Futok, kinyílik előttem az ajtó, kiszaladok rajta, embereket lökdösők magam előtt, tovább futók, még több ajtón szaladok átt, megbámulnak a diákok, de nem érdekel, futok tovább, közben a könnyeim megállíthatatlanul folyik le az arcomon. Mire odaérek a rejtekhelyünkhöz, egy fához, a UA parkjának egyik eldugottabb részénél. Ez volt amit Hizashi, Obo és én még elsős korunkban kijelöltünk magunknak bázisnak. Összeestem és hülyén hangzik, de a fához kezdtem beszélni:
– Szinte minden nap idejöttünk tanítás után átbeszélni a napunkat, itt árultuk el egymásnak a titkainkat, osztozkodtunk fájdalmainkon és itt tettünk fogadalmat, hogy egy szép napon együtt leszünk hősök. De ez már soha nem fog megtörténni mivel Obo meghalt,– kiáltottam fel hangosan– Te volt, aki hármunkat összehozta, még most is emlékszem, ahogy Hizashivval kirángattatok az osztályból és elvitetek az Árkádba videojátékot játszani és mozit nézni. Sose feledem el, ahogy előcsalogattatok az antiszociális kis csigaházamból, hogy megismerjem az igazi világot, és neked köszönhetem, hogy igazi hősé akartam válni. Olyan hősé, aki büszkén állhat melletted. De ez már nem fog megtörténi, mert meghaltál–mondtam ki, gyenge elhaló hangon– soha többé nem akarok hős leni!
– Az nem történhet meg! – hallottam egy éles hangot.
Hátra fordultam és hírtelen megláttam Fukukadót, aki csapzottan, kisírt szemekkel ált előttem– Nem hagyom, a senpainak hőssé kel válnia, olyanná, aki emberek életét menti meg, aki képes a veszéllyel szembenézni bármilyen körülmények között, akire felnéznek az emberek és bátran kiáll a gonosztevők ellen.
Észre se vettem, de elindult a haraggal, bánattal és csalódás átitatott szóáradat.
– Mit tudsz te rólam, hogy ilyeneket állítasz rólam, még hogy olyan, akire az emberek felnéznek. Én nem vagyok olyan ember, és én nem vagyok rá képes, hogy embereket mentsek, még Obo-kunt se tudtam megmenteni, Akkor hogyan mentenék én embereket, erre nem vagyok alkalmas.
– De nem a senpai hibája, hogy Obo-senpai meghalt hisz ott se volt.– Mutatott rá ésszerűen a türkiz hajú lány a tényekre. Viszont engemet nem érdekelnek a tények, sem az ésszerűség.
– Ha ott lettem volna, akkor Obo-kun most még mindig élne és nem kéne ehhez a nyamvadt fához beszélnem.
– Ez nem igaz – hallottam meg Hizashi jellegzetes karcos hangját – nem tudtál volna segíteni. – A hang irányába fordultam, ahol megláttam a szinte holtsápadt Hizashit.
– Ezt honnan tudod biztosan? Ha ott lettem volna, akkor inaktíváltam volna a képességét.
–Nem lettél volna rá képe, ugyanis manifesztálódott képessége volt és olyan erős volt a saját képessége mellet, hogy Obo-chan még a Tájfun végső tehokáját is be kellet vetnie, de alig használt. Egy sok éve körözött bűnözőről beszélünk, aki benne volt Japán top 5 legkeresettebb bűnözői listáján. És bár Obo-chan életét vesztette, de meg tudta fékezni a bűnözőt.
– De Hizashi, én nem tudok igy tovább hős lenni, gyenge vagyok hozzá, az én képeségemmel nem tudok embereket megmenteni.
– Képes vagy rá, senpai! – érkezett az éles válasz, az eddig hallgató lánytól – A senpai lehet, hogy nem emlékszik, de már egyszer megmentette az életemet. És a senpai akkor olyat mondott, ami miatt hősé akarok válni. Azt mondta, ha gyengének érzem magam, akkor csak erősebbé kell válnom.–Hallgatott el és egy olyan mosoly terül el az arcán, ami csak szép emlékek okozhatnak– Senpai szavai elértek hozzám és változtattam, hogy erősebb legyek és sikerült bejutnom a UA-ba. Úgyhogy csak viszonzom. – Legugolt velem szemben és a szemembe nézett olyan komolysággal, amit még soha nem láttam, a mindig viccelődöző lány arcán. – A senpai képes rá, ha gyengének érzi magát, akkor csak erősebbé kel válnia, legyen olyan hős, akire Obo senpai büszke lenne.
Nem tudom, hogy hogyan csinálta, de valami megmozdult bennem... talán a reménység.
– Szerinted lehetek ilyen hős?
– Persze– vágta rá a lány
– Nem egyértelmű? – Jött a válasz Hizashitól
– Tényleg így gondolod, Hizashi?
– Emi-channak teljesen igaza van, és nálad nagyobb akarattal rendelkező embert nem ismerek. Neked van az évfolyamban az egyik legerősebb képessége, fügétlenül, hogy küzdeni nem tudsz fizikai támadás végezni vele, de ezt kompenzálod a hatalmas intelligenciáddal és stratégiáddal. Ahogy Emi-chan mondja, mindened megvan, hogy nagy hős legyél, ted büszkévé Obo-chant és válj olyan hősé akire felnéznek az emberek.
– És mi lesz, ha elbukok?
– A hősök, nem hátrálnak meg, ha elesnek. A hősök azért hősök, mert mindig felálnak és folytatják a küzdelmet, erre te is képes vagy.
– Milyen lesz? – Tettem fel a kérdést az elsősnek
Elsőnek nem értette, hogy mit kérdezek, de aztán mindentudó mosollyal válaszolt.
– Nem mondom, hogy nem fog fájni, mert iszonyatosan fog fájni, az, hogy nincs melletted, az hogy nem hallod a hangját, hogy nem nevethetsz a viccein, hogy nem mondhatod el neki a jó és rossz dolgokat. De idővel tényleg jobb lesz, gyógyulnak a sebek, ha közel engedsz magadhoz embereket, sokkal gyorsabban is helyre jöhetsz, mint ahogy azt gondolnád. Én itt leszek és szórakoztatlak.
– Kösz, nem kell.
– Látod máris jobban vagy.
– Lehet, még sok mindent át kell gondolnom, de köszi, hogy utánam jöttetek.
– Hát mire valók az idegesítő kohaiok, ha nem arra, hogy segítsenek a nehéz időkben?
Erre akaratlanul is felnevetem.
– Ne használd a képeségedet.
– Nem is használom, híd el senpai. Ez a kis nevetés csak a gyógyulás első jele.
– Na jó, túl sok volt az érzelgőség egy napra, teljesen lefárasztott és most úgy is letargiában vagyok, inkább hazamegyek. Hizshi mond meg a tanárnak, hogy haza megyek. Csak egy kicsit itt lennék... egyedűl. – mondtam, majd jelentőségteljesen rájuk néztem
– Rendben, de ne maradj túl sokáig Sho-chan. –majd az elsősre nézet – Gyere Emi-chan, hagyjuk egy kicsit gondolkodni.
– Rendben –bólintott és felált, de még visszafordult – Ha senpai beszélni akar, egy randi keretein belül majd megejthetjük.
– Még mindig nem tervezek veled semmit a jövőre nézve
– Mondogasd csak, de ne feled, egyszer még úgy fognak szólítani, hogy Miss. Aizawa – Mondta csábosnak szánt arccal és csókot lővelt felém – Na pá, sennn-pai!
– Na húzz innen!
Mikor elfele mentek még hallottam, ahogy Hizashi kérdezi, hogy mikor ismerkedtünk meg, erre az elsős azt felelte, hogy 2 éve, 6 hónapja és 11 napja. Te jó ég ez számolja a napokat? A hideg futkosott a hátamon.
A közjáték után visszafordultam a fához.
– Most mihez kezdjek, komolyan, ha már ők annyira bíznak bennem, akkor tényleg meg kellesz próbálnom... és biztos te is ezt akarnád, hogy ne adjam fel. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog, de megpróbálom, csak ezt az egyet ígérhetem meg neked, többet nem.
_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_Napjainkban–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–_–
Miután leérettségiztünk, az osztállyal úgy döntöttünk, hogy a fát, Obo emlékhelyévé avanzsáljuk, azóta, ha problémám van vagy nehézségeim vannak, esetleg egyszerűen csak beszélgetni van kedvem, kijövök ide és beszélek a fához, mintha csak itt lenne és neki beszélnék.
Most is itt vagyok, háttal nekidűlök a fának és nézem a rügyező fát.
– Szerinted alkalmas vagyok rá? Hogy szülő váljon belőlem? Egy ilyen kislány apja legyek? Tudok, majd rajta segíteni?
A kérdések után hallgatok, mintha várnám, hogy válaszolni fog hozzám, de nem hallok mást, mint a meg-meg rezzenő ágakat, ahogy a szél himbálja lelkesen. Valahogy ez mindig úgy megnyugtat, mintha Obo még mindig itt lenne.
– Igen, igen, tudom. Te biztos fejest ugranál ebbe a helyzetbe és kérdés nélkül segítenél. Rendben megpróbálok segíteni ezt a kislányon, nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy szüksége van rám ennek a kislánynak és úgy látszik, nekem is szükségem van rá.
Azzal feláltam és elindultam a kollégium felé, de még visszafordultam, hogy mondjak még valamit.
– Majd egyszer elhozom őt is, hogy bemutassam, de most már mennem kel, beszélnem kel a kislánnyal.
Majd mintha egyet értene velem, a fán meglibbenek az ágak, ahogy a kellemes szelő végigfutott a parkon. Ideje menni, remélem Eri is felkészült rá, hogy tartozzon valakihez.
Helló, ezzel befejeződött az Extra: Time Back rész. A következőkben viszatérűnk a prológus részekhez.
Ha tetszett Értékeld/Mond el véleményed!
Elhoztam még néhány, Obo, Shota, Hizashi hármas képet.
Majd még jövök, addig is, sziasztok!