Messziről kiszúrtam a Komszomol úton parkoló katonai autót és az oldalának lezserül támaszkodó, cigarettázó Vaszilijt. Megszaporáztam lépteim, feszülten pislogtam körbe, a narancssárga fényben fürdő út teljesen kietlen volt, a boltok kirakatai sötéten ásítottak. Iskolatáskámat szorosan öleltem magamhoz, hogy még a benne lötyögő pálinka se csapjon zajt.
Vaszilij meglátott közeledni a lámpák alatt, a földre ejtette a csikket, rátaposott, és elindult felém. Egyszeriben szinte szárnyaltam, az utolsó métereket futólépésben tettem meg, belesimultam Vaszilij ölelésébe.
– Szia – suttogtam.
– Szia. – Apró csókot nyomott fejem búbjára. – Hiányoztál nekem – mondta magyarul.
– Te is nekem – feleltem oroszul.
Felnéztem vidáman hunyorgó szemeibe, Vaszilij gyengéden tűrt fülem mögé egy, a sapkám alól kiszabadult, borzas tincset.
– Ez édesanyád egyik csálé sapkája? – kérdezte, mire kitört belőlem a nevetés.
– Gondoltam, bemutatom, mire számíts.
– Nem annyira ronda, mint képzeltem.
– Ez még egy szebbik darab – kuncogtam.
– Ajjaj – ciccegett tettetett rosszallással.
Tenyerem mellkasára simult, Vaszilij átkarolta derekam, orra hegye az enyémhez ért. Félig lehunyt pilláim alól jól láttam arcának minden részletét; egy aprócska anyajegyet az arccsontján a bal szeme alatt, hosszú, sötétszőke szempilláit, az éppen csak serkenő borostát az állán. Készen álltam az összes kis részlettel szerelembe esni.
– Menjünk – leheltem. – Megláthat valaki.
Vaszilij bólintott, és a kezemnél fogva a kocsi felé húzott. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, segített bekászálódni a járműbe.
– Mi ez, amit hozol? – Az iskolatáskámat méregette. – A megírandó orosz házi feladataid?
– Majd elmagyarázom.
Eldugtam az ülés mögé a csomagot, közben Vaszilij megkerülte a kocsit, és helyet foglalt a volán mögött.
– Menjünk gyorsan. – Próbáltam olyan mélyre csúszni az ülésen, amennyire csak tudtam.
– Magda, senki sincs itt – nyugtatott Vaszilij
Beindította a motort, és hamar az útra kormányozta a kocsit, sebesen haladtunk a városhatár felé.
– Az orosz tanárnőm gyanakszik ránk – közöltem. – Ő volt az a hölgy, akivel beszéltél előző héten, szombaton, tudod.
– Igazán? – hökkent meg. – Mégis miért?
– Gondolom, mivel úgy kirohantam utánad a teremből, aztán meg teljesen kivörösödve mentem vissza. – Gondterhelten sóhajtottam. – Az én hibám.
– Magda...
Vaszilij hűvös tenyere combomra simult, jóleső borzongás futott végig gerincemen.
– Az én hibám, igazából – mondta. – Én estem majdnem neked, megfontoltabban kellett volna viselkednem.
– És én hagytam volna. Egyikünk sem gondolkodott józanul.
– Szóval hagytad volna... – dorombolta Vaszilij.
– A lényeg – nem hagytam, hogy elterelje a szót –, hogy amikor szakkörön voltam, rákérdezett, ismerlek-e én téged.
– Mit feleltél?
– Hogy esküszöm, soha nem láttam még ezt az embert életemben.
Vaszilij felkacagott, önkéntelenül húzódott mosolyra szám, először hallottam őt szívből nevetni.
– Elhitte?
– Azt hiszem, igen. – Kezdett felmelegedni az autó beltere, levettem fejemről a sapkát, bojtját kezdtem piszkálni. – Szerintem elhitte. Bár nehéz volt nem arra gondolni közben, hogy azzal a katonatiszttel, akit én egyáltalán nem ismerek, egy pár nappal korábban csókolóztam.
Elértük a városhatárt, az utcai lámpák elmosódott foltként világítottak a visszapillantóban. Vaszilij lehúzódott az út mellé, leállította a motort, bársonyos sötétség borult ránk. Az orosz keze engem keresett, kitapintotta vállam, majd nyakamra csúszott, hüvelykujja finoman érintette meg szám sarkát. Szelíden húzott maga felé, és én szemeimet lehunyva hagytam. Lassan csókolt, puhatolózva becézgette ajkaim, közben az arcomat cirógatta. Halk sóhajjal, hívogatóan nyitottam el szám, Vaszilij mohón mélyítette el a csókot. A néma éjszaka elnyelte a világot körülöttünk, egy kicsit mintha a Föld is megállt volna forogni a Nap körül.
– Ne haragudj – mormolta Vaszilij –, nem tudtam tovább várni.
– Ha valamiért, ezért soha ne kérj bocsánatot – rebegtem. – Én sem tudtam már várni.
Leheletkönnyű csókot nyomtam szájára, és kértem, hogy induljunk tovább. Vaszilij beindította a motort, és az útra kormányozta az autót. Egy darabig hallgattunk, az ülésen hátradőlve néztem Vaszilijt, ahogy vezetett. Finoman ráncolta homlokát, erősen összpontosított, hogy ne tegyen túl hirtelen mozdulatokat. Még ebben a teljesen hétköznapi helyzetben is vonzónak találtam.
Egy óvatlan pillanatban elkapta tekintetem.
– Na, mi az? – hunyorgott vidáman.
– Semmi... – motyogtam zavartan. – Csak... elgondolkodtam. Hova megyünk voltaképpen?
– Ugyanoda. Mármint, ha megfelel...
– Jó lesz – bólintottam. – Ó, és még mielőtt elfelejtem! – csettintettem. – Tudom, hogy miért voltál múltkor a taggyűlésen.
– Mégis honnan? – lepődött meg.
– Az orosz tanárnőm kotyogta el véletlenül.
– Még jó, hogy nem árultad el neki, hogy tényleg ismersz, az egész város tudná mostanra – komorult el Vaszilij. – Ne add tovább senkinek a hírt, Magda.
– Mint látod – tártam szét karjaim –, titkolózásban jó vagyok.
– Igaz – ingatta fejét.
– Na, de mégis – mocorogtam az ülésen –, te is ott leszel, ha Katyin rábólint az egészre?
– Szalasszak el egy alkalmat, hogy lássalak? – tette fel a költői kérdést.
– Gondolod, hogy tudsz majd úgy tenni, mint akinek semmi köze hozzám? – kételkedtem.
– Gondolod, hogy nem tudnék?
– Válaszolnál ahelyett, hogy visszakérdezel? – bosszankodtam.
– Túl sokat aggódsz – vélekedett Vaszilij kimérten.
– Szerintem pedig te nem aggódsz eléggé – vágtam vissza. – Ha kiderül, hogy egyáltalán szóba álltam veled, megkeserítenék az életem az iskolában, tudod? Arról nem beszélve, hogy mit mondana a családom.
– Ugyanúgy bajban lennék, mint te, ha bárki rájön, mit művelek – felelt ingerülten.
– Akkor vedd egy kicsit komolyabban, ha óvatos próbálok lenni!
– Komolyan veszem, Magda, de ha állandóan rettegünk, egy percet sem fogunk élvezni abból a kevés időből, amit együtt töltünk.
– Nem azt mondom, hogy ne élvezzük, csak legyünk elővigyázatosak! – fakadtam ki. – A tanárnő már gyanút fogott, és egy barátnőm is sejti, hogy titkolok valamit. Ha megjelensz az ünnepségen, és nem vagyunk elég óvatosak, rögtön lebukunk.
– Jó. – Vaszilij hangja keményen koppant. – Amennyiben Katyin nem kéri, nem megyek sehova. Viszont ha a főhadnagy parancsba adja, ott kell lennem, de majd rád sem nézek, nehogy miattam kezdjenek piszkálni az iskolában.
– Lehet, hogy én járok iskolába, viszont kettőnk közül te viselkedsz most gyerekesen – vetettem oda.
Erre nem válaszolt.
Az út hátralévő részén nem szóltunk egymáshoz, makacsul hátat fordítva néztem ki az ablakon, bár csak a saját arcomat láttam visszatükröződni. Mögöttem Vaszilij halvány alakja néha felém sandított.
A folyóparton állította meg a kocsit. Felkapcsolta a zseblámpát, hallottam, hogy még matatott valamivel, aztán kipattant a járműből. Én a fejembe húztam a sapkámat, lemásztam az ülésről, és már fordultam volna, hogy becsapjam az ajtót, de Vaszilij megelőzött. Egyik kezével fejem mellett támaszkodott meg, a másikkal a kocsi tetejére tett valamit, majd lefelé fordítva az övébe dugta a zseblámpát. Közelebb lépett, én pedig hátra egyet, a kocsi és Vaszilij közé szorultam. Elfordítottam fejem, hogy ne tudjon megcsókolni.
– Dühös vagy rám – állapította meg.
Ezúttal én hallgattam. Vaszilij gyengéden futtatta végig ujját államon, szelíden kényszerített, hogy ránézzek.
– Sajnálom – mondta őszintén. – Nem akarom, hogy bármi problémád legyen miattam az iskolában, tudom, milyen fontos neked, hogy jó vizsgát tégy.
Még mindig nem szóltam, de kezdtem megenyhülni.
– Remélem, ez azért kárpótol.
Vaszilij leemelte az autó tetejéről a rejtélyes holmit, kivette a zseblámpát az övéből, azzal világította meg. Egy rozsdavörös vászon kötésű könyvet nyújtott felém, azon fekete cirill betűk hirdették: "A. P. Csehov válogatott novellái."
– A tiéd – nyomta kezembe Vaszilij. – Elolvastam az összes novellát, a tartalomjegyzéknél bejelöltem neked, ami rövid és jól érthető.
– Vaszilij... – motyogtam. – Igazán nem kellett volna.
Kinyitottam a kötetet, az első oldalon lila tintával valamiféle táblázatos pecsét állt. Közelebb tartottam a fényhez, szemem megakadt az elmosódott "könyvtár" szón.
– Te elloptál egy könyvtári könyvet? – néztem fel az oroszra.
– A sajátjaim között nem találtam olyat, ami alkalmas lett volna gyakorlásra – vont vállat. – Majd kifizetem a bírságot, amikor bejelentem, hogy elhagytam, nem lesz gond.
Becsuktam a könyvet, lábujjhegyre állva átkaroltam nyakát, és megcsókoltam. Vaszilij derekam ölelte, és szenvedélyes hévvel viszonozta a csókot.
– Köszönöm – suttogtam.
– Neked bármit, édes Magda.
– Édes Magda... – mosolyogtam. – Tetszik, hogy így hívsz.
– Valóban? – hümmögte. – Észben tartom. Na, de – lapogatta meg hátam – elárulod végre, mit hoztál?
– Jó, jó, ne türelmetlenkedj.
Vaszilij kivette az ülés mögül a táskát, és átadta nekem. A kocsi elejéhez sétáltam, Vaszilij mögém lépett, felettem tartotta a zseblámpát. Letettem a könyvet a motorháztetőre, és elkezdtem kipakolni a csomag tartalmát.
– Nocsak! – tört ki Vaszilijból, amikor előkerült az első üveg pálinka.
– Nem neked hoztam meginni – szögeztem le, és letettem a második üveget. – Ez a Katyiné.
– Katyiné?
Vaszilij elvette az egyik palackot, felpattintotta a kupakot, és beleszagolt. Nem fintorodott el, pusztán finoman felvonta szemöldökét.
– A múltkor említetted, hogy Alekszandr Grigorjevics a szakács tartalék vodkáját lopta el – emlékeztettem.
– Áh, igen – bólogatott Vaszilij.
– Nem akarom, hogy kifogyjatok a vodkából, és ne tudj kiszökni vagy lebukj, ezért hoztam muníciót. Meg itt van még ez – folytattam, és kivettem a négy doboz cigarettát a táska aljából, letettem a pálinka mellé –, hogy a többieket is le tudd fizetni. Aztán nehogy te szívd el az összeset! – lóbáltam fenyegetően a mutatóujjam.
Derekamnál fogva fordított meg, és minden addiginál forróbban csókolt.
– Rafinált lány – dörmögte ajkaimra. – Elveszed az eszem. – Belemosolyogtam az újabb csókba.
Vaszilij felültetett a motorháztetőre, és rágyújtott, dohányzás közben elpakolta a hátsó ülések alá a pálinkát és a cigarettát.
– Jól el kell majd rejtenem – mondta. – Ezek a fiúk ezer méterről kiszagolják az ilyet.
Erre csak hümmögtem. Úgy szorongattam a Vaszilijtól kapott könyvet, mintha kincset ért volna, vakon húztam végig ujjaim a borító homorú betűin. Egészen addig talán még lett volna esélyem visszatáncolni a szakadék széléről, de éreztem, hogy immár zuhanok, visszavonhatatlanul.
A zseblámpa fénye a kötetre esett, felnéztem, Vaszilij előttem állt, arcomat kémlelte.
– Örülsz neki? – kérdezte.
– Igen, nagyon figyelmes vagy. – Végigsimítottam a könyv gerincén. – Sajnálom, hogy vitatkoztam veled – dünnyögtem bűnbánóan. – Meg hogy gyerekesnek hívtalak.
Vaszilij a fűbe ejtette az elszívott csikket, és rátaposott, szabaddá váló kezét térdemre csúsztatta, jóleső bizsergés cikázott át testemen.
– Nos, abban megegyezhetünk, hogy egyikünknek sem lenne szabad itt lennie jelenleg.
Közelebb hajolt, lágyan csókolta meg arcom, majd a vállamnak támasztotta homlokát.
– Tudom, hogy nem szabadna – mormolta Vaszilij. – Tisztában vagyok vele, Magda, hogy távol kellett volna tartanom magam tőled, mégsem tettem. – Elhúzódott, mutatóujja begyét az orrom hegyéhez érintette. – Emlékeztetsz arra az orosz dalra.
Rekedten dúdolta a dallamot, lehunyt szemekkel hallgattam. Ismertem a dalt, rémlett a szövege is, Bercsényiné ugyanis hozott be órákra korábban orosz dalokat. Egy lemezjátszón hallgattuk őket, szorgalmi jegyért meg lehetett tanulni a dalszöveget, és felmondani a tanárnőnek. Elmosolyodtam – hiszen én éppen ezt a dalt választottam annak idején!
– Ahol a szerelem uralkodik – kezdtem akadozva, ködösen láttam még magam előtt a második versszak sorait a tanárnőtől kapott papíron –, ahol béke uralkodik, ahol nincsen szenvedés, és a háború tiltott.
Kinyitottam szemeim, Vaszilij engem fürkészett.
– Tudtam, hogy ezt is ismerni fogod – húzta meg sapkám fülét.
Leült mellém, és intett, hogy nyissam ki a könyvet. A tartalomjegyzékhez lapoztam, Vaszilij ceruzával apró keresztet rajzolt a rövidebb novellák címei mellé. Ujjaim között pergettem a lapokat, valahol középen nyíltak szét, az oldalak között egy boríték rejlett.
– A válaszod? – Kivettem a levelet.
Vaszilij óvatosan, ám határozottan húzta ki kezemből a borítékot, visszatette a lapok közé, és becsukta a kötetet.
– Szeretném, ha otthon olvasnád el.
– Miért? – kíváncsiskodtam.
Vaszilij elnézett az ellenkező irányba, nem felelt. Letettem a könyvet magam mellé, és közelebb araszoltam Vaszilijhoz, ujjaim az övéibe kulcsoltam, fejem vállára hajtottam.
Az enyémnek döntötte fejét.
– Ronda ez a sapka, viszont kényelmes – jegyezte meg.
– Neked adom szívesen.
– Kedves vagy, viszont a lila nem az én színem. – Rövid szünet után így szólt: – Na, de add nekem mégis. Hogy legyen tőled valami...
– Odaadom, amikor majd búcsúzunk – ígértem.
Hallgattunk egy darabig. Hideg fuvallat zörgette meg a fák elszáradt leveleit, megborzongtam, mire Vaszilij kihúzta ujjait az enyéimből, és átkarolta derekam. Szemeim lehunyva bújtam közelebb hozzá.
– Mesélj nekem valamit – kértem.
– Mit meséljek neked, édes Magda?
– Hát például... Például... Például hogy becézik a Vaszilijt? Ha már te édes Magdának hívsz, nekem is ki kellene találnom valamit.
– Szeretem, hogy egyszerűen Vaszilijnak hívsz, tetszik, ahogy kiejted a nevem.
– Mindig tetszett, ahogy az orosz regényekben becézgetik egymást. – Szórakozottan babráltam nadrágja gyűrődését a térdén. – Lehetnél mondjuk... Vasziljuska? – Erre felmordult.
– A mama hív így. Ha nagyon akarja cifrázni, Vasziljusenyka is vagyok olykor-olykor.
Felkacagtam, neki is megremegett válla.
– Szerintem aranyos, illik hozzád – ugrattam.
– Az lehet, viszont, kérlek, ne szokj rá. Még a végén oda lenne a jó hírnevem.
– A mogorva katonatiszt hírneved? – csipkelődtem.
Egy esőcsepp esett orromra. Vaszilij tenyérrel felfelé nyújtotta ki karját.
– Megint esik – állapította meg. – Gyere, üljünk be hátra – ugrott le a motorháztetőről.
– Jó – bólintottam, és felmarkoltam a könyvemet.
Majdnem felsikkantottam, ugyanis Vaszilij a derekamnál fogva kapott fel, a vállán átvetve cipelt.
– Ha valaki ezt látná, azt hinné, hogy épp elrabolsz – nevettem.
– Nézzenek oda – ciccegett megjátszott rosszallással –, a ronda szovjet katona feleséget lop magának.
Kinyitotta a hátsó ajtót, és beültetett a kocsiba.
– Menj beljebb – bökött oldalba, készségesen csúsztam arrébb.
Épphogy becsapta maga mögött az ajtót, az eső zuhogni kezdett, a kocsi tetejét verte. Odabent még mindig nagyon meleg volt, kibújtam a kabátomból, ledobtam magam mellé, rátettem a sapkám és a könyvet. Újra Vaszilij felé fordultam, az orosz a zseblámpát lefelé fordítva tartotta, éppen csak annyira, hogy ne vakítson el, de jól lásson. Tekintete végigsiklott nyakam vonalán, a blúzom könnyű anyaga alatt sejlő vállamon, majd vágytól telve elindult lefelé, mintha valóban látna minden egyes részletet. A forróság nemcsak az arcomat öntötte el, hanem egész lényemet.
Hirtelen elfordította fejét, és kikapcsolta a zseblámpát, a tetőn kopogó esőcseppeken kívül minden más megszűnt létezni.
– Vaszilij? – Neve alig volt több egy megbicsakló sóhajnál.
– Ha nem látlak, talán jobban tudok uralkodni magamon – mondta rekedten.
– Nem vagyok üvegből. – Kezem a Vaszilijét kereste, ujjaim csuklójának ütköztek. – Nem fogok összetörni, ha hozzám nyúlsz.
– Másra sem vágyok, mint hogy megérinthesselek, Magda. – Hűvös tenyere derekamra csúszott, számára is jól érezhetően remegtem meg.
– Mi lenne, ha lépésről lépésre haladnánk? – vetettem fel, és közelebb húzódtam hozzá, combom az övéhez simult. – Mindig egy kicsit tovább merészkedünk. Hátha akkor... – Zavartan kerestem a szavakat. – Hátha akkor könnyebb lesz majd, tudod...
– Bízol bennem, hogy képes leszek megállni? – Egy határozott mozdulattal ültetett ölébe.
Megérintettem arcát, borostája tenyerem karcolta.
– Bízom benned – leheltem.
Ajkai az enyémre találtak, hajamba túrt tarkómon, úgy döntötte hátra fejem, én pedig hagytam, hogy birtoklóan csókoljon. Sóvárogva harapott alsó ajkamba, reszkető nyögéssel nyitottam el számat, nyelve türelmetlenül kereste az enyémet. Blúzom anyaga markába gyűrődött derekamon, kicsúszott a szoknyámból, Vaszilij hüvelykujja begyével puhatolózva ért gerincemhez. Elvált számtól, egy pillanattal később pedig szaggatottan kaptam levegőért, ugyanis megéreztem ajkait a fülem mögötti érzékeny részen.
Vállába kapaszkodva húztam feljebb magam, vele szemben helyezkedtem el. Csípőmnél fogva ragadott meg, és rántott közelebb, rövid hajába markolva kezdtem csókolni újra. Fel sem fogva igazán, hogy mi teszek, zubbonyát kezdtem kioldani. Vaszilij, amint kezem az első gombhoz ért, fürgén megszabadult a derekán és mellkasán átfutó övtől, lazán dobta félre, és hagyta, hogy lerángassam róla zubbonyát. Az ingén keresztül simítottam végig a leszolgált évek alatt megedződött, széles vállán.
Tenyerem épphogy egy centivel rebbent lejjebb, Vaszilij elkapta kezem, fejét hátrahajtva vált el tőlem.
– Magda... – zihálta. – Azt hiszem, már így is képtelen leszek megmozdulni.
Nehézkesen jutott el tudatomig, mit éreztem belső combomnak feszülni, és örültem, hogy nem látott, mert arcom nyomban vörösbe borult.
– Sajnálom – pihegtem, óvatosan elhúzódtam tőle. – Kicsit talán... – Nyeltem egyet. – Kicsit elragadtattam magam.
Észre sem vettem, mennyire zsibbadtak és remegtek a lábaim, csak amikor megpróbáltam lekászálódni Vaszilijról. Kínosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se érjek hozzá.
– Kimegyek egy picit – morogta.
Mielőtt bármit szólhattam volna, kinyitotta az ajtót, és kilépett a zuhogó esőbe.
– Hagyd nyitva – kértem.
Nem szóltam hozzá, míg az eső alatt ácsorgott. A kocsi oldalának támaszkodott, hosszú percekig meg sem moccant. Nekem is jólesett a kintről beszökő friss, nyirkos levegő, kellemesen hűtötte forró arcomat.
– Nem tudod, hol a lámpa? – kérdezte Vaszilij, és visszaült mellém.
Előbb lehúzta az ablakot, aztán zárta be az ajtót maga után.
– Fogalmam sincs – dünnyögtem, magam körül tapogatóztam.
– Hagyd, itt van.
Vaszilij felkapcsolta a lámpát, zubbonyát kezdte keresni, az a padlón hevert az iskolatáskámon. Az egyik zsebből Vaszilij egy doboz cigarettát húzott elő, kivett egy szálat, és rágyújtott. Néztem, ahogy kifújta az esővel zavarosan elkeveredő füstöt, és átfutott a gondolataimon, hogy vajon az a típus, aki az együttlétek után rögtön rágyújt...
Zavartan rágtam a körmöm a kisujjamon.
– No, mesélj – szólt Vaszilij. – Min gondolkozol úgy?
– Semmin – füllentettem.
– Gyere... – nyújtotta felém karját.
Nem zavart, hogy inge átázott kissé, a vállára hajtottam fejem, Vaszilij szórakozottan piszkálta hajam.
– Elmondod? – duruzsolta.
Gallérjába rejtettem arcomat, és hallgattam.
– Az előbb még nem voltál ennyire szégyenlős – lapogatta meg hátam.
Továbbra sem feleltem.
– Magda – olyan szeretettel ejtette ki nevem, hogyha nem szerettem volna már régen bele, talán akkor, ott megtettem volna –, semmiért sem kell kellemetlenül érezned magad, ugye, tudod? Főleg nem előttem.
Félszegen pislogtam fel rá, szája sarkában mosoly bujkált.
– Idegen még ez az érzés. – Gallérját babráltam, Vaszilij szívott egyet a cigarettából. – Az, hogy néha úgy gondolok rád, tudod... Meg hogy te is rám.
– Édesanyád sosem beszélgetett veled arról, hogy ez normális, ha két ember vonzódik egymáshoz?
– Nem igazán. Amikor anyu megtudta, hogy járok egy végzős fiúval pár éve, jól leszidott, és eltiltott tőle, nehogy teherbe ejtsen idő előtt. Ő ezzel indokolta, legalábbis. Viszont ezen kívül soha nem esett szó ilyesmiről, gondolom, az esküvőm napjára tartogatja a nagy beszélgetést – fintorogtam. – Nem hiszem, hogy annak idején őt bárki felkészítette volna arra, ami várta.
Vaszilij töprengve forgatta ujjai között a csikket, mélyen szívott belőle, mielőtt megszólalt.
– Na, jó. – Megköszörülte torkát. – Hogy ne érezd magad teljesen kínosan, hadd mondjam el neked, hogy az én ezredes papácskám, ez a nagyon komoly katonatiszt, a tizennyolcadik születésnapom után döntött úgy, hogy elmagyarázza nekem a dolgok menetét. Még hozott abból az óvszerből is nekem, amit a hadsereg ad a külföldre utazó katonáknak, hogy ne vigyenek haza mindenféle betegséget. Én persze már nagyon is tisztában voltam mindennel, de erősen próbáltam úgy tenni, mint aki nincs.
– Édesapád elhitte? – kíváncsiskodtam.
– Nem, nem hiszem. Neki sem fűlött a foga a dologhoz, biztos vagyok benne, hogy a mamácska vette rá. Végül azzal zárta le a társalgást, hogy ő maga fog a két puszta kezével megfojtani, ha fiatalon teherbe ejtek valakit.
Összenéztünk, egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Aztán csak kacagtunk egymást ölelve, míg Vaszilij cigarettája teljesen elégett. Az orosz laza mozdulattal hajította ki a fűbe a csikket, és felhúzta az ablakot. Mindketten lerúgtuk a csizmánkat, Vaszilij hanyatt feküdt az ülésen, én rajta hevertem, mellkasán nyugtattam fejem. A kikapcsolt zseblámpát tartó kezével derekam ölelte, a másikkal hajam cirógatta. Kicsit lehűlt odabent a levegő, Vaszilij a zubbonyát és kabátomat terítette magunkra takaróként. Felettünk csendesebben, de egyenletesen kopogott az eső.
Nem akartam aludni, viszont a fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam, elbóbiskoltam Vaszilij karjaiban.
– Elaludtál? – Még hallottam elsuttogott kérdését, erőm viszont már nem volt válaszolni.
Könnyű álomba szenderültem, valahol az ébrenlét és a valóság között egyensúlyoztam. Éreztem Vaszilij testének melegét az enyém alatt, a hajamba gabalyodó ujjait, hallottam egyenletes lélegzését, ahhoz azonban nem voltam elég éber, hogy megmozduljak.
Nem szundítottam el hosszú időre, amikor felrezzentem, még mindig vaksötétség vett körbe, az eső alig-alig szemerkélt odakint. Elgémberedtem, viszont nem akartam mocorogni, ugyanis Vaszilij szintén elaludt, békésen szuszogott. Álmában is szorosan ölelte derekam, másik keze még mindig tarkómon nyugodott, nem érdekelt, hogy valószínűleg a lehetetlenségig összekócolta hajam. Lehunytam szemeim, élveztem a boldogságot, amit közelsége okozott, igyekeztem nem törődni a combomba hasító, zsibbasztó fájdalommal.
Sikerült ismét elaludnom egy pár percre. Arra riadtam fel, hogy Vaszilij összerándult alattam, élesen kapott levegőért.
– Mi történt? – kaptam fel fejem.
– Semmi. – Kiszabadította kezét hajamból, tompán érzékeltem, hogy az arcát dörzsölgette. – Csak elbóbiskoltunk.
Kihasználtam, hogy felébredt, és megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni.
– Szeretnél nemsokára indulni? – kérdeztem.
– Nem – morogta álmosan.
– Nem aludhatunk reggelig – figyelmeztettem.
– Nem fogunk – csitított, és ásított.
– Komolyan mondom, Vaszilij – bökdöstem mellkasát, elhessegette kezem. – Vaszilij?
– Aludj, szerelmem – mormolta, és megsimogatta fejem.
Félálomban talán fel sem fogta igazán, minek nevezett, én pedig abban sem voltam biztos, hogy jól értettem-e. Újra meg újra elismételtem magamban szavait, hol arról győzködtem magam, hogy tökéletesen hallottam, amit mondott, hol arról, hogy valószínűleg csak félreértettem vagy valami számomra még ismeretlen szófordulatot használt. Mellkasára támaszkodva tornáztam feljebb magam, lecsúszott vállamról a kabát és a zubbony. Kitapintottam Vaszilij arcát, hüvelykujjammal szája sarkát kerestem, erre felrezzent a könnyű álomból.
Nem képzelődtem, tökéletesen értettem, minek hívott.
– Mi a baj? – dörmögte.
– Szerelmemnek hívtál.
– Annak hívtalak? – dünnyögte, feszengeni kezdett alattam. – Ne haragudj, én...
– Nem haragszom.
Ajkaira hajoltam, és hosszan, gyengéden csókoltam.
– Hm, ez jó jel – motyogta.
– Jó jel? – értetlenkedtem.
– Az. – Megint ásított. – Nem fogsz megijedni a levelemtől.
– Juj, csak nem szerelmes levél?
– Írhatnék én neked kevesebbet, mint szerelmes levelet? – Csókot nyomott homlokomra. – No, ülj fel.
– Miért? – biggyesztettem le ajkaim csalódottan.
– Mert nehéz ám fékezni magam, miközben rajtam fekszel.
Erre lekászálódtam róla. Vaszilij felkapcsolta a zseblámpát, hunyorogva lestem, ahogy megint zubbonya zsebében kutakodott, cigarettát és öngyújtót vett elő belőle. Átadta nekem a lámpát, az orosz felhúzta a csizmáját, és kikászálódott a kocsiból, odakint gyújtott rá. Belebújtam kabátomba, és lehúztam az ablakot, Vaszilijt néztem.
– Megtudtam, hogy a gyerekkori barátom, Averkij Szergejevics Krakovszkij lesz a területi kapitány – szólalt meg kisvártatva. – A régit hazaküldik, és Averkij lesz helyette. Averkij és én együtt végeztünk az akadémián, előtte egy iskolába jártunk. Ő rögtön magasabb rangba került, mint én, mert az apja altábornagy, ahogy a nagyapja is volt a nyugdíjazása előtt.
– Hiszen ez jó hír, nem? Mármint, hogy a barátod is itt fog szolgálni... A kapitány sokkal magasabb rang, mint a tiéd?
– Olyan sokkal nem. Viszont mindenképpen jó hír, hogy Averja kapta meg a posztot. Averkij... – Vaszilij látszólag a szavakat kereste. – Averja nagyon közeli barátom. Remélem, jól kijöttök majd.
– Bemutatsz neki?
– Mindenképpen. Már csak azért is, mert ha bajba kerülök, Averkij el tudná simítani az ügyet, mielőtt eljut odahaza a papáig a híre.
– Miért, édesapád haragudna, ha tudomást szerezne rólunk? – kérdeztem rá.
Vaszilij nem válaszolt rögtön, előbb szívott egyet a cigarettából, sokáig tartotta bent a füstöt. Odalépett hozzám, megtámaszkodott a kocsi tetején.
– A papa ott volt négy évvel ezelőtt Budapesten.
Nem fogtam fel a szavak súlyát azonnal.
Nem tudtam, mi történt pontosan Budapesten, még azt sem, hogy Miskolcon vagy akár a városunkban mi zajlott le. Iskolába nem mehettünk, anya az utcára sem engedett ki Imrét és engem sokáig. Egy október végi napon hallottam, hogy a Marx téren idegenek kiabáltak, valami miskolci diákok jöttek, és kommunistákat kerestek. Olyan szavakat kántáltak, amikről soha korábban el nem tudtam képzelni, hogy egyáltalán gondolni szabad rájuk. Az ablakon kihajolva hallgatóztam, amíg anyu rajta nem kapott. Alaposan megszidott, és megfogadtatta velem, hogy senkinek sem szólok a dologról egy szót sem.
Aztán már senki sem beszélt róla többet, keserű beletörődés vette át a levegőben izzó bátor remény helyét. A régi portrék eltűntek, kaptunk újakat, szófogadóan cseréltük ki őket a hivatalokban, az iskolában. Anya a lelkünkre kötötte, hogy soha senkit nem szabad erről kérdeznünk, felejtsük el, hogy valaha létezett ez az ellenforradalom. Azt tudtam, hogy miért tört ki, és miért tüntettek az emberek, a leverés részleteitől azonban anya elszántan óvott. Éveken át Budapest szinte szitokszónak számított otthon.
Felnéztem Vaszilijra, ő várakozóan fürkészett. Abban a pillanatban talán mégiscsak egy megszálló szovjet katonát kellett volna látnom, akinek az édesapja az országom ellen fordult. Ennek ellenére képtelen voltam mást látni Vaszilijban, mint a férfit, akit feltétlenül szerettem.
– Sajnálom – mondta őszintén.
– Nem. – Megráztam fejem. – Semmiről sem tehetsz. Ami történt, abból semmi sem a te hibád.
Vaszilij kisimította hajam arcomból.
– Tartok tőle, hogy a papa dühös lenne, ha tudna rólad. Már amiatt is hatalmas patáliát csapott, hogy Magyarországra kértem magam külföldi szolgálatra. Ő Kelet-Németországba akart küldeni, de aztán sikerült... – Elharapta a mondatot. – Végül is ide küldtek, nem oda. Persze, ha a papa dühöngeni fog, nem érdekel, tegye, majd idővel megnyugszik, más választása úgysincs. Ezúttal ő lesz az, aki nem dönthet semmiről.
– Nem küldene haza? – aggódtam.
Vaszilij keserűen mosolyodott el.
– Nem visznek haza, amíg nincs itt az ideje, ne félj.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen biztos, édes Magda. – Megcirógatta arcom, és csókot nyomott homlokomra. – Neked emiatt egy percig se fájjon a fejed.
Nem firtattam tovább, úgy tűnt, nem akar róla beszélni, gondolataiba mélyedt. Miután elszívta a cigarettát, közölte, hogy hazavisz, és hogy jövő héten megint eljön hozzám. Tiltakoztam, Vaszilij azonban rá se hederített, beült a kormány mögé. Más választás híján előremásztam mellé, és hagytam, hogy hazavigyen. Az úton hallgattunk. Vaszilij gondterheltnek tűnt, néha végigsimítottam vállán és felkarján, hátha sikerül megnyugtatni. Nehezen simultak ki a ráncok homlokán, tartása lazább lett ugyan, de még éreztem megfeszülni izmait a tenyerem alatt.
A Marx tér mellett parkolta le a kocsit, a kezébe nyomtam a sapkámat.
– Megígértem, hogy neked adom – mosolyogtam rá.
– Köszönöm.
Hozzám hajolt, gyengéden csókolt meg.
– Valami még mindig bánt – aggodalmaskodtam. – Az édesapád miatt?
– Miatta is – árulta el. – Aztán meg... Mindenfélén. Mindegy, nem akarok ezen gondolkodni – legyintett. – Nem, amíg itt vagy velem. Tényleg köszönöm – tartotta fel a sapkát. – Olyan jól ugyan nem fogok tudni aludni nélküled, mint veled, de ez legalább halvány vigasz.
Én vontam csókba ezúttal, hosszasan ölelkeztünk, szerettem volna elfeledtetni vele minden gondját. Amikor elhúzódott tőlem, homlokát az enyémnek támasztotta, kezét nyakamon nyugtatta, hüvelykujjával arcom cirógatta.
– Vigyázz magadra – kértem.
– Te is, Magda.
Felmarkoltam az iskolatáskám, amibe a novelláskötetet tettem, és kikászálódtam a kocsiból. A járdáról még dobtam egy csókot Vaszilijnak, végre elmosolyodott. Integettünk egymásnak, aztán az orosz beindította a kocsit, és elhajtott.
Futólépésben szeltem át a teret, iskolatáskámat úgy öleltem magamhoz, mintha aranyat rejtene. A paneltömb aljában lekaptam csizmámat, harisnyában léptem be a lépcsőházba. A behordott sártól csúszott a csempe, a korlátba kapaszkodva, óvatosan haladtam. A harmadikon óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, lélegzetvisszafojtva lestem be az előszobába. Odabent ezúttal is csend és sötétség fogadott. A fogasra akasztottam kabátom, majd letérdeltem, tapogatózva tettem le a csizmát a cipők mellé.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amint bezártam magam mögött szobám ajtaját. Átöltöztem, kivettem a Vaszilijtól kapott kötetet a táskámból, és bebújtam a dunna alá. A villanyt nem kapcsolhattam fel, ezért elhúztam a sötétítő függönyt, beengedve az utcai lámpák fényét. Megkerestem a lapok közé rejtett levelet, vigyázva bontottam fel a borítékot, nehogy a szakadó papír zaja felverje anyut. Felültem az ágyban, és az ablakhoz közel tartottam a levelet, de a függöny csipkés mintája zavaró árnyékot vetette rá. Kimásztam a dunna alól, magamra vettem köntösöm, és kinyitottam az ablakot. A párkányra könyököltem, a ház előtt magasodó lámpa elég fényt adott:
"Drága Magda!
Amikor ezt írom, péntek este van, és tudom, hogy holnap éjjel látni foglak. Azon kapom magam, hogy én is számolom a perceket, és másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy hamarosan újra átölelhetlek téged.
Szerelmes Szonyecskám, tartok tőle, hogy én leszek a te Raszkolnyikovod. Minél többször látlak és gondolok rád, annál önzőbb leszek, talán még Szibériába vagy akár a Kamcsatkáig is magammal vinnélek. A te lábaid elé borulva esedeznék bocsánatért azért, aki vagyok, és tudom, hogy te megbocsátanál nekem. Te, aki a telet szereted a legjobban.
Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy ki lépett az életembe, amikor először megálltál előttem. Hiszen megérzi az ember az ilyet, nem? Biztosan megérzi, mert soha korábban nem történt velem hasonló, soha korábban nem libbent be senki ilyen tüneményként az életembe, hogy engem ennyire boldoggá tegyen. Talán nem is éltem előtte igazán. Huszonhárom év hosszú idő ahhoz, hogy elhiggyem, sosem lesz jobb, és az életemet a papa szabályai között fogom fásultan leélni. Egy hónap pedig éppen elég ahhoz, hogy megértsem, rád vártam, Magda.
Leningrád valóban fullasztó nyáron, és, ami azt illeti, télen is. De lehet, csak a magam nyomorult Leningrádját láttam a városban, akárcsak Raszkolnyikov. Neked viszont, Magda, mindent megmutatnék ott, és bebizonyítanám neked és magamnak, hogy Leningrád gyönyörű. Talán hívogatna téged a város annyira, mint Budapest.
Remélem, nem ijesztelek meg azzal, hogy merész álmokat szövök unalmas perceimben. Sőt, nemcsak unalmas perceiben, hanem gyakran szolgálat közben is te jársz az eszemben, Katyin folyton kiabál velem miatta. Nem hiszem, hogy sejt bármit is, de azért néha megjegyzi, hogy úgy viselkedek, mint egy szerelmes diáklány. Alekszandr Grigorjevics persze remekül szórakozik ezen, amíg Katyin rá nem ordít, hogy ne vigyorogjon.
Nem írom tele a papírt, mert a hátoldalra rajzolni akarok neked. A legfontosabb, amit el akarok mondani – és talán szemtől szemben kellene bevallanom, de félek, hogy elriadnék tőle –, hogy szeretlek téged, Magda. Szeretem, hogy rajongással beszélsz az irodalomról, szeretem, hogy elpirulsz, amikor megdicsérlek, szeretem az összes kis hibát, amit oroszul vétesz. Szeretem azt a szerelmes csillogást a szemedben, amikor rám nézel, és szeretem, hogy olyan édes és puha a csókod.
Alig várom, hogy holnap újra lássalak, Magda, és majd azután szombaton is és azután is... Egészen addig, amíg majd nem kell többet elválnunk. Addig is, írj nekem.
Csókol,
a te szerelmes Raszkolnyikovod
Vaszilij"
Kíváncsian fordítottam meg a papírt, a hátoldalán valóban egy rajzot találtam. Két alak ölelkezett rajta, a háttérben egy város épületei sejlettek. Az alacsony, kócos lányban magamra ismertem, a magas, egyenruhás férfiban pedig Vaszilijra. Megérintettem a rajzon a derekamat ölelő karjait, azt kívántam, bárcsak ott lehetnék még az ölelésében.
Aztán ki tudja – gondolkodtam, miközben bezártam az ablakot –, sok idő van még érettségiig... Addig akár azt is eldönthetem, hogy Leningrádba megyek Budapest helyett.
*Az Очи чёрные (Ocsi csjornie átírva) c. dalból idéztem (magam fordítottam, talán jól).