note: A fejezetcím teljesen nyílt utalás a t.A.T.u azonos című albumára. (Hosszabb megjegyzés a fejezet végén.)
---
December második hete hozott először havat azon a télen.
Az iskolában egyre több időt töltöttem Noémi és barátja, Pásztor Ádám társaságában, ami azt jelentette, hogy ők ketten szerelmesen turbékoltak, míg Katka, Lilla, Ádám legjobb barátja, aki nem volt más, mint Illés Peti és én csevegtünk valamiről pár lépésnyire tőlük. Elszántan igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vette észre, hogy Peti valahogy mindig mellettem ült vagy állt, és hozzám gyakrabban szólt, mint Lillához vagy Katkához. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Lillának egyértelműen tetszett Peti, aki talán nem figyelt fel rá, talán ugyanúgy figyelmen kívül hagyta, mint én az ő közeledését. A saját érdekében is tettem, neki sem hiányozhatott egy szovjet katonatiszt féltékenykedése. Kínosan ügyeltem rá, hogy soha ne maradjunk kettesben, és hogy minél többször bevonjam a beszélgetésbe Lillát, reménykedve, hogy egymásra találnak, és Peti megfeledkezik rólam.
Természetesen Lilla ugyanolyan tisztán látta a helyzetet, mint én. Egyik szünetben ragaszkodott hozzá, hogy én kísérjem el a mosdóba, ott szegezte nekem a kérdést:
– Ugye, téged nem érdekel Illés Petike?
Kezét mosta a csapnál, én mögötte ácsorogtam, a falnak vetettem hátam. Lilla a tükrön keresztül fürkészett.
– Nem, egyáltalán nem – ráztam fejem.
A lány hümmögött, elzárta a csapot, és lerázta a vízcseppeket a kezéről.
– Csak mert nagyon érdeklődik irántad... – Lilla megfordult, egyenesen a szemembe nézett.
– Az lehet – vontam vállat. – Viszont ő engem nem érdekel.
Lilla a fülkék felé sandított; a mosdó üres volt.
– Mert neked az az orosz tetszik, igaz? – faggatott.
Bizalmatlanul húztam össze vállaim, őszintének ható mosolyt erőltettem arcomra.
– Engem a tanulás érdekel – mondtam. – Az orosz jóképű, viszont nem ment el az eszem, hogy egy szovjet katonatiszttel kezdjek ki.
Dehogynem ment el az eszem már nagyon régen.
– Ha szeretnéd – vetettem fel, ugyanis Lilla szomorúan biggyesztette le ajkait –, megmondom Petinek kerek perec, hogy hagyjon békén. Különben is elmegyek jövőre Budapestre, ő meg a Miskolci Egyetemre készül, semmi értelme nem lenne az egésznek.
– Megtennéd? – csillant fel Lilla szeme.
– Hogyne – bólogattam. – Majd nagyon csúnyán kiadom az útját, és te megvigasztalhatod.
– Jó terv! – csapta össze tenyereit Lilla izgatottan, és én örültem, hogy egyelőre sikerült elaltatni féltékenykedését.
Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan sértsem meg Petit – nem túlságosan, de azért eléggé ahhoz, hogy kiábránduljon belőlem.
Ami Katkát illette, minél közelebb kerültünk a karácsonyhoz, ő annál inkább kivirult. Gyanítottam, hogy Imrének köze lehetett ehhez, de nem kérdeztem rá. Katka és bátyám egyre sűrűbben telefonálgattak egymással, hogy "átbeszéljék a tételeket". Csodálkoztam a dolgon. Katka sosem adta jelét, hogy kedvelné Imrét, ha összefutottak, a köszönésen és pár udvariasan érdeklődő kérdésen kívül nem váltottak több szót. Egyelőre nem voltam biztos a szándékaikban, de jobbnak találtam nem beleavatkozni.
Amúgy sem maradt erőm ahhoz, hogy a sajátomon kívül más szerelmi szálba bonyolódjak, az érettségi és a felvételi már nem tűntek olyan távolinak, mint szeptemberben. Bercsényiné, bár még mindig gyanakodott rám és Vaszilijra, a különórákat rendületlenül tartotta csütörtök délutánonként. Még az ELTE Bölcsészettudományi Karán dolgozó ismerőseit is zargatta, hogy a felvételire felkészítő anyagot szerezzen tőlük. Hálás voltam neki, ezért szorgalmasan készültem az órákra, vállaltam plusz feladatokat, fordításokat. Ha viszont puhatolózni kezdett, mi van köztem és Vaszilij között, bezárkóztam. A tanárnő végül mindig annyival zárta le a beszélgetést, hogy reméli, észben tartom, amit év elején mondott nekem. Észben tartottam, viszont nem éreztem Vaszilijt fenyegetésnek, mi több, inkább segített. Gyakorolt velem, ha kértem, és mindig udvariasan, figyelmesen javította ki hibáimat.
Az óta az éjszaka óta Vaszilij és én nem igazán voltunk úgy újra együtt. Bár Vaszilij próbálkozott néha, akárhányszor elég messzire jutottunk, testem idegesen feszült meg, és képtelen voltam ellazulni. Az első után napokig hasított még ölembe a szúró fájdalom, ha hirtelen vagy rosszul mozdultam. Mélyen hallgattam egy darabig a dologról még Katka előtt is, csak akkor árultam el neki kétségbeesetten, hogy mi történt, amikor ciklusom közel két héttel hamarabb érkezett, mint kellett volna. Katka nyugtatott, hogy semmi gond nem lesz, hiába, az én felborzolt idegeimre nem hatottak szavai. Bárcsak kiönthettem volna a lelkem anyunak, viszont nem mertem vele közölni, hogy mi történt, mert rögtön az lett volna az első kérdése, hogy mégis kinek adtam a szüzességemet. Nem hittem, hogy készen állt az őszinte válaszra, én pedig arra, hogy szembesüljek az anyai haraggal.
Vaszilij türelmes volt velem, ha megérintett, figyelte minden rezzenésémet, ha görcsösen összehúztam magam, ő szerelmes csókjaival máris nyugtatott. Szerettem volna neki megadni mindent, amire vágyott, és haragudtam magamra, amiért testem makacsul tiltakozott. Hogy a fájdalom kísértett vagy a bűntudat, azt én sem tudtam biztosan.
Ennek ellenére szerelmesebbek voltunk, mint valaha, ábrándosan szövögettük terveinket a közös jövőről.
– Még mindig gondolsz rá, hogy elveszel feleségül? – kérdeztem.
A pamlagon feküdtünk egymás karjaiban. A gyümölcsös meg sem moccant az ablakon túl. A villanyokat lekapcsoltuk, beengedve hűséges titokgazdánkat, az éjszakát. A kályhában pattogó tűz zaján és Vaszilij érintésén túl a világ minden felesleges részlete a sötétbe veszett.
– Mióta először megcsókoltalak, azóta gondolok rá – felelte.
– Rögtön tudtad, hogy én kellek? – somolyogtam.
– Miért, te nem? – csipkelődött.
– Ha nem tudtam volna, soha nem írok neked levelet – mutattam rá.
– Igaz, igaz – hümmögte.
Vaszilij ujjai a hajamat szántották, nem törődve a gubancokkal.
– Majd ha már az egyetemre jársz, beszélhetünk róla komolyabban – mondta. – A papírmunka hosszú és fárasztó lesz, az biztos. Abba bele sem merek gondolni, mi vár ránk a vízumkérelemnél.
– Nem lenne egyszerűbb neked Magyarországon maradnod, mint nekem a Szovjetunióba mennem? – vetettem fel.
– Nem maradhatok itt, az eskü kötelez, a Szovjetuniót kell szolgálnom – magyarázta. – Tudom, hogy hatalmas kérés. – Gyengéd csókot nyomott homlokomra. – Meg fogod szeretni Leningrádot, meglátod. Kapok majd nagyobb szolgálati lakást, ha elveszlek. – Fülem mögé tűrt egy hajtincset. – Lesz egy dácsánk a város mellett, ahova majd kijárunk hétvégente, amikor szép az idő. – Lehunyt szemekkel hallgattam. – A kertjét teleültetjük majd mindenfélével, az udvar végébe meg gyümölcsfákat hozatunk. Remélem, sikerül egy szép dácsát találni a Ladoga-tó környékén, és majd elvihetem a gyerekeket horgászni.
– A gyerekeket? – kaptam szaván.
– Pontosan. Egy kislány és egy kisfiú. Persze, csak miután megszerezted a diplomát, és sikerült megszoknod Leningrádot.
– Mindent elterveztél? – könyököltem fel, a homályban csak sejtettem alakját magam mellett.
– A te hibád, édes Magda – mormolta. – Máson sem jár az eszem, amióta ismerlek, mint a közös jövőnkön.
Közelebb bújtam hozzá, élénken láttam magam előtt a csodálatos képet, amit lefestett nekem; ő és én a gyönyörű dácsánk kertjében, boldog és még mindig szerelmes szülei két egészséges, szép gyermeknek.
Volt azonban egy titkom, amiről nem beszéltem neki, mert tudtam, ha megemlíteném, dühös lenne rám. Hiába kért, hogy ne foglalkozzak a tábornokkal, hogy tartsam távol magam tőle, a nevét se ejtsem ki számon, hajtott a félelemmel vegyes kíváncsiság. Valami fogást kerestem Pokornyijovon, hogy ne arctalan alakként ólálkodjon a kényelmes árnyékvilágában, látni akartam őt egy egyszerű emberként, és nem az ördögként, ahogy Szása emlegette. Ha időm engedte, iskola után a könyvtárba mentem, és a második világháborúról szóló könyveket bújtam, kutatva bármiféle, akár egy félmondatnyi említést Pokornyijovról. Ha akkora háborús hős volt, mint Vaszilij állította, egészen biztosan írnia kellett valakinek róla valahol.
Azon a pénteken is a könyvtárba indultam tanítás után, de előbb még megbeszéltük Katkával, hogy másnap elmegyünk karácsonyi ajándékot vásárolni. Ő panaszkodott még egy sort, hogy alig pár forintja maradt, én mélyen hallgattam.
Egy héttel ezelőtt Vaszilij négy tízrubeles bankót nyomott a kezembe, miután elsírtam neki, hogy láttam egy csodaszép selyemsálat a rövidáru boltban, aminek anyu biztosan nagyon örülne, de nincs rá pénzem. Hiába tiltakoztam, hogy nem fogadhatom el, Vaszilij nem vette vissza a pénzt. Kettőnk ajándéka anyának, mondta, mire nagy nehezen beleegyeztem. Odahaza álmélkodva nézegettem az sárgás rózsaszín, szovjet címeres és cirill írásos bankókat. A takarékpénztárnál váltottam be a negyven rubelt, a kassza mögött ülő hölgy gyanakvó, csodálkozó pillantásával kísérve. Amikor átnyújtotta a felváltott összeget, nyomban megfeledkeztem furcsálló tekintetéről, majd' hanyatt vágódtam a pénztár közepén. Száztíz forintot kaptam vissza! Odahaza csak ültem asztalomnál, néztem a kiterített forintokat, azt sem tudtam, mihez kezdjek velük hirtelen. Legszívesebben odaadtam volna anyának az egészet, de azt sehogy sem tudtam volna kimagyarázni, honnan van a pénz. Úgy döntöttem hát, hogy valamennyit ajándékokra költök, a maradékot eltettem.
A könytárvba lépve azon morfondíroztam, hogy szétnézek a szakácskönyvek között, hátha találok receptet édes túrós piroghoz, és sütök egy adagot Vaszilijnak. A recepciós pult mögött ücsörgő könyvtárosnő, Tóthné unottan viszonozta köszönésem, fel sem nézett a hatalmas könyvből, amibe irogatott valamit. A pulton egy elszáradt cserepes növényen kék gömb díszek lógtak, a falon Lenin és Marx portréi alatt ezüstösen csillogó girland függött a sötétbarna lambériára ragasztva.
A könyvtár egy századfordulóról megmaradt, egyszintes épületben volt, magas beltérrel, fehér keretes ablakokkal, amik nem szigeteltek elég jól. Előttük fényesre lakkozott asztalok húzódtak. Ezeket a könyvekkel telepakolt polcok választották el egymástól, a léptek zaját a parkettára terített, sokéves sártól és portól koszos szőnyeg nyelte el.
Rögtön az első asztalnál megpillantottam Emmát, odasétáltam a vele szemközt lévő székhez, letettem rá táskámat. Emma felkapta fejét, egy mosollyal köszöntött. Bár még mindig kissé feszültek voltunk, kezdtünk megbékélni. Emma nehézkesen hozzászokott Vaszilij jelenlétéhez az életemben, egyre természetesebbé vált számára is, ha az oroszt emlegettem.
– Nem baj, ha ideülök? – súgtam, Emma megrázta a fejét, és folytatta a jegyzetelést.
Kibújtam kabátomból, a szék támlájára dobtam, és elindultam a világtörténelem részleg felé, pedig biztosra vettem, hogy már az összes releváns könyvet átnéztem minimum egyszer. Nem akadt túl nagy választék ugyan, a legtöbb világháborús szakirodalom az összes ország összes hadműveletével foglalkozott, nem olyan részletességgel írta le a keleti frontot, amire nekem szükségem lett volna. A legismertebb tábornokokon kívül kevés kötetben találtam másokat is név szerint említve.
Csalódottan húztam végig ujjaim a könyvek gerincén. Az nem lehet, hogy soha senki nem írt Ivan Pokornyijovról!
Lehet, hogy rossz helyen keresgélek? – futott át gondolataimon.
Talán magyar nyelvű szakirodalomban nem említették, na, de egy oroszban? Elindultam a terem végébe, ahol az idegen nyelvű könyveket tartották. Régi, elrongyolódott példányok voltak ezek a kötetek, valószínűleg azok az emberek adományoztak a könyvtárnak, akik egy kukkot sem értettek ezeken a nyelveken, viszont nem volt szívük könyveket a tűzre vagy a szemétbe dobni. A legtöbb könyv oroszul volt, de akadtak közöttük német, cseh, lengyel és szlovák nyelvűek, valamint egy-kettő angol és francia is. Talán csak a Jóisten tudta, hogy ezek hogy kerültek oda.
Egy pár percre elterelődött a figyelmem, amikor felfedeztem a Bűn és bűnhődés eredeti nyelven íródott, papírkötéses példányát éppen velem szemben. Gondolkodás nélkül emeltem le, szerelmesen simítottam végig a szamárfüles borítón, adtam magamnak egy kis időt, hogy az én Raszkolnyikovomról álmodozzak. Ábrándosan tettem helyére a regényt, és folytattam a keresést.
Volt ott vagy fél tucat világháborús, orosz nyelvű irodalom, több, mint amire számítottam. Tekintetem rögtön megakadt egy újnak tűnő, keményfedeles köteten, cirillel állt az oldalán a cím: "A Nagy Honvédő Háború 1941-1945". Kíváncsian nyúltam érte, és nyitottam ki; egy három évvel ezelőtt, Moszkvában kiadott könyv volt. Érdeklődve pergettem ujjaim között a még fehér lapokat, az oroszul írt szöveg mellett fekete-fehér képek villantak. Az utolsó oldalakhoz lapoztam ellenőrizni, van-e felsorolás a megemlített személyekről, vagy végig kell olvasnom az egész könyvet.
Szívem nagyot dobbant, amikor megpillantottam a listát. Magamban mondani kezdtem az orosz ábécét, miközben ellapoztam az engem nem érdeklő betűket. A "P"-hez érve figyelmesen kezdtem fürkészni a sorokat, fogalmam sem volt, hogy írják a Pokornyijovot pontosan, alaposan megnéztem minden egyes nevet.
Mutatóujjam a feketével nyomott cirill betűkön koppant: "Pokornyijov, Ivan Mihajlovics (1919. április 14. – )"
Megvan, tábornok elvtárs!
Hüvelykujjamat a lapok között tartva behajtottam a könyvet, visszasiettem az asztalhoz, táskámat a székről a földre ejtettem, és leültem. Szemem sarkából láttam, hogy Emma kissé értetlenül pislogott rám, de nem törődtem vele. Kinyitottam a könyvet, és mohón elolvastam a Pokornyijov neve mögé nyomtatott bekezdést: "Többek között a Szovjetunió Hőse, Szuvorov- (Első fokozat) és Kutozov-érdemrenddel (Első fokozat) kitüntetett, jelenleg is aktív szolgálatban, 1954 óta a Szovjet Hadsereg tábornoka."
A bekezdés mögött ott sorakoztak az oldalszámok, ahol a szerző említést tett a tábornokról, izgatottan lapoztam oda. A katonai szakszavakkal teletűzdelt szövegből alig értettem valamit, éppen csak Pokornyijov nevét és néhány szót fogtam fel belőle. Ennek ellenére végiglapoztam minden oldalon, az utolsó előttinél meg is találtam, amit igazán kerestem.
A bal felső sarokban egy fotóról egy gyerekképű katonatiszt nézett vissza rám, mellette egy idősebb férfi ácsorgott, hátuk mögött a romos Brandenburgi kapu sejlett. A felvétel alatt apró betűvel szedve állt a szöveg: "Zsukov marsall és Pokornyijov podpolkovnyik (1945. május 13.)" Közelebb emeltem a kötetet arcomhoz, hogy jobban ki tudjam venni a tábornok vonásait. Itt már huszonhat éves volt, mégis nagyon fiatalnak tűnt, mint aki alig több húsznál. Ajkain gúnyos, lenéző mosoly játszott, bár az is lehet, hogy a szemem káprázott.
– Miről olvasol? – suttogta Emma.
Kilestem rá a kép felett, a lány a borítót fürkészte.
– Csak utána akarok nézni valami érdekességnek – füllentettem, és becsaptam a könyvet. – Ez pont jó lesz, ki is veszem – határoztam, és felugrottam a székről.
Olyan sebbel-lobbal távoztam, hogy a pirog receptjéről teljesen megfeledkeztem.
Otthon asztalhoz ültem, és magamhoz vettem a vaskost szótárt, megkerestem benne, mit jelentett magyarul a szó, ami Pokornyijov neve mellett állt a fotónál: alezredes. Megrökönyödve meredtem a szóra, többször leellenőriztem, hogy jót találtam-e meg, de nem tévedtem. Az alezredes már elég magasnak hangzott, Pokornyijov viszont rettenetesen fiatalnak tűnt hozzá. Habár mivel Zsukov marsall mellett feszített a képen, nem is volt olyan nagy meglepetés, hogy fiatalon magas pozícióba sikerült behízelegnie magát. Visszalapoztam az első bekezdéshez, ahol Pokornyijov neve felmerült, és megpróbáltam lefordítani. A szótáram azonban nem volt elég részletes, a legtöbb szót nem találtam, a füzetembe írt magyar mondatok hiányosak maradtak. Legyőzötten tettem félre a szótárt, és lapoztam a fotóhoz, Pokornyijov lekezelő, hideg mosolya egyszeriben mintha egyenesen nekem szólt volna.
Végtére is, amit akartam, megkaptam. A tábornok nem egy arctalan rém volt immár, hanem egy valódi, hús-vér ember, aki kölyökképével nem tűnt ijesztőnek, sokkal inkább beképzeltnek. Eltoltam a nyitott kötetet, és a konyhába mentem teát készíteni.
Anya a megszokott időben ért haza, fáradtan köszönt be nekem az előszobából, én az ágyamon hevertem, és a Vaszilijtól kapott Csehov novellagyűjteményt bújtam. A könyvet a fiókba rejtettem, és a konyhába mentem segíteni anyunak pakolni.
– Holnap éjszaka nem leszek itthon – jelentette be, miközben nyújtózkodva feltett az egyik felső polcra két zacskó cukrot.
– Igen? – pillantottam fel rá a szatyorból, amibe könyékig merültem, hogy összeszedjem a kiborult krumplit.
Legalább nem kell kiszöknöm vagy hazudnom – gondoltam megkönnyebbülten.
– Miskolcon fogunk felszolgálni – magyarázta, és engem rögtön furdalni kezdett a lelkiismeret. – A vasgyár dolgozóinak tartanak ünnepi fogadást, és mi megyünk segíteni tálalni. Este hatkor indulunk busszal innen, szerintem nem érek haza másnap reggelig. – Fásultan sóhajtott egyet. – Azért jó kis kiegészítés lesz így karácsony előtt.
– Mindenképp – értettem egyet.
Pedig szívesebben közöltem volna vele, hogy nem muszáj mennie szombaton, mert ott lapul az a száztíz forint a fiókom alján. Na, de mégis, mit hazudhattam volna, honnan van? Inkább csendben maradtam.
Másnap nekem szabad volt a szombat.
Délelőtt tízkor az I. világháborús emlékműnél ücsörögtem, lábamat lógattam, Katkára vártam. Hatvan forinttal indultam útnak, gondoltam, hátha találok még valami szépet anyunak. Az ég tiszta és világoskék volt, sütött a nap, sugarai szikrázva törtek szét a napokkal korábban leesett és az utca szélére lapátolt havon. Boldog voltam, mint minden egyes szombaton hónapok óta.
– Meg sem kérdezem, mit vigyorogsz úgy magadban – morogta Katka köszönés helyett.
Összerezzentem. Lélekben már a gyümölcsösben jártam, és Vaszilijt csókoltam, nem vettem észre, mikor állt meg Katka mellettem.
– Menjünk – szökkentem talpra. – Megmutatom a kendőt, amit kinéztem anyunak, kíváncsi vagyok, mit gondolsz.
Katka belém karolt, és elindultunk a Komszomol úton.
– Én csak valami karácsonyi édességet veszek apának meg Klaudiának – mondta egykedvűen. – Még a hülye bejglihez is hozzávalókat kell vásárolnom. Utálok bejglit sütni! – fakadt ki. – A bejglit magát is utálom.
– Mi bajod a bejglivel?
– Minden! Szörnyű ez az egész karácsony – dohogott. – Le merem fogadni, hogy az idén is én leszek az, aki semmit nem kap, pedig egész évben én főzök meg takarítok meg figyelek a kis piszokra, hogy a házija kész legyen!
– Tőlem egészen biztosan kapsz valamit – vigasztaltam.
– Aranyos vagy, Magda – eresztett meg felém egy röpke mosolyt. – Tudnánk már le ezt a hajcihőt, sütést meg főzést. Biztos eljönnek majd a hülye rokonok is. Jaj, nem akarok gondolni rá...! Aztán a hősszerelmes katonádnak mit adsz, kitaláltad már? – kérdezte, elterelve a szót.
– Fogalmam sincs – vontam vállat. – Valamivel szeretném meglepni. Kaptam tőle pénzt – vallottam be fojtott hangon. – Száztíz forintot!
– Mennyit?! – hüledezett Katka. – Nahát!
– Bizony. Miután elpanaszoltam neki, hogy nincs pénzem az ajándékra, amit anyunak kinéztem, egyszerűen a kezembe nyomott negyven rubelt.
– Jobb, ha alaposan meghálálod – vigyorgott Katka. – Tudom is, hogy mit vegyél neki: fehérneműt magadra!
– Jaj, Katka – fintorogtam.
– Szerintem értékelné – vélekedett. – Gondold el: minden nap ugyanazokat az egyenruhás, izzadt férfiakat bámulja a laktanyán. Megveszne, ha odalibbennél elé valami szép kis hálóruhában.
Gyomrom izgatottan-idegesen rándult össze a gondolatra, hogy valami kihívó darabban álljak Vaszilij elé.
– Ebben nem kételkedem – motyogtam.
– Megérdemli a lovagod, hogy kicsit kényeztesd – duruzsolta Katka.
Tétovázva haraptam alsó ajkamba. Nem tudtam elképzelni magam a helyzetben, hogy mégis hogyan kellett volna egyáltalán viselkednem. Mások hogy csinálják ezt ilyen könnyen?
– Ne legyél már nyuszi, Magda – rótt meg Katka.
– Jó, igazad van – adtam meg magam. – Keressünk valamit, de ne legyen túl... vad.
– Tudod, mit? – csettintett Katka, megállt, és szembefordított magával. – Adj a pénzből – nyújtotta tenyerét. – Megveszem neked a megfelelő darabot, anélkül, hogy ellenkezhetnél. Tudom is a tökéletes helyet, a nagynénémnél mindig akadnak ilyesmik elfekvőben. Csak meg kell győznöm, hogy nem nekem lesz, és nehogy elkottyintson valamit apunak róla. Te addig elintézheted, amit akarsz, úgyis tudom a méreted.
– Hiszen úgy volt, hogy együtt vásárolunk! – tiltakoztam.
– Ez fontosabb. Meglátod, ha elég vonzónak találod majd magad, nem lesz egy másodpercig sem gondod azzal, hogy elengedd magad. Ne vacilálj már annyit! – pirított rám. – Bízol bennem?
– Igen – bólintottam.
– Akkor gyerünk! – sürgetett.
Beletörődően nyomtam tíz forintot a markába. Várakozóan intett, úgyhogy adtam még ötöt.
– Adj nekem egy órát – vigyorgott rám. – A világháborús emlékműnél találkozzunk, jó?
– Jó.
Habozva néztem Katka után – mibe hagytam magam belerángatni?
Sorsomba beletörődve vettem nyakamba a várost, megvettem anyunak a selyemsálat, valamint Imrének egy pár bőrkesztyűt, mert a régit már tavaly télen teljesen elnyűtte. Eldöntöttem, hogy veszek még valami édességet Vaszilijnak, valamint Katkának – neki marcipánosat, mert az volt a kedvence.
A zebráról a járdára léptem a cukrászda felé tartva, a megszökött, borzas hajtincseket tömködtem vissza a sapkám alá, amikor hajszál híján beleütköztem valakibe.
– Bocs... – kezdtem volna, de torkomra forrt a szó.
Gerlei Palival találtam szemben magam.
Elfordítottam fejem, és folytattam volna utam, de a fiú utánam szólt:
– Na, mi van, Marnyik?! – vakkantotta. – Egyedül már nincs olyan nagy szád?
Megtorpantam, és ránéztem, Gerlei zsebre tett kézzel tornyosult felém.
– Neked meg csak akkor van bátorságod kötekedni, ha egyedül vagyunk egy sötét, kihalt utcán? – vetettem oda.
Gerlei összeszűkítette szemeit.
– Láttam, amit láttam, Marnyik – lépett közelebb. – Felismertem ám azt a szovjet tisztet!
Ott döbbentem rá, hogy Gerlei és Vaszilij már találkoztak egyszer. Vaszilij teljesen megfeledkezhetett Gerleiről, valószínűleg mert végig engem figyelt a bulin a szőlősben. Gerlei viszont nagyon is jól emlékezett rá.
– Tudtad, hogy ott lesz, azért csaltál oda – vicsorgott. – Mondhatom, szép, az ártatlan kis Marnyik Magdácska szovjet katonatisztekkel találkozgat éjszakánként. A nagyokos Marnyik Imre büszke lehet a drága húgára...!
– Remélem, tisztában vagy vele, hogy nekem köszönheted az életed – közöltem hűvösen. – Ha kicsit felfrissítettem volna a memóriáját, hogy mi a neved, ő és a barátai már rég meglátogattak volna éjszaka, hogy félholtra verjenek.
– De nagy szád lett így, hogy egy szovjet kurvája vagy. – Oldalra köpött, undorodva húztam el számat.
– Én a helyedben megválogatnám a szavaim – figyelmeztettem. – Nehogy véletlenül elkotyogjam neki, hogy ki vagy és hol laksz. – A fenyegetés magabiztosan hangzott, pedig szégyelltem magam.
Gerlei merően bámult rám, dacosan álltam.
– Palika! – pattant neve az utca zajában.
Kalmár Dávid vágott át az úttesten, és állt meg mellettem.
– Mit zaklatod Magdát? – förmedt Gerleire.
– Dehogy zaklatom én, de hülye vagy! – legyintett ő. – Majd pont Marnyikot...
– Akkor meg ne lábatlankodj itt – torkolta le Dávid. – Menj már innen! – dörrent rá, ugyanis Gerlei nem moccant.
A fiú megvetően mérte végig mindkettőnket.
– Ezzel nem fogsz megint bevágódni annál a ribanc Péterfalvynál – morogta oda Gerlei Dávidnak, mielőtt eloldalgott.
Dávid sötéten nézett utána.
– Nem bántott? – fordult felém.
– Fényes nappal a nyílt utcán? – Megráztam fejem. – Elég nagy hülyeség lett, ha megpróbálja. Köszi, azért – mondtam kissé kelletlenül.
– Semmiség. – Zavartan vakargatta tarkóját. – Az imént mintha még Katkával sétálgattál volna errefelé – jegyezte meg.
– Igen, de el kellett rohannia valamiért – magyaráztam.
– Aha, értem – hümmögte Dávid, egyik lábáról a másikra állt.
Kíváncsian vontam fel szemöldököm, és vártam, hogy a lényegre térjen.
– Szokott még rólam beszélni vagy ilyesmi? – bökte ki.
– Nem, nem igazán – feleltem őszintén. – Nem hiszem, hogy visszafogadna megint – közöltem, igyekeztem együttérző hangot megütni. – El akar jönni velem Budapestre.
– Mi van Budapesten, amit itt nincs? – tárta szét karjait Dávid.
– Ebbe ne menjünk bele.
– Azért megpróbálnád meggyőzni, hogy legalább álljon szóba velem? – kért. – Szeretnék beszélgetni vele, azt hiszem, félreértett engem. – Kétkedésem leplezetlenül ülhetett ki arcomra, mert gyorsan hozzátette: – Mármint persze, követtem el hibákat, és Ferinek sem kellett volna nekiesnem, de már részeg és rohadtul féltékeny voltam. – Nagyot, szomorúan sóhajtott.
– Jó – esett meg rajta a szívem. – Megpróbálok szólni pár jó szót az érdekedben. Azért ne reménykedj nagyon.
Azt nem akartam elárulni neki, hogy talán éppen a bátyám Katka legújabb kiszemeltje.
– Köszönöm, Magda! – hálálkodott Dávid felélénkülve. – Ha Gerlei megint zavarni merészel, szólj nyugodtan, szívesen megverjük a fiúkkal – vigyorgott rám biztatóan.
– Mindenképpen szólok – intettem búcsúzóul.
Vaszilij és Dávid kezet foghatnának – állapítottam meg magamban.
Az ajándékokat, csomagoló papírokat és színes masnikat rejtő szatyrokat lóbálva sétáltam az I. világháborús emlékműhöz. Katka már ott lebzselt, fázósan dörzsölgette kezeit.
– Találd ki, kibe futottam az előbb – kezdtem köszönés helyett.
– Nem lenne egyszerűbb, ha csak elmondanád, kibe? – nyafogott. – Úgysem találnám ki.
– De mogorva vagy – ciccegtem. – Pedig vettem ám neked is valamit.
– Micsodát? – kapott szavamon izgatottan.
– Még nincs karácsony – emlékeztettem. – Egyébként Gerleivel és Dáviddal találkoztam az imént.
– Na, a két jómadár – komorult el Katka. – Mit akartak?
Lesepertem az emlékmű pereméről a havat, letettem rá a szatyrokat, és beszámoltam Katkának az esetről. Dávid kérését, hogy beszéljen vele rövid, örömtelen kacajjal fogadta.
– Még van képe, nem hiszem el! – mérgelődött. – Azok után, ahogy viselkedett velem! És még ahhoz sincs bátorsága, hogy személyesen álljon elém, téged küld maga helyett?! Megáll az eszem, komolyan!
– Ne törődj vele – nyugtattam.
– Azt meg komolyan hagynod kellene, hogy Vaszilij és a barátai laposra verjék Gerleit! – heveskedett. – Mindjárt nem lenne ekkora szája. Dávid meg mégis mi vár?! – csattant fel, néhány járókelő kíváncsian fordította felénk fejét. – Hogy majd a nyakába borulok, vagy mi? Mindegy, nem akarom magam ezzel tovább bosszantani – fújtatott. – Nyugodt vagyok.
– Nem tűnsz annak.
– És erről ki tehet? – nézett rám jelentőségteljesen.
– Hé, én csak az üzenetet hoztam! – tartottam magam elé kezeim. – Inkább ki vele, mielőtt leszeded a fejem: mit vettél nekem?
– Azt hittem, már meg sem kérdezed! – tapsikolt izgatottan, nyomban megfeledkezve Dávidról. – Bori nénémnek azt hazudtam, hogy egy barátnőmnek lesz nászéjszakára, és nem is hazudtam olyan nagyot. – Sértődötten vontam össze szemöldököm.
A vászontáskájából egy kisebb, barna papírzacskót vett elő, és átnyújtotta nekem.
– Otthon nézd meg – mondta gyorsan, mielőtt beleleshettem volna. – A visszajárót beleraktam, valamint vettem hozzá illő harisnyát.
– Köszönöm, Katka. – Hálásan öleltem meg, meglapogatta hátam.
– Hova lennél te nélkülem? – csipkelődött. – A köszönetnyilvánításért aztán majd hozzám irányítsd Vaszilijt – kuncogott.
– Finoman utaljak a krími nyaralásra?
– Nem kell ám finoman.
Odahaza megértettem, miért nem engedte Katka, hogy előtte nézhessem meg szerzeményét, valószínűleg azonnal akadékoskodni kezdtem volna. Megvártam, míg anyu elment otthonról, aztán nyúltam a zacskóba, ujjaim csúszós, könnyű anyagot tapintottak. Lélegzetvisszafojtva emeltem ki a csomagból.
– Ó, te jó ég! – bukott ki belőlem.
A borvörös szatén kacéran fénylett markomban. Lerántottam a zacskót róla, nem törődtem vele, hogy egy kétforintos érme a szőnyegre esett. Vékony pántjánál fogva tartottam fel a gátlástalanul kihívó hálóruhát; a mellrésze egyszerű szabású volt, dereka csinosított, a hátán selyemszalaggal lehetett szorosabbra igazítani. A szoknya ránézésre térd fölé érőnek tűnt, az egyik oldalon sejtelmesen megbúvó hasítékkal.
A szék támlájára dobtam, a vörös szatén hivalkodóan terült szét megfáradt iskolaköpenyemen. Zavartan fordítottam el róla tekintetem, és újra a zacskóba túrtam, abból egy pár fekete, nejlon combharisnya került elő.
– Meg foglak fojtani, Katka – dünnyögtem.
Egyik kezemben a harisnyával, a másikat a homlokomra szorítva rogytam le ágyam szélére, bizalmatlanul méregettem a széken lógó fehérneműt. Szinte láttam magam előtt Katka mérges arcát, alaposan kioktatott volna. Nem akartam megbántani azzal, hogy hiába fáradt, ezért mély levegőt vettem, talpra szökkentem, és öltözni kezdtem.
A szatén rám simult, kihangsúlyozta testem minden olyan részletét, amitől egy férfi azonnal az eszét vesztette. Ügyetlenül, remegő kézzel kötöttem meg a szalagot hátamon, majd vigyázva bújtam bele a harisnyába. Kinyitottam a szekrényem, a belső oldalra szerelt tükörben vettem szemügyre magam.
– Ó, te jó ég – ismételtem, egy hajtincset ujjaimra csavartam, szégyenlősen húztam arcom elé.
Magamra sem ismertem, egy felnőtt nő nézett vissza rám. Mint valami Végzet Asszonya! – futott át gondolataimon.
A szoknya alól kivillant a harisnya minden mozdulatra, elképzeltem, ahogy Vaszilij hűvös tenyere végigsimít rajta. Elővettem a szekrény aljából a szép, de veszedelmesen kényelmetlen, fekete cipőt, és belebújtam. Alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam idétlen mosolyom. Kezdtem megérteni, miről beszélt Katka: valóban vonzónak éreztem magam, le mertem fogadni, hogy Vaszilij a cipőben és harisnyában kecsesnek tűnő lábaim előtt fog heverni. Tettem egy pár lépést a magassarkúban, az egyelőre nem törte a lábam, de ezúttal nem is volt rá szükség, hogy túl sokáig legyen rajtam.
A gondolatra újra elvörösödtem.
Egy óvatlan másodpercben az asztal felé tévedt pillantásom, azon nyitva hevert a könyvtári könyv. Pokornyijov rideg tekintete követett, az ajkain játszó felsőbbrendű mosoly egyszeriben kihívónak tűnt. A lapok tompán puffantak egymáson, ahogy becsaptam a kötetet, úgy rúgtam le a cipőket, mintha rajtakaptak volna. Idegesen nevettem saját butaságomon.
A hálóinget és a harisnyát visszacsomagoltam a zacskóba, az iskolatáskám egyik zsebébe rejtettem, a cipőtől külön, nehogy annak sarkai felsértsék a finom anyagot. Izgatottan indultam a találkozóra, alig vártam, hogy újra lássam Vaszilijt, még félni is elfelejtettem.
– Mit hozol? – kíváncsiskodott rögtön, amint elég közel értem hozzá a Komszomol úton.
Nem felelhettem rögtön, mert magához vont, üdvözlésképpen hosszan, forrón csókolt meg.
– Meglepetés – suttogtam ajkaira.
– Ehető? – kérdezte. – Mert éhen halok.
– Az egyik ehető.
– Mert kettő meglepetés van? – csillant fel szeme.
– Igen.
– És a második egyáltalán nem ehető?
– Nem, ahhoz át kell öltöznöm – pirultam el.
Vaszilij szemöldöke magasra szaladt.
– Ó! – tört ki belőle. – Nagyon érdekes meglepetésnek ígérkezik.
Zavartan babráltam kabátja gallérját.
– Hát... – Kiszáradt a torkom, és egyszeriben nem tudtam állni Vaszilij tekintetét. – Remélem, hogy az lesz.
– Nem kételkedem benne – hunyorgott vidáman.
Az úton én keveset beszéltem, fél füllel hallgattam Vaszilijt, arról mesélt, hogyan húzta ki a gyufát azon a héten is Katyinnál, és hogyan keveredett bele egy másik katona az egészbe. Gondolataimat nem tudtam elszakítani a táskámban lapuló vörös hálóruhától, próbáltam eltervezni a tökéletes belépőt. Féltem tőle, hogy hiába képzeltem el magam csábosnak és vonzónak, a valóságban esetlen leszek, kínossá teszem az egész helyzetet.
– Jól vagy?
Vaszilij kérdése rántott vissza a valóságba.
– Jól – bólogattam.
– Szórakozottnak tűnsz – jegyezte meg.
– Csak... Elkalandoztam – füllentettem.
Nem firtatta tovább a témát, ugyanis megérkeztünk a gyümölcsöshöz. A földút mellett, a domb aljában pedig már ott parkolt egy ugyanolyan kocsi, mint amivel mi is érkeztünk. A tornácon égett a villany, az ajtó tárva-nyitva állt.
– Ha az a két jómadár az, esküszöm, kitekerem a nyakukat – morogta Vaszilij.
Kikászálódtam az autóból, táskámat az ülés mögött hagytam, nehogy egy éhes, illetéktelen katona lecsapjon az édességre. Odafent felfigyelhettek érkezésünk zajára, mert egy magas alak jelent meg a küszöbön, Szására ismertem benne. Kurjantott valamit, amit nem értettem. A mellém lépő Vaszilij lemondóan sóhajtott.
– Gyere – fogta meg kezem, és elindultunk felfelé.
Szása zubbonya nélkül, ingben rohant elénk, szélesen vigyorgott Vaszilijra, hadart valamit.
– Mennyit ittál már? – csóválta fejét Vaszilij, és hagyta, hogy Szása a másik oldalról átkarolja vállát.
– Kicsit – vihogta Szása, hüvelyk- és mutatóujjával mutatta, mennyire kicsit.
– Averjával jöttél? – gyanakodott Vaszilij.
– Vele, hát! Ott van, ni! – bökött a ház felé Szása.
A verandán valóban ott ácsorgott a kapitány. Kabátját lazán vállára borítva viselte, sapkája félrecsapottan ült fején, ujjai között cigarettacsikket tartott. Összeszűkített szemekkel méregetett minket.
– Gyere, Vaszja, igyál valamit, találtam pálinkát bőven! – intett Szása, és visszarohant a házba.
Vaszilij azonban nem követte, megállt Averkij előtt. Szorosan maga mellett tartott, farkasszemet nézett a kapitánnyal, ideges csend feszült közéjük.
– Ne bámulj így – szólalt meg Vaszilij. – Te ugyanúgy belerondítottál az én éjszakámba, mint én a tiédbe.
Averkij nem felelt rögtön, szívott egyet cigarettájából.
– Miből gondolod, hogy én ugyanazt terveztem, mint te? – vonta fel szemöldökét a kapitány.
– Ismerlek már, Averja, mint a tenyerem – sziszegte Vaszilij –, látom, mit művelsz Szásával. Ő talán túl naiv ahhoz, hogy észrevegye, de én nem.
A kapitány pillantása a résnyire nyitva felejtett ajtóra révedt, odabentről üvegcsörömpölés hallatszott ki.
– Csak szórakozunk egy kicsit – vont vállat Averkij, és ismét a szájához emelte az elégő csikket. – Nemsokára ünnep, tudod, egy kis iszogatás belefér. Aztán ne sajnálj már egy kis szórakozást tőlem meg Alekszjától.
– Már becézgeted is? – csodálkozott Vaszilij.
– Ó, de még hogy...!
Averkij Vaszilijra kacsintott, elnyomta a falon a cigarettát, és a földre ejtette. Megütközve járattam közöttük tekintetem, fogalmam sem volt, hogy jól értettem-e egyáltalán, miről beszéltek. A kapitány hidegkék pillantása felém villant, lekezelő mosolyra húzódott szája.
Pokornyijovtól tanulta a mesterséget – emlékeztem Szása szavaira.
– Mit piszmogtok ott? – kiáltotta ki ő. – Gyertek már!
– Hallottad a törzsőrmester elvtársat, Vaszja – tárta szét karjait színpadiasan Averkij, és vigyorogva belökte az ajtót. – Van még abból a finom pálinkából, amiből az előbb ittunk? – kérdezte, kabátját egy könnyed mozdulattal az asztalra dobta.
– Mi maradunk? – súgtam oda Vaszilijnak.
Hezitálva nézett rám, aztán a kapitányra, akinek Szása már teletöltötte poharát. A két férfi nevetgélve beszélgetett valamiről, nyoma sem maradt a korábbi ellenségeskedésnek közöttük. Közel álltak egymáshoz, és volt abban valami ismerős otthonosság, ahogy Szása karja egy pillanatra Averkijéhez ért.
– Baj lenne, ha egy kicsit igen? – Vaszilij szájához emelte kezem, bocsánatkérő csókot nyomott rá.
– Nem, dehogy – erőltettem elnéző mosolyt arcomra.
Odabent Averkij vagy Szása már begyújtott a kályhába, az kellemesen felfűtötte a helyiséget. Vaszilij udvariasan segítette le rólam a kabátot, és sajátjával együtt letette a kapitányé mellé.
– Magda? – kínálta a pálinkás üveget Szása.
– Hát...
Vaszilij odahúzta a széket, arra telepedett le, derekamnál fogva vont az ölébe. Kérdőn sandítottam rá, ő csak vállat vont.
– Egy kicsit kérek – bólintottam rá.
Egy kis biztatás nem ártott későbbre.
– Látom, Vaszja, lőni tanítod a lányt – jegyezte meg Averkij. Az asztalon ült, térdén könyökölt, lábát lógatta. – Tele van a gerenda golyókkal – bökött a tornác felé.
– A lánynak van neve – felelt kimérten Vaszilij.
Szása egy színültig töltött poharat nyomott kezembe, elborzadva pislogtam a perem alatt megremegő pálinkára.
– Tudom, hogy van neve – forgatta szemeit a kapitány. – Elég kezdetleges még a technikája, kicsit jobban oda kellene figyelned, hogyan tartja a fegyvert. – Sötéten mértem végig, nem tetszett, hogy úgy beszélt rólam, mintha ott sem lennék. Averkij azonban nem zavartatta magát. – Min tanítod, egy Makarovon?
– Azon.
Belekortyoltam a pálinkába, az végigmarta torkom, arcom grimaszba rándult. Vaszilij felé nyújtottam a poharat, ő szó nélkül vette el tőlem, és felhajtotta a maradékot, közben még szempillája sem rezdült.
– Még sosem láttalak téged inni – hökkentem meg.
– Vaszilijt? – röhögött fel Szása. Velünk szemben, a fal tövében ücsörgött. – Én sem, még egy korty vodkát sem lehet bele imádkozni, komolyan, mintha orvosságot akarna az ember a torkán lenyomni.
– Előadta itt a ma született bárányt? – vigyorgott Averkij. – Az akadémián az egyik főkolompos volt velem együtt. Inni meg annyit tudott, hogy egy medve kifeküdt volna tőle, neki meg épphogy csak a szeme csillogott kicsit jobban.
– A különbség kettőnk között, Averja – mutatott rá Vaszilij, kezében lóbálva a kiürült poharat –, hogy én tudom, mikor van itt az ideje lemondani valamiről, mielőtt még ártanék vele magamnak vagy valaki másnak.
– És én ne tudnám? – színlelt felháborodást a kapitány.
– Nem emlékeztet rá minden nap valami, hogy pont te nem tudod? – Vaszilij kisujját bal szeme alatt arccsontjához érintette.
Averkij nyomban elkomorult.
– Most már egész életemben ezt kell hallgatnom tőled?! – hőbörgött. – Apró félreértés volt az egész!
– Apró félreértés? – Vaszilij ujjai megfeszültek a poháron, egy pillanatra megijedtem, hogy az üveg szétpattan markában. – Örülj neki, hogy a szemed megvan még! Ha én nem cibállak el onnan, az a barom talán meg is öl!
– Mi köze van ennek bármihez most?! – csattant fel Averkij. – Rögtön el kell neked itt rontani a hangulatot! Azt hiszed, hogy csak neked szabad mindent, csak neked lehet itt mindenféle lányokhoz kiszökdösni büntetés nélkül!
Összeszorítottam szám, hogy ne bukjon ki belőlem valami káromkodás.
– Kettőnk közül nem én vagyok az, aki azt hiszi, hogy neki bármit szabad! – vitatkozott Vaszilij, rá egyáltalán nem jellemző módon emelte fel hangját. – Csak azért, mert az apád meg Pokornyijov mindent hajlandóak feltakarítani utánad! Mi lenne, ha leszoknál arról, hogy feszegeted mindenkinél a határokat?! Utána meg csodálkozol, ha lekevernek neked egy-két pofont, amit, egyébként, meg is érdemelsz!
– Mindig így veszekednek? – fordultam Szásához, mielőtt Averkij visszavághatott volna.
– Csak a jobb napjaikon – legyintett Szása.
Averkij és Vaszilij összenéztek, egy röpke másodpercre békülékenyen mosolyogtak össze.
– Ha nem lennék teljesen részeg – folytatta Szása, nem törődve a másik két tiszttel –, megmutatnám neked, hogy kell rendesen lőni. Már ha Vaszja megengedné – tartotta maga elé kezét, ugyanis Vaszilij megköszörülte a torkát.
– Nem tudom, Alekszja – duruzsolta Averkij. – Látod, mennyire ideges mindjárt. Nekem azért taníthatsz ezt-azt – fűzte hozzá mézes-mázosan.
– Mit tanítsak én neked? – értetlenkedett Szása. – Hát te jártál tiszti iskolába vagy én, Kapitányka?
– Igazad van. – Ültében közelebb hajolt a másik férfihoz, tekintetében különös fény villant, ahogy végigsiklott Szása arcán és az ing alól kivillanó nyakán. – Inkább nekem kellene mutatnom pár új dolgot neked.
Ismertem ezt az elsötétülő, vágyakozó csillogást, hiszen olyan sokszor láttam Vaszilij szemeiben korábban. Döbbenten pislogtam Vaszilijra, ő komoran nézett vissza rám, mutatóujját lopva szájához érintette.
Szása részegségén is átjutott Averkij kacérkodása, megrökönyödve meredt rá. Averkij édesen mosolygott Szására.
– Nem vagy normális, Kapitányka – dörmögte a törzsőrmester.
– Sosem volt – kotyogott közbe Vaszilij, szétzúzva a pillanatot kettejük között.
Úgy kapkodtam a fejem, akár egy kidobós játék közben testnevelés órán.
Averkij figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, egy doboz cigarettát vett elő zsebéből, szájába vett egy szálat.
– Adj egyet – tápászkodott fel Szása.
Averkij félig kihúzott egy cigarettát a dobozból, úgy tartotta felé. Szása nem habozott, szájával vette ki a szálat a dobozból, Averkij követte minden rezzenését. Elvörösödve sandítottam Vaszilijra, ő tehetetlen lemondással figyelte a másik két férfit.
– Menjünk – súgtam fülébe.
– Menjünk – sóhajtott, és letette az üres feles poharat a padlóra.
Talpra szökkentem, és a kabátjainkért indultam.
– No, máris mentek? – lepődött meg Szása.
– Ha megbocsátotok, szeretnénk egy kis időt kettesben tölteni – szabadkozott Vaszilij. – Ne vigyünk vissza a laktanyához, Szása? – vetette fel. – Eleget ittatok mindketten... Mi van, ha elbóbiskoltok, és Katyin észreveszi, hogy nem vagytok a helyeteken?
– Katyin elmehet a fenébe! – mordult fel Szása. – Amúgy is, Kapitánykával vagyok itt – átkarolta Averkij vállát, ő elvigyorodott –, tőle meg fél, nehogy ráuszítsa Rettegett Ivant.
– Bizony, jó helyen van itt a törzsőrmester elvtárs, Vaszja – lapogatta meg Averkij Szása mellkasát.
Vaszilij habozott, én a kezét szorongatva toporogtam mellette, és ugyanúgy nem tudtam, mi tévő legyek, akárcsak ő. Averkij az öngyújtót ajánlotta, pattant az apró láng. Szása a cigarettát az ajkai közé szorítva hajolt oda, közben végig fogta a kapitány veszélyes vágyakozással teli tekintetét.
– Gyere, Magda – mormolta Vaszilij, és húzni kezdett.
– Kellemes éjszakát! – szólt utánunk Averkij. – Aztán használd ki jól azt a kislányt, Vaszja...
– Mondja, kapitány elvtárs – perdültem meg sarkamon, kitépve magam Vaszilij szorításából, egyenesen Averkij arcába néztem, ő kelletlenül fordította rám tekintetét –, beszél maga magyarul?
– Nem – válaszolt.
– Akkor meg a kurva anyádat, te seggfej – vetettem oda anyanyelvemen.
– Magda! – csattant rám Vaszilij, Szása felröhögött.
– Mi? – pislogott Averkij előbb Vaszilijra, aztán a nevetéstól majd' megpukkadó Szására. – Mi van? Mit mondott?
– Semmit! – vágta rá Vaszilij. – Gyerünk, Magda – ragadott meg karomnál fogva, és kivezetett a házból. – Normális vagy? – sziszegte nekem odakint.
– Megérdemelte! – háborogtam. Lefelé siettünk a kopasz gyümölcsfák alatt. – Teljesen semmibe vesz!
– Averkij ilyen, nem kell vele törődni – csitított.
– Ne mentegesd itt nekem! – replikáztam. – Semmibe se néz engem, nehogy már azt higgye, hogy hagyni fogom!
– Édes Magda, ugye tisztában vagy vele, mennyi mindent köszönhetünk Averkijnek?
– Bánom is én! – zsörtölődtem. – Ne viselkedjen velem így! Te meg megvédhetnél!
– Esélyt sem adtál rá, mindjárt elküldted a fenébe magyarul. – Átkarolta a derekam, és magához vont, úgy haladtunk tovább. – Nem mondom, hogy nem tetszett.
– Még jó, hogy tetszett – húztam fel orrom.
Csizmáink alatt ropogott a hó, ahogy lefelé igyekezetünk.
– Az történik Averkij és Alekszandr között, amire gondolok, hogy történik? – kérdeztem rá némi habozás után.
Vaszilij nem válaszolt rögtön.
– Sajnálom, hogy marasztaltalak – mormolta. – Nem akartam, hogy lásd, mit művel ez a kettő egymással, de aggódom Szásáért.
Hátrasandított a házra, annak ajtaja hangosan vágódott be, éles visszhangot vert a fák törzsei között.
– Szóval Averkij Szergejevics... – Azt sem tudtam, melyik szó lenne a legmegfelelőbb.
– Averkij nem egyszerű eset – magyarázta Vaszilij. – Hol a nők érdeklik jobban, hol a férfiak. – Szusszantott egyet. – Most éppen Szására vetett szemet, hiába kértem, hogy tartsa távol tőle magát.
– Biztos, hogy jó ötlet volt otthagyni Alekszandr Grigorjevicset vele? – akadékoskodtam.
– Mit tehetnék? – csóválta fejét Vaszilij. – Szása felnőtt ember, nem dirigálhatok neki.
– A felettese vagy, nem?
– Helyesbítek: most, ebben nem dirigálhatok neki. Ha ő Averkijjel akar... – Jelentőségteljesen hallgatott el. – Hát tegyék, nem az én dolgom.
– Averkij családja tud erről? Mármint, hogy Averkij férfiakkal is...
– Többé-kevésbé tisztában vannak vele.
– Na, és Pokornyijov?
Vaszilij hallgatott, és én nem firtattam a témát tovább.
– Fogalmam sincs, hova menjünk – torpant meg Vaszilij, a kocsihoz érve. – Pedig szeretném ám látni azt a bizonyos meglepetést. – Végigsimított hátamon.
Teljesen megfeledkeztem a táskámban lapuló hálóingről. Fülig vörösödtem.
– Van egy ötletem – szaladt ki számon meggondolatlanul, talán a pálinka lökte ki belőlem.
– Na?
– Anya egészen reggelig nem jön haza, üres a lakás.
Vaszilij karja megfeszült derekamon.
– Menjek fel a hozzád? – hökkent meg.
– Hát... Ott nyugodtan megmutathatom a meglepetést – hebegtem.
Vaszilij tétovázott.
A verandán lekapcsolódott a villany, az éjszakában csak a hó derengett kékesen talpunk alatt.
– Menjünk – határozott Vaszilij.
---
Privjet,
terminátorosan visszatértem.
Először is: hosszas gondolkodás és olvasgatás után úgy döntöttem, hogy megváltoztatom Vaszilij rangját hadnagyra, Katyinét pedig főhadnagyra. Remélem, nem fog nagyon megzavarni senkit, és bocsánat a hirtelen változtatásért a történet közepén.
Másodszor: rájöttem, hogy én nagyon szabadosan dobálózok utalásokkal a cementgyárra meg vasgyárra, mivel Miskolc környékéről származom, nekem teljesen egyértelmű, mit takar, de, gondolom, aki meg nem miskolci vagy borsodi, annak nem feltétlen. Az ottani köznyelvben a cementgyár a Hejőcsabai Cement- és Mészműveket, a vasgyár pedig a Diósgyőri Acélműveket és a körülötte lévő kohászati körzetet takarja (Diósgyőr-Vasgyár városrész). Mindkettő(nek romjai) Miskolcon található - amennyiben valakit érdekel ez a részlet.
Harmadszor: ez után a fejezet után végre elárulhatom, hogy a melléktörténet, A határvonalon túl: Becenevek Averkij és Szása főszereplésével íródik. Mivel tudom, hogy nem mindenkinek kenyere férfi/férfi szerelemről olvasni, ezért a melléktörténet nélkül is teljes mértékben érthető lesz A határvonalon túl, a Becenevek mindössze kibővíti az alaptörténetet, nemcsak Averkijt és Szását mutatja be jobban, hanem Vaszilijt és Ivant is megismerhetjük egy másik szemszögből.
Masenyka