Az EKG monoton csipogása megnyugtatta Nicket. Nem csak mert tudta, hogy öccse még életben van, hanem azért is mert folytonos volt. Nem változott meg, nem szakadt félbe, nem gyorsult és nem lassult. Órákon keresztül ugyan abban a ritmusban csipogott. Már régóta ott ült alvó testvére mellett. Senki sem volt vele leszámítva az ezüst színű tequilás üveget. Az volt a terve, hogy majd beül valahova és piába fojtja bánatát, de nem tudott egyedül ücsörögni azon tépelődni, hol rontotta el így inkább eljött Farnkiehez, de egy korty sem fogyott az üvegből. Nick teljesen józan volt és úgy érezte, hogy még egy jó darabig az lesz annak ellenére, hogy Auróra végleg lerázta. Nem akart több személyes ajándékot adni neki, se csokit, se levelet. Egyáltalán nem látta értelmét. Ha elsőre nem hitte el, minek könyörögjön? Azt gondolta élőben, majd egyszerűbb lesz meggyőznie, de arra nem gondolt, hogy Auróra az elmúlt két napban nem volt egyedül, és ők mind abban támogatták, amit hitt. Vagyis, hogy Nick nem tud megváltozni és sosem fog tudni megállapodni egyetlen embernél.
- Te mit tennél öcsi, ha a barátnőd visszautasítana? – kérdezte csendben pihenő testvérétől. Tudta, hogy nem fog válasz érkezni, de jól esett valakihez hozzászólnia. – Hogy is hívják? Jessica? – kérdezte egy papírdarabot forgatva ujjai közt. – Aranyosak vagytok együtt. Mondjuk néha kicsit fura a csaj, de jól mutattok együtt. Egy kis fényt visztek a szüleink szürke hétköznapjaiba. Szerencsés vagy. – fűzte még hozzá, majd hátra dőlt a kipárnázott fehér székben. Újra csend szállt a szobára. Szinte hallani lehetett Frankie egyenletes lélegzetvételeit. – Tudod öcsi sokat gondolkodtam az elmúlt órákban. – szólalt meg újra bátyja előre dőlve, de mihelyst fájó feldagadt térdéhez ért könyöke visszadőlt. Pocsékul érezte magát és fogadni mert volna, hogy úgy is nézett ki. – El kéne utaznom. Legalább addig, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de nem akarlak megint itt hagyni. Ha most meghalsz akkor azt sosem bocsátom meg magamnak. – mondta egész halkan. Éppen folytatni akarta, mikor Dr. Connerts lépett be a szobába, kezében egy fehér táblával, amin papírok voltak. Rövid fekete haja kihangsúlyozta ázsiai vonásait. Magas volt és vékony. Fiatal, elszánt és határozott. Mindig úgy festett, mintha neki semmi problémája nem lenne, mintha pontosan tudná mit akar és a dolgok úgy is alakulnak, ahogyan ő tervezi.
- Jó napot! – köszönt illedelmesen, majd végig mérte Nicket. Arra számított, hogy részeg lesz, de Nick önsanyargatáson kívül semmi mással nem mérgezte magát.
- Jobbat. – válaszolta egy bólintás kíséretében.
- Elnézést, nem akartam hallgatózni, de pont meghallottam, amit testvérének mondott.
A kijelentésre Nick megfeszült és idegesen várta a folytatást.
- Az öccsének nem lesz semmi baja. Már nem tudja megölni egyetlen vírus sem annak ellenére, hogy legyengült az immunrendszere, mivel olyan...
- Bocsásson meg, de kérem kíméljen meg a tudományos maszlaggal. Úgy sem értem legfeljebb a kötőszavakat, szóval teljesen mindegy mit mond úgy is elhiszem. – szólt közbe kedvtelenül. A szokottnál bunkóbban viselkedett, de egy percig sem zavarta se a doktort se őt. Sőt Dr. Connerts megkönnyebbültnek látszott. Csendben elvégezte az alapvizsgálatokat, majd elindult ki a szobából.
- Még valami. – fordult vissza meglepve Nicket is. – Fájdalom csillapítót tud kérni a nővértől, aki nagyjából három perc múlva itt lesz, hogy kicserélje Mr. Jonas infúzióját.
- Köszönöm, de meg vagyok. – válaszolta halkan. Csoda, hogy meghallotta az orvos.
- És szerintem utazzon el. Nem akarok illetlen lenni, de magára fér. – fűzte még hozzá és végleg eltűnt a fal takarásában. Nick csendben ült még egy darabig a szobában, de mikor kissé késve igaz, de megérkezett az ápoló távozott. Lement a kocsijához és beült. Lerakta az anyósülésre az alkoholos üveget. Az egész garázsban félhomály volt. Csak pár gyenge lámpa lógott le a mennyezetről megmutatva a kijáratot. Nem akart hazamenni. Semmi kedve nem volt a családja lesajnáló viselkedésére. Kezdte irigyelni Kevint, amiért vettek egy új lakást a családjával még ha ideiglenesen is, de elköltözött. Megszabadulhatott szüleik együttérzésétől, ami inkább volt édesanyja felől csalódottság, mint együttérzés. Nick úgy érezte magát otthon, mintha nem is erről a bolygóról származott volna. Mintha mindenki elítélte volna azért, amit tett. Egyedül volt és nem is akarta, hogy bárki is legyen mellette. Jonathan minden nap bepróbálkozott a vigasztalásával, de sosem járt sikerrel, persze Nick igyekezett elhitetni vele, hogy minden rendben. Nem szerette volna, ha barátja csak miatta nem élvezi a Los Angelesi kiruccanását. Jól tudta, hogy imádta ezt a várost, még is nagyon ritkán voltak itt feleségével. Azt szerette volna, hogy ha ő nem legalább legjobb barátja jól érezze magát.
Egyik pillanatban megcsörrent a telefonja kizökkentve gondolataiból.
- Haló! – szólt bele kedvtelenül.
- Szia Nick. Hogy vagyunk? – kérdezte izgatottan menedzsere. Úgy érezte, hogy ennél jobb már nem lehetett a napja.
- Remekül. – hazudta be szarkasztikus hangnemben. Ő lett volna az utolsó, akinek kiönti a lelkét.
- Király, akkor tervezhetnénk a turnédat. Még február előtt bőven belefér, sőt talán, még Amerikán kívülre is eljutnál az alatt az 5 hónap alatt. – mondta naptárában lapozgatva.
- Nem. – állította le még mielőtt nagyon beleélte volna magát. Semmi ereje nem volt turnézni menni és édesapja mindig azt mondogatta, ha túlhajtotta magát, hogy a szarnak nincs értelme.
- Hogy mondod? – kérdezett vissza lefagyva Henry. Nick nagyon ritkán utasította vissza. Álltalában mindig mindent megcsinált úgy, ahogy mondta neki.
- Nem megyek turnézni. Vegyék meg a lemezt az emberek a boltban. Nem érdekel, de én nem megyek turnézni főleg nem Európába. – jelentette ki minden erejét összeszedve, hogy határozottnak tűnjön. Hallotta, ahogyan menedzsere kezében ketté törik egy ceruza. Tudta, mi jön ez után, így csak letette telefonját a műszerfalra és kihangosította. Hátradőlt az ülésben és becsukta szemét.
- Valóban? Pedig jogilag azt kell tenned, amit mondok. Hiszen ideköt a szerződésed. Szóval ajánlom, hogy inkább menj el turnézni zsebelj be egy rakás pénzt, felejtsd el azt a kis fruskát és kérd meg újra Pryanka kezét. Sztárok lesztek. Még a csapból is ti fogtok folyni.
- Kezdek örülni, hogy nem te vagy az apám. – jegyezte meg hűvösen miközben felettese levegőt vett egy újabb hegyibeszédhez.
- Nick döntsd el mi akarsz lenni. Egy senki, akinek elfelejtik az emberek a nevét és a szőnyeg alá söprik minden munkáját, akit a rádióban meg sem említenek, vagy egy sztár, akit mindenki ismer és ha kimegy az utcára rajongók ezrei vesznek körül. Akit elismernek és becsülnek az emberek és felnéznek rá mert megváltotta az álmait. Hm? Melyik akarsz lenni? Egy senki vagy inkább egy sztár?
Kérdése után hatásszünetet tartott.
- Boldog. – mondta halkan maga elé, majd letette a telefont. Beindította a kocsijának motorját és elindult haza.
................................................................................................................................................................
Egy fekete táskába csomagolta össze holmiját, amit szükségesnek látott. Már vagy egy órája pakolászott, mikor édesanyja lépett be az ajtón. Kezében egy bögre tea gőzölgött és szemei fáradtságot sugároztak. Az elmúlt pár napban egyikük sem tudott rendesen aludni. Joe szerint Denise Frankie miatt aggódott, de volt egy olyan érzése, hogy édesanyja nem csak egyetlen fiát féltette, hanem az egész családját. Nem akarta, hogy újra szétessen. Azt pedig végképp nem, hogy gyermekei újra eltávolodjanak egymástól.
- Mi a terv merre mész? – kérdezte halkan, mire Nick felnézett táskája felül.
- Nagy eséllyel elmegyek Kanadába síelni. Kiszellőztetem a fejem. Van Jonathannek egy szép faháza valahol a hegyekben és gondoltam oda megyek pár hétre. – vetítette előre terveit. Igazából nem is ő találta ki a helyet, hanem barátja, de pont kapóra jött. Szerette a hideget, mert csendes volt és letisztult.
- Nagyon vigyázz a medvékkel! – lépett közelebb hozzá édesanyja.
- Mindenképpen. Az lesz az első, hogy körbe nézek majd a házban nem-e maradt ott az egyik medve család. Mert Jonból kinézem, hogy még nekik is kiadja albérletnek. – válaszolta mosolyogva.
- Helyes. – mondta Denise, majd letette a bögrét és óvatosan átölelte fiát. – Remélem minden rendbe jön körülötted Nick. – súgta vállára hajtva fejét. Tudta, hogy fiánál a párhét azt jelentette, hogy talán majd két-három hónap múlva egyszer csak megjelenik. Szeretett elzárkózni a világ elől és csak magára szentelni minden idejét.
- Rajta leszek. – mondta a férfi, mire édesanyja végre elengedte. Bezipzárazta a táskát és fellendítette vállára. Lement a lépcsőn, felvette cipőjét és elvette vastagabb kabátját a fogasról. Még egyszer körbe fordult ellenőrizve, hogy minden meg van-e.
- Jó utat. – lépett elő édesapja a nappaliból. Arcán büszke mosoly terült el. Orra végén ott ült szemüvege és kezében egy vaskos újságot tartott, aminek címlapján ők voltak az album avató gálán. Egy pillanatra meglátta Auróra kétségbeesett arcát a fotón és összeszorult a szíve.
- Köszönöm. – válaszolta, és újra hátára vette táskáját. – Ha Joeval találkoztok mondjátok neki, hogy majd érkezem és a dalok az asztalomban vannak. – fűzte még hozzá és egy lendülettel kilépett az ajtón. Beült autójába és elindult a reptér irányába. Már csak pár perce volt, hogy elérje a járatot. Kivételesen nem akart a magángépükkel menni. Szeretett volna egy kicsit idegen emberek közt lenni.