A „csendes pihenőt" telefonja csörgése zavarta meg. Mikor kinyitotta szemét hirtelen rá tört a de ja vu érzés. Nagyon remélte, hogy nem megint egy híresség akarja visszaadni valamilyét és utána meghívni egy kávére, mert biztos volt benne, hogy ott helyben perelné be. Lassan kikászálódott az ágyból és kereső túrára indult. Szeme nem szokta még meg a lakásban uralkodó félhomályt, így voltak bútorok, amik áldozatául estek. Ilyen volt például a fotel a nappaliban, a szék a konyhában és véletlen neki ment egy cserepes virágnak is, de ő erősebbnek bizonyult így pár dülöngélő mozdulat után visszaállt eredeti helyzetébe. Végre megtalálta telefonját, és egy gyors mozdulattal felvette, majd füléhez emelte.
- Köszönöm, hogy végre méltóztatott felvenni, azt a telefont. - szólt bele egy ideges hang női hang. Auróra hirtelen összerezzent, mikor rájött, hogy a főnökével beszél. Zavartan neki támaszkodott egyik kezével a falnak, aminek hála végre fény töltötte be a szobát.
- Ő... jó estét. Elnézést nem vettem észre, hogy csörgött, mert miközben dolgozom tudja mindig lenémítom, hogy ne zavarjon. - kezdte a fedő sztorit mondani, amit pont az ilyen helyzetekre talált ki. Ellökte magát a faltól és leült a kanapéjára, majd ölébe húzta a laptopot és gyors ütemben kezdte nyomkodni a billentyűket, hogy még jobban alátámassza magyarázatát. Az egy percig sem zavarta, hogy a gép kikapcsolt állapotban hevert ölében.
- Örülök, hogy ilyen szorgalmas, de mit ír ilyenkor? Mindjárt éjfél. És miért nem jött be ma dolgozni? Mondtam, hogy hétfőn fontos megbeszélni valóm van magával. - förmedt rá ismét főnöke a vonal másik végén. Auróra abbahagyta a nevetséges gépelést és egy újabb kifogáson gondolkodott. Nem mondhatta, hogy beteg mert egyáltalán nem tűnhetett annak, ha éjfélkor még dolgozik. Szóval valami sokkal ütősebbet és hihetőbbet kellett kitalálnia. Tisztában volt vele, hogy a családiprogram sem tökéletes kifogás, hiszen ha szülei Angliából Los Angelesbe utaztak mindig egy héttel előtte szóltak. Édesanyja rossz szokása volt, hogy írt egy emailt Auróra főnökének, hogy biztos el tudjon jönni arra a pár napra szabadságra.
- Tudja én azért nem tudtam ma bemenni dolgozni mert... - itt hirtelen megállt meg eszébe jutott egy briliáns ötlet, de előtte jól át kellett gondolnia, hogy biztos ezt használja-e.
- Mert? - sürgette ellentmondást nem tűrő hangon a nő, mire Auróra összeszedte minden bátorságát és végre benyögte világ megváltó ötletét.
- Mert Nick Jonassal voltam. Tudja nemsokára elmennek a városból és ezért csak ezen a napon tudtunk találkozni. - mondta a lehető leghatározottabb hangon, amit csak magára tudott erőltetni. Volt egy olyan szörnyű megérzése, hogy ennek még nagyon rossz vége lesz és az nem csak az ő hátán fog elcsattanni.
- Értem. Szóval minden igaz, amit állítanak magukról a bulvár sajtóban? - tudakolta már izgatottabb hangon felettese. Számított ezekre a kérdésekre, de a válaszok kitalálására és a kifogásolhatatlan történet megírására nem maradt elég ideje, így inkább neki állt rögtönözni és igyekezett nem lebuktatni saját magát.
- Csak egy része. Azért elég sok mindent hozzá költöttek. - mondta lassan, hogy időt nyerhessen magának. Ha jobban belegondolt volna még csak nem is hazudott, hiszen sok mindent átírtak vagy kiegészítettek, de abban igazuk volt, hogy nem átlagos interjúra sikerült. Gondolataiba férkőzte magát az az emlék, mikor ott álltak a szökőkút mellett. Mikor Nick gyönyörű barna szeme tetőtől-talpig végig mérte. Újra úgy érezte, mintha ott lett volna és az énekes ugyan ott lett volna előtte.
- Melyik része? Az, hogy járnak vagy az, hogy ez csak egyéjszakás kaland volt az énekes számára és maga teljesen le van törve. Ha ez a helyzet akkor nyugodtan vegye ki ezt az egész hetet, hogy legyen ideje felépülni a gyászból. - szakította ki gondolatai közül ismét főnöke. Hirtelen azt sem tudta miről van szó, de miután rájött, hogy simán megkaphatná ezt a hét szabadságot különösebb túlórák nélkül azonnal belement az alkuba. Végig sem gondolta, hogy miért is engedi el ilyen nagy lelkesedéssel főnöke.
- Igen, azt megköszönném. Most nagy szükségem van egy kis pihenésre. - válaszolta eljátszva, hogy szomorú. Utálta a munkahelyét, valamint a főnökét is. Sosem akkor engedett el mindenkit, amikor kellett volna, mert akkor hatalmas szükség volt rá pont, de egyébként meg fel sem tűnt neki, hogy vannak alkalmazottjai még akkor sem, ha agyon törte magát az ember. A lényeg annyi volt, hogy legyél ott és csináld egy szó nélkül, amit a felettesed mond. A többi már senkit nem érdekelt. Ha valaki síelni ment? Túlóra. Ha családi program volt és csak aznap tudta meg? Következő héten túlóra. Ha valaki egyik napról a másikra lebetegedett. Következő két héten keresztül minden nap túlórázhatott. Így senki sem szeretett elmenni szabadságra.
- Rendben akkor maradj otthon és tudod mit? Még csak túlóráznod sem kell. Pontosan tudom milyen szörnyű, mikor valaki beletapos a gyengéd kis lelkébe az embernek. Az az átkozott Jonas. Egyszer még pórul jár ezért. - mondta nyájasan.
- Higgye el már visszakapta. - mondta Auróra maga elé, alig hallhatóan. - Még egyszer köszönöm, hogy elengedett Mrs. Cooper.
- Igazán nincs mit. Rám mindig számíthatsz kedvesem. - válaszolta, majd megszakította a vonalat. Auróra legszívesebben örömtáncot járt volna, de nem akarta felébreszteni a szomszédokat az ugrálásával így csak belebokszolt a levegőbe. Laptopját visszatette a kis asztalra, majd önelégülten hátradőlt a kanapén.
- El sem hiszem, hogy ez megtörténik. Végre valami jó. - monda magának miközben a fehér plafont bámulta. Hirtelen elszállt és úrrá lett rajta a fáradtság annak ellenére, hogy az egész délutánt végig aludta. Lekapcsolta a lámpát, majd visszakászálódott bevetetlen ágyába. Maga mellé rakta telefonját és újra engedett az álom erős kísértésének.
Reggel végre magától kelt fel és nem úgy ébresztette valami vagy éppen valaki. Végre úgy érezte minden a megszokott kerékvágásban megy. Kicsoszogott nagy erőfeszítések árán a konyhába. Mivel semmi jobb ötlete nem volt gabonapelyhet evett, majd leült a nappaliban. Ölébe húzta laptopját és megnyitotta a szövegszerkesztőt. Meg akarta előre írni a cikket, amit megígért Scottnak a filmhez. Igaz még csak az előzetesét kapta meg, de már az alapján is sok mindent lehetett írni róla. Eszébe jutott, hogy elfelejtette elkérni a szereplők névsorát, így muszáj volt felállnia, hogy megkeresse telefonját. Először a konyhában kereste. Egy enyhe pánik lett rajta úrrá, mikor nem találta. Mikor már a hűtő mögött akarta keresni rájött, hogy ki sem hozta hálószobájából.
- Hogy én mekkora egy gyökér vagyok. - könyvelte el félig hangosan.
- Dehogy vagy az. - érkezett a válasz az ablakból. Auróra hirtelen megdermedt. Nem tudott róla, hogy bárki is lett volna még rajta kívül a lakásban.
- Ki vagy és mit akarsz? - kérdezte félve. Fogalma nem volt merre kéne fordulnia.
- A lelkiismereted. Rég dumáltunk. Hogy vagy? - érkezett a válasz. Kezdett egyre ismerősebb lenni a hang.
- Oké...hát egész jól köszönöm. Te, hogy vagy?
Rájött, hogy ha beszélteti egy idő után csak észreveszi, honnan jön a hang. Elment a hálószobájába, zsebébe csúsztatta telefonját és várta a választ, de csak halk zörgés érkezett a nappali felől, aminek egy tompa csukódás vetett véget. Auróra óvatosan kilépett a szobából, de mikor meglátta a titokzatos lelkiismeretet lefagyott.
- Te...hogy? Mi a...? De...! Mi van...? - dadogott összevissza miközben a látogató csak állt és mosolygott. Barna inget viselt egy fekete farmerrel párosítva. Fején egy fekete kalap pihent kezében pedig egy egyedi barnás-fekete gitár várt a sorára.
- Csak hallgass meg kérlek. Utána nyugodtan feljelenthetsz csak légyszi adj pár percet. - kérlelte mikor látta, hogy Auróra teljesen lefagyott.
- Nick, te sosem adod fel ugye? - tért végre magához kissé a lány.
- Nem szokásom. - válaszolta idegesen az énekes. Auróra kezével helyet kínált a kanapén neki, majd leült vele szemben egy fotelre. Térdére támasztotta gitárját, majd ujjait a kezdő akkordra helyezte. Kezem remegett és igyekezett a szövegre koncentrálni. Sosem félt még ennyire előadni egy dalt. Nem is értette teljesen miért pánikolt be. Végtelennek tűnő másodpercek után végre összeszedte minden bátorságát és a húrok közé csapott.
„Tegnap hívtalak fel először
Végre megtaláltam a hiányzó részem
Olyan közel éreztelek magamhoz, mégis oly távol voltál
Miattad nem találtam a szavakat
Most szótlan vagyok
Érzelmekkel teli, egyszerűen nem kapok levegőt
Sosem hittem, hogy még egyszer elkapom a szerelem bogarat..."
Auróra ledöbbent az énekes magán produkcióján. Sosem hitte volna, hogy egyszer a nagy Nick Jonas ott fog énekelni a nappalijában egy olyan dalt, amit csak miatta írt meg. Elszállt minden előítélete. Ugyan az az érzés fogta el, mint mikor a parkban egymással szemben álltak. Mikor elhallgatott az utolsó hang is Nick reménykedve nézett a vele szemben ülő meghökkent lányra.
- Szóval már feljelenthetlek? - kérdezte tettetett dühvel. Mikor meglátta Nick rémült arcát nem tudta tovább magában tartani a nevetést. Az énekest láthatóan csak még jobban összezavarta.
- Bocsánat, de nem hagyhattam ki. - mentegetőzött két nevetés közben, mire Nickből is kibukott a nevetés. Leengedte vállát és megkönnyebbülve hátra dőlt. Pár percen keresztül nem is szóltak egymáshoz, csak miután mindketten végre abbahagyták a nevetést.
- Bocsánat kérés elfogadva. - jelentette ki mosolyogva Auróra, mikor észrevette, hogy Nick kínosan érzi magát. Ez is ritka pillanatok egyike lehetett, mikor egy hozzá hasonló híresség kínosan érzi magát.
- Köszönöm. - mondta, majd felállt. Épp távozni készült. Auróra többre számított, hiszen még is csak szerenádot adott neki Nick Jonas. Nem hagyhatta, hogy csak úgy elsétáljon miután gyakorlatilag szerelmet vallott neki. Egyszerűen nem tudta megfejteni mi járhatott a fejében. Megijedt volna? De hiszen ő Nick Jonas, aki simán leénekel mindenkit több ezres tömegek előtt, aki ugrálva gitározik órákon keresztül akár egyedül is.
- Amúgy azt még elmondod hogyan jutottál be a lakásomba? - állt fel hirtelen a lány is.
- Oh...az egy igazán érdekes történek. Gondoltam nem fogsz beengedni az ajtón szóval kijátszva a rendszert bekopogtam a szomszédba és egy szívességért cserébe hagyta, hogy átmásszak az erkélyedre az övéről. - magyarázta, közben tarkóját vakargatva zavarában.
- Oké...hát erre mondjuk sosem számítottam volna. Mi volt a szívesség rád eső része? - faggatta tovább. Egyáltalán nem akarta, hogy elmenjen. Nem tudta mi változott előző nap óta, de örült a társaságának még saját magát is meglepve ezzel. Pár napja még a pokolra kívánta ezt a személyt, most pedig itt nevetgélt vele a nappalijában.
- Egy közös kép meg egy füzetet kellett dedikálnom valamilyen Sharanak. A teljes nevére már nem emlékszem, de tudom, hogy nem lehetett több 16-nál. Nagyon kis aranyos volt. A nagymamája nyitott ajtót és őszintén elég ijesztő a macskájuk. Főleg, hogy... - mondta szembe fordulva a lánnyal. A gitárt fellendítette hátára, így már egyáltalán nem zavarta.
- Főleg, hogy allergiás vagy a macskákra. - fejezte be Auróra mosolyogva.
- Pontosan. - válaszolta, miközben tett egy lépést a lány felé. Auróra pontosan tudta mi volt a célja. Miért ne, hiszen egyszer élünk. Nem minden nap akarja az embert megcsókolni egy híres énekes. - gondolta magában miközben óvatosan közeledett hozzá. Már hajolt volna közelebb, mikor ő hirtelen elfordult, majd lehajtotta a fejét. Auróra értetlenül állt mellette és abszolút nem tudott felfogni már semmit. Ide jött bocsánatot kérni, egy szerelmes szerenádot adott, képes volt bemászni a szomszédból és mikor lehetősége lett volna bebizonyítani mennyire szereti is pontosan elfordul teljesen összekuszálva mindent.
- Mennem kell. Bocsánat. - mondta majd gyors léptekkel elindult a bejárati ajtó irányába, ami sajnálatára zárva volt.
- Valami baj van? - ment utána Auróra kezében a kulccsal.
- Nem hiszem, hogy téged ez érdekelne szóval inkább engedj ki légy szíves és nem kell többet találkoznunk. - hadarta el gyorsan. Az is már csodának számított, hogy megértette, amit mondott. Hangjában nyers idegesség csengett. Valami nagyon nem volt rendben.
- Nem! - állt elé az ajtóban határozottan. Igaz magasabb volt nála Nick, de ebben a pillanatban nagyobbnak érezte magát. Az énekes megilletődve nézett rá, miközben fejben már menekülő tervet készített.
- Ezt, hogy érted? - próbálkozott újra.
- Úgy, hogy nem. A nemet lehet máshogy is érteni? - szállt vitába vele, abban reménykedve, hogy elmondja mi is a dráma tárgya jelen pillanatban. Igen is érdekelte mi történt és kivételesen nem azért, mert érdeke fűződött hozzá. Saját magát is meglepve érdeklődött a férfi iránt, aki abban a pillanatban olyan elesettnek tűnt, mint egy apró teknősbéka a nyílt tengerben.
- Légy szíves. - kérlelte, abban reménykedve, hogy végre enged, de nem így történt.
- Ha elmondod mi tartott vissza attól, hogy megcsókol elengedlek. - jelentette be határozottan. Nick felhúzta szemöldökét, sosem látta még ilyen elszántnak Aurórát. Igaz, nem sokszor látta, de az alatt a pár óra alatt, amit együtt töltöttek el inkább egy félénk, törékeny lányként ismerte meg. Ez az oldala teljesen új volt számára.
- Rendben. - egyezett bele, majd egy gyors mozdulattal kezei közé zárta Auróra arcát. Mikor összeértek ajkaik a lány elszántsága teljesen elszállt. Ambivalens érzései voltak. Reflexszerűen el akart lépni az ijedtségtől, de közben olyan érzéseket szabadított fel benne a csók, ami maradásra bírta. Az idő és a tér egybefolyt körülöttük. Mikor lecsúszott Nick hátáról a gitár és neki ütközött a könyökének kissé kizökkentette őket. Auróra eltávolodott tőle, hogy segíthessen neki visszatenni, aminek az lett a vége, hogy megbotlott az énekes lábában, aki elengedve a gitárt megpróbálta elkapni a lányt. Végül a hangszer nyaka fejbe vágta gazdáját, de sikerült elkapnia Aurórát, aki nevetve próbált lábra állni.
- Nem teljesen így képzeltem el szőke herceg mentőakcióját. - mondta nevetve mikor sikerült stabilan megállnia mind két lábán. - Egyébként jól vagy? - kérdezte az énekest.
- Milyen szerencse, hogy nem vagyok se szőke se herceg és még csak tervem sem volt, hogyan mentsem meg az életed. - válaszolta egy ravasz mosollyal arcán. Vissza lendítette hangszerét a hátára, majd kezével közelebb húzta magához Aurórát.
- Ez valóban szerencse. - mondta mosolyogva, majd kissé lábujjhegyre emelkedve újra megcsókolta. Most kivételesen ő kezdeményezett. Minden bátorságára szüksége volt hozzá. Már semmi sem zavarhatta meg őket. Egyszerűen tökéletes volt minden. Kezeit Nick nyaka köré zárta, míg érezte derekán az énekes erős kezét.
Miután már mindketten légszomjban szenvedtek elváltak egymástól, mint ágtól a levél. Végtelennek tűnő pillanatokig csak álltak egymással szemben. A lány sosem gondolta volna, hogy az nap még ilyen remek programot fog beiktatni, de egy percig sem bánta, hogy volt mersze megtenni.
- Már tényleg mennem kell mert még a végén rám hívják a rendőrséget a bátyáim. - törte meg a csendet az énekes, mire Auróra egy aprónyit elszontyolodott, de ezt nem akarta kimutatni.
- Okés, de még mindig nem mondta meg miért akartál elrohanni? - húzta az időt.
- Majd, ha legközelebb találkozunk elmondom. - válaszolta titokzatosan, amitől csak még jobban belopta magát Auróra szívébe.
- Rendben. - adta be a derekát, majd kinyitotta az ajtót a farzsebében bujkáló kulccsal.
- Akkor legközelebb. - köszönt el egy sejtelmes mosollyal.
- Legközelebb. - ismételte el halkabban Auróra is.
Már indult a lépcsők felé, mikor gyors lépteket hallott meg háta mögül. Auróra nagy lendülettel ütközött bele, majd szorosan magához ölelte.
- Ha még egyszer beköpsz a médiának vagy bárki másnak kinyírlak. - fenyegette meg elviccelve.
- Igen is kapitány. - ölelt vissza Nick.
Végül elengedték egymást és mindketten mentek a saját dolgukra. Auróra miután becsukta maga mögött az ajtót hatalmas mosoly kíséretében lecsúszott a földre.
- Úr Isten el sem hiszem, hogy ez velem történik. - mondta maga elé motyogva. Szíve hevesen vert. Még mindig érezte bőrén kezének nyomát, száján gyengéd csókját. Csak ő járt az eszében. Egyszerűen nem tudott elszakadni tőle. El sem hitte, hogy ez lehetséges, hiszen pár napja még ki sem állhatta.