Mindannyian megesszük a hazugságot ha éhes a szívünk.
-Vigyázz majd magadra Szívem. -simítottam meg anya a fejem tetejét. Arca kicsit ráncos volt, barna haja mint mindig a vállára omlott. Kerek arcából sütött a szomorúság. Ujján ott díszelgett a karkötő amit én fontam neki óvodás koromban anyák napjára.
-Hova mész anya? -kérdeztem és elkaptam a kezét. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét. Kezdett elkapni a félelem ami minden emberben jelentkezik mikor az anyja komolyan gondol mindent.
-Meghalni. -jelentette ki komolyan. Körbe néztem kamerák után, hogy mégis hol van kamera, mert ez csak egy vicc. -Egy jobb világba Kicsim. -simította meg újra a fejem mire legördült az első könnycseppem.
-Ne menj el anya. -remegtek meg az ajkaim és húztam magamhoz. -Senki sem fog nekem maradni. -öleltem a karját magamhoz de ő lehámozta magáról és szoros ölelésben részesített.
-Lesznek az életedben olyan emberek akik csak látszólag tűnnek hosszú távúnak. És lesznek akik ritkán szeretnek de akkor rendesen. Higgy magadban Kim, te egy szerethető lány vagy. Tele élettel és boldogsággal. Akárki csak rád néz boldog lesz. -magyarázta miközben a hátamat simogatta. Szorosan öleltem magamhoz mintha sosem akarnám elengedni.
-Ki marad velem anya? -suttogtam. Az arcomról folytak le a könnyek amik anya fehér blúzán állapodtak meg.
-Itt lesz Tod. Meg majd a jövő beli párod. Szeretni fognak. -tolt el magától és letörölte a könnyeimet.
-Tod? Ő apa kedvence. -jelentettem ki értetlenül mire anya szélesen elmosolyodott.
-A lehet. De Todnak te vagy a kedvence. -simított újra a kezem majd az ajtó felé sietett.
-Anya! -szóltam újra már zokogva. Ő csak mosolyogva megfordult. -Vigyázni fogsz rám? -kérdeztem tőle. Ajkaim rezegtek akár a kocsonya és a hangom is nem egyszer megcsuklott.
-Én fogok vigyázni rád. De sokkal jobban fog majd a barátod. -kacsintott és a keze már a fehér ajtó kilincsén pihent.
-Paul? -kérdeztem értetlenül mire megrázta a fejét. -Akkor?
-A rendes barátod. Aki minden hibáddal fog szeretni. Akit minden hibája ellenére ugyanúgy fogsz szeretni. És hidd el. Ő minden porcikájával szeretni fog téged. -magyarázta és kilépett a ajtón. Körül néztem a szobába. Minden képről eltűnt. A fal mellet csak Tod és Brandon állt.
-Anya! -éreztem ahogyan lerogyok a földre és a könnyeim ismét megerednek.
-Kim! Kelj már fel! -rázta meg valaki a vállam. Kinyitottam a szemeimet és Brandon aggódó tekintetével találtam szembe magam. Felnéztem az éjjeli szekrényen lévő órára ami lassacskán hajnali kettőt mutatott. -Cicám kérlek szólalj már meg. -simította meg az arcomat. Nem bírtam megszólalni. A torkomon egy hang se jött ki. A szemeimet újra ellepték a könnyek és hangos zokogásba kezdtem. Amilyen szorosan csak tudtam magamhoz öleltem. Vágytam a közelségére, védelmező ölelésére, illatára. Szükségem volt rá.
-Nem megy.... -ráztam meg a fejemet mint egy hülye. -Semmi sem megy. -ráztam meg újra mire Brandon eltolt magától. Hamar felkapott az ölébe és úgy vitt le egészen a nappaliig.
-Na mesélj. -ült le a kanapéra úgy, hogy én még mindig az ölébe voltam. Két apró kezem meztelen mellkasán állapodott meg, így éreztem egyenletlen szívverését. -Rosszat álmodtál? -kérdezte mire elemelte a derekamról a kezét és beletúrt kissé elaludt barna fürtjeibe, majd visszahelyezte a derekamra.
-Igen. -suttogtam és eszembe jutottak az előbb látott képek. -Meghalt. -suttogtam újra és éreztem ahogyan kósza könnyek telítik be az arcom.
-Hé, ne sírj. -puszilta le a könnycseppjeim. -Vége van már. -nyugtatott. És tényleg, étcsokoládé szemei nyugodtságra utaltak.
-De az ő életének is vége van már, Brandon. Miattam. -suttogtam az utolsó szót.
-Miért is te lennél a hibás? Balesete volt. -ráncolta össze tökéletes szemöldökét.
-Miattam! Én akartam mindenképpen pizzát enni és ő meg elment és venni akart nekem egy fagyasztottat de nem jött vissza. -a szám újra legörbült de nem akartam sírni. Erősnek akartam látszódni.
-Akkor sem a te hibád. -vigasztalt. -De ne sírj. Nem áll jól.
-Erősnek próbálok tűnni. -suttogtam de egy kósza könnycsepp így is lefolyt.
-A sírás nem a gyengeség jele. Az azt jelenti, hogy vannak érzéseid amivel semmi baj sincs. -húzott magához közel és mint egy kisbabát megölelt.
-Srácok? Mi a fészkes fene van itt hajnali kettőkor? -hallottunk meg egy kómás hangot ami nem máshoz mint a bátyámhoz kötődött. Még az este folyamán átjött, ugyanis félt otthon. Nem meglepő. Felkaptam Tod hangjára a fejemet de nem kellett volna. Az a póló volt rajta amit tőlem és anyától kapott. A képen ő volt középen anyával pózolt míg én mellettük tartottam a kamerát. Alá meg a falirat volt írva ami mindig erőt adott neki. A legjobb bátyó és a legjobb fiú. A képet látva újra elbőgtem magam és Brandonhoz bújtam.
-Kim? -jött közelebb Tod.
-Haver, vedd le a pólód. -szólalt meg helyettem Brandon.
-Ne itt töltsd ki a perverz vágyaidat hanem mond el, hogy mi a fasz van. -mordult rá a testvérem de a végére mégis elröhögte magát.
-A pólód a baja te fasz. -szólt vissza Brandon kicsit hangosabban.
-Istenem. -motyogta Tod majd levette a pólóját. Habár Todnak is bőven megvoltak a kockái, sokkal véznább volt mint Brandon.
-Anya a baj Tod. -suttogtam mire felém kapta a fejét.
-Szállj már le anyáról! Már rég meghalt. Én is sajnálom de lépj tovább. -nem értettem Tod hirtelen felindulását.
-Te nem érzed át azt amit én Tod. Te egy másfél évvel tovább lehettél vele. -szólaltam fel most én. Hangomból sütött, hogy most már kezdek dühös lenni.
-És mikor apa elment? Akkor nem sírtál egy percig sem! -üvöltött már rám.
-Mert apának te voltál a jó gyerek Tod, magasról szart rám. Nem is akart engem, mert szerinte egy hiba voltam. Anya volt aki igazán szeretett! És téged is! Megmondta a hibáidat de te önfejé módon nem fogadtad el a kritikát! -üvöltöttem most már én is. Fájtak Tod szavai hiszen ő volt az aki mindig támogatott.
-De apa legalább dolgozott értünk! -felelte már rák vörös arccal. -Anya meg csak otthon üldögélt! -üvöltött már ő is.
-Egy igazi apa itt maradt volna a két gyerekével ha a felesége életét veszti! És egy igazi apa mind két gyerekét szereti. -az utolsó mondatot már suttogtam. Nem akartam Toddal összeveszni. Ha valakivel vele nem akartam.
-Anya nem szeretett engem! Számára te voltál a pici hercegnő! -kiabált rám mire belenéztem már perzselő arany barna szemébe. Feldúlt volt de mélyén lehetett látni a bánatot amit anya halála iránt táplál.
-Pont anya volt aki mind a kettőnket nagyon szeretett. Én a pici hercegnő és te a pici herceg. És most menj el. -vetettem rá egy utolsó pillantást és újra Brandon vállába fúrtam a fejem.
-Minden rendben lesz. Idegesek lettetek. -nyugtatott Brandon de nem segített. Feldúlt voltam. Hiányzott minden. Anya, a családom.
-De semmi sem lesz rendben. -ráztam a fejem.
-De rendben lesz. -simította hatalmas kezét a vállamra.
-Megígéred? -emeltem fel a fejem, hogy szemébe nézhessek.
-Megígérem. -mosolyodott el és lágyan megcsókolt, amit rögtön viszonoztam.
Miért hazudsz Brandon?
Sziasztok!
Habár ebben a részben nagyon semmi sem történt azért az az utolsó mondat eléggé árulkodó. Ezt a részt azért terveztem, hogy betekintsünk a testvérpár gyerek korába, illetve szülői hátterére. Másfelől köszönöm a lassan 5000 olvasót. hihetetlen, hogy már ennyien vagyunk és egyre egyre többen leszünk. Annyira hálás vagyok nektek, hogy a rossz napjaimban is örömmel tölt el, hogy valaki szavazott vagy néha kommentelt. A következő részig is puszi nektek!