- Megcsináltad!
- Sere visszaváltoztatott minket!
- Éljen Serázsló!
- Megint önmagam lehetek!
- Köszönjük, Sere!
A légkör mondhatni gyökeresen megváltozott. Kissé értetlenül fordultam körbe, felmérve a többieket, majd lepillantottam magamra és meglepve tapasztaltam, hogy ismét az ütött-kopott szerkómban feszítettem.
- Annyira hálásak vagyunk, Sere! – érkeztek folyamatosan a köszönet áradatok, ám nekem nem igazán stimmelt a dolog, ugyanis nem csináltam az ég világon semmit.
- Köszönöm! – hálálkodott ismét valaki, én pedig szóra nyitottam a számat, hogy mentegetőzzek.
- Én nem csináltam se... - kezdtem, ám ekkor egy hús-vér tenyér tapasztotta be ajkaimat.
- Ne mondj semmit – pillantott le rám Rhett komolyan, miközben a többiek egymással örvendezve nézegették visszaváltozott külsejüket.
- De hát ez nem az én művem! – ellenkeztem, mikor elhúzta a kezét.
- Tisztában vagyok vele, de nekik nem kell tudniuk – közölte és ekkor vettem észre, hogy megint az édes kezeslábasában feszített.
- Miért? – értetlenkedtem, mivel az igazság bajnokaként nem különösebben kedveltem a hamis dicséretet és hálát.
- Mert mindannyian ellened fordultunk, pedig tényleg te tartottad fent a rendet. Hadd legyen ez a boldog befejezés – magyarázta és megeresztett egy nagyon óvatos, amolyan „bocs, hogy hisztis csontváz voltam" mosolyt. Ugyan nem kért konkrétan elnézést a viselkedésért és szavaiért, de megértettem, hogy így törlesztett.
- Szerintyem isz annyipan kénye hagynyunk – jegyezte meg a másik oldalamról Ace, majd meghökkenve pislogott néhányat és megtapogatta a száját.
- Miért vagy még mindig pösze? – tettem fel a benne is megfogalmazódott egy millió dolláros kérdést. Ace ruhája, arca és a beszéd stílusán kívül mindene visszaváltozott egykori jelmezévé, így nem igazán tudtam hova tenni, mi okból maradt meg a beszédhibája.
– Nyincsenek fokaim - állapította meg, miután kitapogatta mindeddig büszkén mutogatott szemfogainak hűlt helyét. - Miérty vatyok mék mindik pösze? – A hangja egyszerre árulkodott tanácstalanságról és némi kétségbeesettségről.
Mivel Ace kifakadása jóval hangosabbra sikerült, mint amit a nyugalom megőrzésének érdekében ajánlatos lett volna, a legtöbben elhallgattak és felénk fordultak.
- Én sem jöttem teljesen rendbe – araszolt felénk Paris feltűnően lassan, holott a jelek szerint beszédének sebessége és külseje visszaért eredeti állapotába.
- Rhett? – szakítottam el a tekintetem az immáron élő menyasszony zombi lépteiről és Rhett-re néztem. – Veled minden rendben?
Rhett maga elé tartotta kezeit, megszemlélte azokat, majd megtapogatta saját magát.
- Úgy érzem. Az arcom milyen?
- Érzelemmentes, gúnyos, kicsit tenyérbemászó, de nem jobban, mint máskor – foglaltam össze tömören, amit leolvastam a pofikájáról. Rhett egy „ezt tényleg most kell?" pillantással díjazta a leírásomat, de mégis úgy tűnt, mint akit kicsit szórakoztatott a beszólásom. Végül továbblapogatta testét, hátha megtalálja a nála fellépett hibaforrást, én pedig közben a többieket figyeltem.
- Nekem megmaradt a farkam – forgolódott körbe-körbe Szkott, pont úgy, ahogyan egy állat kergeti a farkincáját.
- Még mindig tükörtojás fejem van! – sápítozott Szelby, aki ugyan visszakapta testét és jelmezét, de az arca tojássárgájából állt.
- Ray? – kutattam gyorsan a szalonnánk után, aggódva, vajon vele mi lehetett.
- Itt vagyok – lépett ki az egyik sarokból és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nagyrészt visszaváltozott, hatalmas szalonnaruhában feszített, ám egyik keze helyén egy apró, kurta, vékony szalonna kezecske helyezkedett el.
- Megvan a bökkenő – szólalt meg mellettem Rhett és felhajtott nadrágja feltárta bal lábát, mely csupán csontokból állt.
- Oké, ez eddig vicces volt, de most már nem az – közöltem a lábát vizslatva. – Miért van mindenkin valami, ami nem lényegült vissza?
- Fogalmam sincs – ingatta a fejét Rhett. – Rajtad minden rendben? Lehet, hogy még mindig tudsz varázsolni – vetette fel, de hiába próbálkoztam, a jelek szerint én voltam az egyetlen, akinek mindene visszaváltott eredetibe.
- Ez így nagyon gáz. Ki fogja visszatenni a lábad, ha leesik? – kezdtem beparázni. – Mi van, ha megint elszabadulnak az indulatok?
Tekintetem újfent átsiklott a nappalin, felmérve azok helyzetét, akiket eddig nem volt alkalmam megszemlélni. Ethan ugyan visszakapta gyenge szellemjelmezét, miszerint csak egy lepedő takarta, melyen volt két lyuk a szemének, ám még mindig tudott repülni. Szeamusz, a cowboy külsőre egy az egyben visszaváltozott, ám a lovak iránti megszállottsága teljes mértékben megmaradt. Eli visszaszerezte testének nagy részét, ám kezeinek és lábainak végén, kézfejek és lábfejek helyett paták maradtak, mely bizonyára továbbra is meggátolta szerencsétlent a hajfonásban, arról nem is beszélve, hogy egy rózsaszín szarvacska állt ki a homlokából. A kaszásunk és a sötét lovagunk pedig harci fegyverük valóságosságát tarthatták meg, ami által őket nyilvánítottam a legveszélyesebbnek és a biztonság kedvéért a leginkább elkülönítendőbbnek. Főleg mert úgy tűnt, nem is voltak képesek elengedni a kardot meg a kaszát, konkrétan a kezükhöz nőttek. Épp a lehetséges megoldási alternatívákon filóztam, mikor megpillantottam Cam-et egy cseppet megdöbbenve forgolódni a nappali közepén.
- Cam? Nem is tudtam, hogy itt vagy! – siettem oda hozzá.
- Végig itt voltam! – magyarázta, de egészen más stílusban, mint ahogy nem sokkal korábban a hisztis tojás.
- Minek öltöztél? – mértem végig kissé tanácstalanul a jelmezét.
- Levegőnek – adta meg az egyszerű választ.
- Ó! – esett le, miért is nem vette észre senki a jelenlétét.
- Esz szívász – osztotta meg velünk gondolatait Ace.
- Mindent láttam és mindent hallottam, csak ti nem vetettek észre – magyarázta Cam egészen jól mulatva a helyzeten.
- Na, jó. Ez nekem túl sok – kezdtem elveszíteni a nyugalmamat.
Egyszerűen nem bírtam felfogni, miért történt mindez. Mi lesz, ah beüt valami baj? Most már semmit nem tudok megoldani varázslattal. Így kell maradnia a többieknek egy életen át? Ace szórakoztatóbb így, Ethan meg menő, hogy tud repülni, de nem mindenki járt ilyen jól A Visszalényegüléssel. Egy épkézláb gondolatom sem akadt, csak meredtem magam elé, egyre mélyebbre süppedve a tanácstalanságomban.
- Miau! – hallottam meg ekkor egy hangot magam mellől, mely kizökkentett. Lepillantottam a lábam melletti fekete macskára, aki hatalmas sárga szemeivel engem bámult. Nagyot nyeltem.
- ...Gaines?
Zihálva riadtam fel és ülő helyzetbe tornáztam magam az ágyamban. A tenyerem izzadt, mellkasom sűrűn emelkedett és süllyedt. Ezt a hülye álmot! Nekem aztán élénk a fantáziám. Vajon, honnan vettem ezt a sok hülyeséget?
- Losszat álmottyál? – érdeklődött egy pösze hang, mire ijedtemben ugrottam egyet az ágyamban. Tulajdonosa mellettem ült egy széken és elégedetten vigyorgott óriási szemfogaival.
Ismét felriadtam, ezúttal tényleg és mélyeket lélegezve kémleltem körbe a szobámban, de egyedül voltam, leszámítva az erkélyemen üldögélő folyamatosan nyivákoló macskát. Feltápászkodtam és kinyitottam az erkélyre vezető ajtómat, mire a cicus felmászott az ölembe.
- Hát te meg honnan kerültél ide? – érdeklődtem tőle és selymes szőrét simogatva az álmomon merengtem. Az ember simán képes azért álmodni dolgokat, mert bár alszik, hall dolgokat. Mint mikor reggel megszólal a rádió és belefonódik a belőle áradó zene vagy beszélgetés az álmunka. Valószínűleg én is pont így jártam a nyivákoló macskával és ezzel az elmebeteg álmommal. Talán lapra kellene vetnem ezt a borzalmat, hogy elszórakoztassak vele másokat. Vagy csak meg kellene kérnem Ace-t, hogy hordjon vámpír protkót...
Vége a Halloween-i különkiadásnak.
Sziasztok!
Szóval kicsit megkésve, de lezártam ezt a kis különkiadást. Remélem. hogy tetszett nektek, hogy elégedettek vagytok a befejezéssel (nem tudom, sikerült-e elég ütősre megalkotnom), viszont összességében bízom abban, hogy valamennyire sikerült enyhítenem az űrt bennetek, melyet A vonzás törvénye/szabálya hagyott. A könyvkiadással kapcsolatban egyelőre semmi hír, egy csomó kiadó nem válaszolt, aki pedig igen, az elutasított, de hát így megy ez. Köszönöm a türelmeteket és a bíztató kommenteket, nagyon jól esnek!!!