— Mondja, Shawn... Hogy érez ma? — kérdezte az előttem ülő, negyvenes évei végén járó, szőke hajú hölgy. Orrán szemüveg ült, amit valószínűleg csak olvasáshoz használt, mert máskor nem igazán láttam rajta. Keresztezett lábain egy füzet pihent, és olykor leírt egy-két dolgot. 3 és fél hónap telt el. Augusztus végét járjuk, és pár nap múlva kezdődik a szeptemberi hónap.
— Ma jobban. Végre a saját ágyamban aludtam, megfogadtam a tanácsát. Furcsa volt, és nem tagadom, nehéz volt az első egy óra újra ott. De utána igazán megnyugtató és békés érzet fogott el — számoltam be az élményemről.
— Ez remek! Büszke vagyok magára, Shawn. A gyerekek hogy vannak? — pillantott fel rám okuláléja mögül, apró mosollyal az arcán.
— Skylar miután elment júliusban a táborba, újra visszaszerezte kicsit önmagát. Egyre többet mosolyog, nevetgél, és élvezi a nyarat.
— Örömmel hallom. Na és Nolan?
— Ő boldog, vagyis remélem. Ezen a héten már csak egyszer sírt lefekvés előtt az anyukájáért. Haladunk... — nevettem fel keserűen, tincseim közé túrva.
— Kis lépeseknek tűnnek, de higyje, nehezebbek, mint hisszük. Jó úton halad, ez a lényeg. És beszélt vele erről, mikor sírt?
— Persze. Majdnem mindennap beszélek vele erről az egészről. Sokat kérdez, és én pedig hosszan válaszolok neki. Próbálom megértetni vele, és szerintem tudja ő is, csak az agya olykor nem szeretné ezt elfogadni — feleltem egy halk sóhaj kíséretében.
— Normális dolog. Idő. Ez kell ahhoz, hogy helyre jöjjön a dolog. És remekül halad mindennel, Shawn. Csodálatos apa! — mosolygott rám, én pedig csendesen megköszöntem. — A zenéhez való viszonyával mi újság? — nézett le a lapjára.
— Semmi. Ez a probléma. Egyszerűen nem megy. A kezembe ragadom a gitárt, és eszembe jut az összes dal, amit Róla írtam. És az ujjaim rögtön játszani akarnák az egyiket, de nem engedem nekik. Mert tudom, akkor eltörik a mécses nálam újra.
— És a menedzserével beszélt már? Múlthéten említette, hogy valamikor beszélnek majd.
— Andrew-val folyamatosan kapcsolatban vagyok, mindennap beszélünk telefonon. Csak nem a munkáról. Ő nem csak a menedzserem, hanem az egyik legjobb barátom. És a telefonálásainkban a barát szerepét tölti be, nem a munkatársét. De igen, beszéltem vele vasárnap erről. Hamarosan New Yorkba utazok, hogy a kiadóval is tárgyaljak — mondtam, kissé fészkelődve a kanapén. Nem igazán akartam erről beszéni, mert ez a téma is érzelmessé tesz.
— Szóval döntött? — húzta fel kíváncsian a szemöldökét Miranda.
— Igen — bólintottam — Visszavonulok.
— És hogy határozta el magát ilyen gyorsan? Múlthéten még azt mondta, 2 hete van arra, hogy választ adjon.
— Rengeteget gondolkodtam. Igazából végig tudtam, hogy ez lesz a döntésem, de nehéz volt kimondanom. 14 éves korom óta ez a munkám, és... És tényleg minden egyes porcikámmal szerettem ezt az egészet. Azt csináltam, ami boldoggá tett. Igaz, mikor gyerekeim lettek, kissé visszább vettem, de ugyanúgy folytattam, csak nagyobb szünetekkel. Jas betegsége miatt lemondtam a turnémat, de akkor is dolgoztam. Több termék és márka arca lettem, sok interjút adtam, és szabadidőmben elkezdtem dolgozni egy új albumon. Lassan 20 éve, hogy a zene az életem egyik legnagyobb része. A zenébe menekültem, ha boldog, szomorú, kétségbeesett, izgatott, reményveszett vagy épp reményteli voltam. Most pedig képtelen vagyok egy sort is írni. Épp annyira távol van tőlem most, mint a boldogságom. Mellesleg egyszerűen képtelen lennék azt az életet folytatni. A gyerekeimet kell nevelnem. Rájuk akarok koncentrálni 100%-osan. Nem mondom, hogy sosem fogok visszatérni a szakmába, de időre van szükségem. Sokra — mondtam határozottan, Miranda pedig csak hümmögve bólogatott, firkantva valamit a lapjára.
— Így lesz a legjobb az én véleményem szerint is — mosolyodott el kedvesen — Mára végeztünk is. Skylar holnap jön, és ahogy emlékszem, Nolan is, csak a nővére után, egy órával később — csukta be a füzetét, és felállt a székéből. Fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsan eltelt a 60 perc.
— Igen, így van. Köszönöm, Miranda. Jövőhéten találkozunk! — feleltem halvány mosollyal. Heti kétszer járok ide, ahogy a gyerekek is. A temetés után másfél héttel kezdtünk el ide járni. Először nagyon tiltakoztam ellene, de anya és Brian szinte betuszkoltak az autóba, és elhoztak, mert látták, teljesen magamba fogok roskadni, ha nem beszélem meg ezt senkivel. És teljesen igazuk volt, örülök, hogy rávettek erre. Sosem fogja azt az űrt és hiányt betölteni semmi sem, amit a feleségem hagyott maga után, de idővel talán képesek leszek megtanulni ezzel a veszteséggel együtt élni.
— Skylar, öltözz már! Hányszor mondjam még el? — kiabáltam neki a konyhából a nappaliba.
— De nincs kedvem iskolai cuccokat venni, apa!!! — válaszolta morcosan.
— 3 nap és suli. Mikor szeretnéd megvenni, szeptember végén?
— Jaj apa, de minek kellek én oda? Most nincs kedvem ehhez. Majd holnap elmegyünk — forgatta meg barna szemeit.
— Skylar... Most bemész a szobádba, átcseréled a pizsamádat valami normális ruhára, és elindulunk a Walmartba. És nem mondom el ezt még egyszer — néztem rá szigorúan, ő pedig fújtatva, de felállt végre a kanapéról.
— Nolan, te is menj, és öltözz! — szóltam a fiamnak, aki valamelyik autójával játszott a földön.
— Minek menjek én is? Még nem is vagyok iskolás!
— Mi van veletek ma? Lázadó napot tartotok? — nevettem fel kínomban..néha nagyon nehéz velük — Egyedül maradsz a házban vagy mi, drága fiam?
— Ha muszáj — rántotta meg a vállait.
— Még mindig csak 5 éves vagy, és én pedig az édesapád, szóval neked sem mondom el még egyszer, hogy menj készülődni! — Ő is csak a szemeit forgatta, és egy sóhaj kíséretében bement a szobájába.
— Na végre! — motyogtam magamban, miközben a mosogatógépbe pakoltam be az utolsó tányért, ami piszkos volt.
— Ez nagyon szép, nézd apaaa! — mondta izgatottan Sky, megpillantva a hercegnős füzeteket. A baseball sapkámat kicsit feljebb emeltem, hogy jobban láthassam a kezében lévő füzetet. Csak mosolyogva bólintottam, ő pedig berakta a kosárba. Nolan a kosár gyerekülésében ült, és onnan nézelődött. Skylar pedig most már nagy izgalommal válogatott a következő iskola évre.
— Apa, vegyünk valami csokit! Éhes vagyok! — rángatta a pólómat Nolan, amíg rá nem néztem.
— Jó, mindjárt! Még Sky választ két füzetet és tolltartót, aztán megyünk — mondtam neki apró mosollyal. Nem igazán tetszett neki a válasz, de okosabb volt annál, hogy elkezdjen hisztizni, mert a kocsiban már lekiabáltam a fejüket azért, mert sikítva hisztiztek.
— Apa, ez jó? Nem tudom, hogy belefér-e minden ceruzám majd — nézegetett Skylar egy rózsaszín tolltartót.
— Szerintem bele fog — válaszoltam neki lágyan.
— Jó, akkor ezt választom — mosolygott fel rám.
— Akkor kész vagyunk? — kérdeztem, de sokkal inkább magamtól, mint tőlük. A tenyeremben lévő papírfecnire pillantottam, gyorsan újra ellenőrizve a kosár tartalmáz, hogy mindent megveszünk-e. Megbizonyosodtam, hogy igen, így Skylar kezét megragadva tolni kezdtem egy kézzel a bevásárlókocsit. A csokis polcnál újbó vitába szálltunk mindhárman. Én mondtam nekik, hogy csak egy csokit választhatnak. Ők pedig felháborodtak, hogy ők többet akarnak.
— Otthon is van csoki! És amúgy is, Nolan meg sem etted a zöldségeket az ebédnél! Te pedig Sky hány napja nem ettél már gyümölcsöt? — néztem rájuk felváltva.
— Apa! — kezdett el suttogni Skylar, közelebb lépve hozzám.
— Igen, drágám? — sóhajtottam fel halkan.
— Az a bácsi mögöttünk...fotóz minket! — súgta, mire hátra pillantottam. Igen, valóban ott volt valaki, aki vakuval, egyáltalán nem zavartatva magát készített képeket rólunk. Megforgattam a szemeimet, nem hiszem el, hogy nem bírnak békén hagyni egy percre sem. Sosem bántam, ha odajöttek hozzám, köszöntek vagy bármi más. De amikor csak elkezdenek fotózni, mint egy állatkerti majmot, az nagyon idegesítő tud lenni.
— Menjünk a kasszához! — mondtam felsóhajtva, Skylar hátára téve az egyik kezemet, elindultunk kifelé. Miután fizettünk, én fogtam a szatyrokat, a gyerekek pedig vígan ugrándozva sétáltak előttem. Kiérve mindhármunk felvette a napszemüvegét és a kocsinkat kezdtük el keresni a parkolóban. A főbejárat felé haladva megpillantottam egy tucatnyi paparazzit. Könyörgöm, csak ezt ne! Mielőtt elmehettünk volna a másik irányba, elindultunk felénk.
— Szedjétek a lábaitokat! — mondtam a gyerekeknek.
— Miért? — kérdezte Nolan, majd mindketten megtorpantak, amikor szinte körbevettek minket a fotósok.
— Shawn, beszélne arról, hogy hogyan éli meg a gyászt?
— A gyerekek hogy vannak?
— Hallottuk, Camila Cabello és Niall Horan is meglátogatták az elmúlt két hétben. Melyik más hollywood-i sztárral tartja a kapcsolatot?
— Mikor fog új albumot kiadni? A turnét bármikor meg fogja tartani?
— Shawn, igaz, hogy máris új kedvese van? — erre a kérdésre felkaptam a fejemet és kissé letoltam a napszemüvegemet az orromról.
— Ezt honnan a faszból vette? — néztem rá értetlenül és feszülten.
— Láttunk egy hölgyet felmenni a lakására kétszer is a hét folyamán — felelte, majd újra felém tartotta a mikrofonját.
— Az a gyerekeim nyelvtanára volt, de nem mintha bármi baszott közük lenne hozzá — forgattam meg a szemeimet morogva egyet, és próbáltam siettetni a gyerekeket előre, hogy minél előbb elérjünk a kocsihoz. Mikor sikerült, Skylart és Nolant gyorsan beültettem, mondtam Skynak, hogy kösse be a testvérét is, míg én berakom a szatyrokat a csomagtartóba.
— Mr. Mendes, kérem válaszolna legalább egy kérdésünkre? — tolta újra a pofámba a mikrofonját, a szemem pedig a napszemüveg ellenére is majd megvakult már a sok vakutól.
— Nem. És ha még egy kibaszott képet készítenek, esküszöm feljelentem magukat a gecibe! A feleségem meghalt 3 hónapja és maguk komolyan képesek letámadni engem úgy, hogy a gyerekeim is itt vannak? Biztos vagyok benne, hogy legalább egyikük szülő. Milyen lenne, ha a gyerekeik arcába nyomnának 10 kamerát és követnék őket a boltból kifelé? Undorítóak egytől-egyig! — Idegesen trappoltam ezután a kocsiajtóhoz, és erősen becsaptam, mikor beültem.