Hogy őszinte legyek, a Fűvészkertbe nem volt egyszerű a bejutás. Mire sikerült átmásznom a megfelelő kerítésen, elszakítanom a felsőmet.
Nem tudtam ennél hamarabb érkezni, viszont később sem jöhettem, mert sötétedéskor van gyülekezője a Vörösingeseknek. Ezért igyekeznem kellett, mert egyedül egy csapat fiú ellen nem volna semmi esélyem.
Amint földet értem odabent, hasra vágtam magam a hosszú fűben, és kúszni kezdtem. Nem bíztam volna a véletlenre ezt a kis látogatót, mindenképp észrevétlen akartam maradni.
Úgy éreztem magam, mint egy katona, annak ellenére hogy mennyire megvetettem az erőszakot, vagy az értelmetlen háborúskodást. Furcsa mód, valamilyen szinten még élveztem is ezt a szerepet, az izgalmat.
Ahogy haladtam előre, mintha nem csak az alattam sistergő füvet hallottam volna, hanem valami mást is. Távolabbi léptek zaját.
Óvatosan kihajoltam, hogy megnézhessem, ki is az. Félre vert a szívem, amikor megláttam a nagyobbik Pásztort, egyenesen felém közeledni.
Nem sokkal távolabb tőlem állt egy fa épület, egy kunyhó szerűség. Majdnem biztosra vettem, hogy ez lesz a fegyvertár. Viszont nem maradhattam a fűben tovább, ott azonnal észrevett volna.
Így hát kihasználva azt a pár pillanatot, amíg a Pásztor lehajolt megkötni a cipőjét, a felettem hatalmasodó diófának elkaptam az egyik ágát, s sebesen mászni kezdtem egészen a tetejéig.
Épp időben, ugyanis a fiú egészen addig a fáig sétált, amin én magam is gubbasztottam, és megtámaszkodott rajta. Egy hosszú bot volt nála, melyet a törzsnek támasztott, míg ő egy kemény, csonthéjas diót vett a kezébe, és a puszta markának szorításával szétzúzta azt.
Nagyot nyeltem és még jobban megszorítottam az ágat amibe kapaszkodtam. Halk imákat mormoltam el, nehogy megmozduljak, vagy pedig a fiú nehogy fel találjon nézni.
Azonban a Pásztorhoz csatlakozott még valaki. Kezében ő is hosszú botot tartott, amit a két vállára fektetett, és karjaival megtámaszkodott rajta, mikor vörösinges társához ért. Amaz haptákba vágta magát.
-Hamar ideértél-jegyezte meg az újonnan érkezett fiú, kinek mély és tekintélyt parancsoló hangját rögtön felismertem.
Nem lehetek ilyen szerencsétlen, hogy az idősebb Pásztor és Áts Feri is itt legyenek egyszerre a Fűvészkertben, ráadásul pont most!?
A Pásztor csak bólintott, majd abbahagyta a szalutálást.
-Mától a vörös kendő is az egyenruha része?
-Nem-csóválta meg fejét a vezér, és el is mosolyodott.-Ez csak zsákmány törékeny lánytól.
-Nem azt mondtad, hogy ne kezdjünk gyengébbekkel?
Ekkor halkan felhorkantam. Ezt pont az egyik Pásztor kérdezte? El se hinném, ha nem a saját fülemmel hallottam volna. Szívesen elmeséltem Nemecseknek, de sajnos erre semmi esélyem sem volt. Majd talán akkor, ha sikerrel jártam.
-Óh én ugyan nem bántottam. Csak elvettem tőle.
-Ő nem vett el tőled mást? Mondjuk az eszedet? Furcsa vagy.
Ekkor a vezér tekintete elkomorult, szinte már veszélyes volt, ahogy az idősebb Pásztorra nézett. Az azonnal elszégyellte magát, és ismét szalutált.
-Elnézést, uram!
-Nem akarok meghallani ilyen beszédet még egyszer!-emelte le a válláról lándzsáját, és közvetlen a Pásztor lába előtt a földbe szúrta, az arca pedig majdnem a másik fiú arcát érte.
-Mindennek megvan a maga helye, a Vörösingeseknél a tiszteletnek és a fegyelemnek!-tartott egy hosszabb szünetet.-Eredj, a gyűlés este hatkor lesz!
A Pásztor pedig bólintott, még egyszer haptákba vágta magát, aztán sietős léptekkel elindult a kijárat felé.
A vezér hosszan körbenézett, majd botját kirántotta a földből, és az üvegház felé vette az irányt. Vagyis elérkezett az én időm.
Sebesen mászni kezdtem, majd az alsó ágakat kihagyva, a földre ugrottam. Helyesebben estem. Rövid ideig még a fűben hasaltam, várva, hogy teljesen tiszta legyen a terep, vagy a fájdalom múljon el a hátamon, amire érkeztem. Végül megelégelve a várakozást felpattantam, és már rohantam is a fegyvertárba, melynek a bejáratát rövidesen meg is találtam.
Lassan kinyitottam a nyikorgós faajtót, és besurrantam a házba.
Odabent az asztalok és egyebek körül hevertek letámasztva a többi fiú botjai, labdák és egyebek. Semmi hasznosnak ítélhető tárgy, vagy netalán a Grund zászlaja.
A figyelmem megakadt azonban egy szekrényen, ami három fiókból állt. Régi és poros darab volt, de ez sem tartott vissza attól, hogy kinyissam. A kezemhez legközelebb állót ragadtam meg, és óvatosan magam felé kezdtem húzni. Pár papír, tollak, egyéb érdektelennek tűnő dolog hevert benne, na meg egy lakattal lezárt doboz. Azonnal felkeltette az érdeklődésem.
A zár leverése azonban nem valami csendes művelet, így el is határoztam, hogy megelégszem azzal, amit a doboz rejteget, és rohanok, ahogy csak tudok.
De, mint minden elképzelés, ez is szépen, meg jól hangzott, csak a zár feltörése annál is hangosabbnak bizonyult, mint vártam. Illetve, pontosítva az esetet, én magát a ládát vertem fel, egy kalapáccsal.
A fa szilánkok alatt, egy apró medál hevert, egy kereszt. Nem tűnt értékesnek, mégis nagy becsben volt tartva, szóval bizonyára fontos lehetett valakinek.
Amint visszatértem a valóságba, megragadtam a láncot, melyen a medál lógott, és sietve elindultam kifelé. Az ajtót ismét a lehető leglassabban, és halkabban próbáltam kinyitni, ám a hátam mögött óriásit csattanva csapódott be.
Ijedtem fordultam hátra, azonban a bejáratnál nem az a látvány fogadott amire számítottam.
Az ajtó nem magától csapódott be, hanem valaki meglökte méghozzá egy olyan személy, akivel nem szerettem volna szemtől szembe találkozni, mikor rájön, hogy elloptam tőle valamit.
-Hová, hová?-kérdezte összefonott karokkal, a mellkasa előtt.
-Elvitted a fiúk zászlóját.
-Nem volt nehéz. Az a Nemecsek nem tűnt olyannak, mint aki „csak úgy" vissza tudná venni tőlem.
-Szóval így megy ez nálatok? Elvesztek mindent amit tudtok a gyengébbektől? Tessék, én nem vagyok az! Eljöttem ide, hogy visszavegyem a Pál utcaiak zászlaját!
-De nincs nálad-lökte el magát a faltól, majd lassú, kimért léptekkel körbesétált engem, én pedig még jobban szorítani kezdtem a medált, amit a markomban tartottam.
-Akkor hol van?-fordultam utána.
-Oh azt nem mondom el-szórakozott velem, miközben összefogta a kezeit maga előtt.
-Rendben, akkor elveszem tőled ezt!-jelentettem ki hangosan, és felmutattam a keresztet, szorosan fogva a láncot.
-Vidd csak, legalább lesz valami, ami rám emlékeztet-vigyorodott el, engem pedig elborított a harci hév. Ennyi hű hó a semmiért!?
Idegesen elhajítottam a medált, pontosan a mellettünk lévő tóig. Egy pillanat alatt elnyelte a víz, Áts Feri pedig mintha megtorpant volna. Meg mertem volna esküdni, hogy lépni akart, hogy megállítson. Szóval blöffölt volna, és mégis fontos neki a lánc? Akkor miért a fegyvertár egyik poros fiókjában tartotta?
Félve pillantottam vissza a fiúra aki összeszorított fogakkal, és ökölbe markolt kezekkel állt velem szembe.
-Ezt nagy hiba volt.
-Az volt hiba, hogy velem húztál ujjat!
-Nem, az volt hiba, hogy ilyen csinosan öltöztél fel, mert most sajnos be kell piszkolnod magad.
-Nem-kezdtem el hevesen rázni a fejem, mert tudtam mire gondol-Én onnét ki nem szedem!
-Akkor többet nem fogod viszontlátni a kendődet.
Hosszú ideig csak farkasszemet néztem vele, és erősen gondolkodtam, hogy vajon mit kellene tennem. Végül csak komoran felmorrantam.
-Fordulj el!
Áts Feri pedig szélesen vigyorgott, és feltartott kezekkel hátat fordított nekem.
-Gyerünk kismadár, ússz!