Csend volt, némaság...
Mint azóta minden nap.
A fiatal nő lehunyt szemmel állt a ház előtt, az erdő felé fordította gyönyörű, ám kissé már meggyötört arcát. A levegőben lehetett érezni a tél közelgő illatát, kissé dércsípte szellő érintette halovány bőrét. Hófehér ruhába bugyolált kezeit szorosan fonta össze mellkasa előtt. Furcsán is festett a lenge, patyolat ruhában a kis tisztáson ilyen időkben. Minden olyan kék volt, de ez nem hasonlított a tengerek, óceánok hívogató, langyos kékjére. Ez más volt, hideg és magányos, pedig nem volt mindig ilyen ez a táj az apró, hófehér házacskával.
A ruha fodrai habokként formálódtak a játékos szélben. A hűvösen ringatózó, szürke fák már csak csupaszan néztek az alak felé, ezüst kezeikkel intettek neki. Búcsúztak, mint minden azon a tájon. Valaminek vége lett, így ideje volt tovább állni. De magunk mögött hagyni azokat a dolgokat, melyeket úgy szerettünk nehéz. Nehéz elengedni. A legnehezebb dolog, majdhogynem lehetetlen.
- Kisasszony! - szólította meg a törékeny nőt egy idősebb férfi hang a ház bejárata felől.
Rey lassan kinyitotta néha zöldesen csillanó, szelíd szemeit, de még nem fordult hátra. Halványan szeplőcsillagos arcából kisimított pár mogyoróbarna, táncos tincset, majd hatalmas lélegzetet vett.
- Mindjárt megyek! - szólt hangosan és arra a sok, a tornácon sorakozó dobozra gondolt. Minden szívének fontos dolog, minden emléke ócska, szakadozott dobozokba volt préselve és ez annyira bántotta. Azonban a legjobban az sértette fel érzéseit, hogy volt, amit képtelen volt innen magával vinni. Vannak dolgok, melyeket hátra kell hagynunk. Egyszerűen ilyen az élet, nem tarthatunk meg mindent, akkor mi jutna az emlékeinknek?
Rey egy pillanatra még az égbolt alját behálózó ágakra pillantott. Olyan volt ott, ahogy a múltba tekintett, akár egy fakuló szellem, kinek szíve majd meghasad, ahogy visszagondol életére. Emlékezni gyakran fáj, de meg kell tennünk ha el akarunk búcsúzni, úgy igazán, tisztelettel. A fiatal nő elmosolyodott, majd egy hideg könnyet letörölt arcáról és megindult a ház bejárata felé. Még szipogott is mikor szembesült a megpakolt kocsikkal, de már készen állt az indulásra.
Készen állt arra, hogy elmenjen.
Készen állt arra, hogy itt hagyja...
De ez a történet nem itt kezdődik, és nem is ezzel ér véget...
(Remélem tetszett ez a csekély kis bevezető, mert innentől hosszabb részek várnak rátok. Most tudom, hogy ennek a megírására van szükségem szóval remélem, nem haragszotok, ha kicsit hanyagolok másik sztorikat... BTW remélem a borító is elnyerte a tetszéseteket. :) A továbbiakban majd pedig ajánlok zsepit is előkészíteni...)