Elég valakiben egyszer csalódni, és utána soha többet nem tudsz hozzá viszonyulni úgy, mint régen.
Csalódás: Fájó érzést kiváltó eset, amikor egy személy a hitében téved. Olyan eset, amikor nem úgy lett, ahogy egy személy elgondolta vagy várta. A hit, remény szertefoszlása.
Ez a dolog amit érzek. Csalódtam olyanban, akiben nem kellet volna. Toddal éltem az életem nagy részében. Ő volt a támaszom aki segített a nehéz időkben, és ő volt a váll, melyen kisírhattam magam. Támogatott mikor kellett, és jó irányba terelt mikor egyenest mentem a falnak. Jó döntéseket hozott akkor is, ha azt nem gondoltam annak. Sokszor vesztem össze vele, de utólag mindig én voltam aki bocsánatot kért. Ő csak jót akart nekem. Szépen lassan vesztettem el magam körül mindenkit. Egyedül maradtam egy olyannal, akivel nem tudom, hogy hogyan állunk.
Brandonról beszélek jelen esetben. Mellettem volt az utóbbi időkben, és habár a gimnáziumi éveim megrontója volt, most mégis hatalmas támaszom. Habár nem bízom benne annyira mint régen őszintén mondom a szemébe a kritikát, vagy esetleg a problémám. Brandon jó ember lett. A hibája megváltoztatta őt.
Brandon és Tod a gimnázium kilencedik osztályában ismerkedtek meg. Egy osztályba jártak, majd együtt mentek tovább az egyetemre. Tényleg jó barátok voltak, és Brandon nem egyszer fordult meg nálunk is. Talán ő volt az egyedüli aki nem ítélte el Todot amiatt, hogy egyedül "neveli" a húgát. Ez volt a baj Tod barátaival. A társasággal nem volt gond, de gonoszak voltak és a családunkat a szájára vették. Ő nem. Sőt, ő inkább becsülte ezt Todban. Mindig felajánlotta, hogy segít bármiben, pénz, étel, de valahogy Tod visszautasította. Maga akarta kezelni a helyzetet amit tökéletesen csinált.
És hiába táplálok csalódottságot és mérhetetlen nagy dühöt Tod iránt mégis hálás vagyok neki. Ő neki köszönhetem azt, aki ma vagyok. Hiába hagyott most el, hiába ment el a személlyel, aki felé csak rossz emlékeket táplálok, nem tudok rá haragudni. Ő a bátyám és akár kútba is ugornék érte.
-Ez mi volt? -kérdezte Brandon miközben sokkoltan nézte a bejárati ajtót amin nem olyan rég Tod, Paula és az apám ment ki. A könnyeim megállíthatatlanul folytak és én hagytam, hogy lecsepegjenek Brandon kezére ami most már a hasamon pihent.
-Az, hogy át lettem baszva. Az volt. -sziszegtem a fogaim közt de én se vettem le a szemem a nyílás záróról. Szinte már fortyogtam mérgemben. És hiába is tagadnám, csalódott is voltam.
-Mit csinálsz, Tod? -bambult el Brandon miközben beszélt. Hiába mondta nekem a szavait mégis a bátyám felé intézte.
-Oltári nagy káoszt. De nem baj, Brandon. Ez számítható volt. -legyintettem amolyan "nem érdekel" stílusban, de a szavaim nem voltak igazak. Utolsó dolgom lett volna azt hinni, hogy Tod elmegy. Engem itt hagyva. Kizárva az ő tökéletes életéből.
Valljuk be. Todnak az élet remek lapokat osztott. Ami rám nem mondható el. Tod csoki barna, puha fürtjeiért és aranybarna szemeiért az egész gimnázium oda volt. Illedelmes és kedves lélek volt, e mellett empatikus és lojális. Tényleg nála jobb embert nem is ismerhetnék. Megtalálta elsőre a szerelmét, ellentétben velem. Nekem ez nem jött össze. És hiába habzsoltam a szerelmet a gimnáziumi években, egyik sem volt olyan, amilyennek én elképzeltem. Most is ugyanaz a barátnője és szerintem eddig egyszer sem veszekedtek a gyerekes dolgot leszámítva. Ez rám úgy szint nem volt igaz. Akár melyik párkapcsolatba léptem, mindig volt olyan veszekedés ami a végét jelentette az egész játéknak. Tod élete maga volt a megtestesült tökéletesség. Az apja szerette őt, dicsérte, és a tenyerébe hordozta. Ez velem másként volt. Szidott, elhordott mindennek, vert, leszólt. Talán Tod volt aki nem akarta ezt. Mindig is nyugodt életre vágyott. És talán ez az egy közös volt bennünk.
-Ő a bátyád. Támogatnod kéne. -közölte Brandon mire az állam a padlót súrolta.
-Támogatnom kellene azt az embert aki a gyermekkorom megrontója volt? Akit egyszer sem mondhattam igazi apának mert folyton megvert? És most elveszi tőlem a bátyámat aki igent is mond pedig tudja, hogy utálom azt az embert?! -akadtam ki teljesen mire Brandon keze fel-le kezdett járni a hátamon. A nyugtató hatást elérte, ugyanis a szívverésem kezdett normálisba alakulni.
-A bátyád pontosan tudja mit csinált és tisztában azzal, hogy te nem kedveled az apád. De attól még ő marad az apád. -nem tudtam hova akar kilyukadni. Apa rossz ember. És az is marad, amin nem tud változtatni semmilyen rokoni kapcsolat.
-Nem értem mit akarsz. -ráncoltam össze a szemöldököm mire Brandon felsóhajtott.
-Ő az apád. Minden hibája ellenére az apád, és az is fog maradni. Magadat kínzod azzal, hogy nem tisztázod a dolgokat. Makacs vagy mert azt hiszed ezzel akkora fájdalmat okozol neki mint ő neked anno. De nem. Azzal okoznál igazán nagy fájdalmat ha oda mennél, és szépen egytől-egyig elmondanál mindent. Hogy mit éreztél, és mit hallottál. Tod ezt csinálja. Miattad. Mert szeret téged, mindennél és mindenkinél jobban. -Brandon szavai akár mennyire is fájtak igazak voltak. Kiszálltam az öléből és az ajtóhoz siettem, igaz, hogy Brandon ruhájában voltam de nem érdekelt. Haza akartam menni. Brandon is rögtön jött. És hiába is próbálta tagadni, féltett engem.
-Haza megyünk és a szemébe köpök mindent aztán vissza jövünk és matt részegre iszom magam. -vázoltam fel a mai terveim mire Brandon szemöldöke felszaladt de aztán vissza állt az eredeti helyére. Féloldalasan elmosolyodott mire rögtön tudtam. Van egy megszólalása.
-Úgy akarod, hogy végződjön mint este? -súgta a fülembe mire halványan elmosolyodtam de nem mondtam semmit.
Hamar a házunkhoz értünk. Amióta apa elment semmit sem változott. Világos zöld falai tökéletesen illettek a fehér ablakaihoz és a szürke tetőhöz. A teraszon ugyanúgy zöldelnek a virágok, hiszen március van. Felsétáltunk a lépcsőn, Brandon illedelmesen kinyitotta az ajtót majd a derekamnál fogva bevezetett. Mindig is úriember volt. Azt mondta egyik nő sem érdemli meg a tiszteletlenséget.
-Sziasztok! -álltam meg a nappali bejáratánál. Paula és Tod ott ült a kanapén, amíg apa velük szembe állt és magyarázott.
-Már csak te hiányoztál. -véste szinte már fekete szemeit belém apa.
-Bocs, hogy haza jöttem. -válaszoltam flegmán mire apa elfintorodott.
-Menj innen, ilyen hangerő nekem nem megengedett. -húzta fel az állát mire a szemébe röhögtem.
-Beállítasz 6 év után, miután foltosra vertél, és ezután nekem parancsolgatsz? Hol élsz, ember? -tártam ki a karom mosolyogva. Habár tudtam, hogy nagyon provokáló amit csinálok mégis tettem rá még egy lapáttal. -Húzz el te.
-Azért mentem el, mert miattad halt meg a feleségem! -üvöltött rám de hiába martak belém a szavai, mégis megmaradt a hidegvérem.
-Nem, a feleséged azért halt meg mert foglalkozott a lányával, ellentétben veled. -feleltem higgadtan, mégis belül meghaltam az idegességtől.
-De ez a te hibád volt! -érvelt maga mellett mire felnevettem. Az évek alatt rájöttem, ez nem az én hibám volt.
-Ha úgy vesszük a te hibád is volt. Anya akkor végezte el a jogsit, semmi tapasztalata nem volt, ez szintén ellentmond neked, hiszen neked már fiatal korod óta van vagy volt. Elmehettél volna te is azért a kibaszott fagyasztott pizzáért, de te nem, neked Tod maradt az első. -hangom már nem csengett nyugodtan és kezdtem kimenni a sodromból de még mindig farkas szemet néztem vele.
-Mert te egy hiba voltál! -üvöltött rám, de a mondata nem illett bele az előbbi beszédünkbe.
-De mégis élek most. És ha nem akarsz akkor is a lányod maradok. Gondolj bele az én helyzetembe. Alig szeretnek. Anya meghalt, te utálsz. Nekem csak Tod, Paula és Brandon van. -kérlelően néztem rá de látszott, hogy nem érti a szavaim.
-Tod se lesz neked mert elmegyünk. Felneveli a gyerekét és itt hagyja a húgát. -és talán ez volt a legfájdalmasabb mondat az egészben. Amikor a múltammal dobált nem fájt. De most itt vagyunk a jelenben.
-Tod te elmész? -kaptam a tekintetem a bátyámra, a szívem eszeveszettül kalimpált és valami fájt legbelül. Fájt, hogy a bátyám itt hagy.
-Nem akarlak itt hagyni, Kim. Mindennél jobban szeretlek téged, de ez egy gyerek. -magyarázott, de ez nem az a meggyőző magyarázat volt. Menteni próbálta a menthetetlent.
-Ez áll az utadba Tod? -röhögtem fel. -Hát ennyit ért 20 év? 20 évig hazudtad ezt, hogy mellettem maradsz? Hogy a világ legeslegjobb bátyjává válsz? Hogy soha a kurva életben nem lesz neked más az első csak én? Mivé váltál Tod? Ki ül előttem? Hol van, Tod? -néztem kőrbe de a könnyeim már patakokban folytak. -Te voltál aki megvédett apától. Miért tetted? -kérdeztem csendesen. Az ajkaim megremegtek és elöntött a pánik.
-Ígérem, hogy mindig jövö...-kezdett bele de én félbeszakítottam.
-Ne menekülj az igazság elől, Tod. Valld be, hogy nem akartál te se velem lenni. Mentél volna el a picsába apával. Ugye? A szemembe hazudtál mikor elment. -sírtam fel újra az emlékekre. Brandon hátulról átölelt de én eltoltam magamtól.
-Igen. -sütötte le a szemeit de bennem megtört valami. -De... -kezdett bele de én nem hagytam.
-Nincs de, Tod. 6 teljes évig etetted belém a hazugságot. Minden óvó mondatod olyan hihető volt mint semmi más. Tiszta szívből szerettelek. Te voltál az egyetlen biztos pont az életembe. Meghalni is képes lettem volna érted, kérdés nélkül. -magyaráztam. A levegőt hevesen kapkodtam, már köhögni kezdtem a hadarástól. -Megmentettél Paultól, túl segítettél mikor Brandon átbaszott. A Rogeres dolgon áthaladtunk. Ketten. Te és Én. Nem tudlak megérteni Tod. Mi történt veled? -ingattam a fejem. A házban csend lett. Paula csak a szőnyeget bámulta, Brandon engem fürkészett. Tod arcáról pedig folytak le a könnyek de nem szakította meg a szemkontaktust.
-Megszerettelek, Kim. -mondta alig halhatóan pár perc múlva.
-Ha igazán szeretnél akkor nem mennél el. -ráztam meg a fejemet.
-Ne mond ezt, Kim. -állt fel a kanapéról. -Egyetemista vagy. Egyedül is menni fog. Nem kellek ide én már. -mosolyodott el biztatóan de még mindig sírt.
-Hogy menne nélküled minden rendben, Tod? -kérdeztem. Hangom már keményen és eltökélten csengett. -Te voltál a mindenem. Az én támaszom. Ki lesz velem ezután? Mit ér a szerelem, ha te nem vagy itt? Kinek fogok sírni, ha Brandon szakít velem? Kinek fogom kibeszélni az élet nagy dolgait? Kihez fordulok majd segítségért ha senkim sem lesz? -bombáztam kérdésekkel de ő csak szótlanul állt. Lassan elindult felém de én hátráltam. Eljátszotta az esélyeim.
-Meg kell értened, Kim. -állt meg előttem.
-Neked kell megértened engem, Tod! A kibaszott életbe is szerettelek. Feltétel nélkül bíztam benned. De te. -kezdtem el sírni újra. -De te eldobtál, mint egy rongyot. Visszajött apa és már mész vele. Ki volt itt neked 6 éven át? Ki? Én voltam itt neked. Mindig. És ez fordítva is ment. Hol szakadt meg ez a lánc? -kérdeztem és letöröltem a könnyeit a hüvelyk ujjammal. -Ne sírj már, Tod. Ezt te basztad el. -ráztam meg a fejem és hátat fordítottam annak, akit a legjobban szerettem.
Sziasztok!
Újabb résszel érkeztem nektek. Nagyon megszeretném köszönni a 7800 olvasót. Hamarosan közelítünk a 10000-hez ami óriási szám. Hamarosan következő rész. Puszi addig is nektek!