Sietős léptekkel sétáltam a hótól nehéz faágak alatt, a sűrű, téli köd mögött feketén sejlett a vasútállomás szögletes épülete. A bakter otthonának kéményéből füst gomolygott, szaga elkeveredett a fagy éles illatával. Zsebre dugott kezemmel a Vaszilijtól megörökölt cigarettás doboz sarkát babráltam.
Csütörtök délután volt, és én az állomásra tartottam, Imre aznap érkezett Budapestről. Vártam, hogy viszontlássam testvéremet, viszont tartottam is tőle. Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni a választottam. Anyának elmondtam, hogy már említettem egyszer Vaszilijt Imrének, amikor anyu még semmit sem tudott az oroszról, és hogy Imre már akkor is csak megverte volna a titokzatos szerelmemet. Anya igyekezett derűlátó lenni, biztatott, hogy Imre majd megbékél, és elfogadja Vaszilijt, ha megismerheti.
Én csak abban mertem reménykedni, hogy ezek ketten nem fognak egymásnak esni.
Nem mentem be a fűtött váróterembe, megtámaszkodtam a betonkerítésen, lehúztam jobbomról a kesztyűt, üres zsebembe tömködtem, és elővettem a doboz cigarettát. Végighúztam ujjam a cirill íráson. Elég időm volt a vonat érkezéséig, hogy ne bukjak le Imre előtt. Elnéztem a váró felé, úgy tűnt, senki sem ült odabent, kivettem hát egy szálat, és rágyújtottam, pont úgy, ahogy Vaszilijtól láttam mindig. Az első lélegzetvétel a dohányból marta a torkomat, visszaköhögtem a füstöt. A másodikat már könnyebben fogadtam be, ittam magamba a mérget.
Annak éppen olyan íze volt, mint Vaszilij csókjának.
Ajkaim közé szorítottam a szálat, zsebre dugtam a dobozt, és visszavettem kesztyűmet, hogy ne fagyjon el a kezem teljesen. Lesöpörtem a kerítés tetejéről a havat, arra könyököltem. Néztem a hóban gyengén fénylő síneket, a ködben úgy tűnt, mintha a föléjük magasodó oszlopok egészen az égig érnének, és a közöttük feszülő fekete vezetékek átlátszóak lennének. Gondolataim elcsitultak, néhány rövid percig nem törődtem azzal, mit fog szólni a bátyám, azzal, hogy Ivan Pokornyijov mit akar Vaszilijtól, valamint az iskolával és a közelgő érettségivel sem. Csak a kezem mozdult, ahogyan a számhoz emeltem a cigarettát. Kezdtem megérteni Vaszilijt, miért gyújtott rá, ha ideges volt, tényleg segített lecsillapodni.
Elnyomtam a csikket a betonon, és a hóba ejtettem. Zsebre tett kézzel sétáltam a kerítés mentén, megkerültem a várót, a mögötte lévő kapun át léptem be az állomásra. Ráérősen bandukoltam a peronra, megálltam középen, és abba az irányba fordultam, ahonnan a miskolci vonatok szoktak érkezni. Mozgattam a csizmában a lábaim, hogy ne fagyjanak el az ujjaim. Hunyorogva pislogtam a ködbe, meglátom-e benne a közeledő mozdonyt.
A bakter ráérősen ballagott ki irodájából, egyik kezében a kerek kis zöld-piros tábláját lóbálta, a másikban cigarettát tartott.
– Miskolcról Sátoraljaújhelyig! – kiáltotta el magát.
Egy tompán fénylő, sárga folt jelezte a vonat érkezését, lomhán gurult be az állomásra. A mozdonyvezető hosszan dudált egyet, a bakter egykedvűen intett oda neki. A szerelvény sziszegve, nyikorogva állt meg a kettes vágányon, nehéz vas szagát hozva a fagyos levegőbe. Nyakamat nyújtogatva lestem, honnan fog leszállni Imre; a második kocsiról kászálódott le, a hátán súlyos hátizsákot hozott.
Rohantam hozzá.
– A fene vigye el MÁV–ot! – fakadt ki köszönésképpen.
– Na, mi történt? – kérdeztem együttérzően, mielőtt szoros ölelésbe zártam.
Imre lehúzta fejemről a csálé sapkát, és puszit nyomott fejem búbjára.
– Minek hordod még mindig ezeket a szörnyszülötteket? – Azzal elengedett.
– Én szeretem őket!
– Te teljesen hülye vagy, Magda.
Szemembe húzta a sapkát, ingerült mozdulattal igazítottam helyére, és felpillantottam bátyámra.
Imre és én alig hasonlítottunk egymásra, mindössze az ugyanolyan világosbarna, örökösen borzas hajunk és szemeink kerek formája árulkodott róla, hogy testvérek vagyunk. Bár az ő szemei kékek voltak, mint az anyáé, az enyémek meg sötétbarnák, mint az apáé.
A bakter sípja hosszan harsant, egy zöld folt integetett valahol a vonat végében, a szerelvény egy döccenéssel ismét mozgásba lendült.
– Katasztrófa volt az út – zsémbelődött Imre, miután a vonat elzúgott Sátoraljaújhely felé. – Az utolsó percben kaptam el a csatlakozást a Tiszain, mert késve indultunk a Keletiből. Alig várom, hogy egyek és aludjak...
– Na, gyere – karoltam belé, és sínek felett átlépve a kapuhoz indultunk. – Melegítek neked otthon borsólevest meg rántott húst, mit szólsz?
– A lelkemet is eladnám érte! – sóhajtott Imre.
Hirtelen odahajolt hozzám, és beleszimatolt a levegőbe.
– Te cigiztél? – szegezte nekem.
Meglepetten hőköltem hátra.
– Dehogy! – tiltakoztam. – Biztos magadat érzed. Dohányzó fülkében ültél, nem?
– Igaz – hümmögte Imre. – Na, és holnap van még iskola?
– Négy rövidített óra délelőtt, tizenegyre szerintem végzünk.
– Akkor holnap suli után megvesszük a fát – határozott Imre. – Majd megvárlak az iskola előtt. Minél előbb szeretném letudni a karácsony legrosszabb részét.
– A karácsonyfa vásárlást? – találgattam.
– Nem – komorult el. – Hanem azt, amikor bele kell faragni a fát a talpába.
Fejemet csóválva nevettem rajta.
– Aztán mesélj – kértem, az üres úton sétáltunk a ködben alig sejlő város felé –, milyen az élet Budapesten?
– Zajos és sietős, mint amilyen Budapesten mindig. Tudod, amikor ott vagyok, mindig haza vágyom, most meg egészen hiányzik a város.
– Hiszen alig pár perce vagy itthon.
– Lehet – vont vállat. – Hiába, elragadott a pesti élet. Megbeszéltük Dani barátommal, tudod, a miskolci fiúval, hogy visszamegyünk szilveszterre a városba.
– Igazán?
Talán el sem kell neki mondanom most, békésen tölthetjük a karácsonyt – futott át gondolataimon.
– Igen, ott ünnepelnénk. Képzeld, múltkor találtunk egy elég jó pince kocsmát Józsefvárosban, aztán majdnem verekedésbe keveredtünk! – újságolta nagy vidáman, mintha a világ legjobb hírét közölné velem.
– Te? Verekedésbe? – csodálkoztam.
– Bizony – bólogatott. – Pedig azt hittem, Miskolc felkészíti az embert mindenre, de ezek a fiúk keményebbek az ittenieknél...
Hazáig hallgattam a történeteit Budapestről, egészen lekötötte a figyelmem, nem volt időm máson rágódni. Odahaza aztán asztalhoz ültettem Imrét, kései ebédet tálaltam, aminek ő nagy étvággyal esett neki.
– Jól teleeszem magam – mondta két falat között –, hogy anya ne szörnyülködhessen, milyen sovány vagyok.
– Mindenképpen szörnyülködni fog. – Elzártam a forró teával teli lábas alatt a gázt.
– Meg kell nősülnöm Budapesten – jelentette ki. – Akkor majd lesz egy kis feleségem, aki főz rám.
– Ne azért akarj már megnősülni, hogy valaki főzzön rád – fintorogtam. – Különben meg nem Katkának udvarolsz? Ő nem lesz neked háziasszony, az biztos, ezért szakított Kalmár Dáviddal is.
– Kalmár Dáviddal? – kapta fel fejét. – Nem mondod!
– Bizony – bólintottam. – Ő is asszonynak akarta befogni, Katkának meg nem tetszett. Tanulni menne Budapestre, nem neked főzni meg rád mosni.
– A kettő nem zárja ki egymást.
– Borzalmas vagy.
– Látod – mohón kanalazott a levesből –, ezért nem szabad neked fiúkkal foglalkozni, csak hátráltatnának. Nem szabad férjhez menned.
– Nem szabad?! – A teába löktem a merőkanalat, csípőre tettem kezem. – Ez valami olyan, amit én döntök el.
– Tudom, milyenek a fiatal férfiak. – Golyóba gyúrta egy szelet kenyér belét, és a szájába tömte. – Én is az vagyok, na – szűrte a falaton keresztül. – Asszony kell nekik, aki ellátja őket. Okosabb vagy te ennél, Magda, ne menj férjhez.
– Nem mindenki olyan, mint te és a barátaid – vetettem ellen. – Amúgy meg: akkor miért szédíted Katkát?
– Az az én dolgom.
– Na, látod – kaptam szaván –, ugyanúgy az én dolgom, hogy járok-e valakivel vagy nem!
– Azt a fiút kidobtad, aki miatt el voltál a múltkor kenődve? – kérdezte, rá se hederítve, mit mondtam neki.
– Nem akarok most róla beszélni – morogtam.
– Szóval igen – állapította meg Imre. – Helyes.
– Örülnék, ha nem akarnál ebbe beleavatkozni. – Teát szedtem neki egy bögrébe, és letettem elé.
– Figyelj, apa már nincs itt – kezdte komolyan. – Most én vagyok a férfi a háznál, és az én dolgom, hogy téged megvédjelek.
– Én értékelem, hogy féltesz engem – enyhültem meg kissé –, de nem kell óvnod a széltől is.
– Az én okos és csodálatos húgomnak senki sem elég jó.
Elmosolyodtam. Egy fél mondat erejéig Vaszilij és ő egészen biztosan egyetértettek volna.
– Mikor járt Katka a Kalmár Dáviddal? – kíváncsiskodott teája felett Imre.
A vita egyelőre félbemaradt, de közel sem volt vége. Egyre kevésbé fűlött hozzá a fogam, hogy beszámoljak Imrének Vaszilijról.
Amíg fürdött, megágyaztam neki, és a nappaliba mentem, hogy ne zavarjam. Megvártam, míg becsukódott mögötte a szobánk ajtaja, aztán a komódhoz léptem, ahova ideiglenesen az összes Vaszilijtól kapott holmit költöztettük, nehogy Imre megtalálja. A legalsó fiók aljából kivettem a fotót Vaszilijról, végigsimítottam szeretett vonásain. Rettenetesen hiányzott, jobban, mint valaha korábban.
Anya fél ötkor ért haza, volt nagy sírás és összeborulás, amikor Imre, kócosan és ásítozva, kivánszorgott a szobából. Természetesen rögtön utána jött a sápitozás, hogy Imre mennyire sovány, bátyám és én elnézően mosolyogtunk össze. Hárman együtt vacsoráztunk meg, mint régen, bár apu nélkül nem volt teljes az idill, egy családként ültünk asztalhoz.
Vihar előtt mindig gyanúsan békés a csend.
Segítettem anyának a mosogatásban, Imre pedig visszament a szobánkba, hogy pihenjen tovább.
– Mikor akarod neki elmondani? – súgta oda anya.
– Nem tudom – válaszoltam kelletlenül. – Nem is lesz itthon újévkor, talán nem karácsonykor kellene vele közölni – vetettem fel.
– Nem jó ezt ilyen sokáig titkolni – vélekedett anya. – Mikor beszélnél neki Vaszilijról? Majd amikor hozzámész?
– Olyan rossz ötlet lenne? – dünnyögtem.
– Magda! – pirított rám anya fojtott hangon. – Meg kell neki mondanod!
– Jó, tudom – morogtam. – Adj időt, amíg összeszedem a gondolataim, jó?
Másnap Szabó tanárnőn kívül már senki sem tartott rendes órát. Oroszon Bercsényiné átszellemülve énekeltetett velünk oroszul karácsonyi dalokat. A tanárnő néha olyan oldalpillantásokat vetett rám, amiket nem tudtam mire vélni.
Az utolsó csengő után a diáksereg ünnepi izgatottságtól hangos zsibongással ömlött az aulába. Katka sürgetően csettintgetett mellettem, miközben a táskámba pakoltam. Reggel közöltem vele, hogy tanítás után Imre az iskola előtt fog rám várni, Katka egész délelőtt alig fért a bőrébe. Épphogy belebújtam kabátomba, karon ragadott, és rángatott magával. Kapkodva kívántam kellemes ünnepeket a még szedelőzködő Emmának, válaszát sem tudtam megvárni.
A földszinten megpillantottuk Lillát és Petit, Noémi egy kicsivel arrébb ölelkezett barátjával. Lehajtottam fejem, és mielőtt odasziszeghettem volna Katkának, hogy ne szóljon nekik, Katka odaintett a párosnak. Peti nyomban kapott az alkalmon, és a diákok között szlalomozva tört utat magának, Lilla komoran követte.
– Sziasztok! – köszönt Peti, zsebre dugta kezeit.
Kerültem tekintetét.
– Sziasztok – erőltetett mosolyt arcára Lilla, összefonta karját mellkasán.
– Csak kellemes ünnepeket akartunk kívánni – szóltam gyorsan, mielőtt Katka bármit mondhatott volna. – Mi sietünk is – néztem barátnőmre jelentőségteljesen. – Imre vár odakint – emlékeztettem.
– Hát, persze, Imre – csillant fel Katka szeme. – Ne várakoztassuk meg. Boldog karácsonyt, ezer puszi – integetett, a kijárat felé húzott.
– Öhm, hát jó – motyogta Peti. – Nektek is.
– Boldog karácsonyt – búcsúzott Lilla, biztatóan mosolyogtam rá vállam felett, halványan viszonozta.
Odakint gyenge, de hidegen karcoló szél hordta az apró pelyhekben hulló havat. Fázósan húztam össze magam, letöröltem egy hópelyhet szempillámról, és a kapu irányába pislogtam. Imre ott lebzselt, szájában cigaretta lógott. Katka kiszabadította magát szorításomból, és megigazította haját.
– Jaj, ne már – fintorogtam. – Ez csak a bátyám!
– De nem az enyém – duruzsolta Katka.
Szememet forgattam, és rántottam egyet táskám pántján, a kapuhoz sétáltam. Imre a hóba dobta a csikket, egy mosollyal üdvözölt, aztán a mögöttem érkező Katkához fordult.
– Szia! – köszönt furcsán hízelgő hangon.
– Szia, Imre! – intett Katka apró, kecses mozdulattal.
Megálltak egymással szemben, Katka remekül színlelt szégyenlősséggel csavart ujjai köré egy fekete tincset, de tekintetében ott csillogott a jól ismert, csábító elszántság.
– Kiborulok – dünnyögtem
– Figyelj, Magda – Imre a vállamra tette kezét, és finoman tolni kezdett –, nem mennél egy kicsit arrébb? Mi úgyis csak unalmas matek tételekről fogunk beszélni, tudod – kacsintott.
Katka kuncogott.
– Jesszusom, mindjárt elhányom magam – morogtam. – Kapsz tíz percet – adtam meg magam, és szófogadóan elsétáltam a kerítés mentén az udvar végéig, tapintatosan hátat fordítottam neki.
Kíváncsiságom néha az udvariasság felé kerekedett, és óvatosan hátralestem; Katka a kerítésnek támaszkodott, ujjai hol a táskája pántjával, hol hajával játszottak. Távolról is látszott, hogy Imre követte minden rezzenését. Lemondóan megcsóváltam fejem, és egyik lábamról a másikra állva várakoztam didegreve.
Nem tíz, hanem legalább húsz perc telt el, mire Imre méltóztatott felhagyni az udvarlással, és felzárkózott hozzám.
– Na, menjünk, édes húgom – karolta át vállam.
– Végre! Jégkockává fagytam itt – dohogtam. – Ha beteg leszek karácsonykor, az a te hibád lesz!
– Ne szenvedj már – intett le. – Veszek neked forró teát vagy mézeskalácsot a téren, amit csak akarsz.
A Marx téren nyüzsögtek az emberek. Erős fenyő illat terjengett a fagyos levegőben, a sarkon kínált forró tea és frissen sült mézeskalács felszálló édes párája keveredett el benne. Imre vett egy kisebb kalácsot, azt csipegettük el ketten, miközben a kirakott fenyőket nézegettük.
– Ez miért nem jó? – böktem egy egész csinos lucra, körülbelül olyan magas volt, mint én.
– A teteje olyan ritkás – húzta el száját Imre.
– Az előbbivel meg az volt a bajod, hogy aránytalanul sűrű.
– Hát mert az volt! – tárta szét karjait.
– Na, és ez? – böktem egy másikra.
– Ez meg túl alacsony.
– Jó, akkor itt egy magasabb.
– Ennek megint ritkás a teteje.
– Imre, így soha nem lesz fánk! – fakadtam ki.
– De jól esne most egy meleg fánk – merengett el bátyám.
– Most ettünk kalácsot.
– Mi köze ennek bármihez?
– Inkább menj haza, majd én választok egyedül – hessegettem.
– És mégis hogy vinnéd haza a fát? – kételkedett.
– Hiszen itt lakunk a sarkon, megoldom – makacskodtam.
– Jó, jó – tartotta maga elé kezeit Imre –, esküszöm, kerítünk egy jót mindjárt.
Még vagy húsz fenyőt vettünk szemügyre, mire találtunk egyet, amiben Imre, akárhogyan keresett, nem talált hibát. Kifizettem a fenyőt, Imre azzal vesződött, hogyan tudná a legkényelmesebben tartani a fát.
– Marnyik Imre, te vagy az?
Bátyám kilesett a fenyő ágai mögül, én is a hang irányába fordultam. Szívem ijedten botlott egyet, ráismertem a váratlanul felbukkanó ismerősre. Gerlei lépett oda hozzánk, arcán undorító vigyorral, jobbját nyújtotta Imrének.
– Palika, szia!
Bátyám felegyenesedett, tenyereit összecsapva rázta le a tűleveleket kesztyűjéről, és elfogadta Gerlei kezét.
– Milyen Budapesten, pajtás? – érdeklődött a fiú.
– Minden rendben – felelt Imre. – Tanulok, ilyesmi. Hát itthon?
– A szokásos, tudod – vont vállat Gerlei. – Mondhatni – villant felém pillantása.
– Menjünk már – sürgettem bátyámat idegesen.
– Megyünk, megyünk – nyugtatott Imre, és lehajolt a fáért.
– Készültök, hogy vendégül lássátok a sógorjelöltedet? – kérdezte rosszul megjátszott ártatlansággal Gerlei, gonosz mosoly bujkált szája sarkában. – Biztos nagyon izgalmas lesz így a karácsony.
– Erre semmi szükség nincsen – léptem Imre mellé, merően néztem Gerleire.
– Milyen sógorjelöltemet? – értetlenkedett Imre.
– Nem tudod? – kapott mellkasához Gerlei, kaján öröm csillant szemeiben.
Kezem ökölbe feszült, és már bántam, hogy nem hagytam Vaszilijnak, hogy ő, Szása és Averkij laposra verjék Gerleit.
– Nem. – Imre a homlokát ráncolva fordult felém. – Miről van szó, Magda?
– Nem említette, hogy egy szovjet tiszt szeretője? – Gerlei rosszallóan ciccegett.
– Fogd be a pofád! – szisszentem fel.
– Hogy mi? – Imre hitetlenkedve kacagott fel. – Valami rossz pletyka lehet...
Halálra vált arcomra tévedt pillantása, lehervadt kétkedő mosolya.
– Ez csak egy rossz pletyka, igaz, Magda? – Hangja megremegett.
– Menjünk haza, jó? – kértem kétségbeesetten. Gerleire néztem, az indulattól reszketve vetettem oda: – Ezt még nagyon megbánod, te rohadék.
– Megveretsz a szovjeteddel? – vigyorgott ő rám kárörvendően.
– Várj, mi van?! – fakadt ki bátyám, mire páran felénk fordították fejüket. – Magda, igaz, amit Palika mond?
– Menjünk haza – ragadtam meg könyökét, de elhúzódott tőlem.
– Igaz, amit Palika mond? – ismételte Imre.
– Könyörgöm neked – összekulcsoltam kesztyűs kezeim –, hogy ezt ne itt beszéljük meg, hanem otthon.
Imre nem szólt semmit, egyszerűen sarkon fordult, és hosszú léptekkel hazaindult. A nyomában loholtam.
– Kellemes ünnepeket! – kiáltott utánunk röhögve Gerlei.
Imre szinte vágtatott hazáig, hátra sem nézett, hogy követem-e. A fát olyan dühvel ráncigálta magával, hogy félő voltam, tönkreteszi, mielőtt feldíszíthetnénk. A bérház ajtaja a falnak csapódott, majd' kitört az üveg. Puhán, szinte bocsánatkérően zártam be bátyám után. A lépcsőház dübörgött Imre léptei alatt, könnyeimmel küszködve rohantam utána.
Az előszobában Imre a sarokba hajította a karácsonyfát, nem vesződött azzal, hogy lehúzza a csizmát, anya szobájába trappolt, ott torpant meg a szőnyeg közepén.
– Imre, ne csináld ezt! – Iskolatáskámat a fa mellé dobtam, a küszöbön álltam meg testvéremmel szemben.
– Mi a fene folyik itt? – lesett ki anya a konyhából.
Meglepett, hogy otthon volt, talán elengedték a műszak felét, de nem értem rá megkérdezni.
– Az a fiú, akiről beszéltél nekem, egy szovjet tiszt – motyogta Imre, inkább magának, mintsem nekem. Megdörzsölte arcát, elborzadva meredt rám.
– Úgy csinálsz, mintha meggyilkoltam volna valakit! – csattantam fel. – Annyi a bűnöm, hogy akit szeretek, az orosz!
– És ő nem gyilkolt meg még senkit?! – kiabálta Imre. – Egy mocskos szovjetnek tetted szét a lábad, te...
– Ne merészelj így beszélni a húgoddal! – dörrent rá anya.
– Te tudtad?! – nézett rá elképedve Imre. – Te tudsz róla, és hagyod is?!
– Magda Vaszilijt választotta, nekünk el kell...
– Mit hívod a nevén?! – fújtatott Imre. – Ez egy jöttment, utolsó, vadállat ruszki, nem kell itt szépíteni!
– Ne beszélj róla így, fogalmad sincs, ki ő! – förmedtem rá.
– Ó, nagyon is jól tudom, hogy miféle ez a te szerelmed! – gúnyolódott Imre. – Azok után, ami négy éve történt, képes voltál összeállni vele?!
– Imre, fogd be a szád! – pisszegte le anya.
– Azok után, ami apával történt, te összeálltál egy ruszkival! – folytatta bátyám, oda se hallgatva anyára. – Azok után, amiket a nagyi mesélt neked, te hajlandó voltál egyáltalán szóba állni az ő fajtájával?!
– Mi köze van Vaszilijnak bármihez is?! – vágtam vissza.
– Nagyon is sok köze van hozzá! – acsargott. – Ugyanolyan bűnös, mint a többi! Mégis mi a fenét képzelsz, Magda?! Azt hiszed, hogy szeret téged, vagy mi?! A kurvája vagy, Magda, semmit több! Ezek a rohadékok nem szeretnek semmit a saját szükségleteiken kívül! Csak pár menetre kellesz neki, fel is csinálna, mit bánja ő! Itthagyna téged szemrebbenés nélkül a korcs fattyával együtt!
Könnyek ültek meg pilláimon, elhomályosítva Imre alakját.
– Imre, a szádra csapok mindjárt! – lépett közénk anya, fenyegetően emelte fel a kezében tartott fakanalat. – Hogy beszélhetsz így a húgoddal?!
– Vaszilij és én szeretjük egymást – közöltem bátyámmal a sírástól reszketve. – Vele fogok menni a Szovjetunióba.
– Na, még mit nem! – hördült fel Imre. – A holttestemen át! Dehogy visz ő magával a Szovjetunióba! Apa szégyellné magát, ha itt lenne...
– Az egyetlen gyereke, aki miatt édesapátok szégyenkezne most, az te vagy, Imre! – vágott szavába anya. – Nem sül le a pofádról a bőr, hogy így viselkedsz a húgoddal karácsony idején?!
– Ha nem feküdne össze mindenféle ruszkikkal...
– Én ezt nem hallgatom tovább! – zokogtam fel, és megfordultam.
Elrohantam a sarokba hajított karácsonyfa mellett, ki a lépcsőházba, el a fájdalom elől.
A könnyektől semmit sem láttam, és igazából ötletem sem volt, hova menjek azon kívül, hogy a Marx tértől és a fenyővásártól el, messze. Egyszeriben gyűlöltem a karácsonyt, a vidám zsivajt, az oszlopokról lógó díszeket, a mézeskalács illatát a hidegben. Türelmetlenül töröltem le kicsorduló könnyeim. Utáltam sírni, és nem csak azért, mert mások előtt rettenetesen megalázónak találtam, hanem mert fájt utána a szemem és a fejem. Akárhogyan nyeltem, a torkomat szorongató zokogás csak nem akart múlni. Alsó ajkamba haraptam, hogy ne törjön ki belőlem hangosan az utca közepén.
Sejtettem, hogy Imre dühös lesz, de az, amit fejemhez vágott, darabokra szaggatta a szívem. Hiszen a saját bátyám...! A testvérem, akit minden hibája ellenére szerettem, ő alázott engem porig, ő kiabálta rám, hogy nem vagyok több egy kurvánál.
A könnyeimet kitartóan törölgetve rohantam céltalanul.
Na, és most mi legyen? – tettem fel magamnak a kérdést.
Tudtam, hogy az lenne a legokosabb döntés, ha hazamennék, hiszen anyut nem akartam büntetni azért, ahogy Imre viselkedett velem. Biztos nagyon megijedt. Képtelen lettem volna viszont szembenézni bátyámmal. Katkához nem mehettem, hiszen a készülődésben barátnőmnek valószínűleg volt elég baja. Emmához nem mertem, az édesanyja rögtön kivallatott volna, aztán ki tudja, kinek pletykált volna. Ráadásul ünnep előtt illetlenség lett volna akárhova bekéredzkedni.
Egy helyet tudtam, ahol nem várták még a karácsonyt, és az egyben az a hely is volt, ahol az a személy tartózkodott, akinek közelségére a legjobban vágytam. A laktanyára mégsem állíthattam be csak úgy! A telefonszámot meg nem tudtam fejből, hogy esetleg felhívjam és megkérjem Vaszilijt, szökjön ki valahogy. Rémlett még a régi beszélgetés Katkával, amikor arról beszélt, hogy a fiúkkal osonjunk oda a laktanyához, és lessünk be. Ha hagynám, hogy elkapjanak, vajon tudnék Vaszilijjal beszélni?
Ez a terv több sebből vérzik – állapította meg józan eszem.
Lábaim ösztönösen vittek a városhatár felé, zsebre tett kézzel sétáltam a Miskolcra vezető út mellett. Vagy tíz kilométerre helyezkedett el a laktanya a várostól, hosszú túrának néztem elébe. Azt sem tudtam, hogyan fogok kapcsolatba lépni Vaszilijjal, én mégis kitartóan – és talán meggondolatlanul – baktattam a laktanya felé.
A kiürült iskolaudvar mellett sétáltam el lehajtott fejjel, észre sem véve a kapun kilépő, nehéz könyvekkel teli táskáját cipelő Bercsényinét. Hajszál híján fellöktem.
– Bocsánat, tanárnő! – szabadkoztam elfúló hangon.
Majdnem ismét felzokogtam, pedig a tanárnő nem haragudott.
– Nem történt semmi baj – kedélyeskedett.
A mosolya lehervadt, amikor kisírt szemeimbe nézett. Zavartan fordítottam el fejem.
– Valami gond van? – aggodalmaskodott.
– Nincs. – Hangom árulkodóan bicsaklott meg.
Bercsényiné gyanakodva ráncolta homlokát.
– Hova megy maga, Magda? – kérdezte. – Mi történt, mondja?
– Semmi – motyogtam.
– Akkor meg miért rohan ilyen sebbel-lobbal a városhatár felé? – faggatott kitartóan. – Talán Minovszkij elvtárshoz menne?
Hallgattam, nem tudtam, mit felelhetnék erre. Az igazat nem akartam bevallani, hazudni meg nem volt erőm. Az úton elzúgott egy Ikarus Miskolc felé, éreztem magamon a buszból ránk szegeződő kíváncsi pillantásokat.
– No, jöjjön be, Magda – utasított szelíden a tanárnő. – Már senki sincs itt, megiszunk egy teát a tanáriban, jól fog esni.
Nem mozdultam. Bercsényiné tanárnősen tette csípőre kezét, és szegezte nekem:
– Hát Minovszkij elvtárs tud róla, hogy maga csak úgy elindult oda?
– Nem, tanárnő – ismertem el.
– Na, jó – sóhajtott. – Sehova nem mehet így, Magda. Jöjjön, csinálok teát, beszélgetünk.
Túlságosan feldúlt és kimerült voltam ahhoz, hogy tovább ellenkezzek, szófogadóan követtem a tanárnőt az iskolaépületbe.
Az egy órával korábban még gyerekzsivajtól hangos aulában csend fogadott, lépteink hangosan koppantak a magas falak között. A tanári a bejárattól jobbra nyílt az aula végében. Ritkán jártam ott, és zavaromban sosem néztem körül igazán, mindig minél hamarabb szabadulni akartam. Aznap viszont valóban senki sem tartózkodott ott. Egy szűk folyosó vezetett befelé, a jobb oldalon elfüggyönyözött ablakok engedték be a fényt, balra irodák helyezkedtek el.
Bercsényiné benyitott az egyikbe, ott az asztalához lépett. Arról akkor is kitaláltam volna, hogy az övé, ha nem látom, hogy oda pakol, ugyanis egy régi matrjoska és egy hohloma stílusú bögre állt rajta. A tanárnő a széke támlájára akasztotta táskáját, és rádobta kabátját.
– Jöjjön csak, Magda – invitált beljebb a tanárnő. – Tegye csak oda a kabátját – bökött a sarokban lévő fogasra.
Biccentettem, és felakasztottam a kabátot.
– Mindjárt csinálok teát, addig üljön le – húzta ki nekem a széket.
Leültem a szélére, ujjaimat összekulcsoltam térdemen, és kíváncsian nézelődtem, amíg a tanárnő kiment a szobából teáért. Előttem az asztalon néhány tankönyv és két súlyos szótár, egy orosz-magyar és egy magyar-orosz hevert. A lambériára szerelve egy parafatábla függött, a tanárnő oda tűzött ki mindenféle emlékeztetőket. A felső sarokban egy leningrádi képeslap lógott. Érdeklődve hajoltam közelebb, és vettem szemügyre a Téli Palota díszes oszlopait a fekete-fehér felvételen.
Vágyakozva érintettem meg a sarkát.
– Nemrégiben kaptam egy orosz barátnőmtől.
Megrezzenve kaptam el kezem, és felnéztem az érkező Bercsényinére, ő két bögrét hozott, illatos pára szállt fel belőlük. Letette elém az egyiket, a másikat az asztal másik végébe velem szemben. Odahúzott egy széket, helyet foglalt.
– Ha hozzak bele cukrot vagy citromlevet, szóljon csak – mondta.
– Jó lesz így. Köszönöm, tanárnő.
Elfagyott ujjaim a felforrósodott porcelánhoz érintettem.
– Beszéltem Ilonkával pár napja – szólalt meg a tanárnő. – Bocsánatot akart kérni, amiért nem hitt nekem. Elmondta, hogy maga beszámolt neki Minovszkij elvtársról.
Fülig vörösödtem, hallgattam.
– Az édesanyja nem tűnt dühösnek. Sőt, említette, hogy meghívta magukhoz Minovszkij elvtársat újévre, hogy megismerje. Mondtam neki, hogy volt már szerencsém hozzá, és egy udvarias, intelligens fiatalembernek találtam, bár amolyan oroszosan tartózkodó. – Megcsóválta fejét. – Hogy maguk ketten aztán hogyan gabalyodtak egymásba, azt el nem tudom képzelni...!
A csésze fülét piszkáltam.
– Sajnálom, hogy hazudtam, tanárnő – motyogtam. – Attól féltem, hogy anya eltiltana Vaszi... mármint Minovszkij elvtárstól, ha megtudná.
– Megértem, Magda.
Egy darabig hallgattunk, magamon éreztem a tanárnő fürkésző tekintetét.
– Váltottam egy pár szót Minovszkij elvtárssal hetedikén, miután hazavitte magát – közölte.
– Igen? – kaptam fel fejem. – Vasz... azaz Minovszkij elvtárs nem említette.
– Éppen csak azt mondtam el Minovszkij elvtársnak, amit magának is év elején – vont vállat a tanárnő. – Hogy maga egy tehetséges fiatal lány, és nem lenne jó látni, hogy feladja az álmait egy férfiért.
– Vaszilij nem kérné – siettem leszögezni.
– Nekem is ez volt a benyomásom. Látszott rajta, hogy teljesen odáig van magáért ez a fiú.
– Tényleg?
– Bizony ám.
A madzagnál fogva mozdítottam meg a filtert a forró vízben, néztem, ahogy a borostyánszínű tea beleolvadt.
– Ne értsen félre, Magda – folytatta a tanárnő. – Nem azért féltem magát, mert Minovszkij elvtárs ne lenne magához illő. Mi több, nagyon is az.
– Hát akkor? – értetlenkedtem.
– Mi lesz magukkal, ha hazamegy? – hangzott a sokszor elismételt kérdés.
– Már beszéltünk róla – feleltem.
– Gondolom, Minovszkij elvtárs magával vinné a Szovjetunióba. – Bólintottam. – Ezen szólalkoztak össze otthon?
– Ezen is – ismertem el. – Mármint nem édesanyámmal – tettem hozzá. – Ő sem örül neki, de elfogadta. A bátyám, Imre ellenzi az egész kapcsolatomat Minovszkij elvtárssal.
– A bátyja félti magát, ez természetes.
Megráztam fejem.
– Annál sokkal rondábban viselkedett. Inkább nem ismételném el a tanárnő előtt a szavakat, amiket Imre mondott rám és Minovszkij elvtársra.
A tanárnő hümmögve dőlt hátra, elgondolkodva kavargatta teáját. Én óvatosan kortyoltam az enyémbe, jólesett a forró ital. Poros csend ereszkedett a helyiségre, vele együtt az egész épületre, mintha nem is az iskolában lettem volna, bizarrnak találtam ezt a szokatlan békét.
– Nehéz ez – szólalt meg Bercsényiné hosszú szünet után. – Külföldi katonát hozni magyar családba sosem szerencsés. Na, de az egyenruhás férfiakba könnyű ám beleszeretni.
– Ez igaz – hagytam rá.
– Azt azért észrevettem, hogy sokat fejlődött az utóbbi hónapokban oroszból – jegyezte meg, rám mosolygott bögréje felett.
– Megkértem Vaszilijt, hogy javítson ki, ha hibázok. – Mire kimondtam, döbbentem rá, hogy óvatlanul a keresztnevén szólítottam a tanárnő előtt, de talán már nem is számított. – Könyvet is hozott nekem, egy Csehov novelláskötetet, sokat olvasgatom.
– Jaj, a fiatal szerelem...! – sóhajtott Bercsényiné ábrándosan. – Adjon egy kis időt a bátyjának lenyugodni – tanácsolta. – Imre forrófejű, de jószívű fiú. Megbékél.
– Nem tudom, tanárnő. – A tea mellett könyököltem. – Azt sem tudom, hogy fognak ezek ketten egy légtérben megmaradni! – keseregtem.
Bercsényiné hezitált.
– Ha gondolja, hogy esetleg Imrének egy apai figurára lenne szüksége a helyzetben – kezdte –, megkérhetem Jánosomat, hogy...
– Ne! – tört ki belőlem élesebben, mint szerettem volna. – Köszönöm, tanárnő – folytattam enyhébben –, de szerintem csak többet ártana, mint használna.
– Talán igaza van – dörmögte a tanárnő. – Nem akartam, hogy rossz néven vegye – szabadkozott.
– Értékelem, hogy segíteni akar – biztosítottam gyorsan. – Ezt viszont nekem kell Imrével elrendeznem.
Bercsényiné elgondolkodva fürkészett.
– Fiatal kora ellenére nagyon sok gondot cipel a vállán, Magda – mondta. – Csak nehogy megszakadjon bele.
– Nem fogok.
Felhajtottam a teám maradékát, letettem a bögrét az asztalra.
– Jobb, ha megyek – szökkentem talpra. – Anya valószínűleg már halálra aggódja magát. Köszönöm a teát és a beszélgetést, tanárnő.
– Bármikor fordulhat hozzám, Magda – mosolygott rám.
Odahaza nem találtam senkit. A fenyő és az iskolatáskám még mindig a sarokban hevertek, a konyhában a félbehagyott készülődés romjai fogadtak. Anya és Imre kabátja hiányzott a fogasról, feltételeztem, hogy engem kerestek. Elfogott a lelkiismeret–furdalás, de csak addig, amíg eszembe nem jutottak Imre sértései. Nem vettem le a csizmámat, a komódhoz sétáltam anyu szobájában, és megkerestem Vaszilij levelét, amin rajta volt a laktanya telefonszáma. A zsebemben még ott lapult néhány forint a vásárlásból, elegendő egy telefonáláshoz.
A Tanácsköztársaság utcán lévő készülékhez sétáltam, behúzódtam a szűk fülkébe, és a kagylóért nyúltam. Bemondtam a telefonkezelő hölgynek, melyik vonalat kértem, és vártam, hogy valaki válaszoljon. A jégvirágos üvegen keresztül a kihalt utcát kémleltem. Reméltem, hogy anya és Imre nem találnak rám, mielőtt beszélhetnék Vaszilijjal.
A vonal túlsó végén a szovjet katona ezúttal nem kérdőjelezett meg, amikor sürgősen Minovszkij hadnagyot kértem.
– Hogy van az én édes Magdám? – Vaszilij szeretett hangja simogatás volt az elgyötört szívemnek.
– Nem túl jól – vallottam be.
– Mi baj van, életem? – aggodalmaskodott.
– Imre is tud rólad, és nem fogadta jól – Hangom, akármennyire küzdöttem ellene, elfúlt.
– Elmondtad neki? – komorult el Vaszilij.
– Igazából nem én. – Kesztyűm bélésével töröltem le egy kibuggyanó könnycseppet. – Emlékszel arra a fiúra, aki a barátnőm és utánam szaladt?
– Élénken.
– Na, ő volt.
– És a bátyád erre?
– Hát... – A telefonvezetéket piszkáltam. – Nem kezdett el ott, rögtön a téren kiabálni velem, csak otthon. Azt mondta, hogy egy... Istenem, nem akarok neked bőgni – nevettem keserűen, félig sírva.
– Hol vagy most? – kérdezte.
– Az utcán – válaszoltam. – Elrohantam otthonról, miután Imre közölte velem, hogy egy kurva vagyok, és apa szégyellné magát miattam...
– Hogy minek hívott a bátyád?! – vágott szavamba Vaszilij.
– Jól hallottad. – Szám megint lefelé görbült.
– Remélem, tisztában van vele, hogy csak azért, mert a bátyád, nem fogom eltűrni, hogy így beszéljen veled. – Hangja fenyegető ürességgel kongott. – Engem nevezzen, aminek akar, de veled ne merészeljen így bánni, mert az összes csontját szilánkosra töröm.
– Anya valószínűleg lerendezte helyetted is – csitítottam.
– Na, látod, édesanyádat kedvelem.
– És te még panaszkodtál, hogy túl könnyen ment ez az egész – jegyeztem meg.
– Mióta kóvályogsz az utcán? – aggódott. – Hideg van, még a végén megfázol.
– Nem olyan régóta. Igazából először elindultam a laktanya felé – árultam el tétován –, hogy lássalak téged, de az orosz tanárnőm feltartott.
– A laktanya felé?! – hüledezett Vaszilij. – Csak úgy?! Magda, nem biztos, hogy ki tudtalak volna húzni a bajból, ha elkapnak téged itt!
– Tudom, tudom – szorítottam a homlokomra a tenyerem –, hülye ötlet volt.
– Kiszököm hozzád, ha szeretnéd.
– Inkább ne – ellenkeztem. – Nem akarom megkockáztatni, hogy Imre és te találkozzatok, nem lenne jó vége.
– Hát újévkor nem kell találkoznunk?
– Nem, visszamegy Budapestre.
– Helyes. Minél távolabb van tőled, annál jobb. Meg tőlem is, nehogy szét találjam rúgni a seggét.
– Vaszilij! – piritottam rá. – A testvérem, akármilyen is...
– Engem nem érdekel, hogy a testvéred! – mordult fel. – Senki nem bánhat veled így!
– Imre nem ilyen – keltem védelmére. – Csak dühös, majd lenyugszik, és akkor beszélek vele...
– Figyelj, Magda – torkollt le –, lehetek akármilyen mérges a húgomra, akkor sem nevezném... annak, aminek a bátyád nevezett téged. Ne próbáld nekem mentegetni.
– Mit tehetnék? – fakadtam ki. – A testvérem, ezen semmi sem változtat.
– Őt érdekelte, hogy a testvére vagy, amikor azt vágta a fejedhez, hogy édesapád szégyellné magát?
– Nem akarok veled is vitatkozni, Vaszilij. – Kimerülten támasztottam homlokom a hideg készüléknek.
– Féltelek, Magda – enyhült meg Vaszilij.
– Tudom. – Nyeltem egyet, hogy eltűnjön torkomból a fojtogató sírás. – Az egész a Gerlei hibája! – tört ki belőlem. – Ha nyugodtan tudtam volna ezt az egészet közölni Imrével, talán nem történik meg ez az egész!
– Gerlei? – kapott rajta Vaszilij. – Adj valamit! – sziszegte valakinek a túloldalon.
Megállíthattam volna, de nem tettem, a bosszúvágy könnyedén felülbírálta a józan eszem. Bele sem gondolva következményekbe, egyszerűen a másik irányba fordítottam arcom.
– Menj haza, édes Magda – kért szelíden. – Nem tetszik, hogy az utcán kóborolsz. Jövő héten találkozunk, együtt köszöntjük az újévet – vigasztalt. – Addig meg ha édesanyád fel akarja pofozni a testvéredet, hagyd csak.
– Én aztán nem fogok közéjük állni.
– Nagyon helyes. Biztos ne szökjek ki ma vagy holnap? – próbálkozott Vaszilij.
– Biztos. – Pedig másra sem vágytam, mint vele tölthessem a karácsonyt. – Inkább Imre, mint a te érdekedben.
– Hiányzol, Magda.
– Te is nekem.
Fájó szívvel tettem helyére a kagylót, és elindultam haza.
A lakás még mindig üres volt. Kibújtam a kabátból és a csizmából, kivettem a sarokból az ott heverő fát, anya szobájába vittem, a szekrénynek támasztottam. A konyhába mentem, fejemet tanácstalanul vakargatva méregettem az ottmaradt edényeket, próbáltam kitalálni, anya mihez készülődött épp, és mi lenne a következő lépés. Jobb híján úgy döntöttem, hogy nekilátok a bejglinek, addig sem maradt időm máson gondolkodni.
Vagy fél órával később zörrent a kulcs a zárban, és nyílt az ajtó. Megütötte anya hangja a fülem:
– Ha bármi baja esik, esküszöm neked, hogy kitekerem a...
Torkán akadt a szó, valószínűleg észrevette, hogy a fa elmozdult a helyéről.
– Magda! – kiáltotta anya.
– A konyhában vagyok! – feleltem, és leporoltam a lisztet a kezemről.
Anyu zokogva rontott be, nem törődve az olvadó hóval, ami csizmájáról pergett szanaszét mindenfelé. Nyakamba borult, szorosan ölelt.
– Ne haragudj, hogy elrohantam – motyogtam bűnbánóan.
– Jaj, édes lányom – simogatta hátam. – Halálra aggódtam magam.
– Sajnálom.
Anya elhúzódott, két tenyere közé fogta arcom, szeretettel simította hátra hajam.
– Ne ijessz meg így megint – pityergett.
– Nem foglak – ígértem.
Imre bukkant fel a küszöbön, zsebre tett kézzel, lehorgasztott fejjel. Anya eleresztett, és a bátyámhoz fordult.
– Na, halljam! – förmedt rá.
Összefontam karjaim mellkasomon, makacsul a padlót bámultam. Csend feszült közénk.
– Sajnálom, Magda – mondta Imre. – Nem gondoltam komolyan.
Vállat vontam, jelezve, elfogadom a bocsánatkérést.
– Megyek, belefaragom a fát a talpba – dörmögte Imre.
Azzal a másik szobába vonult, én folytattam a sütögetést a konyhában.
Szokatlanul csendesen zajlott a készülődés. Szerettem volna enyhíteni a helyzeten, hogy anyának könnyebb legyen, őt szemmel láthatóan nagyon elkeserítette a dolog. Imre viszont, hiába kért bocsánatot, nem úgy festett, mint aki engedne a saját igazából.
– Akkor mostantól karácsonykor is indulókat fogunk dalolni, mint az úttörőtáborban? – kérdezte csak úgy mellékesen Imre, miközben a díszeket aggatta a fára. – A Kiskarácsony, nagykarácsony helyett azt énekeljük, hogy "A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke!"
Megfeszült kezem a fakanálon, de nem akartam neki megadni az örömöt, hogy kicsikarjon belőlem valamiféle reakciót.
– Imre! – pirított rá anyu.
– Most mi van?! – háborgott. – Én hoztam be egy szovjetet a családba vagy Magda? Próbálok alkalmazkodni, az is baj?
– Imre, fiam, ha nem fogod be, pofán váglak! – fenyegette anya.
– Hagyd – intettem le. – Ne idegesítsd magad a hülyeségén.
– Aztán mi a neve ennek az orosznak? – cukkolt Imre. – Biztos valami kilométer hosszú, kimondhatatlan hülyeség.
A tálba löktem a kanalat, és a szoba ajtajához léptem, nemes egyszerűséggel bezártam, hogy elválasszon minket a puffogó Imrétől.
– Majd ha lecsillapodtál, szóba állok veled! – kiáltottam.
– Majd ha lecsillapodtál, szóba állok veled – gúnyolódott affektálva. – Bezzeg a ruszkival szóba állsz, mi?
– Hogy te mekkora egy idióta vagy – bosszankodtam, és a konyhába csörtettem.
– Miért nem tudtok jó testvérek lenni? – kesergett anya.
– Én jó testvér vagyok! – tiltakozott Imre az ajtón túlról, zavartalanul díszítette tovább a fát a sárga mozaik mögött.
– Még jó, hogy nem karácsonyra hívtuk meg Vaszilijt – csóválta fejét anya. – Háború lett volna belőle...
– Neki ez a hivatása amúgy is, nem? – kotyogott közbe Imre. – Jól érezné magát...!
– Azért zártam rád az ajtót, hogy fogd be! – förmedtem rá.
– Te fogd be!
– Mindketten fogjátok be – zárta el a vitát anya.
Egy darabig mind sértődötten törődtünk a magunk dolgával. Imre törte meg ismét a leülepedő csendet, nyílt a szoba ajtaja, egy agyagból formázott, elfuserált angyalkát tartott anyu elé.
– Ez a rondaság még mindig megvan?
– Olyan ronda, mint te – szúrtam oda.
– Látod, anyu! – Imre vádlón mutatott rám. – Most ő kezdte!
– Nem érdekel, ki kezdte! – dörrent rá anya. – Ha nem hagyjátok abba, itthagylak titeket, biz' Isten!
Imre vágott felém egy grimaszt anya háta mögött, és visszavonult a szobába. Egy ideig nyugalom telepedett a lakásra – amíg Imre ki nem szólt a konyhába.
– Gyere, Magda.
– Minek? – nyavalyogtam.
– Mert fel kell rakni a csúcsdíszt, te hülye.
Még gyerekkoromból származott a szokás, hogy a csúcsdíszt én tettem fel a fa tetejére. Apa imádta díszíteni a fát, általában ő végezte el a munka nagy részét, ennek ellenére engedte, hogy az utolsó darabot én helyezzem el.
Benyitottam a szobába, Imrére nem nézve vettem el tőle a csúcsdíszt, és lábujjhegyen pipiskedve tűztem a fa tetejére.
– Nem lett olyan nagyon ronda – állapította meg Imre.
– Nem – hagytam rá, és végignéztem a fán.
Apa karácsonykor hiányzott a legjobban.
Pillantásom találkozott Imréével, talán mindketten ugyanarra gondoltunk, mert az ő szemeiben is gyászt véltem felfedezni. Hátat fordítottam neki, és visszamentem a konyhába.