3. felvonás - Ne várj romantikát!

20 2 0
                                    

Az ékszerdobozra emlékeztető, dohos helyiségnek minden ablakát, székét és szekrényét úgy keretezte az arany és a cirádás fafaragás, akár egy híres olajfestményt. Az általában felhős kert felől érkező csekély napfény is alig bírt beférkőzni a nehéz függönyökkel takart ablakokon keresztül, így az ember arra szorult, hogy reggeltől estig egy gyertya pislákoló fényében görnyedezzen. A nagyherceg máris hiányolta otthona légies belmagasságait és nyitott tereit, melyeknek vajszín köveiről visszaverődnek a Nap sugarai. A félfalakat, melyektől minden belső tér szabadabbnak hat, és a kerthelyiségeket elválasztó rácsokat, amik mögött felsejlenek a túloldal titkai. Talán még a homoktenger is hiányzott neki egy kissé, mivel jóval szívesebben közlekedett lóháton, mint hajón.

Egy remegő tollhegy lebegett az iratok felett, ahogy az asztalnál görnyedő nagyherceg tekintete tizedjére is végigfutott a levélben álló katonás sorokon. Az éjkék betűket határozott, karakán tollvonásokkal vetették papírra: a tus széles hegye vastag, férfias hurkokat hagyott maga után, vonaluk mentén csak egy nagyon figyelmes szemlélő szúrhatta volna ki a merev kezek bizonytalanságát. Ez azonban nem volt elég jó, hiszen Ishqandar herceg édesapja igen figyelmes szemlélő volt, főként, ha a fia keze munkájában kellett kivetnivalót találni. Márpedig a shaq előtt gyengeséget mutatni a legutolsó dolog, ami a száműzött hercegnek jelen pillanatban szándékában állt volna.
– Drága Édesapám! – tátogta el némán a levél első szavait, majd ismét elhallgatott. Szemöldökei méltatlankodva összetalálkoztak, majd lesütötte szemeit, és elégedetlen fújtatással vetette el a piszkozatot. Egy újabb vastag, érdes papírlapot vett maga elé, melynek sarkába Új-Vestmar királyságának vízjelét nyomatták.
Ismét a tintába mártotta a tollát, és más betűket vetett a papírra, majd kiegyenesedett, hogy ezt is megszemlélje:
– Tisztelt Uram! – szólt az első sor, és ha a betűknek kunkoribb karjuk lett volna, talán még szalutálnak is.
Nagyjából két perc önemésztés után Ishqandar fogcsikorgatva nyúlt a következő lapért – az utolsó lapért. Az íróasztalán még soha nem látott rendetlenségben hevertek szanaszéjjel a félig vagy teljes egészében megírt, de végül elvetett piszkozatok, tele mondatokkal, amelyeket minimum háromféleképpen lehetett volna olvasni és félreértelmezni, ha valaki – pontosabban az édesapja – nagyon akarta. Vagy ha valaki már három órája újra meg újra átfutja és túlelemzi őket, ahogyan a nagyherceg tette ezen a gyönyörű, napfényes délutánon.
– Tekintetes Császári Őméltósága! – húzta végig a papíron a betűket, majd felemelte tolla hegyét, és feszülten meredt saját keze írására. Nem, ez sem lesz jó... Így csak az a gerinctelen bátyja címezne egy levelet. Egyáltalán hogyan köszönne el? Alázatos szolgájaként? Nem, a császár azt hinné, hogy pitizik a kegyelméért, és csak még inkább megundorodna tőle. De ha az érvelését nem hallgatja meg, talán a kérlelésére válaszolna. Talán mégis jó lenne mutatni egy kis tiszteletet. Talán...
A nagyherceg annyira elmerült a mentális sakkozásában, hogy észre sem vette, amint az éjfekete tinta a toll adagolócsatornájába folyik, és egyre növekvő gyöngyszemként gyűlik össze a hegyben.
A papírlapra fröccsenő paca halk koppanására aztán felocsúdott őrlődéséből, és úgy tűnik, ez volt számára az utolsó csepp – szó szerint. Tekintetes Császári Őpacája láttán Ishqandart egyszerre elfutotta az epe, és felmordulva olyan széles mozdulatot tett a kezével, hogy nem csak egy köteg papírt, de az asztalán álló, Lady Godivia szobrához ötvözött tintatartókat is magával söpörte.
A nagyherceg zihálva dőlt hátra székében, és megbabonázva figyelte, ahogy az éjfekete tinta egyre terjed, akár a kátrány. Belepi az íróasztalt, beleivódik Ishrah bontatlan levelébe, és az asztal pereméről a földre csorog.
Bár mára megmenekült a levélírástól, Ishqandar kezei még akkor is remegtek, amikor a folyosón állomásozó két őr berontott az iroda ajtaján, minden bizonnyal a kiszűrődő hangzavar hallatára.
– Ishqandar herceg! – kiáltotta az egyik, szinte már valós aggodalommal a hangjában. – Jól van, Felség?
Felség bosszús tekintetet lövellt a világ felé, és kiszámított mozdulatokkal felkelt a székéből, kitérve az asztal széle felé folydogáló tinta útjából.
– Hívjátok az irodámba Jhidrát! – vetette oda az őröknek nyersen, miközben leporolta az egyenruháját, majd valamivel visszafogottabban hozzátette: – Meg valakit, aki feltakarítja ezt.
Az őrök hajlongtak egy sort, majd masírozva elhagyták az irodát, hogy kíséretet biztosíthassanak a szokásosnál kicsivel korábban beidézett Lady Jhidra számára.

You've reached the end of published parts.

⏰ Last updated: May 10, 2019 ⏰

Add this story to your Library to get notified about new parts!

SmaragdmezőkWhere stories live. Discover now