— Biztos, hogy nem jössz? Anya nagyon szeretne már látni — mondom Jasnek a hálószobánk ajtajában állva.
— Fáradt vagyok, szóval kihagyom ezt az ebédet — mosolya halvány és gyenge volt. Akárcsak ő maga.
— És biztos ne maradjak itthon veled? Szólok apának, ő majd elviszi a gyerekeket hozzájuk, én pedig maradok veled — ajánlottam fel a másik lehetőséget, de ő csak a fejét rázta.
— Szívem, megleszek egyedül. Menj, már hónapok óta nem voltál a szüleidnél!
— De akkor sem akarlak egyedül hagyni.. — csóváltam a fejemet sóhajtva.
— Ha bármi van, hívlak, te pedig fél óra alatt itt vagy. Na induljatok! A gyerekeknek rakj be váltóruhát, mert tuti kimennek a kertbe játszani, és piszkosak lesznek.
— Sietünk. És tényleg hívj rögtön, ha baj van! — egy lágy puszit nyomtam a homlokára, ő pedig elmosolyodott. Kimentem a gyerekekhez, akik már indulásra készen ültek a nappaliban, és épp a tévét nézték.
— Skylar, ahhoz a szoknyához még hideg van! Két hete sincs még tavasz. Menj, és vegyél fel egy nadrágot! — pillantottam a kislányunkra, aki erre összehúzta a szemöldökét.
— Apaaa, de olyan jó idő van!
— Kincsem, alig van 15 fok. Hidd el, hogy fázni fogsz. Szóval nyomás öltözni! — Duzzogva, de elindult a szobája felé. Én addig bepakoltam egy hátizsákba mindkettőjüknek váltóruhát, ahogy Jasmine mondta. A gyerekek gyorsan bementek elköszönni az anyjuktól, én pedig addig felvettem a cipőmet.
— Papa, papa, kimegyünk játszani? — kérdezte mosolyogva Skylar apát. Lepillantott a 6, hamarosan már 7 éves unokájára, és akaratlanul görbült felfelé ajka. A nagyszülői szeretetnél algiha van szebb és tisztább dolog a világon. Bólintott egyet, majd ő, Sky és Nolan már el is tűntek.
Anyával kettesben maradtunk. Egy jó ideig egyikünk sem szólalt meg. Csendben szürcsölgettük az általa készített gyümölcsteát, miközben én a szintén az ő keze által kreált vajas-mentás teasüteményeket tömtem magamba. Túl finomak voltak ahhoz, hogy ott hagyjam őket.
— Hogy van Jasmine? — Törte meg a hosszas némaságot. Felpillantottam rá, lenyelve az utolsó falatot, ami a számban volt.
— Csak fáradt volt, emiatt nem jött.
— De úgy alapjában, hogy van? Őszintén. — Anya szemei szinte a lelkemig hatoltak, mintha minden egyes kis titkomat tudná. Igazából majdnem mindent tud is, hisz ő az az ember, akivel a legkönnyebb beszélgetnem.
— Nem jól, anya... — válaszoltam halkan — Mintha napról-napra gyengébb lenne.
— Tudja már azt, amit az orvos mondott neked? — Válasz gyanánt csak megráztam a fejemet.
— Nem hiszem, hogy elmondta volna neki még. Én is nemrég tudtam meg csak. Azt mondta még egy eredményre várnak, mielőtt ezt vele is tudatná. Gondolom, még nem érkezett meg.
— És te hogy érzed magad? — Sosem fogom megérteni, hogy édesanyám miért nem a pszichológusi pályát választotta az ingatlanügynökség helyett. Oly módon képes beszélni az emberekkel, hogy hihetetlen. Nyugodt, kedves, és jól tudja rögtön, hogy mi is a baj, majd lassan, kérdésenként közelebb halad a probléma gyökeréhez.
— Próbálok erős maradni. Hiszek Jasmineben. Muszáj hinnem. Csodák vannak, anya. Sokan felépülnek a rákból! — Inkább magamat győzködtem minden alkalommal erről, és ez hallatszott is a kétségbeesett hangvételemen.
— Persze, ez így van, kincsem. Ne add fel! — egy apró mosolyt eresztett velem, a karomat megsimítva.
— Mi lesz, ha tényleg meg fog történni? — A szemeim könnyekkelt teltek meg, és úgy néztem anyára, mintha gyerek lennék, és azt akarnám, hogy megnyugtasson.
— Bármi is történjen, tudd, én, apád és Aaliyah mindig itt leszünk neked. És ha bekövetkezik, akkor erősnek kell lenned, szívem! Itt vannak a gyerekeitek, akiknek szükségük lesz az édesapjukra. Nem tudlak egy ilyen dologra felkészíteni, de nem is lehet erre. Csak bízzunk a csodákban!
— Anya, én tényleg nem tudnék nélküle létezni! Minden gondolatom körülötte forog már 11 éve. Mellette kelek, mellette fekszek, és nem tudom elképzelni, hogy ez egyik napról a másikra megváltozzon. — Kezeimbe temettem az arcomat, és próbáltam összeszedni magamat, hogy ne sírjak. Anya csak a hátamat simogatta, és édes szavakkal próbált vígasztalni.
— Holnap átmegyek hozzátok, és beszélek Jasminenal. Szüksége van most valakire, akivel őszintén beszélhet erről. Mert sem veled, sem az anyjával nem tud beszélni erről, mert tudja, nektek okoz ez legnagyobb fájdalmat, ha úgy lesz.
— Köszönöm anya, te vagy a legjobb! — pillantottam fel rá egy apró mosollyal.
— Mamaaa, apaaa!! Kaphatok gumicukit? — Ekkor nyílt a hátsóajtó, és Nolan rohant be ugrándozva. Az ő boldogságát látva nekem is egy picit jobb kedvem lett.
— Persze, gyere, a konyhában keresünk — mosolyodott el anya, majd megfogva az unokája kezét, lassan tipegni kezdtek a konyha irányába.
— Ne add neki oda az egész csomagot, mert képes fél perc alatt betömni, aztán este fájni fog a hasa! — szóltam anya után, aki csak nevetve bólintott egyet. Kimentem a kertbe, ahol apa és Skylar volt. Épp hintáztak, jobban mondva Sky hintázott, apa pedig lökte, közben pedig felhőtlen kacajok hagytak el mindkettejük száját. Mosolyogva figyeltem őket, miközben leültem a kerti bútor kanapéjára. A gyerekeim boldogsága bármikor felvidított, mindegy volt, mennyire voltam szarul. Egy apró kacaj hallatán máris jobb kedvem lett. Nem tudom, hogy képesek erre, de nem is lényeges addig, amíg ez így van.
— Lassan szerintem indulnunk kéne — mondtam a szüleimnek fél óra múlva.
— Ráértek — pillantott rám anya egy gyengéd mosollyal — De ha menni szeretnél Jas miatt, nyugodtan.
— Skylarnek meg kell csinálnia a házifeladatát holnapra, mert pénteken nem volt hajlandó.
— Ki csinál pénteken házit, apa? — meredt rám a kislányom.
— Ha akkor megcsináltad volna, most nem kéne — néztem rá, mire ő csak a szemeit forgatta. — Na indulás! Így is dugó lesz hazafelé — pattantam fel ülőhelyzetemből, majd az előszoba felé indultam. Sky felvette a cipőjét és dzsekijét egyedül, de Nolannek segítenem kellett.
— Vigyázzatok hazafelé! És puszilom Jasminet, majd felhívom holnap — mondta mosolyogva anya, én pedig bólintottam.
— Adjatok egy puszit a mamának és a papának, utána menjünk — simítottam végig a gyerekeim hátán, akik odatipegtek a szüleimhez, és elköszöntek tőlük. Én is adtam egy ölelést nekik, majd végre elindultunk.
Mikor hazaértünk, Jasminet a nappaliban találtuk. A tv-t nézte, és egy bögre tea volt a kezében. Mikor meghallotta, hogy beléptünk a lakásba, mosolyogva felénk fordult, a gyerekek pedig lerohamozták.
— Anya, képzeld, Manny papával virágmagokat ültettünk! Azt mondta nem sokára ki fög nőni a földből, és nagyon szép lesz! — mesélte izgatottan a kislányunk, miközben leült a kanapéra ő is.
— Ez szuper, kincsem. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat! — tűrt egy apró tincset a füle mögé.
— Éhes vagyok! Apa, adsz kaját? — nézett rám Nolan.
— Fiam, alig pár órája ebédeltél — nevettem fel, miközben felvettem a karjaim közé.
— De én akkor is éhes vagyok — rántotta meg a vállait.
— Jó, akkor keresünk neked valamit a konyhába. Skylar, te pedig állj neki a házidnak!
— Apa, csak most értünk haza! Nem várhatok egy kicsit? — sóhajtott, és láttam rajta, hogy pár perc, és hisztizni fog.
— Nem. Gyerünk nagylány, tudod, ez a kötelességed!
— De nincs kedvem! — mondta nyűgösen, és Jasmine vállára döntötte a fejét. Mielőtt bele kezdhettem volna az újabb prédikálásomba, Jas szólalt meg.
— Menj, kicsim, és csináld meg! Gyorsan kész leszel vele, utána nézheted a tévét, játszhatsz, vagy azt csinálhatod, amihez kedved van. Okos vagy, neked az a pár feladat semmiség — mondta halkan, hangjából pedig áradt a kedvesség és a szeretet. Csodák csodáján, Skylar aprót bólintott, majd felállt, és bement a szobájába. A feleségemre néztem egy hatalmas mosollyal. Mindig is csodáltam, mennyire jól tud hatni az emberekre, és a gyerekeinkre pláne. Még én akár hosszú perceken keresztül próbáltam rávenni őket, hogy csinálják meg azt, amire kérem őket, Jasminenek csak kedvesen meg kellett szólalnia, és máris a dolgukra siettek. Csodálatos anya, és elmondhatatlanul büszke vagyok rá.
— Apa! — bökdöste az arcomat Nolan, én pedig visszatértem a gondolataim mélyéből, és elindultam vele a konyhába. Felszeleteltem neki egy almát, és odaadtam neki egy műanyag tányéron. Ennyi elég lesz neki, amíg nincs kész a vacsora.
— Menj a nappaliba anyához, jó? — mosolyogtam rá, ő pedig egy almaszeletet rágcsálva elbattyogott. Mivel Jasmine teljesen ki van szakadva az erejéből, rám marad a főzés, mosás, vasalás, és minden egyéb. De ez nem teher, mert ha ennyivel is könnyebbé tehetem a feleségem életét, akár kétszer ennyi dolgot megcsinálok. Nem mondom, hogy nem nehéz, de a muszáj nagy úr. Profinak se vagyok mondható, mert mindenben segít Jasmine és anya, akik instrukciókat adnak. Jó, igazából anya a takarítás nagy részét elintézi nekem hét közben, mikor átjön, így csak a vasalás és a főzés marad rám. Igazából főzni sem tudok, még mindig pocsék szakács vagyok, így a gyerekek vacsorája is Mac and Cheese lesz, amihez tényleg semmi tudomány nem kell.
— Kész a vacsi, szóval szólj a nővérednek, aztán kézmosás, és kajcsi — mondtam egy óra múlva Nolannek, aki a képernyőn játszódó mesére szentelte a figyelmet. Pár perc múlva felpattant, és tette, amire kértem.
— Na mi van, te mester séf? — nevetett fel lágyan Jasmine, miközben leültem mellé. Magamhoz húztam, ő pedig a mellkasomra tette a fejét és hozzámbújt.
— Nem ér kinevetni! 20 évesen tanultam meg rántottát készíteni, csoda, hogy képes vagyok bármi is összedobni — nevettem fel én is.
— Ügyes vagy, tényleg. És köszönöm! Ez az én feladatom lenne — mondta halkan, hangján érezhető volt, hogy jókedve gyorsan tovaszállt.
— Jasmine, szívem, erről már ezerszer prédikáltam neked... — sóhajtottam fel a hátán végigsimítva.
— Jelentem, hogy kész a házifeladatom! Na hol a vacsi? — jelent meg Skylar az öccsével az oldalán.
— Mossatok kezet, addig kiszedem — bólintva indultak a dolgukra, én pedig felálltam a kanapéról. — És te nem szeretnél enni? — pillantottam Jasminere, de rögvest a fejét rázta — Szívem, megint napok óta nem eszel!
— Egy órával ezelőtt hánytam ki a reggelire megevett szendvicsemet. Semmi étvágyam nincs.
— Ez így nagyon nem lesz jó — csóválltam a fejemet sóhajtva.
— Soványabb aligha lehetnék már — nevetett fel keserűen — Holnap megyek az eredményeimért, és kiderül, hogy javult-e az állapotom. — Ezt meghallva hatalmasat nyeltem. Hisz én ezt már tudtam. De ő még nem. Dr. Barosso azt mondta, hogy az eredmények, amikről nekem beszélt, nem 100%-osak, ezért nem mondta el Jasminenek. Viszont a holnap kiderülendőek teljesen biztosak. Holnap megtudja ő is, én is, és a családunk is, hogy van-e reménye a felépülésre a feleségemnek.