de anya máris könnyes puszikkal kezdte búcsúztatni Imrét. Megfogadtatta vele, hogy enni fog rendesen, jól fog tanulni, az órákra bejár és odafigyel. Imre szófogadóan bólogatott.
Amint anya eleresztette, testvérem odalépett hozzám, szorosan ölelt át.
– Vigyázz magadra, te nagy mamlasz – búcsúztam.
– Te is. – Imre megszorította vállam. – Remélem, tudod, hogy mindent érted teszek, és hogy féltelek – mormolta, alig hallottam a mellettünk fémes nyekergéssel lefékező szerelvénytől.
– Tudom – sóhajtottam. – De nincs rá szükség.
– A bátyád vagyok, ez a dolgom.
Elhúzódott, és rám mosolygott, kissé erőltetetten viszonoztam.
Anya még egyszer átölelte, és megpuszilta Imrét. A bakter figyelmeztetően fújt sípjába, Imre felkapaszkodott a vonat lépcsőjére. Az ajtó csattanva vágódott be mögötte, és a szerelvény azonnal mozgásba lendült. Hamar nyílt az egyik ablak, Imre kidugta rajta feje búbját és egyik kezét, esetlenül integetett.
– Hülyegyerek – motyogta mellettem anya szipogva, de azért bőszen integetett ő is. – Valami le fogja vinni a fejét, ha nem vigyáz.
– Keményebb az annál, legfeljebb koppanna egy nagyot – kuncogtam.
Imre visszahúzódott az ablakból, a vonat pedig elkanyarodott Miskolc felé, eltűnve a szemünk elől. Anya leeresztette kezét, megtörölte könnyes arcát.
– Menjünk, Magda – karolta belém. – Gyöngyike azt mondta, ma délután elmehetek hozzá azért a pirog receptért, vagy mi az.
– Rendben.
Szabad kezem zsebre tettem, kitapintottam az ott meglapuló cigarettás dobozt. Fejemet lehajtva sétáltam anyu mellett az úton, a csendet az olvadó hó csepegésén kívül semmi sem törte meg. Hiába veszekedtünk folyton folyvást Imrével, furcsa ürességet éreztem úgy, hogy nem volt ott, már egészen hozzászoktam, hogy ismét hárman voltunk.
– Elmegyek addig Katkához – szólaltam meg, amikor elértük a városhatárt. – Nem láttam, mióta elkezdődött a téli szünet.
– Menj csak – bólintott anyu. – Hát Emmácska? – érdeklődött. – Vele kibékültél?
– Ki, végül is – vontam vállat.
– Vaszilij miatt veszekedtetek? – kérdezte anya.
– Hát... köze volt hozzá – ismertem el.
Anya rosszallóan ciccegett.
– Egy férfiért ne hanyagold el a barátaidat – tanácsolta.
– Azt mondod, hogy rossz barát vagyok? – háborogtam.
– Hát... – nyújtotta el anya a szót.
– Anya! – csattantam fel sértődötten. – Neked az én pártomat kellene fognod!
– Mit tanulnál abból?
– De akkor sem vagyok rossz barát!
– Nekem az a benyomásom, hogy kicsit elhanyagolod Emmácskát – vélekedett anya. – Nekik sem lehet egyszerű a karácsony, pont úgy, mint nekünk.
– Katkának sem az! – ellenkeztem. – Neki főleg nem, hiszen ő csinál mindent odahaza.
– Én nem is mondtam, hogy Katika élete könnyű. Mindössze azt próbálom megértetni veled, hogy nem kell sem egyiküket, sem másikukat választanod csak azért, mert nem férnek meg egymás mellett. Tölts időt Katikával, aztán Emmával, Vaszilijjal meg később. Hidd el nekem, lányom, hogy egy férfi miatt végképp nem éri meg egy régi baráttal összeveszni.
– Már kibékültünk – emlékeztettem.
– Értettem én azt elsőre is – bólintott anya. – Csak figyelmeztetlek, hogy legközelebb ne essen meg, sokat veszíthetsz. Őszintén – folytatta, mielőtt szólhattam volna –, már nagyon kíváncsi vagyok erre az orosz fiúra, de nem gondolod, hogy túlságosan felrúgja az egész életed?
– Nem – vágtam rá. – Szeretem Vaszilijt, és nekem más nem számít.
– Tudom, milyen bolondul szerelmesnek lenni – mosolygott elnézően anya. – Viszont néha a szerelem nem minden.
– Most, hogy elment Imre, te fogod az ő nótáját fújni nekem? – morogtam.
– Nem erről van szó – visszakozott anya. – Én csak szeretnélek megóvni egy csalódástól, ha esetleg nem úgy alakulnának a dolgok, mint vártad.
– Bízom Vaszilijban – jelentettem ki. – Bízom magunkban. Eddig is megharcoltunk a kapcsolatunkért, ezután is fogunk.
– Úgy legyen, Magda – hagyta rám anya, és engem bosszantott, hogy mennyire naivnak nézett.
Mogorván búcsúztam el tőle a Marx téren, és Katkához indultam. A cigarettás doboz sarkát morzsolgattam ujjaim között, miközben felcsengettem barátnőmhöz. Katka nem nyitott ajtót; a bejárat mellett megcsikordultak az egyik ablak zsanérjai, barátnőm kidugta fejét a résen.
– Jaj, csak te vagy az, Magda! – Megkönnyebbülést hallottam ki hangjából.
– Csak én. Lejössz egy kicsit?
– Rohanok. – Visszahúzódott a lakásba, becsukta az ablakot.
Hátamat a falnak vetettem a bejárat mellett, türelmesen vártam Katkára. Meglepően hamar elkészült, egy régi kabátban lépett ki az utcára, és, rá nem jellemzően, sapkát is viselt. Még a legnagyobb fagyban sem hordott sapkát, mert utálta, hogy összeborzolta a haját.
– Gyors voltál – jegyeztem meg.
– Inkább örülnél neki. – Fázósan húzta össze magát.
Kicsit sápadtabbnak tűnt, mint általában.
– Elszívjuk? – Félig kihúztam zsebemből a dobozt.
– Szívjuk. Menjünk a sportcsarnok mögé, ott nem jár senki.
– Na, gyere – karoltam bele, és elindultunk.
Egy darabig némán sétáltunk, vártam, hogy esetleg Katka magától beszélni kezd róla, mi bántja, de nem tette. Fejét lehajtva baktatott mellettem.
– Köze van Imréhez? – törtem meg a közénk feszülő csendet.
Az iskolaudvar mellett haladtunk el, az nagyon idegennek tűnt üresen.
– Mármint minek? – kérdezett vissza.
– Annak, hogy ilyen búskomor vagy.
Katka válaszul vállat vont.
– Mi van közted és Imre között? – kíváncsiskodtam.
– Nagy távolság most már – morogta.
– A hülye humora rögtön rád ragadt – csóváltam meg fejem, mire Katka halványan elmosolyodott.
– Nincs is olyan nagyon hülye humora – kelt testvérem védelmére.
– Még nem kaptál belőle akkora adagot, hogy teljesen eleged legyen belőle.
– Az lehet.
– De ezek szerint tényleg veled találkozgatott – állapítottam meg.
– Miért, nem mondta el otthon? – vonta fel szemöldökét Katka.
– Tagadta, de tudtam én, hogy hozzád rohant mindig.
– Na, de miért tagadta? – értetlenkedett.
– Talán azt hitte, hogy majd én ugyanúgy veszekedni fogok vele, mint ő velem Vaszilij miatt – találgattam.
– Említette, hogy nem szívleli Vaszilijt. – Katka elfintorodott. – Egy párszor... Mondjuk úgy minden alkalommal minimum ötször. Kicsit össze is szólalkoztunk.
– Igazán?
– Megharagudott, amikor elmondtam neki, hogy én tudok régóta Vaszilijról – árulta el Katka. – Az meg főleg nem tetszett neki, hogy közöltem, hogy szerintem nagyon helyesek, bár furcsák vagytok együtt.
– Miért vagyunk furcsák? – hökkentem meg.
– Mindketten szeretitek a klasszikus orosz irodalmat – mondta Katka. – Ki az az őrült, rajtatok kívül, aki magától olvas ilyeneket, és még élvezi is? Titeket aztán az Isten is egymásnak teremtett, az biztos.
Felkacagtam.
Elsétáltunk a sportcsarnok mellett a vasúti átkelőig, a töltésen túl már csak a keréknyomokkal barázdált földút és az olvadó hóval borított szántóföldek terültek el. A bokáig érő latyakban evickéltünk el a csarnok sarkáig, ahol leültünk a betontalapzat peremére. Sűrű cserjesor választott el minket a környező lakóházaktól, ágaik mögül senki sem vehetett észre minket. Elővettem zsebemből a dobozt, és kihúztam belőle a cigarettát. A szál már igencsak megviselt volt, de, szerencsére, nem tört el.
Katka érdeklődve nézegette a dobozt, amíg én rágyújtottam, majd a gyújtót zsebre vágva szívtam a keserű dohányból. Köhintettem párat, megszabadulva a füsttől, és átadtam Katkának a csikket. Ő is beleszívott, a szabad kezét szájára szorítva szintén köhögni kezdett.
– Hú, de rohadtul erős! – krákogta, és újra szájába vette a csikket. – Hogy van még meg Vaszilijnak a tüdeje? – nyökögte, miután kifújta a füstöt.
– Gondolom, ő hozzá van szokva – vettem el a szálat. – Szóval elmondod? – kérdeztem.
– Mit?
– Hogy mi van veled meg Imrével?
Katka elgondolkodva hümmögött.
– Igazából magam sem tudom – felelt, és visszavette tőlem a cigarettát. – Összevesztünk, mielőtt elindult Budapestre.
– Micsodán? – faggattam.
Katka megpróbálta sokáig bent tartani a füstöt, de az köhögve tört fel ajkai közül.
– Igazából nem rossz szándékkal mondta – kezdte, és odaadta a csikket. – Figyelmeztetett, hogy ne éljem bele magam túlzottan ebbe az egész felvételibe. Hogy talán nem fognak felvenni, mert nő vagyok.
– Mekkora baromság! – háborodtam fel.
– Talán nem az. – Katka a térdén könyökölt. – Lehet, hogy itt fogok megrohadni. Apa sem akarja, hogy elmenjek, mert akkor nem lenne senki, aki főz meg mos rá és a kis piszokra. Azt mondja, hogy Klaudia túl fiatal még ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Az persze nem érdekelte, amikor nekem még fiatalabban kellett mindezt megtanulnom.
– De hát nem tarthat vissza!
– És mégis hova menjek? – tárta szét karjait Katka. – Meg miből? Egy forintom sincs. Imre persze felajánlotta – átvette tőlem a cigarettát –, hogy menjek Budapestre vele.
– Mármint elvenne feleségül?
– Olyasmi – bólintott Katka, és beleszívott a dohányba.
– Agyonverem – dünnyögtem.
– Pedig megfontolandó ötlet – vélekedett Katka.
– Hiszen Dávidot azért dobtad ki, mert nem akartál háziasszony lenni! – csodálkoztam. – Akkor miért mennél hozzá Imréhez?
– Először is: Imre nem olyan, mint Dávid – szögezte le barátnőm.
– Akkor is egy tuskó – erősködtem, és a cigiért nyúltam.
– Imre nagyon is figyelmes volt velem mindvégig – ellenkezett.
– Jaj, fúj – fintorogtam. – Ne menj bele a részletekbe, a bátyámról beszélsz.
– Nem értem, mi bajod – forgatta szemeit Katka. – Ha hozzámennék, sógornők lennénk. Még több indok, hogy veletek mehessek arra a krími nyaralásra – bökött oldalba.
– Remek nyaralás lenne Imrével meg Vaszilijjal – dörmögtem. – Minden percben figyelni kellene rájuk, nehogy egymásnak essenek.
– Én nyugtatnám Imrét, te meg Vaszilijt – legyintett Katka. – Probléma megoldva.
– Tartok tőle, hogy ez nem lenne ilyen egyszerű. – Aggódva kémleltem barátnőmet. – Szerintem nem jó ötlet csak azért hozzámenni Imréhez, hogy elvigyen magával Budapestre.
– Mondja ezt az, aki hozzámenne Vaszilijhoz, hogy elmehessen vele a Szovjetunióba – vágott vissza Katka. – Én még csak nem is Leningrádba készülök, hanem Budapestre!
– Jó, talán nem én vagyok a legjobb példa rá, hogy okos dolog férjhez menni – ismertem be.
– Az sem hülyeség, amit te csinálnál. Szereted Vaszilijt, és vele akarsz lenni. Ennyi az egész.
– És te szereted Imrét, vagy csak el akarsz menni innen? – szegeztem neki.
Katka nem nézett rám, a dobozt gyűrögette markában.
– Még bizonytalan ez a dolog Imrével – válaszolt hosszú szünet után, átadtam neki az elégő csikket. – Nem mondtam, hogy maholnap hozzámegyek, csak azt, hogy beszéltünk róla. Ráadásul haragban váltunk el, lehet, hogy elege van belőlem. – Vágott egy keserű grimaszt, és szívott egyet a dohányból. – Magda, ha át kellett volna élned azt a nyomorult karácsonyt, amit nekem, te sem válogatnál nagyon. Még egy ilyen családi összejövetel, és disszidálok Csehszlovákiába.
– Az aztán szép lenne, a dezertőr élet – csipkelődtem.
– Pedig úgy hallottam, Prága szép város – ugratott Katka. – Majd ez vigasztal. – Összenevettünk. – Tessék, még egy van benne – nyújtotta felém a cigarettát.
Elvettem tőle, utoljára beleszívtam, aztán elnyomtam a betonon, és a sárba dobtam. Egyikünk sem igyekezett haza, Katka az égboltot bámulta, én a sínek felett elnéztem a távolba, a távolban ott sejlettek a borvidék szőlősei.
– Hallottad, mi történt Gerleivel? – kérdezte Katka, mire görcsbe rándult a gyomrom.
– Hallottam. – Nyeltem egyet. – Te honnan tudod?
– A nagyanyja sápitozott a piacon, hogy az a rohadék az Erzsébet kórházban van, mert leesett a lépcsőn Szenteste. – Katka gyanakodva fürkészett. – Úgy elsápadtál hirtelen. Imre elmondta, hogy Gerleitől tudta meg, hogy Vaszilijjal jársz.
– Mást nem mondott? – puhatolóztam.
– Nem. – Katka értetlenül ráncolta homlokát. – Kellett volna?
Zavartan kaptam hajamhoz, de csak sapkám füle akadt ujjaim közé, azt piszkáltam idegesen.
– Nem – hazudtam gyengén, Katkát aligha verhettem át.
– Közöd van ehhez az egészhez, Magda?
– Hát... Talán – vallottam be. – Miután összevesztem Imrével, felhívtam Vaszilijt, és lehet, hogy elkotyogtam neki Gerlei nevét. De csak a vezetéknevét! – mentegetőztem. – Nem vagyok benne biztos, hogy az alapján megtalálta, és ennyire gyorsan ráadásul, hiszen ez Szenteste előtt egy nappal történt.
Az is lehet, hogy eszébe jutott közben a teljes neve – futott át gondolataimon, elszorult a torkom.
– Nagyon helyes! – bólogatott Katka, elborzadva pislogtam rá. – Rég hagynod kellett volna, hogy Vaszilij megverje.
– De hát nem tudjuk, hogy tényleg ő volt-e! – fakadtam ki. – Mégis hogy kérdezzek rá? Figyelj, szerelmem – mosolyogtam mézes-mázosan –, nem te verted össze ezt a fiút úgy, hogy kórházba került?
– Akár így is – vont vállat Katka. – Szerintem hagyd az egészet a fenébe. Ha Vaszilij volt az, akkor sem számít, már rég érett egy istenes pofon Gerleinek, aztán most meg is kapta. Meg vagy húsz másikat is mellé.
– Megérdemelte, persze – értettem egyet. – Na, de mégis: tényleg ne foglalkozzak vele?
– Nem halt bele Gerlei – intett le. – Vaszilij tanított neki egy alapos leckét, remélhetőleg, kétszer is meggondolja mostantól, hogy merjen-e lányokkal erőszakoskodni.
Tompa csengetés szűrődött felénk a vasúti átkelő irányából, a mozdulatlanság egyszeriben mély dübörgéssel telt meg. A vonat hangosan zakatolva zúgott el mellettünk, éles kürtszót húzott maga után. Olyan hirtelen suhant el Sátoraljaújhely felé, ahogy jött, de a fülsértő zaj sokáig ott remegett még a levegőben, a környék békéje felkavarodott.
– Lehet – motyogtam végül. – Menjünk – tápászkodtam fel. – Még rendet kell tennem a szobámban.
– Szerintem Vaszilijt úgyis csak az ágyad érdekli – kuncogott Katka.
Anyut nem találtam otthon, Bercsényinénél lehetett, sejtettem, hogy onnan még órákig nem fog hazatérni, ha egyszer belelendülnek a beszélgetésbe. Előbb a nappaliba mentem, hogy a komódból kipakoljam a Vaszilijtól kapott holmikat, és visszavigyem a szobába. Kihúztam az íróasztal legalsó fiókját, hogy mindent a helyére tegyek, ekkor akadt meg pillantásom a könyvtári könyvön, ami még mindig ott lapult. Letettem terhem az asztalra, és felkaptam a kötetet, szinte gépies mozdulattal lapoztam az oldalhoz, ahonnan Ivan Pokornyijov nézett rám, szenvtelenül fogadtam lekezelő mosolyát. Haragudtam magamra, amiért nem vittem vissza a könyvet az ünnepek előtt, amikor még esélyem lett volna rá, hiszen a bonyolult szöveget úgysem tudtam lefordítani.
Körbe pislogtam. El kellett dugnom a könyvet, nehogy Vaszilij véletlenül ráakadjon. Imre bevetetlen ágyára térdeltem, és a szekrény mögé csúsztattam a kötetet, ahol az ágy támlája takarta oldalról. A porcicák között ott sejlettek a fehér lapok, hezitáltam, jól lesz-e ez így. A szekrényhez hajoltam, kirántottam a fiókot, ahol akadt még néhány régi zokni, ami Imrének nem kellett. Kibontottam egy fekete gombócot, és a szekrény mögé dobtam a kötetre, az elnyűtt zokni elrejtette.
Valahogy elmondom neki, hogy ne haragudjon túlságosan – fogadtam meg magamnak.
Hiszen csak beleolvastam egy könyvbe, nem írtam levelet a tábornoknak vagy ilyesmi! Azt talán csak nem érezte meg Pokornyijov a messzi Moszkvában, hogy valaki róla olvasott egy magyar kisvárosban. Ha meg mégis, biztosan inkább hízelegett volna neki a dolog, mintsem haragudott volna érte.
Mire anya hazaért, sikerült feltakarítanom a rumlit, amit Imre hagyott maga után. Anyu egy egész füzetnyi receptet kapott Bercsényinétől, azt nézegette a konyhában az asztalnál ülve, aznap második pohár kávéját kortyolgatva.
– Megkérdezhetted volna, hogy mit szeret – zsörtölődött. – Némelyik recept csak oroszul van, Gyöngyike azt mondta, hogy te majd biztos le tudod fordítani.
– Megnézzük. – Leültem vele szemben, kezemben egy csésze teával. – Amúgy meg ne aggódj: bármi, amit csinálsz, csak jobb lehet annál, amit a kantinon szolgálnak fel nekik.
– Azért mégiscsak megkérdezhetted volna, mit nem eszik meg – sopánkodott anya.
– Nem hiszem, hogy Vaszilij válogatós lenne – nyugtattam.
– Mindenesetre – anya elmélyülten lapozgatta a füzetet –, Gyöngyike megjelölte nekem, hogy mik a hagyományos, újévi fogások az oroszoknál, úgyhogy azokat próbáljuk majd meg elkészíteni. Hogy tudod te ezeket a kacifántos betűket elolvasni? – szörnyülködött, belenevettem a teámba.
Közös erővel írtuk meg a listát, hogy mire lesz szükségünk a boltból, aztán együtt vásároltunk be. Anya ahhoz is ragaszkodott, hogy alaposan kitakarítsunk mindenütt, hiába nyavalyogtam, hogy ugyan nem a pártfőtitkár jön hozzánk, csak Vaszilij. Azt nem tettem hozzá, hogy már akkor sem zavarta a kisebb rendetlenség, amikor pár hete nálunk töltötte az éjszakát.
Mivel harmincegyedikére és elsejére Vaszilij teljes napra kimenőt kapott, úgy egyeztünk meg, hogy már ebédre eljön hozzánk. Tizenegy órakor a Marx tér végében toporogtam dideregve, sál nélkül, ugyanis sebtében kaptam magamra kabátom, sapkát pedig azért nem viseltem, mert hajamat sárga szalaggal kötöttem fel. Idegesen fürkésztem az arra lézengő embereket, és reméltem, hogy egyikük sem ismer fel. Abban persze biztos voltam, hogy egy katonai autó valószínűleg nagy feltűnést fog kelteni. Arra nem számítottam, hogy Vaszilij majd egy elegánsabb és drágának tűnő, fekete autóval fog begurulni az utcába.
– Hűha! – bukott ki belőlem.
Vaszilij közvetlenül mellettem fékezett le, és letekerte az ablakot. Minden kétségről megfeledkezve telt csordultig szívem az iránta érzett szeretettel, amikor ismét vidáman csillogó szemeibe nézhettem.
– Az udvarlójára vár a szép hölgy, vagy elvihetem? – szólt oda.
– Nem is tudom, elvtárs – mentem bele a játékba –, nem kellene mindenféle idegen férfiakkal szóba állnom.
– Pedig ártatlan az ajánlat – hunyorgott cinkosan Vaszilij. – Vezetni vinném el egy körre. Habár, amennyiben beleegyezik, megteszem szívesen a hátsó ülésen is.
– Hogy maga milyen szemtelen! – ciccegtem rosszallóan.
– Nem tehetek róla – somolygott. – A harisnyán át is jól látom, hogy milyen kis csinosak a lábai, elveszik az eszem.
– Tudja ám, hogy kell bókolni, hadnagy elvtárs.
Hátráltam egy lépést, hogy kinyithassa az ajtót. Felmarkolta a táskáját, kimászott a volán mögül, és bezárta a kocsit. Kíváncsian mértem végig: egyszerű fehér inget viselt nyitott kabátja alatt, az a szolgálati volt, akárcsak a zöldes színű nadrágja és a fényes csizmái. A megjelenése még így is katonásnak hatott, de zubbonya és egyensapkája nélkül nem tűnt olyan szigorúnak és merevnek első ránézésre, mint általában.
– Ne csókolj meg itt, mindenki előtt – figyelmeztettem, mielőtt lehajolt volna hozzám.
– Miért ne? – értetlenkedett.
– Mert nem akarok feltétlenül alapot adni a pletykáknak.
A közelben járók ugyan már rég felfigyeltek a kocsira, és a játszótéren is ücsörgött két tizenkét éves forma kislány, nagy érdeklődéssel pislogtak Vaszilijra. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szóbeszédek elleni háborúban vesztésre álltam, akármilyen elszántan küzdöttem.
– Menjünk fel akkor – határozott Vaszilij, és átkarolta derekam.
Jólesett a közelsége, nem löktem el, megfeledkeztem az elővigyázatosságról.
– Honnan van a kocsi? – kíváncsiskodtam, miközben a paneltömb felé sétáltunk.
– Averkijé.
– És odaadta neked? – csodálkoztam.
– Miután eleget nyaggattam, kénytelen-kelletlen rábólintott. Ő úgysem hagyja el a laktanyát most – vont vállat Vaszilij. – Semmi szüksége a kocsira.
– Alekszandr Grigorjevics van a dologban? – kérdeztem rá.
Vaszilij alaposan megfontolta válaszát.
– Úgy érzem magam, mint aki egy intrikákkal teli drámába csöppent hirtelen. – Lemondóan sóhajtott. – Valami hülye mellékszereplő vagyok benne, aki próbál békét tartani a kettő bolond között, de esélyem sincs.
– Ha ez megnyugtat, az én drámámban egészen biztosan főszereplő vagy – bújtam hozzá, Vaszilij csókot nyomott fejem búbjára.
Benyitottam a lépcsőházba, ahol, szerencsére, egyik szomszéddal sem futottunk össze. Én igyekeztem volna felfelé, ám az utolsó lépcsőfordulóban Vaszilij elkapta a derekam, majdnem felsikoltottam a meglepetéstől. Maga felé fordított, és késlekedés nélkül kóstolt a döbbenettől elnyílt ajkaimba. Minden óvatosságról megfeledkezve öleltem át, hagytam, hogy a falnak szorítson, a vállapokba kapaszkodtam. Beleremegtem a forró szenvedélybe, amivel nyelve az enyémhez ért.
– Magda?
Ijedten rebbentünk szét; anya a lépcső tetején állt karba tett kézzel, somolyogva csóválta fejét. Arcom vörösre gyúlt a szégyentől.
– Azt hiszem, bemutatkoztam – mormolta Vaszilij.
– Most már tartsd a kezed magadnál – suttogtam, és elindultam anya felé.
– Igyekszem, de nem megy az olyan egyszerűen.
– Min vitatkoztok? – kíváncsiskodott anya.
– Semmin – vágtam rá.
– Gyertek akkor beljebb – intett hívogatóan anya.
A konyha küszöbéről nézett minket. Bezártam Vaszilij mögött az ajtót, az orosz a padlóra ejtette táskáját, és kibújt kabátjából. Elvettem tőle, a sajátom mellé akasztottam.
– Hát akkor... – Vaszilij és anya várakozóan pillantottak rám. – Anya – kezdtem magyarul –, ő itt Vaszilij Minovszkij. Vaszilij – váltottam oroszra –, hadd mutassam be az édesanyámat, Ilona Marnyikot.
– Nagyon örülök – nyújtotta jobbját tétován anya.
– Nagyon örülök – ismételte utána Vaszilij erős akcentussal, és megszorította anya kezét.
– Tegye csak le a holmiját a szobádban, Magda – mondta anyu, én tolmácsoltam. – Már kész az ebéd, a pirog is megsült.
– Pirog? – kapott a legfontosabb szón Vaszilij.
– Gyere – kuncogtam, a szobám felé húztam.
Becsukta maga mögött az ajtót, a táskáját egyszerűen a szék mellé dobta, és újra magához vont, hosszan elhúzódó csókot váltottunk.
– Hiányoztál – duruzsolta ajkaimra.
– Te is nekem – karoltam át nyakát.
– Mit gondolsz – ujjai köré csavarta a vállamra lógó szalagot –, édesanyád nem bánná, ha elvinnélek egy kicsit kocsikázni délután?
– A hangsúly a kocsikázáson van? – vontam fel szemöldököm gyanakodva.
– Mi máson lenne, édes Magda? – értetlenkedett színpadiasan.
– Nem hiszem, hogy anyu nagyon bánná, ha eltűnünk egy pár órára – somolyogtam.
Elhúzódtam tőle, és kinyitottam a szekrény ajtaját, hogy a tükörben megigazítsam hajam. Tekintetem az asztalon heverő levélre tévedt, lehervadt a szerelmes mosoly az arcomról.
– Van itt neked valami.
Szerettem volna minél előbb letudni az egészet. Bezártam a szekrényt, és átadtam a lapot Vaszilijnak.
– Ez mi? – kérdezte ő.
– Imre küldi. Fogalmam sincs, mi van benne – tettem hozzá gyorsan –, szóval ha valami bődületes baromságot írt neked, előre elnézést kérek a hülye bátyám nevében.
– Lehet, hogy levélbomba – vetette fel Vaszilij, egy lesújtó pillantással jutalmaztam. – Jól van, na – tartotta maga elé szabad kezét védekezően. – Nem gondoltam komolyan. Menj csak, segíts édesanyádnak – bökött fejével a konyha felé. – Én addig elolvasom, hogyan átkoz el engem a bátyád a pokol legmélyebb bugyrába.
– Nem kell most rögtön... – visszakoztam.
– Kíváncsi vagyok rá. – Vaszilij az ajtó felé tolt. – Na, menj, segíts édesanyádnak, ne maradjon rá minden. Mindjárt megyek.
– Hát jó – egyeztem bele.
Anya épp levest mert egy tálba, felkapta a fejét, amikor beléptem a konyhába.
– Magasabb, mint gondoltam – súgta oda nekem.
– Nem is olyan nagyon magas – feleltem fojtott hangon.
– Az sosem baj, ha magas – bölcsekedett anya –, mert tud neked pakolni a legmagasabb polcra is. Több helyed lesz a konyhában.
Gondosan megterítettem, és közben feszülten füleltem, nyílik-e a szobám ajtaja. Majdnem megugrottam, amikor meghallottam végre Vaszilij lépteit, szinte kapaszkodtam a kezemben lévő tányérba. Hamarosan felbukkant Vaszilij a küszöbön, árgus szemekkel lestem minden mozdulatát. Ő azonban nem tűnt dühösnek vagy feldúltnak, mi több, talán derűsebbnek, mint előtte.
– Minden rendben? – kérdeztem rögtön.
– Hogyne – mosolygott rám. – Rólad egy rossz szót sem írt, ha emiatt aggódsz.
– Meglepő – tettem le a tányért.
– Annyira bosszant, hogy egy szót sem értek belőle, mit beszéltek – kotyogott közbe anya, és az asztal közepére emelte a levessel teli tálat.
– Magyarul – szólalt meg Vaszilij anyanyelvünkön.
– Bizony, magyarul – bólogatott anya. – Na, ülj csak le, és egyél – tessékelte Vaszilijt a székhez, amin általában Imre ült. – Annyi mindent kérdeznék tőle, ha tudnék – sopánkodott, és tele szedte töltelékkel és főtt répával az orosz tányérját.
– Hát kérdezz, majd én fordítok – biztattam.
– Az azért mégsem olyan, mintha közvetlenül vele beszélnék. – Anya levest szedett Vaszilijnak, aki homlokát ráncolva igyekezett megérteni, mit mondunk.
– Próbáljuk meg – kértem.
– Na, jó – törődött bele anya. – Más választásom aztán nemigen van. Jaj, de udvariatlan vagyok! – kapott észbe – Kérdezd meg tőle, hogy kér-e pálinkát az ebéd előtt.
– Pálinka nem – tartotta fel kezét Vaszilij.
– Kedvelem ezt a fiút – nézett rám anya.
Vaszilij rám kacsintott a háta mögött.
Anya tengernyi kérdést tett fel Vaszilijnak a hazájáról, Moszkváról és Leningrádról, a családjáról, a munkájáról, amikre Vaszilij türelmesen válaszolgatott. Néha egész jól megértette anya mondandóját, és már felelt is oroszul, mielőtt tolmácsolhattam volna neki. Hébe-hóba közbeszúrt egy-két magyar szót, amitől anyu szinte elolvadt.
Miután végeztünk a második fogással, és Vaszilij elmajszolt néhány édes túrós pirogot is, leszedtem az asztalt. Anyának kávét, Vaszilijnak pedig teát főztem.
– Magda édesapja, Antal is katona volt – magyarázta neki anya. – Még a háború idején. Onnan hazajött a lelkem, tudod. Meg hát ő nem volt tiszt, mint te.
– Katona a kép... képen. – Vaszilij erős, oroszos hangsúlyozással beszélt, de anya megértette.
– Igen, az esküvői képen – bólogatott.
– Én is fogok... – lapogatta meg Vaszilij az ingét mellkasán, a szavakat kereste.
– Egyenruhában leszel az esküvőn? – találgatott anya.
Vaszilij bizonytalanul nézett rám, én lefordítottam neki a kérdést.
– Igen – vágta rá magyarul.
Felállt a székről, és mellém lépett, a szájához emelte kezem, könnyű csókot lehelt rá. Nem tudtam elfojtani ábrándos mosolyom. Vaszilij anyára pillantott, és határozottan így szólt:
– Én szeretem a lányát.
Legszívesebben magamhoz rántottam volna, hogy kifulladásig csókoljam.
– Jaj, fiatalok...! – sóhajtott anya. – Odáig van érted ez a fiú, lányom.
– Hogy mond? – kapott rajta Vaszilij. – Én odáig van érted – jelentette ki büszkén, és én szerelmesen pirultam el.
– Vagyok – javította ki anya helyettem.
– Odáig vagyok érted, Magda – ismételte ezúttal helyesen Vaszilij.
– Nahát, ennyit arról, hogy az oroszt akarta veled gyakoroltatni – csipkelődött anya.
– Magda gyakorol oroszul velem. – Közelebb hajolt hozzám, és már a saját anyanyelvén szólalt meg halkan: – Meg mást is, de ezt már ne fordítsd le neki.
– Mit mondott? – kíváncsiskodott anya.
– Hogy ő is gyakorol velem magyarul – füllentettem.
Vaszilij visszaült a helyére, én pedig kitöltöttem a kávét és a teát, leraktam eléjük az asztalra. Az orosz gondolkodás nélkül ragadta meg derekam, és ültetett ölébe, anya mosolyogva figyelte a jelenetet.
– Magda fog kapni papírt – mondta Vaszilij. – Haza nekem.
– Teljesen biztos vagy ebben? – kérdezte anya.
– Biztos – bólintott Vaszilij. – Nekem papácska... – Vaszilij segélykérően pislogott rám.
– Ezredes az édesapja – közöltem anyával. – De ezt már említettem, nem?
– Említetted.
– Azt nem tudom, hogy hogy van magyarul – szólalt meg Vaszilij oroszul –, hogy vannak ismerőseink az idegenrendészeti osztályon.
– Vannak ismerőseik – tolmácsoltam anyának, Vaszilij helyeselt.
– Én elhiszem, hogy szeret téged ez a fiú meg hogy elintéz mindent, amit kell – kezdte anya lassan –, de mégiscsak olyan messze van az a Leningrád. Hogy foglak én titeket meglátogatni?
– Kap papírt – felelte rögtön Vaszilij.
– Mindenre van válasza – legyintett anya.
– De még mennyire – Átkaroltam Vaszilij vállát, és csókot nyomtam arcára.
Ezen felbuzdulva az orosz gyorsan megitta teáját, és felvetette, hogy elvinne a kocsival valamerre. Éreztem benne a szándékot, hogy szeretne kettesben lenni velem, akárcsak anyu, aki csak intett, hogy menjünk. Vaszilij fürgén bújt csizmájába és kabátjába, türelmetlenül várta, hogy én is felöltözzek. Kéz a kézben sétáltunk a kocsihoz, és én annyira elvesztem a bizsergető boldogságban, ahogy hűvös ujjai az enyéimet tartották, hogy megfeledkeztem törődni azzal, ki látja, hogy beszállok mellé az autóba.
– Már majd' meghaltam egy cigiért – dünnyögte Vaszilij.
Mielőtt még beindította volna a motort, letekerte az ablakot, cigarettát vett elő, és rágyújtott.
– Jut eszembe! – Zsebembe túrtam, kihalásztam belőle az öngyújtót, és átnyújtottam neki. – Tessék, ez múltkor itt maradt.
Vaszilij elvette tőlem a gyújtót, gyanakodva fürkészett. Kivette szájából a csikket, kifújta a füstöt.
– Na, és a két szál cigaretta hol van?
– Hát...
Zavartan piszkáltam a hajamból lelógó szalag végét.
– Magda! – szólt rám finoman, több volt benne a féltés, mint a harag.
– Veszek majd neked másikat! – ígértem.
– Engem nem az a két szál érdekel, hanem az, hogy te szívtad el – rótt meg.
– Az egyiknek csak a felét – siettem közölni. – Az utolsót Katkával közösen szívtuk el.
– Ugye, tudod, hogy ez nem enyhítő körülmény?
– Jó – forgattam szemeim. – Nem fogok cigizni, esküszöm. Viszont akkor – fűztem tovább, miközben Vaszilij beindította a kocsit, a csikket az ajkai közé szorítva kormányozta az útra – neked meg kell ígérned, hogy kevesebbet fogsz dohányozni.
Vaszilij elgondolkodva hümmögött, és következetesen úgy tett, mint aki az útra koncentrált. Sebesen suhantunk el a Marx tér fái mellett, majd egy komotósan döcögő busz mögé kanyarodtunk a Miskolc felé tartó úton.
– Azért az én esetem mégis más. – Vaszilij válla felett szórta ki a hamut a menetszélbe.
– Kifogás.
Kissé sértődötten sandított rám.
– Eddig miért nem zavart?
– Elismerem, hogy vonzó. – Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy szája sarka mosolyra rándult. – De akkor is káros!
– Miből gondolod, hogy sokat dohányzok szolgálat közben is? – Azzal ismét szájába vette a csikket.
– Azzal, hogy folyamatosan visszakérdezel, nem fogod ezt a beszélgetést megúszni.
Erre semmit sem mondott, mindössze az idegesen doboló ujjai árulkodtak érzelmeiről. Hirtelen mozdulattal rántotta balra a kormányt, és taposott a gázra, hogy megelőzzük az előttünk haladó buszt.
– Ha miattad hányom ki az ebédem, nagyon mérges leszek rád – figyelmeztettem. Vaszilij besorolt a busz elé. – Nem azért nyaggatlak, mert jólesik – folytattam, nem törődve vele, hogy vonásai megkeményedtek. – Meg nem azért, mert az édesapádat akarom idézni ezzel. Aggódom érted.
– Nem kell értem aggódnod, Magda – vágta rá.
– Ki aggódjon érted, ha nem én?
A támlába kapaszkodva hajoltam hozzá, és kedveskedő puszit nyomtam arcára, mire nyomban megenyhült. A városhatárban jártunk már ekkor. Vaszilij kidobta a félig elszívott csikket, és felhúzta az ablakot.
– Hiányoztál. – Szabaddá váló baljával a kormányt fogta, jobbját combomra tette, egész testemben beleborzongtam érintésébe. – Nem akarok azon vitatkozni, mennyit dohányzom, amikor együtt vagyunk.
– Inkább áruld el, hova viszel? – tereltem el a szót.
– Fogalmam sincs, ami azt illeti. – Elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Nem merek elindulni a gyümölcsöshöz ezzel a kocsival, félek, hogy beleragadna a sárba. Most igazán jó lett volna, ha kihozhattam volna az UAZ-t, de Katyin orra előtt nem lehetett. Persze, nem mintha ne sejtené régóta, hogy miben sántikálok, de nem mer szólni Averkij miatt. Lehet, mégis azzal kellett volna jönnöm, mert mindenképpen valami eldugott helyre szeretnélek vinni. – Szorított egyet combom.
Arcom forróra gyúlt, és egyszeriben mindennél jobban vágytam arra, hogy végre magához vonjon.
– Arra – böktem az irányba – a téesz mögött van út, de ilyenkor nem jár ott senki.
– Hm, ígéretesnek hangzik.
Finoman cirógatott a harisnyán keresztül, éppen csak egy centire csúsztatva ujjait szoknyám alá, mielőtt elvette volna kezét. Mutattam neki, merre tudunk elmenni a téesz mögé, üres utakon haladtunk a kopasz lugasok és barackosok alatt.
– Errefelé van a szőlős, ahol először találkoztunk – jegyeztem meg.
– Tényleg? – csodálkozott. – Nem ismertem fel a környéket. Habár sötét volt, és odafelé végig veszekedtem a fiúkkal, visszafelé meg Poljakovra ügyeltem, hogy ne hányjon a kocsiba.
– Mókás lehetett – kuncogtam.
– Nekem nem volt kedvem nevetni – dörmögte. – Főleg, hogy alig tudtam az útra koncentrálni, mert egy pillanatra sem tudtalak kiverni a fejemből. Csodálom, hogy egyben visszaértünk a laktanyára.
– Itt van, ni! – kaptam el kezét, amikor megpillantottam a szőlőst.
Vaszilij megállította a kocsit, és én kiugrottam az ülésről, nosztalgikus mosollyal pillantottam a domboldalon magasodó kis házikóra és a sötét szőlőkarókra. A meglepően tiszta téli időben a dombok között szürkén kanyargó Bodrog is látszott.
A kocsi ajtaja hangosan csapódott a rezzenéstelen békében, Vaszilij csizmái alatt megroppant a hó.
– Ha már a bolond Poljakovot emlegettem...
Megállt mögöttem, felé fordultam. Nem tűnt ingerültnek, valahogy mégis nehézzé vált a levegő.
– Mi van vele? – értetlenkedtem.
– Miután elárultad nekem annak a fiúnak a nevét, akkor jöttem rá, hogy ő volt az egyik azok közül a fiúk közül, akik itt iszogattak velünk. – Vaszilij fejem felett elnézett a pince felé. – A nevét felismertem, mert Poljakov kiröhögte valamiért. Egészen könnyű volt ezek után kideríteni, ki ez a Gerlei...
Elszorult a torkom; hát mégiscsak ő volt?
– Szóval – Vaszilij rám emelte tekintetét – a bátyád és te azt gondoljátok, hogy én vertem meg ezt a fiút, hogy kórházba kerüljön?
Olyan váratlanul szegezte nekem mindezt, hogy hátrahőköltem.
– Hát én...– hebegtem. – Imre ezt írta neked?
– Ezt is, többek között – ingatta fejét Vaszilij. – Tehát azt gondolod, hogy én tettem?
Elvörösödtem, lehorgasztottam a fejem, és összekötözött hajamat kezdtem csavargatni.
– Ne haragudj – motyogtam. – Csak hát... Olyan egyértelműnek tűnt... Viszont nem beszéltem erről Imrének – magyarázkodtam. – A felét kitalálta.
– Magda... – Vaszilij elém lépett, állam alá nyúlt, és szelíden kényszerített, hogy felnézzek rá. – Nem haragszom rád – mondta gyengéden. – A helyedben én is magamra gyanakodtam volna, de nem én vertem meg a fiút.
Önkéntelenül szakadt fel ajkaimról a megkönnyebbült sóhaj.
– Nem te voltál? – suttogtam.
Elnézően mosolygott rám.
– Nem én voltam, édes Magda. Tényleg baleset történt. Nem mintha nem érdemelne meg az a rohadék egy alapos verést.
– Megérdemli, persze – helyeseltem. – Nekem viszont nem tetszik a gondolat, hogy te vered félholtra. Nem tudlak elképzelni, mint... mint valami erőszakos katonatiszt. Mint azok a szörnyű emberek, akikről a nagyszüleim rémtörténetei szólnak, te nem vagy olyan. Ha erre gondolok, az az érzésem, mintha nem lennél jobb az Ivan Pokornyijov féle zsarnokoktól.
– Honnan tudnád te ugyan, édes Magda, hogy milyen ember Ivan Pokornyijov? – csóválta fejét Vaszilij, a bűntudat tüskeként szúrt szívembe. – Hidd el, képtelen lennék bármi olyat megtenni, amire Rettegett Ivan gond nélkül képes. Jelentéktelen porszem vagyok én mellette.
– De hát mégiscsak Gerlei után néztél! Valamit tenni akarsz, nem? – aggodalmaskodtam.
Elgondolkodva fürkészett, hüvelykujját alig érezhetően húzta végig állam vonalán.
– Nem szeretnéd, hogy tegyek? – kérdezte.
– Nem – ráztam fejem. – Nem hiszem... Nem – feleltem határozottabban. Átkaroltam nyakát, és vállának támasztottam homlokom. – Te nem vagy Raszkolnyikov. Akármit képzelsz magadról, Vaszilij, de nem vagy az, és nem fogom hagyni, hogy a Pokornyijov félék mást diktáljanak neked.
– Dehogynem vagyok az. – Szorosan vont magához, lélegzete hajamat borzolta fülem mögött. – Te viszont, szerelmes Szonyecskám, ezt is megbocsátod nekem.
Elhúzódtam tőle, és lábujjhegyre állva forrón megcsókoltam. Vaszilij a szalagért kapott, könnyed mozdulattal húzta ki hajamból, a kibomló tincsek közé túrt. Eszembe jutott, milyen feszélyezetten ültem mellette a kis ház tornácán hónapokkal ezelőtt, milyen megilletődötten, mégis ábrándosan szorongattam a tőle kapott papírt, amire a címét írta.
Az olvadó hó csendesen csepegett a lecsupaszodott ágakról és a megfeszülő drótokról a bokáig érő sárba, a háztetőről olvadó jég pergett. A békét nem kavarta fel a szüret előtti izgatott, bortól mámoros zsivaj és vidám zeneszó, a szeptemberi, savanykás mustillatú este emlékét már csak mi őriztük a télbe boruló domboldalon ölelkezve.
Nevetős csókokkal kísérve botorkáltunk el az autóhoz, a hátsó ülésére másztunk be, kapkodva szabadultunk meg kabátjainktól, és löktük őket félre. Vaszilij az ölébe vont, tenyere a combomon szoknyám alá siklott, a harisnya szegélyét kereste, én az ingét gomboltam mellkasán.
– Averkij Szergejevics nem fog ezért haragudni? – pihegtem ajkaira.
– Tudod, édes Magda – motyogta két csók között –, Averkij Szergejevics és én egy egyszerű politikát követünk a barátságunkban. – Megragadta a derekam, és végigdöntött az ülésen. – Amiről a másik nem tud, az nem fáj neki.
Lehúzta lábamról a csizmát, aztán harisnyámtól szabadított meg. Felém hajolt, és megtámaszkodott fejem mellett. Megcirógattam arcát, szerelmesen mosolyogtunk össze, mielőtt nyakamra hajolt. Felsóhajtottam, amikor ajkai bőrömhöz értek. Felhúztam térdeim, hogy közelebb kerülhessek hozzá, és ahogy teste az enyémnek feszült, megfeledkeztem minden másról.