UTÓLAGOS BEJEGYZÉSEK
1949. április 8., Elle
Eileen elkobozta a naplót. Szerencsére még túl gyenge voltam ahhoz, hogy tiltakozhassak és megakadályozzam ebben. Így, utólag, mérhetetlenül hálás vagyok neki és Cherylnek is, ha ők nincsenek, nem állnak mellettem, akkor már elvesztem volna. Drága, drága, igaz barátaim!
Még most sem tudom egészen megérteni...
A napló, amely annyira szívemhez nőtt, amely a kiutat jelentette a magányból, a megoldást ahhoz, hogy újra felvehessem Tommal a kapcsolatot, ez a páratlan emlék, ez a kincs... egy horcrux... volt!
Borzalmas és elképesztő még leírni is ezt a szót, és elképzelni, hogy Ő... hogy képes volt... feláldozni a lelkét azért, hogy célját, a vágyott halhatatlanságot elérhesse. És még ennél is borzalmasabb elképzelni a megcsonkított lelkű, valóságos Tomot... aki már nem Tom, hanem... Voldemort.
Beszéltem Cheryllel és Eileennel a továbbiakról. Eileen felkeresett egy látót, akitől megtudta, hogy a horcruxok megsemmisíthetők különlegesen erős mágikus tárgyak és varázslatok által. Barátnőim rögtön kutatásba kezdtek, hogy utánajárjanak, milyen tárgyak is ezek. De én nem szeretném a naplót megsemmisíteni, mert akkor Tom lelkének egy része is megsemmisül.
Azt szeretném, hogy a lelke újra egész és ép legyen. De vajon lehetséges-e ez?
Jártam a roxforti könyvárban is, Dippet igazgató engedélyt adott a tiltott részleg átkutatására is. Természetesen nem említettem meg neki, mi után kutatok, rögtön elkezdett volna gyanakodni, s még valamiképp Dumbledore fülébe is eljutott volna a dolog, ő pedig egyből összefüggéseket kezdene keresni Tom és a horcruxok között. Ezt nem szeretném...
S ha végül sehol nem járok sikerrel, még mindig ott van Grindelwald... Amennyire tudom, Tom kapcsolatban áll vele, és mióta tikokzatos és tisztázatlan körülmények között sikerült újra megszöknie a börtönéből... talán most is tudja, hol lehet, talán...
De még valakik eszembe jutottak, akiket esetleg mégis beavathatnék ebbe a dologba.
Az Örökösök.
A családjaik komoly mágikus hagyományokkal bírnak, esetleg akadhat közöttük valaki, aki tud valamit a lélekegyesítésről. Nekik érdekük, hogy újra együtt lehessen a Négyek Ereje.
Végül írtam is nekik, hogy szeretnék velük találkozni személyesen.
Wiglaf azonnal válaszolt egy szenvedélyes és indulatos hangvételű levélben, amelyből érződött, mennyire csalódott Tomban, s milyen mélyen érintette őt az árulása. Így fogalmazott, nem finomabban, s kifejtette, hogy ezek után nem tud bízni benne, s nem is hiszi, hogy Tom még jó útra térhet.
Kissé elszomorított a dolog. Nem maradt hát senki Tom mellett, aki segítene rajta a bajban. Senki, rajtam kívül.
Cherylék is csak miattam hajlandók foglalkozni az üggyel.
Tom pedig körbeveszi magát a hajdani Társaság tagjaival, azokkal, akik most már Halálfalóknak nevezik magukat, s akik nem az ő javát szolgálják, akiket csak az a hatalom és befolyás érdekel, amelyet az ő képességei és mágiája által elérhetnek és megkaparinthatnak.
De akkor is folytatnom kell a kutatást és megtenni mindent, hogy újra a régi legyen, mert ez az egyetlen, amely számít nekem.
Mert én még mindig nem mondtam le róla.
1949. április 15., Elle
Végül mégis eljöttek. Csodálatos, csodálatos emberek!
Pedig Tomtól semmi jót nem kaptak, és erre nem is számíthattak.
Már ez a gesztusuk is nyilvánvalóvá teszi, mennyire nagyszerűek, sőt kivételesek.
A napló Cherylnél volt. Azóta nem használtam, s ennek már idestova három hete. S mivel végre kikerültem a hatása alól, úgy-ahogy helyre is jöttem, visszatért az erőm, a mágiám, az életkedvem.
Most borzongva szemlélem a fekete füzetet, amelyet Cheryl csak kesztyűben érint, mint elátkozott tárgyat, mint egy horcruxot.
A naplót, amelyről azt hittem, a reményem, a megváltásom. A kiút a sötétségből, és kapocs, amely újra összeköthet bennünket. Egy lélektároló....
Szavakkal leírhatatlan dolog kifejezni, mit éreztem mindig, amikor újra és újra tudatosítottam, hogy Tom lelkének egy darabja van belézárva...
Most tehát mindannyian döbbenten meredtünk e tárgyra, amely olyan ártatlannak tetszett az asztalon, egy kamaszfiú iskolás jegyzeteinek a férfivá válás küszöbén...
Ám lassan eljött az ideje, hogy további szörnyű gyanúmat is megosszam ezzel a maroknyi hű és megbízható emberrel, nagylelkű és igaz baráttal, bár a szorongás fojtogatón ölelt körül, amint elképzeltem, hogy embertelenül nehéz feladatuk eztán egyenesen lehetetlennek ítélik majd.
– Ez hát ő! Gondolhattam volna! A sötétség szinte átjár, s még csak szemlélem e... dolgot! – jelentette ki mérgesen Sigurdsson, én pedig nem mertem ellenkezni vele. Már azért is hálás voltam, hogy mindazok után, ami történt, hajlandó volt az ügyünkkel foglalkozni.
– Ó igen, a hatalmas és félelmetes Voldemort nagyúr! – gúnyolódott Smith.
Most Grisha vette át a szó, miközben együttérző pillantást vetett rám.
– Mindezek ellenére... én tudom... érzem, hogy még mindig ott van benne valahol... Tom!
– Tom! – csattant fel újra Wiglaf. – Nyisd ki a szemed már végre, Grisha! Ő sosem volt Tom, hanem mindig csak... Voldemort!
Döbbenten hallgattak, egy ideig mindenki gondolkodott. Itt volt az ideje, hogy közbeszóljak.
– Pont ezért, pont mert tudom, mit tett veletek, mit vétett ellenetek, mérhetetlenül hálás vagyok, hogy eljöttetek, és még mindig nem mondtatok le róla, még mindig kész vagytok tenni... érte.
– Érte? A magam részéről csak miattad vagyok itt, Estelle! – jelentette ki újra dörgő hangon Sigurdsson. Smith bólogatott. Grisha pedig... neki lehetett a legnehezebb. S ha eddig kételyeim voltak efelől, most már pontosan tudtam, mennyire szereti őt. Összeszorult a szívem.
– Wiglaf – kezdtem újra, mire mindenki feszülten figyelt. Érezték, hogy még most jön a feketeleves. – Mindazok alapján, amit tudok róla... úgy érzem... úgy gondolom, Tomnak... további horcruxai is lehetnek...
– Merlinre, hiszen egyetlen horcrux is lehetetlen vállalkozásnak tűnik, tekintve, hogy hosszú évszázadok óta nem maradt feljegyzés arról, hogy bárki is megpróbálta volna a lélekegyesítést! – káltott fel Lazarus.
– Azóta nem, de azelőtt igenis volt rá példa, én legalábbis utánajártam, kikutattam. Volt egy boszorkány, egy bizonyos Harimella nevű, aki gyermekáldozat árán szétszakította a lelkét, majd egy szelencébe helyezte a leszakított darabot, később azonban megbánta tettét és ..... lélekegyesítésen esett át. Igaz, a lelke csak... két részre volt szakítva...
– Ez is több, mint a semmi – mondta Grisha. – És mi lett az eredmény?
Nagyot sóhajtottam. Örültem volna, ha ez a kérdés nem hangzik el.
– Igazából annak nincs jelentősége, hány részre szakadt a lélek, a ceremónia sikerességének szempontjából, igaz, Estelle? – szólt közbe Wiglaf.
– Igaz. Csak az alany szempontjából. .... visszatérve... a ceremóniát túlélte, minden dolgát elrendezte, helyre hozott mindent, amit vétett, majd... három nap múlva meghalt.
Hallgattunk. Nem akartam kényszeríteni őket, könyörögni nekik, nem beszélhettem rá őket, ehhez nem volt jogom. Ők kockáztatták a mágiájukat, áldozták rá az idejüket, fáradságukat. Egyedül nekik volt ahhoz joguk, hogy döntsenek.
Tom sorsa a kezükben volt.
Smith makacsul nézett, de várta a többiek feleletét. Grisha szólt először.
– Viszont a boszorkány nem számíthatott a Négyek Erejére, amely az egész mágikus társadalom és végeredényben az egész emberiség javát szolgálja... különösképp, hogy a Négyek egyik tagjáról van szó. Elég nagy az esélye, hogy ez az erő, ez a mágia, erre is alkalmas lehet...
– És tudni azt, melyek a további lehetséges tárgyak, és merre kell keresni őket, mert Denem biztosan nem fogja önként, mosolyogva a kezünkbe rakni őket?! Ezzel is számolni kell! – kérdezte Wiglaf, miközben kifelé bámult az ablakon.
– Számoltam ezzel! – válaszoltam neki. – És azt hiszem, tudom, mely tárgyak ezek. És azt is remélem... hogy meg is tudom szerezni őket...
Mindenki hitetlenkedve nézett rám, én azonban biztos voltam a dolgomban, és álltam a tekintetüket.
– Akkor tehát a feladatunk az, hogy eldöntsük: elvégezzük-e a szertartást? A magam részéről... benne vagyok. – mondta Wiglaf, majd a többiekre nézett.
– Én is vállalom! – mondta felszegett fejjel Grisha. Feszülten néztem Lazarust. Most minden rajta múlott.
– Hát... ha ti benne vagytok, akkor én is... de nem miatta teszem!
Odamentem hozzá, és megöleltem, bármilyen hülye arcot vágott is közben.
Sigurdsson most mindenki meglepetésére felém fordult.
– Estelle... ugye tudod, hogy elég nagy a valószínűsége... annak, hogy ő... esetleg nem éli túl... Nyilatkozz te is: akarod... ennek tudatában is? Mit mondasz, végezzük el így is a szertartást?
Nagyot nyeltem, mert most fogtam fel először, mekkora is a kockázat. Egy mérhetetlenül összetett, óriási energiákat igénylő és felszabadító varázslat, amelyet még senki nem hajtott végre, hacsak maguk a Négyek nem... és amelynek a végén... De most már nem volt más megoldás, csak ez.
– Igen. Vállalom.
1949. április, Elle
Nem mondhatnám, hogy rohamléptekkel haladok kutatásaimat illetően, amelyek arra irányulnak, hogy megtaláljuk a horcruxokat.
De azért akad némi támpont.
Itt van a napló.
És persze a családi örökség, a Peverell-gyűrű is adott, lehetőleg Tom ujján. Ami persze felvet némi nehézséget...
Az utolsó Mardekár medálja lehet, amelyet valamennyire joggal a magáénak is érezhet, amelyet előtte Merope, az anyja viselt...
Már csak az a kérdés, megszerezte-e, és nem vadászik-e máris a többi ereklyére. Az Örökösökére. A serleg, a kard és a diadém... Szinte érzem, milyen kihívást jelenthetnek a számára. Merlin irgalmazzon nekünk, ha megszerezte ezeket is! Sigurdssonék régóta kutatnak már utánuk, de nem említették, hogy bármelyik is előkerült volna.
Persze nekik nem említettem meg ez irányú gyanúim. Elég, ha én aggódom ezeken...