(Bella szemszöge)
A fiam, illetve az Edwarddal közös fiunk két nap múlva megnősül, és saját családot alapít. A másik fiam és Gaby pedig az első kisbabáját várja. Billy és Johanna kapcsolata pedig lassan révbe ér. Észre sem veszi az ember, és az idő csak elrepül felette. Mintha csak ma lett volna, amikor először a karjaimban tartottam az apró kisbabákat, most pedig már felnőtt férfiak, akik saját családot alapítanak, és élik tovább a saját életüket. Nem lesznek már az én kisfiaim. Családfők, és apák lesznek, én pedig már csak kispadról nézhetem őket. Miért nőttek fel ilyen gyorsan? Persze, csodálatos dolog, hogy elkezdik a saját életüket, de valahogy olyan egy kicsit, mintha rám már nem is lenne szükségük.
- Mi a baj, kedves? – simított végig Edward a karomon.
Igen, Edward. Ő mindig megért engem, de ha elmondanám, amit most érzek, akkor biztosan butaságnak tartaná, hiszen tudom, hogy nem igaz, hogy nincs már rám szükségük. Viszont az is tény, hogy most már nem kell segítenem a vadászatban, nem futnak hozzám, hogyha megsérülnek, hogy tegyek rájuk mintás ragtapaszt, vagy vigasztaljam meg őket egy kis sütivel és tejjel, hogyha valami baj van. Már nagyok, és önállóak.
- Megharagudnál, hogyha a holnapi napot a fiaimmal tölteném? Tudod ez lesz Anthony utolsó estélye agglegényként. Szeretnék még egy napot úgy lenni a fiúkkal, hogy csak az enyémek. Este pedig úgyis elmentek legénybúcsúra, és akkor csak a tieid lesznek – néztem rá boci szemekkel.
- Dehogy haragudnék – csóválta meg a fejét szerelmem.
- Akkor átszaladok hozzánk, és megbeszélem velük is a dolgot, rendben? – pattantam fel izgatottan az ágyból.
- Persze, menj csak, de ezek szerint ma még az enyém vagy – kacsintott rám.
- Igen, ma még a tiéd vagyok, és remélem, hogy nagyon romantikus terveid vannak velem, tudod az esküvők kihozzák a nőkből a szenvedélyt.
- Valóban? Ez azt jelenti, hogy a mi esküvőnk előtt nem fogok bírni veled? – villantak meg a szemei.
- A mi esküvőnk előtt külön kell töltenünk némi időt, mivel nem lehetünk együtt a nászéjszaka előtt – vigyorogtam rá.
- Úgysem tudsz nekem ellenállni – mondta határozottan.
- De tudok – mondtam makacsul.
- Hogyha a közelemben maradsz, akkor úgysem fogod bírni – mosolygott rám csibészesen.
- Ez esetben kénytelen leszek olyan helyen tölteni az utolsó napokat, ahová nem tudsz utánam jönni – mondtam gonoszan.
- Ezt nem teheted velem – fintorodott el. – Bella, hiszen mi már… nekünk már nem kell vigyázni a híredre, az ártatlanságodra.
- Hogyha nem fogsz viselkedni, akkor nem megyek hozzád, úgyhogy ehhez tartsd magad – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Fejlesztjük egy kicsit az önuralmadat.
- Azt nehéz lesz, amikor ilyen szívdöglesztő ruhákban mászkálsz – mérte végig a selyem hálóingem.
- Akkor majd beszerzek néhány Micimackós darabot, ami kellőképpen kislányos, és nem izgatja fel a fantáziádat – ajánlottam fel.
- Ami azt illeti, ez a kislányos ötlet egészen tetszik – sóhajtott fel. – Micimackós pizsama, két copf… hm.
- Perverz – vágtam hozzá egy párnát nevetve.
- Mintha neked nem indult volna be a fantáziád – kapott el hirtelen, majd maga alá fordított.
- Emmettnek igaza van, tényleg túl sok időt töltünk mostanában a szobában – kuncogtam fel.
- Bagoly mondja – forgatta meg Edward a szemeit. Majd szenvedélyesen megcsókolt, én pedig egyáltalán nem ellenkeztem.
- Edward? – mosolyogtam rá mikor elváltunk.
- Igen? – nézett rám kíváncsian.
- Mi lenne, ha kirándulnánk ma egyet, ha visszajöttem? – kérleltem.
- Mire gondolsz? – kérdezte lelkesen. Már éppen válaszoltam volna, amikor a mobil csipogni kezdett mellettem.
- Csak egy pillanat, szavad ne feledd – emeltem fel az ujjam, majd megnéztem az üzenetet.
„Szia anya,
Mit szólnál, ha a holnap délelőttöt és délutánt velünk töltenéd a Black házban? Csak mi négyen, senki más.
Anthony, Jake, Billy”
„Sziasztok,
Én is pont erre gondoltam az előbb, boldogan töltök veletek egy kis időt, úgy hogy tényleg csak mi leszünk.
Anya”
- Ki volt azt? – kérdezte Edward kíváncsian.
- A fiúk, felajánlották magukat holnapra, hogy legyünk együtt – mosolyodtam el.
- Ez remek, úgyis ez volt a terved – lelkesedett Edward is. – Akkor beszéljünk a mai terveidről, így nem kell már átmenned a srácokhoz, tehát, mit szeretnél? Ma csak az enyém leszel – mondta boldogan.
- Mondjuk vidámparkra, mozira, vagy vadregényes fürdőzésre, hegyekre, bármire – ajánlottam fel a lehetőségeket.
- Melyiket szeretnéd igazán?
- Mindegy – vágtam rá azonnal, és észre sem vettem, hogy közben rágom a szám szélét.
- Komolyan, Bella, amikor így nézel, akkor tudom, hogy konkrét terveid vannak. Szóval, mesélj, mit szeretnél? – kérdezte komolyan
- Na jó, nagyon szeretnék moziba menni. Nem is tudom, hogy mikor voltunk utoljára kettesben mozizni, de arra emlékszem, hogy nem sokat láttam a filmből – villantak meg a szemeim pajkosan.
- Oh, igen, emlékszem – vigyorodott el Edward kajánul. – Szoknya volt rajtad, ami igen veszélyesnek bizonyult egy sötét teremben.
- Szóval? Mehetünk? Két perc, és felöltözöm – pattantam fel, és a szekrényhez siettem. Majd gyorsan kivettem egy farmer ruhát, egy harisnyát, egy csizmát, és kék fehérnemű szettet.
- Ebben jössz moziba? – nyalta meg Edward a száját.
- A harisnya majd megakadályoz benne, hogy rosszalkodj, és ezúttal tényleg megnézzük a filmet – intettem szigorúan, de azért becsúsztattam egy váltás harisnyát és bugyit a táskámba.
- Láttam ám, hogy mit csináltál – karolt át hátulról szerelmem.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem kell viselkedned – koppintottam az orrára. – Rosszabb vagy, mint egy hormontúltengéses tinédzser – csóváltam meg a fejem.
- Hát tulajdonképpen az vagyok – csókolt bele a nyakamba.
- Edward, mi van veled mostanában? Nem szoktál ennyire heves, és túlfűtött lenni, mint az utóbbi időben. Na nem, mintha nem esne jól, és nem élvezném, de akkor is, valami nem stimmel – fogtam két kezem közé az arcát.
- Én csak, minél többet akarok belőled, mielőtt még el kellene költöznünk, és itt hagynom téged – szorított magához. – Sajnálom, hogyha túlságosan is rád akaszkodtam mostanság, de ez a pár év olyan kevés idő – simogatta meg a hátam.
- Tudom – fúrtam a fejem a nyakába. – Annyit leszünk annyit ezután is, amennyit csak lehet. Nem fogok eltűnni, és te sem fogsz. Boldogok leszünk együtt, és eljön még az ideje, amikor még meg is fogsz unni, hidd el, csak türelmesnek kell lennünk – fúrtam a hajába ujjaimat. – Gyere, hagyjuk ki a mozit – löktem az ágy felé.
- Nem, igazad van, hülyén viselkedem, ez tény, csak nem tudtam, hogy hogyan láncoljalak magamhoz minél jobban. Egyfolytában csak magamnak akartalak, hogy ne kelljen másokkal is megosztanom az időt, ami megadatott veled. Tudom, hogy ez az egész egy hülyeség, de nagyon is jó ötletnek tűnt, amikor végiggondoltam a helyzetünket – bújt hozzám.
- Ez nem butaság, ez igazán hízelgő, és én is nagyon szeretlek téged – csókoltam meg lágyan. – Gyere, emlékezetessé tesszük a mai napunkat. Nosztalgiázunk egy kicsit. Bebizonyítom neked, hogy az emlékeink sosem vesznek el. Te is mindig velem voltál, még akkor is, ha azt hittem, hogy már nem kellek neked.
- Mekkora hülye voltam – motyogta keserűen.
- Hiányoztál nekem, de egyáltalán nem volt rossz sorsom La Push határain belül. Sőt, szeretetben éltem, és kellettem nekik.
- Nekem is kellettél, és kellesz – nézett rám szomorúan.
- Te is kellesz nekem, de mindketten tudjuk, hogy helyesen cselekszünk – simítottam végig az arcán.
- Az eszem tudja, és felfogja, hogy mik a döntésed okai, de a szívem nem igazán hagyja, hogy az eszem irányítsa. Azt hiszem, hogy féltékeny vagyok La Push-ra – sóhajtotta elégedetlenül.
- Ezen már nem nagyon lehet változtatni, Edward, de ne rágódjunk most ezen. Bebizonyítom neked, hogy miért is leszel velem minden egyes pillanatban, és hogy hogyan is voltál velem mindig, ezalatt a fél évszázad alatt. Gyere, azonnal indulunk – fogtam kézen, és már húztam is magam után.
- Hová megyünk? – kérdezte döbbenten.
- Majd meglátod, csak gyere – mosolyogtam rá.
Majd beültettem a kocsijába, de ezúttal én foglaltam el a vezető ülést. Amint beszálltunk már indítottam is. Azonnal Port Angelesbe hajtottam, és megálltam az étterem előtt, ahová elvitt miután megmentett.
- Gyakran jártunk ide Anthonyval. Ő is imádja a gombás raviolit – simítottam végig a karján. – Van egy saját asztalunk is. Az amelyiknél mi is ültünk azon az éjszakán. Imádok ide jönni, mert mindig olyan volt, mintha te is itt lennél velünk.
- Sosem hittem volna, hogy újra az enyém leszel – mondta áhítattal.
- Nem újra, mindig. Én sosem voltam másé – mosolyogtam rá.
- Ahogy én sem – nyomott gyors csókot az ajkaimra. – Na és mitől érezted még, hogy veled vagyok? – lett kíváncsi.
- Természetesen a rétünkön, de a közös képeink nem voltak nálam – hajtottam le a fejem.
- Miért? Kidobtad őket? – szontyolodott el.
- Nem, sosem tennék olyat – ráztam meg hevesen a fejem. – A Swan házban vannak. Nem bírtam visszamenni oda, azóta – nyeltem egy nagyot. – Nem vagyok képes arra menni az erdőben, és bemenni sem tudok a házba, a képeink mind ott vannak a padló alá rejtettem őket egy fém dobozban, hogy örökké megőrizhessem, de ott is maradtak, miután Jacob befogadott.
- Menjünk el értük együtt – ajánlotta lehetőséget.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – tiltakoztam hevesen. – Jake intézett mindent a ház körül, ő hozta el a holmimat is. Nem tudok oda visszamenni – jelentettem ki határozottan. – A rétünk volt a legjobb mentsvár a rossz emlékek elől, inkább menjünk oda, ott sok szép emlékem van – indítottam újra a kocsit.
- Vissza kéne menned oda, hogy lezárd a múltad – fogta meg Edward a kezem. – Veled megyek.
- Nem akarok, még nem – mondtam makacsul. Jacob is mindig azzal jött, hogy menjek vissza, és zárjam le magamban a múltat, de nem akarom többé látni azt a helyet.
- Még nem? Édesem, ötven éve nem jártál arra, itt lenne az ideje, hogy túljuss az emlékeiden. Állj meg egy pillanatra – mondta komolyan.
- Edward, ne feszegessük ezt – sóhajtottam fel bosszúsan. Egyáltalán miért kellett felhoznom ezt a témát? Hogy lehetek ilyen hülye?
- Nem kell feszegetnünk semmit, te nem akarsz oda menni, én viszont el fogom hozni a közös képeinket, mert nekem szükségem van rájuk, én egy emlékünket sem fogom elveszíteni – mondta határozottan. – Majd a mozinál találkozunk – szállt ki a kocsiból miután megálltam. – Két óra múlva ott leszek, addig válasz filmet.
- Szállj vissza – sóhajtottam fel. Igaza van, gyáva vagyok, vissza kellett volna mennem, hogy elhozzam a közös múltunkat magamnak, még akkor is, hogyha nehéz. – Én is megyek.
- Rendben – egyezett bele azonnal. Én pedig azonnal indítottam, de nem akartam túlságosan sietni. Út közben próbáltam lelkiekben felkészülni a régmúlt látványára, és a rám törő emlékekre. Biztos, hogy ez jó ötlet? Fel sem tűnt, hogy egyre kevésbé nyomom a gázpedált, és a kocsi csak lassul és lassul. – Drágám, ne haragudj, nem kell megtenned, ha nem akarod. Majd én elhozom őket, és nemsokára találkozunk – ajánlotta csendesen.
- Nem, igazad van, tudom, és Jacobnak is igaza volt, csak gyáva voltam – nyomtam rá a pedálra egy kicsit.
- Nem, te nem vagy gyáva, kicsim. Csak fájdalmas emlékeid vannak, amiket nem szeretnél felidézni, ez teljesen érthető reakció – simított végig a karomon.
- Mindegy, hogy hogyan fogalmazol, a lényeg, hogy vissza kell mennem oda, mert már éppen itt az ideje – mondtam ellentmondást nem tűrve.
- Rendben, végig veled leszek – mondta bátorítóan.
- Tudom – mosolyodtam el halványan.
Nem telt túl sok időbe, hogy odaérjünk, sőt, túl kevés volt arra, hogy felkészüljek a látványra. A régi életem látványára, Charlie háza, ahol sokáig boldogan éltem. Az apám háza, aki nem messze a házunktól halt meg az édesanyámmal együtt, csakis miattam. Észre sem vettem, hogy milyen görcsösen szorítom a kormányt, amíg meg nem éreztem, hogy Edward próbálja lefeszegetni az ujjaimat a róla.
- Nincs semmi baj, kedves.
- A ház, teljesen lepusztult – hajtottam le a fejem. Vigyáznom kellett volna rá, hogy karban legyen tartva.
- Ha szeretnéd, akkor semmi perc alatt rendbe hozzuk – ajánlotta a lehetőséget.
- Majd meglátjuk, csak annyira más lett, mint ahogy emlékeztem rá – magyarázkodtam.
- Kiszállunk? – kérdezte szerelmem halkan.
- Igen, menjünk be – sóhajtottam, majd lenyomtam a kilincset, és kiszálltam. Edward azonnal mellettem termett és megfogta a kezem. Így sétáltunk a ház felé, de az ajtónál megint megtorpantam. – Nem lesz szép látvány, igaz? – pillantottam fel kedvesemre.
- Valószínűleg eléggé más lesz a látvány, mint amire emlékszel – bólintott rá.
- Akkor menjünk – húztam ki a hajamból két hajtűt. Majd néhány másodperc alatt kinyitottam a zárat.
- Ezt meg hol tanultad? – nézett rám döbbenten.
- Volt idő, amikor jól jött ez a képesség. Például amikor a fiúk orvosi kezelésen estek át a kórházban, és nem lett volna jó, hogyha hozzájutnak a vérmintájukhoz.
- Ez logikus – biccentett Edward.
Nagy levegőt vettem, majd benyitottam a házba. Legnagyobb megdöbbenésemre nem sokat változott. A kanapén még mindig ott volt Charlie ócska kockás plédje, és a mániákusan összegyűjtött baseball kártyái. A távirányító az asztalon a kanapé előtt, minden úgy, ahogy akkor itt hagytuk. A konyhában még mindig ott hevertek a törött tányérok, a dulakodás jelei, amikor Victoria, és barátja elkapott minket. Az emlék hatására megborzongtam, de szerelmem azonnal megnyugtatóan átölelt.
- Itt kaptak el minket – hajtottam le a fejem. – Még ma is tisztán emlékszem rá. Az emelet felől támadtak. Biztosan csak engem akartak elkapni, de itt voltak a szüleim is, így rajtuk álltak bosszút, helyettem. Így akart megbüntetni engem a veszteségéért. Nem tudtam megmenteni őket. Felajánlottam a nyakamat, egészen közel hajoltam Victoriához, de tartotta magát, jobban izgatta, hogy minél jobban fájjon, mint egy szimpla kis bosszú. Anya és apa nem értette, hogy mi folyik itt, semmi közük nem volt hozzá.
- Nem a te hibád volt – suttogta a fülembe. – Jobban kellett volna bíznom benned és vigyázni rád, de nem gondoltam, hogy visszamerészkedik még az a nő.
- Te sem vagy hibás, te engem védtél, amikor Jamest megöltétek. A sors akarta így, és ez ellen már semmit sem tudunk tenni. Inkább menjünk fel az emeletre – siettem ki a konyhából.
Néhány másodperccel később pedig már nyitottam is ki a szobám ajtaját. Tulajdonképpen ugyanúgy nézett ki, ahogy itt hagytam, csak minden poros volt, és elhanyagolt. A padlólaphoz léptem, és felpattintottam a fedelét, ahol a kincseim voltak. Kivettem a dobozt, és mosolyogva mutattam Edward felé.
- Ebben van minden emlékünk – nyitottam ki mosolyogva. Benne volt az összes fotónk, az ékszer, amit tőle kaptam, és lehet, hogy ez beteges, de néhány virágszirmot is megtartottam, amiket még a tőle kapott csokrokból szárítottam ki. – Már régóta vágytam rájuk. A kedvenc képeim vannak benne.
- Megnézhetem? – nyújtotta Edward érte a kezét.
- Hát persze – adtam a kezébe a kincseimet.
- Köszönöm – nyomott puszit a számra. Majd leült az igencsak poros takaróra. – Hm… ezt a fotót én is imádom. A bálon készítette Alice. Ez pedig a bál utáni első randink a réten, szintén Alice műve. Ez honnan van? – mutatott fel egy képet kíváncsian. A fotón mi voltunk Edward ágyán fekve csókolóztunk.
- Megkértem Alice-t, hogy készítsen rólunk egy nagyon romantikus képet, és ezt a pillanatot a választotta – sütöttem le a szemeim, és ha ember vagyok, akkor el is pirulok, ez biztos.
- Na és én miért nem kaptam egy példányt? – kérdezte kissé morcosan.
- Azért, mert nem akartalak felbosszantani, mindig azt mondtad, hogy nem szereted, amikor ilyenkor zavarnak minket, ahogy én sem, de ez a kép annyira tökéletes. Nézz csak ránk – mutattam az arcunkra, és az összefonódó testünkre. – A szerelem csak úgy árad ebből a pillanatból.
- Igen, valóban így van – sóhajtott fel Edward. – Remélem, hogy még megvan ez a filmtekercs, mert egy egész sorozatot szeretnék belőle előhívni, hogy kitapétázzam majd vele a szobámat.
- Ne beszélj butaságokat, Emmett örökké rajtad csámcsogna, ha megtennéd – kuncogtam fel.
- Emmett egy szót sem szólhat, mert neki mindig ott lesz Rose, de nekem sokkal jobb lesz, hogyha minden nap láthatlak legalább így – jelentette ki határozottan.
- Ahogy gondolod, de költséges lesz belőlem tapétát gyártani, mivel nem szabadalmaztathatod a „Bella modellt” nélkülem – csentem el a képet tőle.
- A te engedélyed nélkül eszembe sem jutna bármit is tenni – kuncogott fel, majd pedig lapozott. A következő fotón mi voltunk az egész Cullen családdal, és apámmal. Milyen boldogok voltunk. Bárcsak másképpen alakult volna. Szerettem Charlie-t, és anyát is, nagyon.
- Nézd, itt vagyunk az évzáró bálon – lapozott el gyorsan Edward.
- Fantasztikus bál volt, először táncoltam veled a saját lábamon – mosolyodtam el az emlék hatására. – Több hétig tanítottad a táncokat, de megérte – emlékeztem vissza a éjszakába nyúló táncórákra, és a hosszú beszélgetésekre.
- Hogyan emlékezhetsz mindenre az emberi életedből? – kérdezte Edward döbbenten.
- A fontos dolgokat soha nem felejti el az ember – simítottam végig az arcán, majd lágyan megcsókoltam. – Ahogy az első csókunkat sem. Életem egyik legszebb pillanata volt.
- Nekem is – szorított magához.
- Azt hiszem, hogy most már szeretnék menni – nyögtem, amikor megláttam az apámtól és anyámtól kapott ajándékot az éjjeliszekrényemen. – Túl sok minden történt itt – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére. Nem bírtam tovább itt lenni azzal a tudattal, hogy nem messze halt meg a családom.
- Voltál már náluk? A sírjuknál? – kérdezte Edward halkan miután kiléptünk a házból.
- Igen, anya és apa La Push temetőjében kaptak helyet, tiszteletbeli törzstagként. Phil is belegyezett, majd anya halála után hét évvel talált magának társat, és három gyermekük született. A legidősebbet Renee-nek keresztelték. Minden évben elmegyek a sírjukhoz azon a napon, és elmondom nekik, hogy mennyire szeretem őket, és, hogy mennyire csodálatos szülők. Készítettem nekik egy emléktáblát, és Jacob elvitte az erdőben oda, ahol meghaltak.
- Látogassuk meg őket – ölelte át Edward a vállamat.
- Igen, ez jó ötlet, biztosan eléggé elfajzott már a tábla környéke, és illett volna itt is tiszteletemet tennem.
Lassan sétáltunk a hely felé, ahol az egész életem megváltozott. A változás nem volt feltétlenül rossz, hiszen Jake boldoggá tett, ahogy csak tudod, de jónak sem tudom nevezni, hiszen elveszítettem a vérszerinti családomat, akiket semmi és senki nem pótolhat. Szörnyű volt újra látni azt a helyet, ahol megölték anyát és apát, és ahol kis híján én is meghaltam Anthonyval együtt. Egy gyönyörű sírkő hirdette, hogy itt történt, bár ezt a helyet sosem lennék képes elfelejteni. Viszont volt valami, ami megváltozott, a táblára egy kis tasak volt rögzítve, benne egy levéllel, amire csak annyi volt írva, hogy „Bells”. Edward döbbenten nézte a kis csomagot, ahogy én is. A kézírás Jacob írása volt, de hiszen ő már halott. Kíváncsian vettem fel a kis csomagot, és nyitottam ki a levelet. Eközben szerelmem tapintatosan arrébb sétált, hogy még csak véletlenül se olvashasson bele.
„Bells,
Tudod, hogy mindig is húgomként szerettelek, és ez örökké így lesz. Nem néztem jó szemmel, hogy a vérszopóval, bocs, Edwarddal vagy, de aztán végül jó dolog sült ki belőle, hiszen világra jött Anthony, aki megérdemli, hogy szép élete legyen. Ezt a levelet egy nappal Dawn halála utána írom neked. Mindketten pontosan tudjuk, hogy már nem sokáig leszek az élők sorában. Egy farkas a bevésődése nélkül magától is meghal néhány hét alatt, de én amint lehet elébe megyek az eseményeknek. Ez már így nem igazi élet a számomra, csak megkeseríteném a ti életeteket is. Viszont valamit el kell mondanom neked, amit még te sem akarsz elfogadni. Mindketten pontosan tudjuk, hogy még mindig szereted Anthony apját, és vele akarsz lenni. Bár te nem vagy farkas, de az érzéseid éppen olyan erősek felé, mint nekem Dawn felé. Hamarosan visszajönnek. Pontosan ötvenévente megjelennek itt, tehát még ebben az évben, néhány hónapon belül itt lesznek. Végy egy mély levegőt, ha újra visszatértek, pofozd fel helyettem is, de alaposan, azután pedig bocsáss meg neki, mert csak így lehetsz boldog. Öt év múlva pedig menj vele. Tudom, hogy mennyire imádod a fiúkat, és La Pusht is, de a srácok már felnőttek, és bármikor meglátogathatod őket, te viszont sosem leszel boldog, hogy örökké La Push határain belül sínylődsz. Láss világot, váltsd valóra az álmaidat, és soha ne felejtsd el, hogy a szívedre kell hallgatnod, nem az eszedre. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy a szíved szerint is a fiúkkal kell maradnod, de hidd el, hogy ők képesek lesznek talpra állni, és nem veszítitek el egymást, de te képes leszel élni tovább az életed, hogyha megint elmegy? Gondolkodj el ezen, Bells. A fiúknak pedig mondd meg, hogy szeretjük és figyeljük őket, és téged is.
Jake
Ui.: Tudtam, hogy egyszer összeszeded a bátorságodat, és visszajössz ide. Büszke vagyok rád, kislány, de most hagyd magad mögött a múltad, és foglalkozz a jövőddel.”
- Jake – suttogtam döbbenten. Tudta, mindent tudod. Hogy ismerhet engem ennyire jól, amikor még én sem ismerem magamat? Vajon hallgatnom kéne rá? De akkor itt kéne hagynom az unokáimat, és a fiamat is. Mi a jobb nekem, és mi a jobb nekik? Hogyha Edwardot látom kevesebbet, és La Push vámpírja maradok, vagy hogyha a fiaim jönnek hozzám, amikor csak tudnak, és én a másik családommal tartok, hogy valóra váltsam a régi álmaimat? Melyik a helyes döntés?
- Bella? Jól vagy? – lépett elém Edward.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Megint minden zavaros lett.
- Segíthetek? – fordította maga felé az arcomat.
- Hogyan segíthetnél, amikor még én sem tudom, hogy mit akarok? – hajtottam le a fejem.
- Van időd átgondolni mindent, kedves – ölelt át Edward. – Én mindig veled leszek, és te is velem, ahogy te is mondtad, és bizonyítottad, ennél többet nem is kívánhatnék – mondta komolyan.
Na és én? Kívánhatok többet annál, mint, ami már úgyis az enyém? Miért kell mindennek olyan bonyolultnak lennie? Lehetne csak fekete-fehér a világ, tévedtem eddig, felesleges a sok szürke átmenet. Nem, ma nem fogok gondolkodni, a problémáimat holnapra hagyom, ma csak Edward és én vagyunk. Csak Edward és én, senki, és semmi más.
- Van kedved még moziba jönni velem? – mosolyogtam rá halványan.
- Persze, de csak akkor, hogyha tényleg ezt akarod – simogatta meg az arcomat.
- Igen, ma lazítani szeretnék, majd holnap törődök a gondjaimmal, a mai nap a miénk lesz. Csak kettőnkké.
- Rendben, ahogy akarod – fogott kézen, és én elmosolyodtam. Pont, mint rég. A kocsijához vezetett, majd kinyitotta előttem az ülést és besegített. Van, ami sohasem változik. Valami viszont nagyon is sokat.