Úgy ültem fel az ágyamban másnap reggel hétkor, mintha valaki pofon vágott volna. Nem emlékeztem rá, hogy mikor cseréltem előző esti ruhám hálóingre, és hogyan jutottam el ágyamig. Egyetlen kétségbeesett kérdés jutott el másnapos tudatomig: hova raktam a Vaszilijtól kapott cetlit?! Lerúgtam magamról a dunnát, és a felcsaptam a villanykapcsolót. A hirtelen fény elvakított egy pillanatra, megdörzsöltem fájó szemeim, majd hunyorogva a ruhámat kezdtem keresni. Meg is találtam az ágy lábánál, benne a melltartómmal. A papír nem volt ott, szívem félreütött a rémülettől.
Felemeltem a ruhát, és alaposan megráztam, mire az összehajtott cetli a szőnyegre esett.
– Ó, hál' Istennek – leheltem, és gyorsan felkaptam.
Meg vagy te teljesen húzatva! – szólt rám a józan eszem, ami valahonnan a Holdon túlról tért vissza hozzám. Haragudtam magamra, amiért ennyire képes voltam elveszíteni az eszem, nem vallt rám. Általában Katka habarodott bele mindjárt mindenféle fiúkba. De Vaszilij nem fiú volt, hanem egy felnőtt férfi, egy tekintélyt parancsoló katonatiszt, olyan, mint akikről az indulókat énekelték.
Mégis miről írhatnék neki én?
Egyik kezem a homlokomra szorítottam, a másikkal széthajtottam a papírt, újra meg újra elolvastam a cirill betűket: Vaszilij Andrejevics Minovszkij... Az este nagy része homályba veszett, Vaszilijnak viszont minden szavára emlékeztem. Ahogy követtem szememmel a cirill betűket, hallottam mindegyiket tiszta orosz kiejtéssel legördülni nyelvéről. Nyitottam szám, hogy megpróbáljam utánozni, de végül becsuktam. Nem akartam a kemény, magyar akcentusommal elcsúfítani.
Vaszilij bezzeg nem félt, erőfeszítés nélkül, az orosz nyelv hajlékonyságával formálta az amúgy merev magyar szavakat, azok megadóan görbültek el a katona akcentusa alatt. Bármeddig elhallgattam volna, ahogy magyarul beszélt...
Kopogtattak szobám ajtaján, összerándultam.
– Magda?
Gyorsan összehajtottam a cetlit, és a mellettem álló íróasztal fiókjába rejtettem. Láttam anya köntösbe burkolózó alakját az ajtó mozaikos, sárga üvegén keresztül, sejthettem volna, hogy már ébren van, a szabadnapjain is korán kelt. Kinyitottam az ajtót; anya egyik karjával fázósan ölelte át magát, a másik kezében egy teli kávéspoharat tartott, azonnal megcsapott friss illata.
– Ahhoz képest, milyen későn estél haza, elég korán talpon vagy – jegyezte meg élesen, kék szemeiben nyoma sem volt az álomnak, az anyai szigornak annál inkább.
– Ne haragudj rám – hajtottam le fejem. – Nem figyeltem az időt, és olyan jól éreztük magunkat.
– Igaza van Szabó tanárnőnek – fogott bele a kioktatásba. – Meg kell tanulnod vállalni a tetteidért a felelősséget, ilyen mindenféle csip-csup kifogásokkal nem lökheted le magadról.
– Túlzol, anya – ellenkeztem. – Szabó tanárnő utál, és ezért túloz ő is. Tudod, hogy jók a jegyeim. Mármint a matekot meg a fizikát leszámítva. Ha el is kések, akkor is bemegyek az iskolába, csak akkor maradok itthon, ha lázas vagyok, de talán még egy tüdőgyulladást is kihordanék lábon, hogy ne maradjak le.
– Ilyennel ne viccelj! – rótt meg anya. – Megérdemelnéd, hogy érettségiig ne engedjelek el téged sehova – lóbálta fenyegetően mutatóujját, majdnem kilöttyentve a forró kávét.
– Anya!
Hogy találkoznék így Vaszilijjal megint? – futott át gondolataimon, de nyomban el is hessegettem. Hiszen lehet, hogy sosem hallok többet felőle.
– A jó szívem fog a sírba tenni – sóhajtott anya fáradtan. – De vigyázz! – fenyegetett megint. – Nehogy egyszer végleg kihúzd a gyufát.
– Én? – Színpadiasan szorítottam mellkasomra kezem. – Soha!
Anya megcsóválta fejét, és a konyhába ment.
Felkaptam a köntösöm, és követtem anyut, aki bekapcsolta a rádiót, kávéját lassan kortyolgatva a reggeli híreket hallgatta. Én egy zsemlét vajaztam magamnak. Örültem, hogy nem kérdezett az előző estéről, nem akartam hazudni, viszont Vaszilijról sem beszélhettem neki. Az ő világában a szovjet katona képe nem a posztereken daliáson feszítő férfiakkal volt egyenlő.
Reggeli után azért kiszabta nekem büntetésképpen, hogy takarítsam ki a fürdőt meg a szobámat, délután pedig szigorúan tanulnom kellett. Persze, hogy hallotta Bercsényi tanár úrtól, hogy hétfőn dolgozatot írat matematikából. Nekem azonban nem holmi unalmas matek tételeken járt az eszem, miközben a csempén térdelve sikáltam a kádat, hanem értelmes, orosz mondatokat próbáltam összeállítani. Folyton kétségbe vontam a saját tudásom. Biztos, hogy így mondják ezt? Helyesen írnám ezt vagy azt a szót?
Írjak én neki egyáltalán? Ha igen, mégis miről? Miről írhatnék én, egy kisvárosi magyar lány egy szovjet katonának?
Takarítás közben legalább gondolkodhattam szabadon. Amikor délután leültem tanulni, rendre azon kaptam magam, hogy a fiókban rejlő cetlin jár az eszem, kezemmel a fogantyút babráltam. Nem adtam kísértésnek, hogy a kézírását bámuljam megint, attól rémesen ostobának éreztem volna magam. Viszont akárhogyan néztem a számokat a füzetemben, a négyzetrács vékony, kékes vonala elfolyt szemem előtt, a ceruza csak lógott a kezemben. Szenvedtem így egy órát vagy kettőt, aztán összepakoltam a holmimat, és átmentem az anya szobájába tanulni. Ott ugyan az alacsony dohányzóasztalnál kellett kuporognom a földön, de a kanapén hímző anyu alakja elég ösztönző volt ahhoz, hogy sikerüljön megerőltetnem magam, és végre koncentráljak a példákra.
– Milyen jó, hogy két ilyen okos gyerekem van – duruzsolta anya egyszer csak. Felpillantottam rá, büszkén mosolygott hímzése felett. – Imre mérnök lesz, te meg tolmács. Vagy akár műfordító is.
– Nehogy ezt elmond Szabó tanárnőnek – fintorogtam, és folytattam egy másodfokú egyenlet megoldását –, mert még kitér a hitéből.
– Hiszen jó vagy nyelvtanból és irodalomból. A tanárnő arra panaszkodik, hogy elkésel órákról, arra nem, hogy rosszul tanulsz.
– Ez tőle egy dicsérettel ér fel.
– Na, azért nem is szabad elbíznod magad, hiába magasztal téged Bercsényiné tanárnő – figyelmeztetett. – Meg van győződve róla, hogy az egész iskolában te vagy a legjobb oroszból. – Mondhatott akármit, kihallottam a szavaiból, hogy bizony dagad a büszkeségtől. – Ki tudja, még a végén eljuthatsz Moszkvába is! Aztán nehogy valami jó kiállású, szép orosz férfi ott is tartson... – nevetett.
A ceruza megakadt a kezemben egy nyolcas gömbölyítése közben, hibát húzva a kerekded formába.
– Hm, ki tudja – dünnyögtem, és próbáltam egy orosz férfira sem gondolni, akik Moszkvába csábíthatnának engem.
Fürdés után nem voltam hajlandó tovább a matekkal foglalkozni, a súlyos orosz szótárt forgattam kezemben az íróasztalnál szobám magányában. Anyának azt mondtam, hogy egy fogalmazást kell írnom órára, amit ő elhitt. Mázlim volt, hogy egy kukkot sem értett oroszul.
Sok képzelt szituációban írtam oroszul levelet órákon, erre viszont nem készítettek fel, nem a május elsejei ünnepségről kellett hadoválnom egy úttörő barátomnak, aki a messzi Szovjetunióban lakott. Nem, Vaszilij egy hús-vér férfi volt, és a közeli laktanyán élt. Különös, gondoltam, hogy soha nem törődtem a katonai táborral korábban, pedig sokat emlegették. Egyszer egy csapat fiú azzal büszkélkedett, hogy kavicsokkal dobálták a fák közül az egyik barakk ablakát, amíg egy dühös orosz ki nem rontott az épületből. Egy gépkarabélyt lóbálva fenyegette őket anyanyelvén, amit a fiúk nem értettek, nem is akarták, vihogva rohantak el. Legalábbis így adták elő a történetet.
Céltalanul lapozgattam a szótárt. Talán Vaszilij unatkozott. Nem lehetett izgalmas bezárva lenni minden áldott nap a semmi közepén egy idegen országban egy rakás másik katonával. Na, de mi érdekeset mondhattam volna neki én? Elővettem egy régi füzetet, találomra nyitottam ki egy üres oldalnál, gondoltam, írhatnék rövid vázlatot a levélhez, mint ahogy Szabó tanárnő elemzéseihez szoktam. Azonban akárhogyan bámultam az üres papírt, rágtam ceruzám végét, nem jöttek a szavak. A vázlatírás sem egyszerű, ha nem adnak hozzá kiindulási pontot.
Hamar eluntam saját tehetetlenségem, a kialvatlanságtól a szemhéjaim is kezdtek elnehezülni. Letettem a ceruzát, lekapcsoltam a villanyt, és bebújtam az ágyba. Nem akartam Vaszilijra gondolni, inkább a matekpéldákat próbáltam felidézni, hátha azok álomba szenderítenek.
Úgy ugrott elő az emlék a feledésből, mintha mindvégig erre várt volna. Az ellenforradalom utáni tavasszal meglátogattuk a nagyit a falujában. Tisztán láttam magam előtt, ahogyan a tornácon ült a kis, zöld székén, fején kedvenc, színes kendőjével. Arcán remegtek a ráncok az indulattól, a kemény, fizikai munkától duzzadt kezével hevesen gesztikulálva beszélt. Méghozzá hangosan, félelem nélkül, anyu nem győzte lepisszegni. A szovjet katonákról mesélt, meg hogy a háború idején hetekig a pincékben rejtőzködtek, amíg el nem vonultak a csapatok a kertek alatt.
– Most meg megint itt mentek el az átkozottak! – hevült neki. – Azt mondja az az Isten átka, valami tisztecske, hogy hol van Budapest! Mutassuk meg neki! Na, mondom, adok én neked olyan Budapestet! Amaz meg a tojást lopta volna hátul, az ólból! De ne félj, fiam, megcibáltam én, ahogy illik!
– Anyuka! – hördült fel anya. – Hát csoda, hogy le nem lőtték!
– Már minek lőttek volna le engem, fiam? Mit érnek velem, egy vénasszonnyal? Aztán meg, van tán nekik is édesanyjuk! Vagy hát ki tudja, no, csak a Jóisten. Ütnivaló, gonosz nép ez, fiam, egytől egyig! Mindegyik!
Hátamon feküdtem, a sötétségbe bámultam. A nagyi szavain rágódva próbáltam magam lebeszélni róla, hogy írjak Vaszilijnak. Lehet, hogy igaza volt? Hiszen ő átélte azt a sok borzalmat, nem légbőlkapott történeteket mesélt, hanem igazi tragédiákról beszélt. De hát Vaszilij nem tűnt olyannak! Olyan gyengéden nézett rám, óvatosan adta vállamra zubbonyát, figyelmes és udvarias volt...
Istenem, milyen szépen tudott nézni!
Másnap reggel az álomtalan mély alvásból a csengő karcos berregése riasztott fel. Idegesen ciccegtem, és a másik oldalamra fordultam, miközben hallottam, hogy anya az ajtóhoz sietett.
– Csókolom, Ilonka néni! – hallottam meg Katka hangját, mire rögtön tágra nyílt szemem, felültem. – Magda felébredt már?
– Korán van, Kati – felelt anyu rosszallóan. – Alig múlt fél nyolc...
Kiugrottam a dunna alól, egy hosszú lépéssel átszeltem a szobát, és kinyitottam az ajtót. Anya és Katka egyszerre fordultak felém; anya köntöst viselt és kávézott, Katka pedig vasárnap kora reggel is friss és csinos volt.
– Ébren vagyok – motyogtam.
– Lejössz sétálni vagy jöjjek vissza később? – kérdezte Katka. – Mármint, ha Ilonka néni engedi, persze – tette hozzá gyorsan, anyára mosolygott.
– Lemegyek, ha szabad – néztem én is anyura.
Ő töprengve járatta közöttünk tekintetét.
– Nem is tudom...
– Jaj, Ilonka néni – sóhajtott színpadiasan Katka –, fiú ügy, tetszik tudni? Szükségem van Magdára meg az ő eszére. Kérem, kérem, egy óra az egész!
Anya rögtön megenyhült.
– Na, nem bánom – adta be a derekát. – De csak egy órára!
– Köszönöm, Ilonka néni! – hálálkodott Katka. – Siess, Magda! – szólt rám, mire én bólintottam, becsuktam az ajtót, és öltözködni kezdtem.
– Te lány – szűrődött be anya hangja az előszobából –, nem az érettségi előtt kellene hagynod, hogy mindenféle fiúk tereljék el a figyelmed a tanulásról...
– Igaza van Ilonka néninek, de hát tetszik tudni, hogy van ez.
Pár perc múlva indulásra készen rontottam ki a szobámból, bekaptam egy falat kenyeret a konyhában, ittam egy pohár vizet, adtam még egy puszit anyának, és követtem Katkát az utcára. Odakint borongós volt az idő, de nem túl hideg. Katka és én elindultunk a játszótér mentén a Marx tér felé, hogy leüljünk egy padra. Barátnőm úgy szökdécselt, mintha rugón lépkedett volna, míg én az álmot próbáltam kidörzsölni szememből.
– Bocs, hogy ilyen korán beállítottam, nem bírtam hétfőig várni. Mindent tudni akarok – kuncogott Katka.
– Ugyan, nem történt semmi – dünnyögtem.
– Hiszen láttam rajtad a zubbonyát! – csapta össze tenyereit izgatottan Katka
– Halkabban! – sziszegtem. – Tudod, hogy mindent felhallani – böktem a mellettünk magasodó lakóházra.
– És mondd... – Katka vigyorogva fordult felém, hátrálva sétált előttem. – Megcsókolt?
– Nem! – vágtam rá. – Nem, semmi olyan nem történt – folytattam halkabban, mire Katka csalódottan lebiggyesztette ajkait. – Csak... Fáztam, és kölcsönadta a zubbonyát – magyaráztam.
Eszembe jutott, ahogy vigyázva a vállamra Noémitette a zubbonyt, elvörösödtem.
– Tetszett neked! – kapott ezen felélénkülve barátnőm. – Biztos, hogy tetszett! Te sosem szoktál zavarban lenni, ha fiúkról van szó!
– Vaszilij nem fiú – morogtam –, hanem egy felnőtt férfi, persze, hogy zavarba hozott.
– Ó, szóval Vaszilijnak hívják – dorombolta Katka.
– Van itt más is – ismertem be kelletlenül, mire Katka vigyora, ha lehet, még szélesebbre húzódott. – Elmondom, de senkinek nem adhatott tovább, jó?
– Senkinek sem mondok egy szót sem, Magda – ígérte komolyan.
– Helyes. Üljünk le, mielőtt még hanyatt vágódsz itt nekem.
A tér vasárnap reggel lévén üres volt. Az egyik középső padot választottuk, onnan jól láttuk, ha jött valaki.
– Halljam – dörzsölgette izgatottan tenyereit Katka. Felhúzta egyik lábát, velem szemben helyezkedett el. – Mi az a nagy titok?
– Megkért, hogy írjak neki levelet – böktem ki. – Pontosan megadta, hogy címezzem meg a borítékot.
Katka eltátotta száját döbbenetében.
– És fogsz neki írni? – faggatott. – Ugye, fogsz?
– Nem is tudom – haboztam. – Biztosan jó ötlet lenne?
– Hisz mi történhet? – tárta szét karjait. – Legalább gyakorlod az oroszt. Biztos adna neked magánórákat a tiszti lakban – lökdöste meg vállam.
– Katka! – szóltam rá, égni kezdett az arcom.
– Na, jó – kezdte Katka lassan, számítóan –, hát ha te nem írsz, add meg a címét nekem, én szívesen megyek hozzá orosz órára, még ha egy kukkot sem értek oroszul.
– Nem! – tiltakoztam féltékeny indulattal.
Szégyenkezve rejtettem tenyerembe arcom.
– A-ha! – kiáltotta Katka. – Szóval mégiscsak érdekel téged.
– Lehet – motyogtam.
Mély levegőt vettem, és leeresztettem kezem, segélykérően néztem Katkára.
– Te miről írnál?
– Hát... – Elgondolkodott. – Igazából fogalmam sincs. Kérdezd mondjuk a hazájáról meg ilyenek.
– Nem akarom untatni.
– Ez nem unalmas, inkább kedves, hogy érdeklődsz. Ó, egek! – Hátradőlt a padon, felkacagott. – Az én ártatlan Magda barátnőmet éppen egy szovjet katonatiszt szemelte ki! Tudod, amikor Marx azt írta, hogy "Világ proletárjai, egyesüljetek!", nem hiszem, hogy szó szerint értette.
– Katka! – förmedtem rá, ő jól szórakozott saját megjegyzésén.
Én is hátradőltem a padon, a sebesen gomolygó, esőt ígérő felhőket bámultam. Percekig ültünk egymás mellett némaságba burkolózva, körülöttünk aludt még a város.
– Ígérd meg, hogy írsz neki – törte meg a csendet végül Katka, tőle szokatlan komolysággal beszélt. – Ha nem tennéd, egész életedben enne a fene, hogy mi lett volna, ha...
– Igazad van – dünnyögtem. – Írnom kell neki.
– Ki tudja? Lehet, hogy elvesz feleségül, aztán elköltöztök Moszkvába vagy Leningrádba! – hadarta izgatottan Katka. – Meg elvinne a Krímbe nyaralni a Fekete-tengerhez. Ha a Krímbe mentek nyaralni, mindenképpen vinned kell engem is – szögezte le.
Mindketten felkacagtunk.
Jól mondta, meg kellett próbálnom, hova vezet ez az egész, aztán, ha sehova sem, akkor sem történt tragédia. Eddig is remekül elvoltam mindenféle orosz katonák nélkül, eztán is így lesz. Még csevegtünk egy keveset, vagyis inkább Katka panaszkodott Dávidra, én pedig hallgattam. A csepergő eső űzött mindkettőnket haza. Katka előtte még egyszer megfogadtatta velem, hogy írok Vaszilijnak.
Anya otthon az ebédet főzte, futólag köszöntem be neki a konyhába, hogy lássa, hazaértem, majd szobámba vonultam. A matek példákkal kellett volna foglalkoznom, de figyelmemet az előző este ottfelejtett üres füzet és a rajta heverő ceruza vonták magukra. Gondterhelten rogytam le a székre. Katka mellett magabiztosnak éreztem magam, egyedül megint elbizonytalanodtam.
– Szedd össze magad – motyogtam.
Félretoltam a szótárt és a régi füzetet, kihúztam a középső fiókot, tiszta levélpapírt vettem elő. Felkaptam a ceruzát, hegyét a laphoz érintettem. Vettem egy mély levegőt, és körmölni kezdtem:
"Kedves Vaszilij Andrejevics!
Megígértem, hogy írni fogok, hát itt a levelem. Sokat gondolkodtam, miről írhatnék magának, annyi mindent mondanék és kérdeznék. Talán ha kicsit több időnk lett volna pénteken, beszélhettünk volna többről is, mint amiről. Azt hiszem. Bevallom, még sosem éreztem magam ennyire zavarban valaki társaságában, de maga olyan hirtelen tűnt fel, és olyan más, mint bárki, akit eddig megismertem.
Muszáj megkérdeznem, mert nem értem még most sem: miért akarja, hogy írjak magának? Mert azt megértené az ember lánya, ha magára néz, hogy én miért kezdenék ki magával. Már ha nem lettem volna zavarban és tudnám, hogy azt hogyan kell. Na, de magának úgy akadt meg rajtam a tekintete, hogy megszólalnom sem kellett hozzá. Először azt hittem, képzelem. Mert az is lehet, hogy én is magát vettem észre azonnal.
Meséljen nekem, milyen az a hely, ahonnan idejött hozzánk? Tényleg olyan hideg és fagyott, mint amilyennek mindenki képzeli? Amikor magára néztem, kicsit úgy éreztem, mintha ott élne magában az orosz tél, annak különleges romantikájával és titokzatosságával együtt.
Bárcsak én is mesélhetnék különleges, szép helyekről, de én itt születtem és itt éltem mindig is. A legmesszebb, ahol jártam, az Budapest volt, amikor még apu is élt. Nem nagyon emlékszem már a fővárosra.
Magyarul hol tanult meg? És miért? Én azért tanulok oroszul, mert az iskolában muszáj, de nem bánom, mert szeretem. Egy nap majd a legkiválóbb orosz írók műveit fogom magyarra fordítani. Vagy majd éppen én fogok nekik tolmácsolni, ha Magyarországra látogatnak. Nekem nincsen szép rangom, mint magának, csak a nagy álmaim, hogy egyszer majd kiszabadulok innen. Talán egyszer meglátom a maga országát is, a havas, széles sztyeppéket és a Vörös teret.
Bocsássa meg, ha össze-vissza hadoválok, viszont ha arra gondolok, hogyan nézett rám, összekuszálódnak a gondolataim. Félek visszaolvasni, amit írtam, mert attól tartok, inamba szállna az a kevés bátorságom, ami maradt.
Remélem, jól van, és nem buktak le pénteken.
A címemet a levelem alján hagyom meg magának, ha szeretne, arra válaszoljon.
Magda"
Lecsaptam a ceruzát, és összehajtottam a papírt. Nem olvastam át, nem akartam azon morfondírozni, hogy hülyeség-e, amit írtam, nyelvtanilag rendben van-e vagy elég jó a helyesírásom. Megfogadtam, hogy másnap reggelig hozzá sem nyúlok. Hangosan fújtam ki a levegőt. Csak akkor vettem észre, hogy egészen megizzadtam, mintha kilométereket futottam volna. Nevetnem kellett saját magamon, mi ütött belém hirtelen?
A matematika tankönyvért nyúltam. Végre úgy éreztem, tudok a képletekre figyelni.
Másnap reggel anya keltett fél hétkor. Rögtön görcsbe rándult a gyomrom, és egészen biztosan nem a közelgő dolgozat miatt. A józan eszem kísértett. Ott duruzsolt fülemben, miközben öltözködtem, nem hagyott nyugodni reggelizés közben sem, tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám a tükörből a fürdőben, amíg fogat mostam.
Biztos vagy benne? Egészen biztos? – nyaggatott.
Felvettem az iskolaköpenyt, és a táskámba dobtam a szükséges könyveket. A levélért nyúltam utoljára, egy pillanatig haboztam.
De éppen csak addig.
Anyu már nem volt otthon – még csak az kellett volna, hogy kérdezősködni kezdjen, kinek írok én levelet! Nem, vártam fél órát, miután kilépett az ajtón, annyi idő alatt egészen biztosan a menzára ért. Pontosan tudtam, hogy a komód melyik fiókjában, és melyik takaros kis dobozban tartott bélyeget és borítékot.
Szívem a torkomban dobogott. A borítékba csúsztattam a levelet, szorosan lezártam, nehogy meggondolhassam magam, és sarkára ragasztottam a bélyeget. A Vaszilijtól kapott papír ugyanott rejlett, ahol szombat reggel hagytam. Bal kezemmel szétfeszítettem az asztalon, hogy ne ugorjon össze. Megráztam jobb kezem, hátha akkor alábbhagy a remegés, majd óvatosan, minden betűre szépen ügyelve, a borítékra másoltam a címet. Előbb oroszul, aztán magyarul. Kész művemet a vastag történelemkönyv közepébe rejtettem, hogy még véletlenül se essen baja.
Még volt majd' egy órám, mielőtt elkezdődött a tanítás. A posta nem esett útba, kerülőt kellett tennem, ezért sietősen felvettem az őszi kabátom a köpenyre, és elindultam. Hirtelen olyan furcsának tűnt a ronda lépcsőház, aminek ismertem minden repedését, minden meglazult csempéjét, a korlátról lepattant festék összes hibáját. Mintha az ajtón keresztül egy másik világba léptem volna, ami megtévesztően ugyanaz, ám felszín alatt mégis teljesen más. Semmi sem tűnt a réginek, pedig a játszótér mászókái nem mozdultak semerre, ahogyan a panelházak vagy a Marx tér fái sem.
A piac zsongott a kora reggeli vásárlóktól. Aznap nem vágtam át a tömegen, balra fordultam, és elindultam felfelé a Komszomol úton. A Kultúrház mögött jobbra kanyarodtam. Utoljára figyelmeztettem magam, hogy itt még meggondolhatom magam, lábaim viszont céltudatosan vittek a posta felé.
Az ezredfordulón épült, sárga falú postahivatal előtt nem várakozott senki. Nem húztam az időt, nehogy egy ismerős felbukkanjon a színen, és meglásson. Átvágtam az úttesten, kihalásztam a történelem tankönyvemből a borítékot, és egy egyszerű, a sorsomat véglegesen megpecsételő mozdulattal az épület álló, piros postaládába dobtam.
A levél koppanva esett a fémdoboz aljára.
Nem álltam meg még annyira sem, hogy bezárjam táskámat, hosszú léptekkel sétáltam vissza a túloldalra. Fázosan fontam össze karjaim mellkasomon, és az iskola felé igyekeztem.
A város lassacskán ébredezett. Az égbolt még mindig esőfelhőktől volt nehéz, a levegő megtelt a harmat friss, nyirkos illatával, elkeveredett a Miskolc felé tartó autók és buszok kipufógójából felszálló, fekete benzingőz bűzével. A Kultúrház bejárata előtt ráérősen sepregette a lépcsőket a takarítónő, kedves, pirospozsgás mosollyal üdvözölt, amikor szép reggelt kívántam neki. Elvétve láttam néhány szintén korán kelő diáktársamat, ásítozva ballagtak a gimnázium felé. A rendőrség előtt elsétálva odaköszöntem a bajszos Kalmár rendőrfőnöknek, aki az épület előtt kávézott és cigarettázott.
– Hogy van a kedves Ilonka, Magda? – kiáltotta oda a férfi kedélyesen.
– Jól van. – Udvarias mosolyt erőltettem arcomra.
– Hát Imre? Budapesten, mi?
– Ott tanul, igen. Minden rendben van vele is.
– Na, az a lényeg – bólogatott nagy komolyan a rendőrfőnök. – Csak egészség legyen, az a legnagyobb gazdagság! Adja át üdvözletem mindkettőjüknek! Maga meg menjen csak, menjen, nehogy elkéssen! – integetett.
– Legyen szép napja, Kalmár elvtárs!
Lehorgasztottam fejem, és ismét sietősre fogtam. Nem értettem, miért éreztem magam bűnösnek, mocskosnak, hiszen semmi rosszat nem tettem. Mindössze egy levelet adtam fel. Hát levelezni talán még szabad! Akárhogy győzködtem magam, fülemben megint ott visszhangzottak a nagyi szavai – gonosz nép ez, egytől egyig...
Elsétáltam a buszmegálló mellett, ahol minden pénteken aput vártuk, elszorult a torkom. Apa vajon mit gondolna rólam? Hiszen sosem mondott sem jót, sem rosszat. Amikor elkezdtem tanulni oroszul, és látta, mennyi örömömet leltem benne, lelkességem rá is átragadt. Velem együtt tanulta a betűket, együtt írtuk a sorokat, gyakoroltuk az ábécét, oldottuk meg a leckéket a gyakorlófüzetben. Ő volt az, aki először adott nekem szépirodalmi könyvet: az Anyegint Puskintól oroszul. Természetesen egy kukkot sem értettem belőle. Mielőtt még elkámpicsorodhattam volna, apa megvigasztalt, hogy egyszer majd olyan könnyedséggel fogom olvasni Puskin műveit, mint egy magyar mondókát. Hébe-hóba elővettem a kötet, megpróbáltam kibogozni a mondatokat, de nem tudtam összeilleszteni a szavakat, hogy egy kerek egészt alkossanak. Éveken át az a régi könyv adta nekem a legnagyobb erőt, hogy ne adjam fel.
Apa nem utálná Vaszilijt. Apa mindenkivel úgy bánt, ahogy ő szerette volna, hogy vele bánjanak.
Kabátom ujjával lopva megtöröltem szemem. Már csak az kellett volna, hogy bőgjek tanítás előtt.
– Magda!
A hang irányába fordultam: Lilla szökdécselt felém az egyik mellékutca felől, lófarokba kötött, szőke haja jobbra-balra ugrált. Alaposan kipihenhette magát a hétvégén.
– Szia – köszöntem, és együtt indultunk el az iskola felé. – Jobban vagy? – kérdeztem.
– Igen – bólintott. – Szerencsére anya nem haragudott nagyon, azt mondta, elég büntetés lesz nekem a macskajaj, amiben igaza is volt – fintorodott el.
– A bor hibája – csóváltam fejem somolyogva. – Szinte itatta magát.
– Ugye? – kapott szavamon. – Ugyanezt mondtam anyunak!
Egyszerre nevettünk fel.
– Na, és te hogy vagy? Mi lett végül azzal a helyes, orosz fiúval? – kíváncsiskodott.
– Hát... Semmi különös... Beszéltünk, ennyi az egész – hebegtem.
– Rémlik, hogy ott ült veled. – Lilla homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. – Még mielőtt rosszul lettem, többször észrevettem, hogy az a fiú nagyon érdeklődve bámult téged. Láttam, hogy szándékosan nem nézel oda, de én figyeltem.
– Gondoltad, hogy követni is fog minket? – vontam fel szemöldököm gyanakodva.
– Nem, azt nem. Tényleg rosszul voltam – mentegetőzött –, szóval nem terveztem, hogy majd a karjaiba löklek vagy ilyesmi. Akkorra már a te nevedre is alig emlékeztem – ismerte be, mire megint nevettünk.
Egy darabig csendben sétáltunk.
– Kár azért a fiúért, mondjuk – jegyezte meg Lilla. – Bár nekem nem igazán tetszenek az orosz fiúk. Olyan durvának tűnnek.
– Vaszilij egyáltalán nem tűnt durvának – merengtem.
Nem vettem észre, hogy elszóltam magam.
– Á, szóval azért a nevét megtudtad – kapott rajta Lilla.
– Bemutatkoztunk – vontam vállat tettetett közönnyel. – Te pedig azzal a fiúval táncoltál, nem? – váltottam témát. – Mi is volt a neve? Valami Pali, nem?
– Az. – Lilla úgy tett, mintha elhányná magát. – Persze, hogy részegen szóba álltam vele. Le merem fogadni, hogy az volt a terve, hogy alaposan leitasson, csak aztán megjöttek az oroszok. Nem tudod, ki Gerlei Palika?
– Nem.
– Ó, te jó ég...
Azzal ecsetelni kezdte, mekkora tuskó az a fiú, és miket hallott róla más lányoktól. Nem érdekelt igazán, ki ez a fiú, de a róla szóló pletykák legalább elterelték Vaszilijról és rólam Lilla figyelmét.
Az iskola kapujánál, a betontalapzaton ülve Katka várakozott. Meglátta Lillát és engem, talpra szökkent, elénk sietett.
– Képzeld te, Katka – szólította meg Lilla –, Magda még sosem hallott Gerlei Palikáról!
– Esküszöm neked – komorult el Katka –, ha nem hagy téged békén, Lilla, én vakartam volna le rólad péntek este. Magda pedig azért nem tud soha semmiről, mert sosem figyel.
Tettek még pár keresetlen megjegyzést Gerlei Palira, miközben a gimnázium bejáratához sétáltunk.
– Megírtad az orosz fogalmazást, Magda? – kérdezte Katka, válla felett vigyorgott rám.
– Igen, sikerült – próbáltam közömbös hangnemet megütni.
– Megkérhetted volna a jóképű orosz fiút, hogy segítsen – kuncogott Lilla.
– Ah, igen – helyeselt Katka, mielőtt válaszolhattam volna. Kabátja rejtekében oldalba bökött könyökével. – Tarthatná ő az órákat Bercsényiné helyett, biztos csüngnék minden szaván.
– Az biztos – bólogatott Lilla.
– Lányok – forgattam szemeim –, nektek máson sem jár az eszetek?
Az aulában Lilla elköszönt, és csatlakozott az osztálytársaihoz. Katka, amint Lilla hallótávolságon kívülre ért, odasúgta nekem:
– Hagyd, hogy válaszoljak helyetted, ha valaki az oroszt emlegeti.
– Miért? – hökkentem meg.
– Mert olyan vörös lesz tőle az arcod, mint a pipacs.
– Remek – fintorogtam. – Akkor meg minek hoztad szóba?
– Látni akartam, mások előtt milyen képet vágsz, és pontosan olyat, mint vártam.
Megjátszott sértődöttséggel húztam fel orromat.
Az osztályteremben még csak páran ültek, köszönésünkre bágyadtan feleltek. Ott volt Emma is, kedves mosollyal üdvözölt. Minden reggel odamentem hozzá – már amikor nem késtem – beszélgetni egy kicsit. Aznap reggel görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra. Nem akartam neki hazudni, viszont Vaszilijról sem voltam hajlandó csevegni senkivel. Főleg nem Emmával, aki egészen biztosan kiborult volna, ha megtudja, hogy egy orosz katona kikezdett velem. Le mertem fogadni, hogy egyenesen anyuhoz szaladt volna.
Lehajtott fejjel sétáltam el Emma mellett. Barátnőm lelkesen köszönt, én csak halkan, rá sem nézve odamotyogtam egy sziát, és leültem a helyemre Katka mellé. Tudtam, hogy meg fog bántódni, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy ügyesen hazudjak neki.
Elővettem inkább a matematika füzetet, hogy ismételjek.