Az ékszerdobozra emlékeztető, dohos helyiségnek minden ablakát, székét és szekrényét úgy keretezte az arany és a cirádás fafaragás, akár egy híres olajfestményt. Az általában felhős kert felől érkező csekély napfény is alig bírt beférkőzni a nehéz függönyökkel takart ablakokon keresztül, így az ember arra szorult, hogy reggeltől estig egy gyertya pislákoló fényében görnyedezzen. A nagyherceg máris hiányolta otthona légies belmagasságait és nyitott tereit, melyeknek vajszín köveiről visszaverődnek a Nap sugarai. A félfalakat, melyektől minden belső tér szabadabbnak hat, és a kerthelyiségeket elválasztó rácsokat, amik mögött felsejlenek a túloldal titkai. Talán még a homoktenger is hiányzott neki egy kissé, mivel jóval szívesebben közlekedett lóháton, mint hajón.
Egy remegő tollhegy lebegett az iratok felett, ahogy az asztalnál görnyedő nagyherceg tekintete tizedjére is végigfutott a levélben álló katonás sorokon. Az éjkék betűket határozott, karakán tollvonásokkal vetették papírra: a tus széles hegye vastag, férfias hurkokat hagyott maga után, vonaluk mentén csak egy nagyon figyelmes szemlélő szúrhatta volna ki a merev kezek bizonytalanságát. Ez azonban nem volt elég jó, hiszen Ishqandar herceg édesapja igen figyelmes szemlélő volt, főként, ha a fia keze munkájában kellett kivetnivalót találni. Márpedig a shaq előtt gyengeséget mutatni a legutolsó dolog, ami a száműzött hercegnek jelen pillanatban szándékában állt volna.
– Drága Édesapám! – tátogta el némán a levél első szavait, majd ismét elhallgatott. Szemöldökei méltatlankodva összetalálkoztak, majd lesütötte szemeit, és elégedetlen fújtatással vetette el a piszkozatot. Egy újabb vastag, érdes papírlapot vett maga elé, melynek sarkába Új-Vestmar királyságának vízjelét nyomatták.
Ismét a tintába mártotta a tollát, és más betűket vetett a papírra, majd kiegyenesedett, hogy ezt is megszemlélje:
– Tisztelt Uram! – szólt az első sor, és ha a betűknek kunkoribb karjuk lett volna, talán még szalutálnak is.
Nagyjából két perc önemésztés után Ishqandar fogcsikorgatva nyúlt a következő lapért – az utolsó lapért. Az íróasztalán még soha nem látott rendetlenségben hevertek szanaszéjjel a félig vagy teljes egészében megírt, de végül elvetett piszkozatok, tele mondatokkal, amelyeket minimum háromféleképpen lehetett volna olvasni és félreértelmezni, ha valaki – pontosabban az édesapja – nagyon akarta. Vagy ha valaki már három órája újra meg újra átfutja és túlelemzi őket, ahogyan a nagyherceg tette ezen a gyönyörű, napfényes délutánon.
– Tekintetes Császári Őméltósága! – húzta végig a papíron a betűket, majd felemelte tolla hegyét, és feszülten meredt saját keze írására. Nem, ez sem lesz jó... Így csak az a gerinctelen bátyja címezne egy levelet. Egyáltalán hogyan köszönne el? Alázatos szolgájaként? Nem, a császár azt hinné, hogy pitizik a kegyelméért, és csak még inkább megundorodna tőle. De ha az érvelését nem hallgatja meg, talán a kérlelésére válaszolna. Talán mégis jó lenne mutatni egy kis tiszteletet. Talán...
A nagyherceg annyira elmerült a mentális sakkozásában, hogy észre sem vette, amint az éjfekete tinta a toll adagolócsatornájába folyik, és egyre növekvő gyöngyszemként gyűlik össze a hegyben.
A papírlapra fröccsenő paca halk koppanására aztán felocsúdott őrlődéséből, és úgy tűnik, ez volt számára az utolsó csepp – szó szerint. Tekintetes Császári Őpacája láttán Ishqandart egyszerre elfutotta az epe, és felmordulva olyan széles mozdulatot tett a kezével, hogy nem csak egy köteg papírt, de az asztalán álló, Lady Godivia szobrához ötvözött tintatartókat is magával söpörte.
A nagyherceg zihálva dőlt hátra székében, és megbabonázva figyelte, ahogy az éjfekete tinta egyre terjed, akár a kátrány. Belepi az íróasztalt, beleivódik Ishrah bontatlan levelébe, és az asztal pereméről a földre csorog.
Bár mára megmenekült a levélírástól, Ishqandar kezei még akkor is remegtek, amikor a folyosón állomásozó két őr berontott az iroda ajtaján, minden bizonnyal a kiszűrődő hangzavar hallatára.
– Ishqandar herceg! – kiáltotta az egyik, szinte már valós aggodalommal a hangjában. – Jól van, Felség?
Felség bosszús tekintetet lövellt a világ felé, és kiszámított mozdulatokkal felkelt a székéből, kitérve az asztal széle felé folydogáló tinta útjából.
– Hívjátok az irodámba Jhidrát! – vetette oda az őröknek nyersen, miközben leporolta az egyenruháját, majd valamivel visszafogottabban hozzátette: – Meg valakit, aki feltakarítja ezt.
Az őrök hajlongtak egy sort, majd masírozva elhagyták az irodát, hogy kíséretet biztosíthassanak a szokásosnál kicsivel korábban beidézett Lady Jhidra számára.
***
Jhidra nem igazán vesztegette az idejét: amint a palotaőrök elkísérték a hercegnőt édesapja betegágyához, ő maga is útra kelt. Lady Gemmától eltérően őt csak egy testőr kísérte, ki maga is shakh származású volt, s inkább dísz szerepét töltötte be Jhidra oldalán, mintsem valódi védelmezőét. A melegebb birodalomból érkező harcosok természetesen mind kitűnő kiképzést kaptak, azonban ezen a téren maga a társalkodónő sem panaszkodhatott. Sietős léptekkel hagyta el a szalon környékét, fennhangon átkozva az elefántcsontszín ruhakölteményt, mely minden lépését fenemód akadályozta.
– A nagyherceg már várja, hölgyem – engedte meg magának a megjegyzést az őr shakh nyelven, mire Jhidra válasza csupán tulajdon nyelvének ideges csattanása volt. Nagyon is jól tudta, hogy megérkezett a herceg, ahogy azt is, hogy már várja őt. Az utasítást még azelőtt megkapta, hogy részt vett volna azon a felettébb bájos teadélutánon.
Az udvarban mindenki úgy ismerte az idegen származású hölgyet, mint Lady Gemma társalkodónőjét, s leendő királynéi udvartartásának legújabb nemeskisasszonyát. Hűsége azonban elsősorban saját országához kötötte – jobban is, mint ahogy azt a devoni hercegnő gondolta volna. Jhidra már azokban a hónapokban is jelentéseket tett Ishqandar hercegnek, mikor az még Shakhiában volt, éppen ezért nem sok minden lephette meg a férfit, mikor az egy hónappal ezelőtt a vestmari udvarba érkezett, hogy elvegye menyasszonyát. Jhidra nem csak a hercegnő, de a herceg felkészítésével is egyaránt törődött, s csupán az őt a vestmariakhoz fűző puszta ellenszenvéből eredően nem érezte emiatt kellemetlenül magát. Az igazság az volt, hogy megkedvelte a hercegnőt ebben a pár hónapban, de hercege első parancsára bármikor ugrott volna – még ha egy napon ez azt is jelentette volna, hogy el kell árulnia úrnőjét.
Mire a Lady és az őrök a széles erkélyre értek, a nagyherceg már egy jó ideje szemlélte az alatta elterülő kertet, valamint a távolban magasodó Óvárost. A megrögzött katona még a ráerőszakolt vestmari viseletben is olyan mereven állt, mintha cöveket nyelt volna. Bizony, a száműzött hercegnek büszkesége minden utolsó morzsájára szüksége volt, ha át akarta vészelni az aznap esti összejövetelt, ahová hivatalos volt mindenki, aki csak számított Vestmarban és azon túl. A legszurtosabb cselédtől kezdve a leggazdagabb uraságig mind az apja bábjának nézték őt, és egyelőre jobb is volt így – de ez nem jelentette azt, hogy nem fájt Ishqandar becsületének a „Lord" előtag.
Amint a közeledő léptek zajai megállapodtak mögötte, tudta, hogy a hölgy kísérői a szokáshoz híven formális bemutatásba fognak kezdeni. Hagyománytisztelő ember lévén ezt rendszerint meghallgatta, de ezúttal még azelőtt félbeszakította az őrt, hogy az az első szó végére érhetett volna. Ma nem volt türelme a formaságokhoz, így még csak ahhoz sem vette a fáradságot, hogy a katonák felé forduljon, és háta mögött összekulcsolt kezeit is csak egy elbocsátó intés erejéig szabadította ki egymásból. A félbeszakított őr megütközve próbált érzelmeket kiolvasni a herceg tarkójából, majd társával beleegyező pillantást váltott, és a kíséret egy tisztelgést követően az irodán keresztül távozott. Az udvar kezdett hozzászokni a herceg illékony hangulatához, de egyelőre még senki sem igazodott ki rajta jobban, mint a nagyhercegnő túlképzett társalkodónője, Jhidra.
Miután a katonák léptei elhaltak, Andar végre oldalra fordította fejét, hogy szintén fejhajtással üdvözölje a nőt. Már abban az ünnepi egyenruhában feszített, amelyet az estély folyamán kell majd viselnie.
– Remélem, megbocsátod, hogy a szokásos renden kívül hívattalak ide – szabadkozott higgadtan, és maga is az idegennek tetsző kert felé tekintett. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért hívatott Jhidra után oly' sürgősen, de az előbbi kirohanása után jelentős könnyebbséget hozott számára egy ismerős arc jelenléte. Nem állt szándékában tanácsadóihoz fordulni, akik minden adandó lehetőségnél megpróbálták zsinóron rángatni, Ishrah-nak pedig abban a félelemben nem írhatta meg valós gondolatait, hogy levélváltásaikat valaki lehallgatja. A párbaj óta ellenségek vették körül, akárhová is ment, így a palotában Jhidrán kívül nem bízhatott meg senkiben.
– Felség – üdvözölte a nő fejhajtással, s nem vesztegette olyasmikre a lélegzetét, minthogy megkérdezze, Őfelsége hogyan utazott, vagy éppen miképp érzi magát. Tekintete azért végigfutott a trónörökösön, lehetséges sérülések, esetleg a kimerültség jelei után kutatva, majd Andar jobb oldalára lépve ő maga is megközelítette a míves kőkorlátot. Hosszan körülnézett, és kis híján belesajdult a szíve a sok zöldbe és vakító kékbe, ami visszanézett rá otthona meleg színei helyett.
– Látni kívántál. Gondolom, legújabb vendégeink felől érdeklődnél. – Kérdőn félrebiccentette a fejét. – Ma érkeztek, kora délután, a hajójuk a kikötőben áll. Elkísértem a hercegnőt Lord Vernonnal való találkozójára a kisebbik szalonba, ahogy az elvárt. – Mert ugyan magától részt nem vett volna ilyesmin. A kémkedés néha szörnyű teherrel járt, de Jhidra nem lett volna ilyen jó benne, ha nem tesz meg mindent a siker érdekében.
– Helyes – bólintott a herceg minderre. – Úgy látom, a feleségem kedvel téged. Hallgat rád. –Célzott pillantást vetett a nőre. – Ez maradjon is így.
Ahhoz képest, hogy Lady Gemma volt a kulcsa a trónhoz, Ishqandar nem tudott túl sokat a hercegnőről, az pedig talán még annál is kevesebbet tudott róla. Bár Jhidra minden tudnivalót átadott számára érdekházastársáról, ezek többnyire felszínes információk voltak, olyan dolgok, amilyenekről a társalkodónőjével cseveg az ember. Ellenben úgy tűnt, a shakh nő könnyen átlát másokon, és látszólag jól kezeli a hercegnőt. Ez enyhítette kissé a szorongást, amit a precíz tervbe iktatott hatalmas kérdőjel – Gemma – jelenléte okozott Ishqandar számára.
– Mi a véleményed Vernonról? – tért a tárgyra kurtán, miközben a láthatárt kémlelte. Az ég alja kezdett vörösbe borulni, ami egy kissé az otthonára emlékeztette, és ugyanakkor eszébe juttatta az aznapi estélyt is. Ez a gondolat egyáltalán nem hozta lázba.
– Nem tetszenek nekem. – Jhidra összepréselte ajkait, szája sarkában mosoly kezdődött volna. Szinte hallja édesapja feddő hangját, amint azt válaszolja neki: „Édes lányom, hát neked senki sem tetszik!" Szívesen hazament volna átölelni szülőjét, de a két birodalom közt feszülő helyzet nem kedvezett holmi honvágytól fűtött leányálmoknak.
– Lady Gemma természetesen végtelen jóindulattal és barátsággal fogadta a mágust. – Szemöldökét kétkedve felvonta. Megvolt a véleménye úrnője viselkedéséről, amit máshol persze nem hangoztatott volna, azonban a hercegében megbízott. Annak hitvese néha túl naiv volt, és ez Jhidra szemében nem éppen számított előnyös uralkodói vonásnak. – Nem tudom, mennyire hisz abban, hogy a király meggyógyítható, de Vernonban van a legnagyobb bizodalma. A berlath-i nekem leginkább egy félnótásnak tűnik. Túl fiatal, szakadt palástban érkezik a nagyhercegnő színe elé, és ha az a mágusbotja nincs nála, még a szél is elfújja. – Elbiggyesztette az ajkát. – Kétlem, hogy olyan tapasztalt lenne. A mestersége irányába intézett pár kérdésem azonban mesteri módon hárította el. Ebben kétségkívül tehetséges fickó. Néha már túl sima a nyelve. – Jhidra visszagondolt behízelgő mosolyára, és kis híja volt, hogy tikkelni kezdjen a szeme.
– Szóval jól bánik a szavakkal – mormolta a herceg maga elé megsemmisítő pillantással; mandulavágású szemei úgy szűkültek össze, mintha döfni akarna velük. Jhidra leírása igencsak emlékeztette egy bizonyos valakire. – A legrosszabb fajta.
– A testőre a másik fele. Sir Gresham. Elmondásuk szerint Vernon távoli rokona, de mintha nem igazán volna tudomásuk róla, miképp viselkedjenek a királyi családtag jelenlétében.
Jhidra arcára visszatért a már a szalonban látott kanárimosoly, ahogy kisebbfajta élvezettel Andar arcára pillantott. – Őszintén kíváncsi lennék egy olyan szituációra, amelyben veled kerülnek szembe, Felség.
– Remélem, erre a találkozásra nem kerül sor – felelte a férfi sótlanul az ötletre, amely szemmel láthatóan igencsak szórakoztatta Jhidrát. Azok alapján, amiket hallott Vernonról, nem tartotta elég nagyra ahhoz, hogy egyáltalán figyelemre méltassa. – Ne aggódj: a te idődet sem rabolja már sokáig ez a sok udvaribolond.
A nő költői kérdéseire a nagyhercegnek sem voltak válaszai, és egyébként sem volt az a típus, aki a kifogásokat kereste volna: ha cselekedni kellett, sosem habozott. Már a vestmari palotában is arról híresült el, hogy nem félt az erőforrásait a teljes mértékig kihasználni. Mellette az udvar minden tagjának bőven akadt munkája, pont úgy, ahogy neki is.
A nő ujjai nyugodtan pihentek meg a hűvös kerítésen, s egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon a hosszú évek alatt, míg ez a kastély állt, hányan vetették le magukat ezekből a szédítő magasságokból. Ő maga is kipróbált volna ilyesmit, ha nem jelentene azonnali halált. Akármilyen rossz is volt néha, Jhidra szeretett élni. Jó volt hasznosnak érezni magát, és tudni, hogy valaki számít is arra, hogy hasznos legyen, bár voltak olyan pillanatok is, mikor egyáltalán nem érezte annak magát.
– Nem is igazán tudom. – Hirtelen rántotta meg a vállát, amitől bonyolult fonatokba szedett éjsötét haja válláról a hátára omlott. Ezek a lehetetlen frizurák újabb hátulütői voltak a vestmari viseletnek, a nagyszoknyák mellett. – Valami nincsen rendben velük, de fogalmam sincs, mi. Talán csak zavarban voltak? Aggódnak a királyukért? Félnek az eljövendőtől?
– Bízom az ítélőképességedben, Jhidra. Ha te indokoltnak látod, akkor érdemes volna kivizsgálásnak alávetni Lord Vernont, még a mai nap folyamán – fogalmazta meg a parancsot. – Feltételezem, nem fogsz visszavágyódni a bálterembe, ha a vacsora alatt dolgod akad a kikötőben?
– Természetesen, Felség – biccentett a nő, s egy elégedett mosoly is az arcára költözött a másik feltételezése hallatán. Ami azt illeti, felettébb megnyugtató volt számára a tudat, hogy nem kell végigülnie azt a borzalmasan unalmasnak ígérkező vacsorát, ahol sótlan, perverz öregembereket, és halfejű nemesasszonyokat kellene szórakoztatnia. A hercegnő társalkodónőjeként pontosan tudta, mennyire fontos személyek ülnek majd körülötte, és ugyanilyen jól vissza tudta volna mondani az összes illetlen történetet a hercegnek, amelyet Gemma rábízott. A lényeges információkat továbbította természetesen, a hercegnő meséinek nagyja azonban leginkább a shakh hölgy szórakoztatásának célját szolgálta; a szórakozás pedig olyasféle program volt, ami nem élvezett halaszthatatlan prioritást Ishqandar sűrű programtábláján.
A nagyherceg mellesleg egyáltalán nem értett az emberekhez, és bár nem érzett különösebb késztetést az ismerkedésre, egy kissé mégis szúrta a szemét az az egydimenziós személyiség, mellyel az egész vestmari udvar rendelkezni látszott. Annak ellenére, hogy az ország a háború és a rendszerváltás kellős közepén áll, az udvaroncok legnagyobb aggodalma még mindig az, hogy milyen színű rojtokat varrassanak a ruháikra. Úgy tűnt, ebben bizonyos mértékig Gemma is bűnös, aki szemmel láthatóan elég naiv ahhoz, hogy valódi romantikát várjon az érdekházasságától. Egy része bizonyára tisztában volt a gondolat abszurditásával, de mégis lehetett benne egy lányos vágy az igaz szerelem iránt, amit Ishqandar nem tudott átérezni. Majd levetkőzi – ahogy a legtöbb nő, akiket előbb-utóbb kiábrándít valaki. Gemma esetében talán épp Ishqandar, a férfi, akivel mostantól fogva kénytelen lesz egy egész életet leélni.
Hiába voltak már hitvesek több, mint egy hónapja, mégis aznap délelőtt volt az első alkalom, hogy a herceg időt kerített a feleségére, és elhívta egy közös programra. Ishqandar olykor még a közös vacsorákon sem jelent meg, sőt, előfordult, hogy a hálószobában is csak reggelre tűnt fel. Ez volt az első alkalom az elsietett esküvő óta, hogy egy-két udvarias szónál többet áldozott Lady Gemmára, és ezt is főként azért, mert Jhidrát aggasztani kezdte a nagyhercegnő egyre vékonyodó csuklója.
A társalkodónő régóta ismerte már a herceget, s bár azt nem merte volna kijelenteni, hogy a viszonyuk baráti, mégis sokkal jobban ismerte őt, mint sokan mások – a devoni udvarban pedig kétségkívül a legjobban. A férfi kőből kifaragott arcvonásai nem sokat árultak el ugyan, de Jhidra az évek során megtanult a legapróbb rezdüléseiből is olvasni, amiket aztán értékes információkként tárolt el magában. Úgy ítélte, beszámolója alapján a herceg könnyedén saját véleményt alkotott – látszólag ő is pont annyira volt elragadtatva a vendégektől, mint Jhidra, így meg sem lepte őt a parancs, ami minden habozás nélkül hagyta el az egyébként szófukar ajkakat.
– Mellesleg igazad volt – jelentette ki hirtelen Ishqandar, amikor Jhidra már épp elköszönt volna. – Lady Gemmát egészen felvillanyozta, amikor megkérdeztem, hogy volna-e kedve vásárolni velem a városban. A fülbevalójához hasonlítottam a szemét, ahogy mondtad – biztosította Jhidrát, akitől a tanácsot kapta. A társalkodónő állítása szerint egy nőt úgy lehet boldoggá tenni, ha valami részletet dicsérünk meg rajta, és valami olyan bókkal állunk elő, amit nem hall minden nap. Nem elég, ha vetünk rá egy futó pillantást, és csinosnak hívjuk – az ilyen udvariasságból odavetett bókokról ordít, hogy nem gondoljuk őket olyan komolyan; hogy üresek. Ellenben ha egy kisebb dolgot veszünk észre és erre mondunk valami szépet, úgy fog tűnni, mintha figyelmesek volnánk, vagy mi.
Ishqandar személy szerint nem igazán látta a különbséget a részletes bók, a hasonlattal egybekötött bók és a „csinos vagy"-bók között, ellenben igenis fel tudta fogni, a hercegnő miért örült a kocsikázásnak jobban, mint számtalan más ajándékának, amelyek egy-egy rövid levél társaságában hetente fogadták a hercegnőt szobájában. Tudta, hogy Lady Gemma nem a huszadik ruhára, hanem a figyelmére vágyott inkább, és éppen ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudott megadni neki.
– Egy nőt mindig felvillanyozza, ha olyan bókot hall, melynek a férfiagyban lejátszódó keletkezéstörténete több, mint fél másodperc. Ahogy annak is, ha egy férfi közli vele, hogy igaza volt. Újabb lecke a számodra – tette hozzá Jhidra kajánul. – Bár ezt egyébként is tudtam, de mindig öröm, ha a hasznodra lehetek.
Jhidra tervei közt sosem szerepelt, hogy egyszer a herceg házaséletét az elsuttogott titkokon kívül máshogyan is segíti majd, de túl sok időt töltött Gemmával, és a lány az ő agyát is kezdte megfertőzni. Jhidra sosem volt szerelmes – ahogy a hercegnő, s valószínűleg a herceg sem –, azonban hallotta úrnőjétől a hajdani királyi pár romantikus történeteit, s a legkevesebb az volt, hogy valahogy segítse a lány házasságát, amelybe idejekorán belekényszerítették.
Mióta Andar is megérkezett a palotába, Gemma nem igazán említette férjét a társalkodónő előtt, azonban Jhidrának így is feltűnt, hogy a hercegnő egyre kedvtelenebb a shakh nyelvórákon, s egyre többet bújja sokszor olvasott kalandregényeit is, ahelyett, hogy beszélgetne palotája lakóival. Gyakran egész délutánok teltek el úgy kettesben, hogy a két nő néma csendben töltötte idejét a szalonban, s egész éjszakák úgy, hogy a hercegnő hitvesi ágya helyett régi hálószobáját részesítette előnyben. Ha megérezte, hogy figyelik, Gemma jókedvűnek mutatta magát; és bár kedvtelenségét legtöbbször sikerült is lepleznie, a lefogyott kilók hiányát sehogy sem tudta elrejteni divatos ruháinak redői közt.
Jhidra újabb leckéje alig észrevehető mosolyt csalt a herceg ajkára. Ahogy a tengerbe merülő Nap fénye pírt festett arcára, érkezése óta először mérhetővé váltak rajta az élet első jelei: a szerénység könnyed hiánya, amellyel tanácsadója elismerte saját igazát, ikertestvérére emlékeztette a herceget. A shakh nőkben megvolt egy bizonyos anyáról lányára szálló bölcsesség (valamint rendíthetetlen magabiztosság ebben a bölcsességben), amit a vestmari udvarhölgyekben Ishqandar nem vélt felfedezni. Sosem hitte volna, hogy egy nap még hiányozni fog neki nővére bosszantó éleslátása, melyet édesanya híján talán maga az emberiség ősanyja bízhatott rá; ahogy azt sem hitte volna, hogy egy nap Ishrah ugyanazzal a Nappal kel majd, ami az ő szemei előtt lemenőben van. Vajon mit csinálhat most?
Az elmúlt hónap sebei még mindig túl frissek voltak ahhoz, hogy ez a kérdés ne markoljon a szívébe. Talán éppen sötétbe boruló tekintete késztette Jhidrát arra, hogy helyette is kifogásokat keressen arra, miért is bizonyult ő Lady Gemma számára legalább annyira borzalmas férjnek, mint XIV. Ingmar apának.
Fegyelmezett bólintással felelt az állításra, miszerint a hercegnő a látszat ellenére tisztában volt házassága velejáróival.
– Az elkövetkezendő hónapok terhesek lesznek a számára, és ez még csak a kezdet – illette célzott pillantással a társalkodónőt, hiszen ők ketten teljesen máshogy látták a jövőt, mint az egyelőre még mit sem sejtő vestmariak. – És ha mégis hibáztat, hát legyen. Idővel majd megérti, hogy minek van helye a palotában, és minek nincs. Akkor is, ha meg kell gyűlölnie hozzá – szúrta tekintetét az egyre kékülő láthatárba. Új-Vestmarban minden kék volt: a tenger, az ég, a hegyek, az éjszaka, a palota oszlopai között elsuhanó cselédek, a hercegnő hömpölygő szoknyái, de egy kicsit még a gyepszőnyeggel borított dombok is. Mióta a király ágynak dőlt, a palotában is minden lassított felvételben történt, és a légkör is nehézkessé vált egy kissé, mintha víz alá merült volna az egész udvar. Ebben a királyságban félig takart mindent egy rejtelmes kék fátyol, és Ishqandar időnként elbizonytalanodott benne, hogy képes lesz-e lerántani ezt a leplet. Talán az ősidők óta kék homály fedi ezt a vidéket, talán csak a sós levegő teszi; igazából mindegy is, hiszen előbb-utóbb övé lesz Új-Vestmar utolsó marék földje is.
– Ne vedd a válladra az ő terhét is – szólt Jhidra hirtelen. Jobb csuklóját bal kezébe fogta a háta mögött, szemeit pedig Andar említett testrészére szegezte, melyet a királyi vacsora tiszteletére dísztunikába bújtattak. – Nehéz lehet számodra is, de Lady Gemma tudja, hogy nem te tehetsz róla. Tudta azelőtt, hogy egyáltalán találkoztatok volna. Az egyetlen, amit hibáztat, a származása. Nem hiszem, hogy bárki fel tud készülni egy érdekházasságra, aki nem olyan gyakorlatiasan szemlél mindent, mint te, Felség. S bár a hercegnő gyermetegnek tűnik, sokkal érettebb annál, mint láttatja. Egy haldokló apa árnyéka, úgy gondolom, jó nevelőnő az életre.
Jhidra töprengőn összehúzta a szemét, aztán a férfi felé fordulva a korlátra fektette jobb alkarját. Hercege ismert vonásai mellett idegennek hatottak a vestmari színek, de idővel ez is, mint minden, megszokottá válik majd. – Hogy fogadott a nép ebben a hacukában? Igazán tanulhatnának egyet s mást az öltözködésről az itteniek, ebben osztom a véleményed. De ezen kívül mit gondolsz?
Jhidra kérdése egy kissé váratlanul érte a herceget, akinek máris szaporábban kezdett lüktetni a vér az ereiben.
– Azt gondolom – tekintett célzottan az előttük fekvő völgybe, melynek közepén a parlament kupolás épülete magasodott –, hogy ott jól fog mutatni egy császári palota.
Aznap először költözött őszinte mosoly ajkai sarkába.
Jhidra tekintete követte az irányt, ahová a herceg is nézett, elképzelte a palotát, elképzelte az életet, ami rájuk várt a hamarosan elérkező koronázást követően.
– Az ízlésed továbbra is kifogástalan, hercegem. – A bajsza alatt kuncogott egy sort. Meg sem lepődött volna, ha Ishqandar első királyi határozatával kiutasítja a vestmari Rendet az otthonából. – A lovaknak is jót tesz a zöld a sok homok után. Biztos remek élmény lehet végigvágtázni a nagy tó mentén. Ki kéne próbálnod. Mint ahogy a mai délután során kiderült, pár óra kimenő még neked sem árt meg.
A nőnek új gondolat ütött szöget a fejébe. Ami azt illeti, folyton új és újabb ötletei támadtak, de ezek közül korlátozott mennyiségű volt csak használható, és ennek is a negyede volt olyan, amiért nem vetették volna örök időkre a devoni palota pincebörtönébe. A maradéknak a felére pedig a herceg nem mosolygott volna olyan elégedetten, mint ahogy Jhidra most, tehát a nő elég sok ötletét hallgatta el, és ez a mostanival sem volt másképp. Azért egy próbát talán megért.
– Tudod, Lady Gemma sosem lovagolt még úgy igazán – mondta egy rövid töprengés után, igyekezve minél mellékesebben hozzáfűzni a megjegyzést korábbi mondandójához. Felhúzta az orrát. – A fél órás sétalovaglás a főutcán véleményem szerint csak arra jó, hogy megfájduljon közben az ember hátsója. És persze arra, hogy megbámulja a pórnép. Én pont azt szeretem a lovaglásban, hogy meghitt, magányos tevékenység. – Az iroda ajtaja felől újból hangos kopogtatás hallott. – Ó, nézd, megidéztem Felséged feleségét.
A herceg irritált arckifejezéssel fordult oldalvást. Elnyúló arccal kellett tudomásul vennie, hogy ezúttal nem a minden lében kanál őrök rontottak be a fontos megbeszélés kellős közepén, hanem maga a nagyhercegnő kereste fel őt, akinek felbukkanása a vacsoraidő rohamos közeledését jelezte.
És valóban felbukkant Lady Gemma is, lénylegesebben több őrrel kísérve, mint korábban Jhidra. Az őrök egészen az erkélyig kísérték, s miután hosszasan bejelentették őt, látszólag vonakodva hagyták egyedül a két shakh társaságában, még ha csupán öt perc erejéig is. A folyosón egy egész hadseregnyi őr sorakozott már fel, hogy a nagyterembe kísérhesse a hercegi párt a vacsora megnyitására. Jhidra fanyar grimaszt küldött Andar irányába, mielőtt Gemma felé fordította volna hamis mosolyát.
– Hercegnő! Már kezdtük hiányolni. Épp önről folyt a beszélgetés.
– Hercegnő – hajolt meg Ishqandar lesütött szemekkel.
– Lord Ishqandar. Lady Jhidra. – A kötelező hajlongások után a király lánya is udvarias mosollyal, és illő fejhajtással köszöntötte a jelenlévőket. Az estélyre előkészített ruhát már felsegítették rá a szolgálói, ezenkívül a haját is művészien feltűzték feje jobb oldalára. A lemenő nap utolsó csóvái megízlelték a göndör vörös tincseket, ahogy megcirógatták apró szeplőit is, amit a cseléd bosszankodva, s sikertelenül próbált púder mögé rejteni – ugyanis Gemma rögtön letörölte, amint az hátat fordított. – Ó, furdal a kíváncsiság. Remélem, nem adtad ki minden titkom, kedves Jhidra...? – Kedélyesen szólalt meg, mintha nem taglózta volna le korábbi látogatása az édesapjánál, majd valóban érdeklődve lopott egy-egy pillantást a két említett személy felé, mintegy némán kérve őket, hogy osszák meg vele a társalgás témáját.
Jhidra a herceg felé intézte mosolyát, amivel tudta, hogy halálra bosszantja majd. – Felség?
Ishqandar egy része reménykedett benne, hogy tanácsadója terve füstbe megy, de a kíváncsi természetéről híres nagyhercegnő azonnal bekapta társalkodónője elhintett csaliját. Egy pillanatnyi elmezavar tüneteként megfordult a hercegben, hogy megszívleli Lady Jhidra tanácsát, és egy kis minőségi időt fordít feleségére, de ezt a lehetetlen elképzelést hamar kiverte a fejéből.
– Lady Jhidrával épp arról tanácskoztunk, hogy... hogy a hercegnőnek minden bizonnyal kedvére lesz a meglepetés, amit a mai estére szántam – hajtott fejet, és miután úgy érezte, elmúlt a veszély, megsemmisítő pillantást lövellt tanácsadója felé.
Akármilyen udvarias hévvel is biztosította volna őt ezen meggyőződéséről bármelyik hölgy, Ishqandar herceg nem sok időt hagyott neki. Egy kurta szünetet követően vett egy nagy levegőt, és azonnal kezdeményezte a számára igen sok megilletődést okozó társalgás berekesztését:
– Nos, talán ideje lenne útnak indulnunk.
Kezeit kiszabadította a háta mögötti fonatból, azzal úgy is tett, ahogy mondta. Lady Gemma joggal várhatta volna, hogy férje majd megáll mellette, és oldalára veszi, ehelyett azonban Ishqandar herceg a nőkre hagyta egymás kísérgetését, és úgy haladt tovább, mintha szörnyen sietne valahová.