Már csak te vagy nekem

15. fejezet

Egy óra motorozás után megis érkeztünk. Bekopogtam az ajtón, ami néhány másodperc múlva nyílt is, mögötte, pedig nem más volt, mint a nagypapám.
-Szia! - köszöntünk öcsémmel egyszerre.
-Szervusztok gyerekek! - köszönt vissza. -Gyertek be! - állt félre az ajtóból. Beléptünk a házba, amiben már 2 és fél éve nem jártunk.
-Gyerekek! Csak hogy itt vagytok! - bukkant elő nagyi a konyhából.
-Nagyiii! - nyújtotta el az i betűt az öcsém, miközben bele ugrott az idős nő karjaiba.
-Szervusz Thomas! Jaj, mekkorát nőttél! - csodálkozott el boldogan nagyi. -Menj! Nagyapád szedetne neked mutatni valamit - engedte el a fiút, majd miután a két fiú eltűntek, a nagyi felém fordult. -Ha jól érzem, szeretnél valamit kérdezni.
-Hát lenne pár dolog, ami azt hiszem nem lepne meg téged - néztem a szemébe érzelem mentes arccal.
-Hallgatlak.
Bementünk a konyhába, leültünk a régi faszékekre, végül pedig belekezdtem:
-Tegnap töri órán rosszul lettem. Egyszer kinéztem az ablakon, és Dereket láttam... - itt nem tudtam folytatni, mert a nagymamám közbe vágott.
-Derek? Derek Hale-t láttad? - kérdezte.
-Igen.
-És még mit láttál? - kérdezte sürgetően.
-A tábla tele volt írva az ő nevével, majd mikor Stiles és Scott kicipeltek a teremből, a tanulók helyett Dereket, Lydia Martint, Malia Tate-t, Kira Yukimura-t és egy ismeretlen srácot láttam - hallgattam el.
-Úgy vélem, nem csak ennyi volt a történet. Kérlek folytasd! - mondta, de a kérése parancslónak hatott.
-A fiúk korházba vittek. Idő közben elájultam. Aztán amikor felketem, már a kórházban voltam. Mrs. McCall megvizsgált. Miután végzett és kiment, a táskámhoz mentem és kivettem egy tárgyat. Egy pálcát, amit otthon találtam és rajta volt egy cetli.
-Tudom miről beszélsz - vágott ismét közbe. -Rajzoltál a kezedre. Igaz?
-Igen. És utána megint rosszul lettem. Kaptam lázcsillapítót, mert belázasodtam, de nem segített. Aztán jött Derek és kifacsart a karomból valamit, aztán eltörte, vissza rakta a helyére a csontom, és most megint olyan, mint régen. Nagyi! Ez mért nem lep meg téged? - néztem rá gyanakvóan.
-Nyilván már sejtheted, hogy tudok valamit, amit te nem. Viszont csak annyit mondhatok, hogy nem vagy árnyvadász - nézett mélyen a szemembe.
-Még jó, hogy nem vagyok az! Hisz nem is léteznek természetfelettiek - nevettem el magamat kínomban. -Csak annyit mondj el, hogy mitől gyógyult meg ilyen hamar a kezem!
-Nem mondhatok semmit. Ahhoz, hogy megtudd, vissza kell menned Beacon Hills-be és várnod kell.
-Értem - álltam fel, majd elindultam a kijárat felé. Ott még vissza néztem a nagymamámra és mielőtt kiléptem volna a házból, ennyit mondtam neki:
-Vigyázzatok Thomasra!