Vörös, mint a hajnal •PUF ff.•

Gyerünk kismadár, ússz!

Hogy őszinte legyek, a Fűvészkertbe nem volt egyszerű a bejutás. Mire sikerült átmásznom a megfelelő kerítésen, elszakítanom a felsőmet.

Nem tudtam ennél hamarabb érkezni, viszont később sem jöhettem, mert sötétedéskor van gyülekezője a Vörösingeseknek. Ezért igyekeznem kellett, mert egyedül egy csapat fiú ellen nem volna semmi esélyem.

Amint földet értem odabent, hasra vágtam magam a hosszú fűben, és kúszni kezdtem. Nem bíztam volna a véletlenre ezt a kis látogatót, mindenképp észrevétlen akartam maradni.

Úgy éreztem magam, mint egy katona, annak ellenére hogy mennyire megvetettem az erőszakot, vagy az értelmetlen háborúskodást. Furcsa mód, valamilyen szinten még élveztem is ezt a szerepet, az izgalmat.

Ahogy haladtam előre, mintha nem csak az alattam sistergő füvet hallottam volna, hanem valami mást is. Távolabbi léptek zaját.

Óvatosan kihajoltam, hogy megnézhessem, ki is az. Félre vert a szívem, amikor megláttam a nagyobbik Pásztort, egyenesen felém közeledni.

Nem sokkal távolabb tőlem állt egy fa épület, egy kunyhó szerűség. Majdnem biztosra vettem, hogy ez lesz a fegyvertár. Viszont nem maradhattam a fűben tovább, ott azonnal észrevett volna.

Így hát kihasználva azt a pár pillanatot, amíg a Pásztor lehajolt megkötni a cipőjét, a felettem hatalmasodó diófának elkaptam az egyik ágát, s sebesen mászni kezdtem egészen a tetejéig.

Épp időben, ugyanis a fiú egészen addig a fáig sétált, amin én magam is gubbasztottam, és megtámaszkodott rajta. Egy hosszú bot volt nála, melyet a törzsnek támasztott, míg ő egy kemény, csonthéjas diót vett a kezébe, és a puszta markának szorításával szétzúzta azt.

Nagyot nyeltem és még jobban megszorítottam az ágat amibe kapaszkodtam. Halk imákat mormoltam el, nehogy megmozduljak, vagy pedig a fiú nehogy fel találjon nézni.

Azonban a Pásztorhoz csatlakozott még valaki. Kezében ő is hosszú botot tartott, amit a két vállára fektetett, és karjaival megtámaszkodott rajta, mikor vörösinges társához ért. Amaz haptákba vágta magát.

-Hamar ideértél-jegyezte meg az újonnan érkezett fiú, kinek mély és tekintélyt parancsoló hangját rögtön felismertem.

Nem lehetek ilyen szerencsétlen, hogy az idősebb Pásztor és Áts Feri is itt legyenek egyszerre a Fűvészkertben, ráadásul pont most!?

A Pásztor csak bólintott, majd abbahagyta a szalutálást.

-Mától a vörös kendő is az egyenruha része?

-Nem-csóválta meg fejét a vezér, és el is mosolyodott.-Ez csak zsákmány törékeny lánytól.

-Nem azt mondtad, hogy ne kezdjünk gyengébbekkel?

Ekkor halkan felhorkantam. Ezt pont az egyik Pásztor kérdezte? El se hinném, ha nem a saját fülemmel hallottam volna. Szívesen elmeséltem Nemecseknek, de sajnos erre semmi esélyem sem volt. Majd talán akkor, ha sikerrel jártam.

-Óh én ugyan nem bántottam. Csak elvettem tőle.

-Ő nem vett el tőled mást? Mondjuk az eszedet? Furcsa vagy.

Ekkor a vezér tekintete elkomorult,  szinte már veszélyes volt, ahogy az idősebb Pásztorra nézett. Az azonnal elszégyellte magát, és ismét szalutált.

-Elnézést, uram!

-Nem akarok meghallani ilyen beszédet még egyszer!-emelte le a válláról lándzsáját, és közvetlen a Pásztor lába előtt a földbe szúrta, az arca pedig majdnem a másik fiú arcát érte.