Kedden reggel korán keltem, hogy anya kicserélhesse a kötést lábamon, mielőtt iskolába indultam.
Amikor előző délután vérző lábbal, mezítláb állítottam be, azonnal a fürdőbe parancsolt, és, akárhogyan tiltakoztam, hogy nem szükséges, jóddal fertőtlenítette a sebet.
– Egészen eddig mezítláb jöttél? – hüledezett, miközben gézzel szorosan átkötötte lábfejem.
– Hát... – Hezitáltam, de végül jobbnak láttam bevallani, ki hozott haza, mielőtt Bercsényiné pletykálta volna el neki. – Az egyik szovjet katonatiszt felajánlotta, hogy hazahoz, és én elfogadtam.
– Hogy kicsoda?! – kapta fel a fejét anya.
– Ott volt egy rakás szovjet katonatiszt, valami meghívásra jöttek – magyaráztam. – Takácsné meg odahívott engem a műsorszámom után, hogy tolmácskodjak nekik, és én segítettem is az egyiknek. Valami Minovszkij, vagy ki. – Anya elképedve csóválta fejét. – Nem is ez a lényeg – fűztem tovább, mielőtt anyának eszébe jutott volna bármit kérdezni –, hanem hogy összefutottam vele a folyosón, és látta, hogy sántikálok. Felajánlotta, hogy hazahoz, én meg elfogadtam.
– Kedves tőle. – Anya leragasztotta a gézt a lábamon. – No, de azért talán mégsem kellene mindenféle idegen férfiak mellé beülnöd a kocsiba. Ki tudja, hova vinne, mit csinálna veled – komorult el.
Eszembe jutott, hogy Vaszilijnak erre biztosan lenne egy frappáns válasza, alsó ajkam beharapva próbáltam elfojtani mosolyom.
– Nem olyannak tűnt – vontam vállat. – Nagyon udvarias és figyelmes volt végig.
– El tudom képzelni – dünnyögte anya.
– Ne légy már ilyen ünneprontó! – szóltam rá. – Hiszen ezt akarom majd csinálni Budapesten! Bele kell jönnöm, és nagyon jó lehetőség volt ez gyakorolni.
– Nem azzal van bajom, hogy tolmácskodtál – ellenkezett anyu –, hanem hogy hajlandó voltál egy autóba ülni egy ismeretlen férfival. Fiatal volt egyáltalán?
– Igen, nem tűnt sokkal idősebbnek tőlem. – Végre egyszer az igazat mondhattam. – Huszonöt lehetett, talán. Különben meg: ilyen lábbal ugyan hogy jöttem volna haza, ha nem mezítláb? Akkor meg az lenne a baj, hogy megfázok.
– Igaz – hagyta rám anya. – Azért vigyázz az ilyenekkel...
– Vigyázok.
A bekötött lábamra vastag zoknit húztam, arra a harisnyát, úgy bújtam csizmámba. Ha lassan, megfontoltan sétáltam, nem fájt nagyon. Anya írt nekem egy felmentést testnevelés órára anélkül, hogy kérnem kellett volna, ami mindjárt szebbé tette a napom. Gyűlöltem a testnevelést.
Az iskola felé bandukolva azon merengtem, írjak-e Vaszilijnak vagy várjam meg a szombatot. Hiába kért, hogy ne törődjek vele, nem tudtam nem a dühös Averkijre és a Pokornyijov név keltette rémületre gondolni. Értettem, hogy nekem ugyanúgy félnem kellene Pokornyijovtól, mint bárki másnak. Én azonban nem magamat féltettem, mert hát mit akarna tőlem, egy Isten háta mögötti, borsodi városban élő diáklánytól egy moszkvai tábornok? Vaszilijt féltettem, hiszen ő Pokornyijovnak ugyanúgy felelt, mint bármelyik másik felettesének. Válaszokat akartam, és nem azért, mert dühös voltam rá, hanem azért, hogy megnyugtasson, hogy ez a kis ügy a tábornokkal igazán semmiség, és semmi okunk sincs tartani tőle, hogy egy nap Pokornyijov valóban ott fog vigyorogni előttünk teljes valójában.
Kicsit úgy képzeltem el Pokornyijovot, mint Katyint, idősödőnek és ősznek, habár magasabbnak, az tekintélyesebb. Egy ilyen emberről nem tudtam elképzelni, hogy ne legyen magas.
Fel sem fogtam, mikor értem az iskolához, arra ocsúdtam fel gondolataimból, hogy belépek a zsibongástól zajos aulába. Megpillantottam Katkát és Lillát, a lépcső mellett csevegtek valamiről, hívogatóan integettek, amikor észrevettek.
Vaszilij valóságából visszacsöppentem a sajátomba.
– Szóba áll még velünk a fontos kisasszony? – kuncogott Lilla.
– Miről beszélsz? – kérdeztem vissza.
Előre sejtettem, hogy megint cukkolni fognak Vaszilij miatt, amihez éppen semmi kedvem nem volt. Nem is reménykedtem, hogy nem láttak engem vele, hiszen mindenki jól megbámulta az oroszokat.
– Láttuk, hogy ott voltál a tisztekkel meg Takácsékkal – válaszolt Katka.
– Takácsné megkért, hogy tolmácskodjak – magyaráztam sokadszorra türelmetlenül.
– Vaszilij meg kapott az alkalmon, mi? – bökte meg vállam Lilla.
– Jaj, lányok – sóhajtottam. – Ne haragudjatok, de ehhez most túl kimerült vagyok. Fárasztó volt a tegnapi nap, ráadásul véresre törte a cipő a lábam, és szeretnék leülni. – Felléptem az első lépcsőfokra. – Úgyhogy felmegyek...
– Menj csak – bólogatott Lilla, én pedig elindultam a lépcsőn. – Viszont nem úszod meg ennyivel! – kiáltotta utánam.
Szemem sarkából érzékeltem, hogy aznap reggel jobban megnéztek társaim, mint amúgy. Reméltem, hogy nem voltunk túl feltűnőek Vaszilijjal, és nem kezdenek mindenfélét belemagyarázni, mit kerestem én ott vele, azon kívül, hogy Takácsné megkért rá. A képzelet ki tudta színezni az unalmas valóságot, noha az a felszín alatt egyáltalán nem volt unalmas. Tűrtem a kíváncsi pillantásokat, bízva benne, hogy pár nap múlva úgyis megfeledkeznek az egészről.
A teremben köszöntem osztálytársaimnak, kibújtam kabátomból, és az egyik fogasra akasztottam. Helyemre vánszorogtam, fel sem néztem, kik voltak már ott. Ledobtam táskám a földre, és elővettem belőle a történelem munkafüzetet, hogy befejezzem a házi feladatot, amit előző este félbehagytam.
– Szia, Magda! – ütötte meg fülem.
Felnéztem.
A hátam mögötti padon az osztálytársam, Kárpáti Tomika ücsörgött vigyorogva.
– Szia – köszöntem fásultan.
– Milyen volt szovjet katonákkal csevegni? – tért rögtön az őt érdeklő témára.
– Olyan, mint bármelyik másik intelligens emberrel – dünnyögtem, és elővettem egy ceruzát.
– Megtudtál valami érdekeset? – faggatott tovább Kárpáti.
– Mégis mit? – vontam fel szemöldököm.
– Mit tudom én – rántotta meg vállát. – Biztos meséltek egy rakás izgalmas történetet meg ilyenek.
– Persze, velem fognak atomtitkot megosztani – gúnyolódtam.
– Hess a helyemtől, Kárpáti! – érkezett meg Katka, arrébb tessékelte a fiút.
– Csak beszélgetünk, na – nyavalygott ő.
– Beszélgess a barátaiddal – torkolta le Katka. – Na, itt vagy még?
Kárpáti leugrott a padról, és csatlakozott a terem végében ücsörgő fiúbandához, egymás között kezdtek piszmogni.
– Milyen harcias vagy ma – mondtam Katkának.
– Hogy én? – Lehuppant mellém. – Nem én nézek ki úgy, mint akinek meghalt a kiskutyája. Csak nem vihar van a paradicsomban?
Megállt kezemben a ceruza. Nem akartam hazudni Katkának, viszont Pokornyijovról sem tartottam jó ötletnek beszélni neki.
– Nem mondhatom el – válaszoltam őszintén.
– Valami hadititok? – ráncolta homlokát értetlenül Katka.
– Olyasmi – hagytam rá.
– Tehát köze van Vaszilijhoz – találgatott.
– Igen – bólintottam. – Egyelőre még fogalmam sincs, mennyire. Azt ígérte, szombaton mindent elmond.
– Nem tudom, miről van szó, Magda, de remélem, hogy az igazat fogja neked mondani. – Katka a fejét csóválta, színpadiasan sóhajtott. – Férfiak, mi? Velük meg nélkülük is meg kell veszni.
Ezzel sikerült mosolyt csalnia arcomra.
– Imre címét azért elhoztad? – váltott témát.
Homlokomra csaptam.
– Jaj, ne – nyögtem. – Elfelejtettem!
– Nem is te lennél – zsörtölődött Katka.
Elővett egy tollat, és minden további nélkül megragadta csuklómat, feltűrte rajta az iskolaköpenyt, apró betűivel bőrömre pingálta: "Imre címe".
– Tessék. – Felém tolta kezem, mintha csak visszaadná. – Most már ne felejtsd el.
– Le fog kopni.
– Tegyél róla, hogy ne kopjon le.
– Nem felejtem el holnapra, esküszöm – ígértem.
– Nehéz veled, mióta szerelmes vagy – bosszankodott.
– Kikérem magamnak! – húztam fel orrom, mire Katka kinevetett. – Amúgy meg ki vinne el a Krímbe nyaralni, ha nem én?
– Megfogtál.
Igyekeztem figyelni az órákon, de rendre elkalandoztam, azon kaptam magam, hogy az ablakon bámulok kifelé, és az előző nap történteken töröm a fejem. Pokornyijov tábornok baljóslatú neve túl sokszor visszhangzott gondolataim között, saját magam kergettem vele az őrületbe. Élénken láttam magam előtt a halálra vált arcokat, Averkij heves kézmozdulatait, a cigarettázó Vaszilijt. Üvölteni tudtam volna tehetetlenségemben.
Oroszon is el-elbambultam, még az óra eleji jelentés alaposan betanult szövegét is elrontottam, amikor meg Bercsényiné felszólított, sosem tudtam, hol járunk pontosan, hiába mutogatta nekem Katka a könyvben. A tanárnő egy rosszalló pillantással jutalmazott óra végén, többet nem fűzött siralmas teljesítményemhez.
A testnevelés órát keddenként az iskolaépület földszintjén lévő tornateremben tartották a lányoknak, a fiúk az iskolától egy utcányira lévő, nagyobb csarnokba vonultak át. Tompán érzékeltem, hogy a lépcsőn lefelé baktatva még mindig rám szegeződtek a tekintetek, mogorván húztam össze magam, és leszegtem fejem. Ráadásul éreztem, hogy a kötés elmozdult lábamon, és megint szúrni kezdett a seb a kislábujjamon, tovább rontva az amúgy is borús hangulatom.
– Nagyon remélem, hogy hamarosan összekapod magad – jegyezte meg Katka, szórakozottan lóbálta tornaszerét.
Hallgattam.
– Biztos, nem akarod elmondani? – próbálkozott, mielőtt követte volna a többi lányt az öltözőbe.
– Jobb, ha nem – ráztam fejem.
– Ahogy gondolod, Magda.
Kicsit megsértődött, de jobban viseltem, hogy megorrol rám, mint belerángassam valami olyanba, amibe nekem sem lenne szabad beleavatkozni.
A falnak támaszkodtam az ajtó mellett, kivettem táskámból az ellenőrzőmet, amibe anya a felmentést írta. A lábamat mozgattam a cipőben, hátha vissza tudom valahogy igazítani rajta a kötést.
– Neked sem kell tornáznod?
Felpillantottam, Emma mosolygott rám félszegen. Egész nap a tekintetemet kereste, tudtam, hogy beszélni akart velem, ahogy én vele, de a folytonos szorongás kimerített.
– Nem – feleltem, és elnéztem a másik irányba.
Mellém lépett, a falnak vetette hátát.
– Tényleg nagyon sajnálom, ami szombaton történt – mondta csendesen.
– Nem a te hibád – legyintettem az ellenőrzővel. – Gerlei egy rohadék, megérdemelte volna, hogy Vaszilij kitekerje a nyakát.
Emma egyetértően hümmögött.
Rögtön csengetéskor megjelent Laczkóné, kezében a tornaterem kulcsával.
– No, mondják, ma milyen indokot hoztak? – szólt oda.
Rosszallóan ciccegve olvasta az ellenőrzőkbe írt felmentést, egy legyintéssel hagyta ránk, és kinyitotta az ajtót. Utáltam az iskola szűk kis tornatermét, mert a sarokban felhalmozott, dohos matracok szaga mindig vegyült a gumitalpú tornacipők bűzével, és még az ablakokat sem lehetett kinyitni. A bejárat felőli oldalon, valamint a terem végében bordásfalak húzódtak, már hiányoztak belőlük darabok itt–ott, csak úgy, mint az összekarcolt, cipők talpától fekete csíkokkal maszatos, poros parkettából. A magas ablakok tejüvegből voltak, az udvar elmosódottan sejlett mögöttük. A másik oldalban nyílt a szertár, ahol, Laczkóné erőfeszítései ellenére, örökös káosz uralkodott, és ahova Katka azóta nem tette be a lábát, mióta kezébe kapott egy medicinlabdát, amin egy kaszáspók mászott.
Emma és én letelepedtünk a bejárat melletti padra, a bordásfalnak dőltem, néztem a tornaruhában felsorakozó lányokat. Katka állt a tornasor elején, vágott egy kelletlen grimaszt, amikor rám nézett, egy bíztatónak szánt mosollyal válaszoltam.
A lányok futással kezdtek, Laczkóné a terem közepén állva adta ki a gyakorlatokat közben. Elnézve osztálytársaimat, nagyon örültem, hogy nem kellett részt vennem az órán.
Emma közelebb húzódott.
– Szereted azt az oroszt? – Alig hallottam kérdését a cipőtalpak kopogásától.
– Nem azért vagyok vele, mert unatkozom – morogtam. – Persze, hogy szeretem. Ő is engem.
Laczkóné belefújt sípjába, és a szemközti falnál sorakoztatta fel a lányokat, megállt előttük, mutatta a feladatot. Emma és én némán néztük őket egy darabig, a csendet végül én törtem meg:
– Tényleg a buli óta tart – vallottam be. – Féltem, hogy megrémülnél Vaszilijtól, és az édesanyádhoz rohannál, aki meg elmondaná az enyémnek.
– Valóban elég ijesztő alak – motyogta Emma. – Mármint nem azért – visszakozott gyorsan, mielőtt vitatkozhattam volna –, mert orosz, hanem mert olyan magas meg az egyenruha meg minden...
Elnézően mosolyogtam rá.
– Szombaton jól jött, hogy olyan ijesztő.
– Ez igaz.
Emma a térdére könyökölt, elgondolkodva fürkészte a többieket.
– Mégis hogy beszélgetsz vele? – kíváncsiskodott.
– Oroszul.
– Na, de nem nehéz? – faggatott. – Mégsem az anyanyelved...!
– Nem, egész jól megvagyunk. Ő beszél egy nagyon keveset magyarul.
– Magyarul? – hökkent meg Emma. – Ki az az őrült, aki magyarul tanul?
– Vaszilij, például. Azt honnan tudtad, hogy idősebb barátom van? – kérdeztem rá.
– Ráhibáztam – vont vállat. – Pár éve is egy végzős fiúval jártál, és mivel titkolóztál, gondoltam, hogy ez a fiú nem a suliba jár, hanem már idősebb. Az idősek tetszenek– bökött oldalba könyökével.
– Nem is az idősek tetszenek! – kértem ki magamnak.
Laczkóné újabb gyakorlatot osztott ki a lányoknak a bordásfalnál.
– Nem fogok senkinek sem mondani semmit – ígérte Emma.
– Köszönöm. – A hajam végét csavargattam. – És sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem – böktem ki.
– Megértelek – motyogta Emma. – Talán én sem bíztam volna magamban. Habár nem gondolom, hogy nem őrület ez az egész. – Válla felett pislogott rám. – Mi lesz veled, ha hazamegy?
– Már beszéltünk róla, megoldjuk.
– És ha teherbe ejt, és itt hagy? – akadékoskodott Emma.
– Nem fog teherbe ejteni, és itt hagyni – sziszegtem.
– Honnan tudod?
– Vaszilij nem olyan.
– És azt honnan tudod? – makacskodott.
– Jesszusom, Emma! – kaptam homlokomhoz. – Ismerem Vaszilijt, sosem tenne ilyet.
– Biztos vagy benne? – aggályoskodott tovább.
– Teljesen biztos – jelentettem ki.
Emma összehúzott szemekkel kémlelt, majd vállat vont, és elfordult, több szó nem esett közöttünk. Néztük, ahogy Laczkóné lepakoltatta a lányokkal a poros matracokat a földre, és talajtornát gyakoroltatott. A tenyerembe támasztottam fejem, azt kívántam, bárcsak beszélhetnék valakivel, aki kimaradt ebből az egész agyrémből, ami körülvett.
Felhívhatnám Imrét – futott át gondolataimon.
Rémlett, hogy kedden délutánonként nem voltak órái, elcsíphettem a kollégiumban. Biztosra vettem, hogy anya tudja a telefonszámot, ő mindig minden telefonszámra kiválóan emlékezett.
Amikor megszólalt a csengő, rögtön felkaptam táskámat, és kirohantam a tornateremből. Az aulában vettem fel kabátom, búcsúzóul odaintettem az öltözni induló Katkának, és a hátsó ajtón át az iskolaudvarra léptem. A menza felé bicegtem, a seb megint felszakadhatott, borzasztóan szúrt és lüktetett.
Ritkán mentem át anyuhoz a menzára. Anya egy darabig ragaszkodott hozzá, hogy ott ebédeljek iskola után, de mivel szinte mindig érintetlenül vittem vissza tányéromat, feleslegesnek tartotta egy idő után, hogy fizessen érte. Nem az étellel volt a baj, hiszen odahaza megettem, amit anya hazahozott, a ricsajt viseltem nehezen. Hat hosszú, viaszosvászonnal letakart asztalnál ülhettek a diákok, túl közel egymáshoz, ugyanis minden létező résbe bepasszíroztak egy széket. Valami folyton összetört, a földön mindig folyt valami, kiborított leves vagy víz, a falakat takaró világosbarna lambérián is akadtak mindenféle foltok. A levegő a zajtól és a szagoktól volt nehéz.
A küszöbön az éppen távozó Petibe ütköztem, rám köszönt:
– Szia, Magda!
– Szia – erőltettem mosolyt arcomra.
Megállt mellettem. Elengedtem az ajtót, amit neki tartottam nyitva, beletörődve elegyedtem szóba vele.
– Nem láttalak még itt ebédelni – jegyezte meg.
– Mert nem szoktam – feleltem. – Anyu itt dolgozik, hozzá jöttem.
– Á, értem – bólintott. – Merre laksz amúgy? – kérdezte aztán. Értetlenül ráncoltam homlokom, Peti zavartan vakarta tarkóját. – Mehetnénk együtt, ha egy irányba indulunk... – vetette fel.
– A Marx tér mögött lakok, de ne várj meg – legyintettem. – Feltörte a cipő a lábam, és szerintem át kell kötni, anyu el fog pepecselni vele egy darabig, aztán meg a postára megyek – hadartam.
– Oh, értem – szólt, mintha csalódottan változott volna el hangja. – A gyűlésekre nem fogsz már jönni?
– Nem, most már nem – ráztam fejem.
– Hát, akkor – intett esetlenül – a suliban látjuk egymást.
– Igen, látjuk – biccentettem. – Szia, Peti! – integettem.
Az asztalok mellett elhaladva megpillantottam Bercsényinét és a férjét, egymással szemben ültek, elmélyülten beszélgettek valamiről. Úgy tettem, mint aki nem vette észre őket.
Elsétáltam a kiszolgáló ablaknál sorban álló diákok mellett a sarokban nyíló ajtóig, és nemes egyszerűséggel benyitottam a párás, fűszerek tömény szagától fullasztó konyhába. Anya egyik munkatársa, az öreg Margit néni ott ücsörgött, krumplit pucolt egy sárga vödör felett.
– Csókolom, Margit néni! – köszöntem rá, a néni felpillantott munkájából.
– Szia, Magdácska – mosolygott rám. – Ilonka! – kurjantotta. – Itt a lányod!
– Ilonka! – kiáltott valaki egy kicsit beljebb. – A lányod!
– Jövök! – kiabálta vissza anya.
Az egyik üst mögül lépett ki, fehér köpenyt, kötényt és klumpát viselt, haját háló fogta le, egy kockás konyharuhával törölgette kezét.
– Mi az, kislányom?
– Anya! – nyafogtam. – Elmozdult a kötés! Meghalok, úgy fáj.
– Na, ne haldokolj itt nekem. Gyere, átkötöm.
Átvágtunk a konyhán, a zöldésges raktár és szedett-vedett iroda közötti szűk folyosón az öltözőbe vezetett. Leültem a szekrények között a padra, levettem a harisnyám, és zoknim, azt vér maszatolta össze.
– Mosd ki rögtön a zoknit, amint hazaérsz – utasított anya, és egy alacsony, kétajtós szekrényből elsősegély csomagot vett elő.
– Fontosabb neked az a zokni, mint az, hogy itt elvérzem mindjárt! – mutattam lábamra.
– Jaj, Magda, fejezd már be! – pirított rám anya.
Vigyázva vágta le a gézt, és jóddal fertőtlenítette a felszakadt sebet.
– Anyu, tudod az Imre kollégiumának a telefonszámát? – kérdeztem.
– Tudom – bólintott. – Fel akarod hívni?
– Igen. Már hiányzik a hülyesége, jólesne kicsit beszélgetni vele.
– Most hiányzik, bezzeg amikor itthon van, folyton marjátok egymást.
– Személyesen nem tehetem rá a telefont, hogy elhallgasson – tártam szét karjaim.
Anya nevetett.
– Jó, adok pénzt, meg leírom neked a számot, hívd csak fel. Kérdezd meg tőle, hogy eszik-e rendesen – tette hozzá –, és ha szüksége van valamire, szóljon.
– Megkérdezem – nyugtattam.
Bekötötte a lábam, és felöltöztem. Anya adott pár forintot, az irodából kért egy papírt, arra írta fel nekem a telefonszámot. Búcsúzóul adtam neki egy puszit, és már jóval kényelmesebben hagytam el a menzát.
Az ajtóban a Bercsényi házaspárba botlottam, a tanár úr tartotta nekem az ajtót, zavartan köszöntem meg.
– Jobban van, Marnyik? – érdeklődött kedvesen Bercsényiné, szemeiben ellenben különös fény villant. – Szórakozott volt az órán.
– Persze, minden rendben – válaszoltam tartózkodóan.
– Válthatok magával egy pár szót? – kérdezte, és megállt.
Jól tudtam, hogy mit akart. Túlságosan kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy jól hazudjak, ezért inkább menekülőre fogtam.
– Ne haragudjon, tanárnő, rohanok, a bátyámat kell felhívnom – mentegetőztem, hátrálva ugyan, de kitartóan haladtam a kapu felé.
– Adja át üdvözletem Imrének! – kiáltotta oda Bercsényi, semmit sem észlelve abból, hogy a felesége tartása feszültté vált mellette. – Mondja meg neki, hogy szívesen látjuk, ha idehaza jár!
– Átadom! – ígértem, és eliszkoltam.
Hálás voltam a tanárnőnek, hogy korrepetált, és értékeltem, hogy törődött a diákjaival, az viszont nem tetszett, hogy megpróbálja beleütni az orrát a dolgaimba. Tudtam, hogy a házaspár gyermektelen, és Bercsényiné a diákjaira fordította az anyai figyelmét, de, köszöntem szépen, volt nekem saját édesanyám, akivel igenis meg akartam osztani idővel, kit választottam szerelmemnek.
Toporzékolni akartam, de az utcán nem tehettem. Különben sem szerettem volna gyerekesen viselkedni.
Pokornyijovot utáltam a legjobban, mert immár Vaszilijra sem tudtam könnyű szívvel gondolni, a tábornok fenyegetése árnyékot vetett a tökéletesnek tűnő szerelmünkre. Felbosszantott váratlan felbukkanása, azt akartam, hogy tűnjön el olyan hirtelen, ahogy megjelent, üljön csak a trónján Moszkvában, uralkodjon ott, ne jöjjön Magyarországra.
Eszembe jutottak Vaszilij és a saját szavaim; ha ő Raszkolnyikov, akkor én az ő Szonyája, a szerelmes Szonyecskája, akinek a lábai előtt majd bocsánatért esedezik azért, aki. Görcsbe rándult a gyomrom, máris eljutottunk ide?
A postahivatal elé érve megláttam az épület előtt álló, piros postaládát. Talán Vaszilijnak igaza volt, távol kellett volna tartania magát tőlem, vagy nekem kellett volna messzire rohannom mindjárt az elején. Egy hónappal azelőtt képes lettem volna megtenni, de parancsszóra már nem tudtam kiszeretni belőle, még akkor sem, ha az a parancsszó a saját józan eszemtől jött.
Odabent köszöntem a portásnak, ő egy unott biccentéssel viszonozta. A nehéz ajtó éles nyikorgással zárult be mögöttem, visszhangot vert a magas terem dísztelen falai között. Az egyik ablaknál éppen intézkedett valaki. Érkezésem zajára a másik két kassza mögött csacsogó hölgyek felkapták fejüket, várakozóan nyújtogatták a nyakukat, melyikükhöz megyek oda.
– Csak telefonálnék – mutattam a terem végében lévő készülékekre.
A két nő egy bólintással nyugtázta, és folytatták a diskurzust. Lépteim kopogtak a barna kövön, kihalásztam zsebemből a forintokat, amiket anyutól kaptam, akadt köztük néhány ottfelejtett fillér is. Beléptem a legközelebb eső fülkébe, és becsuktam az ajtót. Az ugyanolyan panaszosan csikorgott, mint a bejárat. Letettem iskolatáskámat a telefon alatti keskeny párkányra, és kigomboltam kabátom. Bedobtam néhány fillért, nem akartam mindjárt a forintokat, hátha mégsem érem el Imrét.
Fülemhez emeltem a kagylót, hamarosan felcsendült a telefonkezelő hölgy hangja, bemondtam, melyik vonalat kértem. Néhány csörgéssel később valaki fel is vette a másik oldalon.
– Schönherz Diákotthon, tessék, kit keres? – kérdezte egy férfihang.
– Jó napot kívánok, Marnyik Imrével szeretnék beszélni – közöltem.
– Mit mondjak, ki keresi?
– A húga, Marnyik Magda.
– Maradjon vonalban.
A biztonság kedvéért bedobtam még pár fillért, és vártam. Pár perc múlva aztán meghallottam bátyám hangját.
– Szia, Magda! – Hallottam, hogy vigyorgott, ami nekem is mosolyt csalt arcomra. – Mi van, hiányzom?
– Nem ugyanolyan az életem, mióta nem tudok veled minden nap kiabálni. – Bedobtam a forintokat, és a fülke oldalának támaszkodtam.
– Üvöltsd le nyugodtan a fejem, add ki, ha segít.
Keserűen nevettem fel.
– Lenne kedvem üvölteni, az biztos.
– Na, mi bánt? Mesélj! – váltott komolyabb hangnemre. – Fiú van a dologban? Megverjem?
Elszorult a torkom. Kötve hittem, hogy Imrének bármi esélye lett volna Vaszilijjal szemben, bátyám cingár alkat volt, az a fajta, aki képtelen volt hízni vagy izmosodni.
– Nem kell megverned – csitítottam.
– Ki ez a fiú, ismerem? – faggatott.
– Megtudod idővel – hárítottam, a kagyló zsinórját piszkáltam. – Anyunak ne mondd el, hogy van valakim, jó? – kértem.
– Anya nem tudja? – Imre rosszallóan hümmögött. – Nem hangzik ez valami biztatóan...
– Ha beköpsz, elmondom anyunak, hogy cigizel – fenyegettem.
– Jó, jó, rendben – adta meg magát. – Tartom a szám, ha te is.
– Helyes.
– De ha mégis meg kell verni valakit, csak szólj, egy szavadba kerül.
– Mindenképpen – forgattam szemeim, kiszabadítottam a vezetékbe gabalyodott ujjaim. – Mesélj, mi a helyzet Budapesten?
– Hát, az idő vacak, az órák meg vagy unalmasak, vagy piszok nehezek. Ó, de múltkor voltunk a miskolci csoporttársammal, Danival egy nagyon jó kis kocsmában. Majd ha itt leszel, megmutatom neked a legjobb helyeket.
– Alig várom! – lelkesültem fel. – Kezd elegem lenni itt.
– Mindjárt itt az érettségi, meglátod, eltelik egy-kettőre az év – biztatott. – Apropó, a következő félév végén le kell tennem a hülye vizsgát oroszból, segíthetnél kicsit, mert reménytelen vagyok. Nincs kedvem tovább nyelvórákra járni.
– Segítek, viszont én is kérnék tőled valamit – kezdtem.
– Na, ne kímélj.
– Emlékszel Péterfalvy Katka barátnőmre?
– A magas, csinos, fekete hajú lányra? – Ábrándosan felsóhajtott. – Hát lehet őt elfelejteni?
– Jaj, mindjárt elhányom magam – fintorogtam.
– Te tetted fel a kérdést, Magda, én csak megválaszoltam.
– Egy egyszerű igen is megtette volna – zsörtölődtem.
– Mondd már, mit akarsz – mordult rám.
– Szóval Katka jelentkezni akar a BME-re, és arra gondoltam, mesélhetnél neki egy kicsit a felvételiről, miket kérdeznek meg ilyesmi – magyaráztam. – Megígértem neki, hogy megadom neki a címedet, úgyhogy írni fog neked.
– Nem butácska az a lány ahhoz, hogy ide jelentkezzen? – kételkedett Imre.
– Katka nem butácska! – háborodtam fel. – Nagyon okos, jól teljesít matekból meg fizikából.
– Jó, azért egy középiskolai matematika meg fizika nem olyan, mint egyetemen.
– Ha nem segítesz Katkának, én sem segítek neked oroszból – jelentettem ki.
– Öröm veled üzletelni, Magda – morogta Imre. – Tudod, mit? Add meg neki ezt a telefonszámot, hívjon fel pénteken késő délután, mondjuk úgy öt felé, akkor már nincsenek óráim.
– Nagyszerű, megmondom neki – vidultam fel.
– A tételeim meg valamelyik szekrény aljában lehetnek, vidd el neki. Egyébként van most barátja? – kíváncsiskodott Imre mellékesen.
– Erre nem vagyok hajlandó válaszolni.
– Hiszen ez egy ártatlan kérdés! – méltatlankodott Imre.
– Nem túl ártatlan szándékkal.
– Csupán baráti érdeklődés.
– Ha már baráti érdeklődésnél tartunk – kaptam szaván, hogy elterelhessem a témát –, Bercsényi tanár úr üdvözletét küldi. Azt mondta, hogy átmehetnél vendégségbe, ha itthon jársz.
– Lehet, szaván fogom – töprengett Imre. – Átnéznék vele pár dolgot még a januári vizsgák előtt, az öreg Jani bácsi még élvezné is, hogy ezeket a lehetetlen képleteket oldja.
– Veled? Biztosan. Szerintem még mindig te vagy a kedvence az összes valaha élő diákja közül. Nagy csalódás vagyok én neki.
– A matematikára születni kell – bölcselkedett Imre.
– Ebben egyetértünk.
– Anya hogy van? – érdeklődött bátyám.
– Jól van, bár sokat fájlalja a térdét.
– Orvosnál járt már vele?
– Dehogy – sóhajtottam lemondóan. – Tudod, milyen, akkor sem menne el orvoshoz, ha leszakadna a lába.
– Na, majd a körmére nézek én, amikor otthon leszek.
– Egyébként azt kérdi, hogy eszel-e rendesen.
Imre horkantva nevetett fel a túloldalon.
– Nem, kérlek, mondd el neki, hogy mióta eljöttem otthonról, nem eszek, csont és bőr vagyok – ironizált.
– Mindenképpen átadom, szóról szóra – somolyogtam. – Mesélj még – kértem –, mi történik ott, Budapesten?
Imre az egyetemről kezdett beszélni, panaszkodott néhány tanárára és csoporttársára, mesélt az emberekről, akiket ott ismert meg. Álmodozva hallgattam, alig vártam, hogy megmutassa nekem a várost, és ugyanolyan otthonossággal emlegessem a tereket és utcaneveket, mint ő.
Feltéve, hogy nem Leningrádba visz az utam – futott át gondolataimon.
Búcsúzóul megígértettem Imrével, hogy kedvesen fog bánni Katkával, és nem kételkedik egy percig sem a tudásában.
– Te pedig szólj, ha mégis megverjem ezt az ismeretlen fiút – mondta. – Az én húgommal senki sem fog játszadozni! Ha megtudom, hogy akár egyszer is sírtál miatta, esküszöm neked, beverem a képét.
Alsó ajkamba haraptam, nem tudtam, mit felelhetnék. Bárcsak elmagyarázhattam volna neki, hogy ez nem olyan egyszerű, és hogy nem igazán Vaszilij miatt lógattam az orrom.
– Szeretem ezt a fiút, csak... egyelőre bonyolult a dolog – mormoltam.
– Figyelj, én férfi fejjel kijelenthetem neked, ha egy férfi szeret egy nőt, akkor semmi bonyolult nincs a dologban. Akkor együtt vannak, és punktum. Az lenne a legjobb, Magda, ha nem törődnél az egésszel – tanácsolta. – Úgyis idejössz jövőre, az egyetemen akad neked valaki jóravaló, akit én sem akarok majd agyonverni.
– Ha rajtad múlna, öreglányként halnék meg.
– Hát ha egyszer senki nem lehet elég jó a húgomnak! – háborgott, én idegesen, ő derűsen nevetett fel. – Most már viszont tényleg mennem kell, még készülnöm kell egy zárthelyire holnap.
– Menj csak. Vigyázz magad, Imre, anyu és én nagyon szeretünk – búcsúztam.
– Én is titeket. Puszilom anyát, és nyugtasd meg, hogy nem fogok éhen halni.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
A helyére tettem a kagylót, vállamra vettem a táskámat, és kiléptem a fülkéből. Kicsit jobban éreztem magam, jólesett Imrével csacsogni. Egy kicsit elhittem neki, hogy akár még Pokornyijovtól is megóvhatott.