- Boszorkányra? – nézett tágra nyílt szemekkel Lillahnnra. Gwynn agya lassan kattogni kezdett, majd gyanakodva végigmérte a mellette ülő lányt, aki bátortalanul pislogott rá, pirospozsgás arccal. Gwynn levette róla a szemét és mély hallgatásba merült. Lillahnn hiába fürkészte, nem tudott semmit leolvasni a fiú arcáról. Megköszörülte a torkát, majd babrálni kezdett az ölében lévő kendővel. A közelben mocsári galambok turbékoltak, és néha a vizek felől felharsant néhány kísérteties, és ismeretlen zúgás, amire a lány mindig összerezzent. A malom környéke szinte teljesen zöld takaróba burkolózott a ködtől. Szemerkélni kezdett lassan az eső, mely még csúszósabbá tette az utakat. Egy madárpár telepedett le a malom ósdi tetejére, és remegő csiripelésbe kezdtek. A szél hűvös lehelete libabőrt varázsolt Lillahnn csupasz karjaira, és lassan a lány reszketni kezdett. Gwynn felállt a helyéről, és pár lépésnyire megállt Lillahnntól. Egyenesen a lány szemébe nézett.
- Figyelj ide. Te boszorkány vagy? – szegezte neki a kérdést, miközben komoran összefonta maga előtt a karját.
- Én... - kezdett bele a válaszba, mire Gwynn félbeszakította.
- A világ legundorítóbb teremtményei a boszorkányok - mondta, megvetéssel a hanjába, mire Lillahnn hátán végigfutott a hideg. - A legidősebb bátyám mesélte, hogy mikor kicsi volt és a másik bátyám még csecsemőként csüngött anyámon, dögvészt hozott a falunkra egy boszorkány. A hullámok kisodorták a halakat a partra, és tetemek lepték el a víz felszínét. De nem csak haltetemek. Ködkoboldok, sellők, sárkotrók, hárpiák, és a lápi rémek halott teste mind ott úsztott a vízen. Boszorkány fürdött benne, és a teste megszennyezte az egész környéket. Rontást hozott ránk, mely éhínségbe torkollott. Sok gyerek és csecsemő halt éhen, köztük volt az én sosem ismert bátyám is. Anyám nagyon lebetegedett. Aztán eljött egy sötét kabátos férfi. Elkért egy csónakot, és kihajózott a vizek közepére, teljesen egyedül. Mondanom sem kell, hogy bolondnak nézték az emberek. Ám egyszer csak nem sodort ki a víz több tetemet. Majd a férfi hazajött a csónakkal, és a boszorkány fejével.
A boszorkányok csak a halált hozzák maguk után, amerre mennek, pusztulást szítanak. Elfonnyadnak a virágok, megrohad a termés, az emberek szíve megkeseredik. Beköltözik a házakba a halál, és ott is marad, amíg a boszorkány a közelben tanyázik. Mi felénk a boszorkányt mondják még Halálhozónak. Nem akarom hánytorgatni, hogy boszorkány vagy-e. De most mondok valamit, amit figyelmeztetésnek is vehetsz. Én mindenkinek oda adom a bizalmam. Ha te, vagy a nővéred boszorkány, és elmondod nekem... Bármikor, amikor csak akarod, akkor azt mondom: rendben. Azok vagytok. Viszont akkor el kell hagynotok a falut, de nagyon sürgősen. Cserébe én nem szólok se az apámnak, se a templom őrzőjének. Szépen elmentek és vissza se jöttök. Rajtad áll. De! Itt ugrik a sellő a vízbe, de! Ha eljön a napéjegyenlőség és vele együtt Elias, aztán kiderül, hogy ti rontáshozók vagytok, én leszek az első mellette, aki ezekkel a nyílvesszőkkel fogja szétlőni a fejed! Mert akkor, amit én bizalmat neked oda adtam, örökre eljátszottad. És a falusiak életét is ti fenyegettétek. Szóval, ha őszinte vagy nincs következmény - zárta le komoran a mondandóját Gwynn.
- Én nem vagyok... - nézett a fiúra kétségbeesetten a lány. Egy ideig csendben méregették egymást, Lillahnn érezte, hogy a fiúba is belefészkelte magát a gyanakvás tüskelábú bogara, és már ő is úgy tekintett rá lassan, mint a többi lakosra a faluban, akik ugyan ferde szemmel nézték őt, de legalább nem bántották. Gwynn felkapta a gallyakat, amiket összegyűjtögettek, és egy pillanatig nem tudta mit kezdjen magával. Kesevres csend fészkelte be magát közzéjük.
- Nos, nekem vissza kell mennem apámhoz, és a nyílvesszők végéhez sajnos nincsen most anyagom, így nem nagyon tudom elkészíteni őket - törte meg a némaságot végül a fiú. Egy kicsit távol akart lenni Ahnntól. Egyre csak a kitépett szívű fúriák jártak az eszében, és hogy valami nem stimmel körülöttük. Mégsem akarta azt, hogy a falu haragja utolérje őket.
- Ó, értem – bólintott lassan a lány, majd szedelőzködni kezdett ő is. A nagy négyszögletű kendőjét háromszög alakúra hajtogatta, majd ügyesen a feje tetejére kötötte, a kendő alá gyűrve dús, hullámos loboncát. Lecsusszant a nagy kődarabról, amint ült. Ruhájának hátsó részén zöldes-barna sárfoltok éktelenkedtek. Hanyagul, ösztönös mozdulattal leporolta magát, és megrázogatta szoknyáját, majd csípőjén végigsimítva kilapogatta a gyűrődéseket. Gwynn tágra nyílt szemekkel nézte, mert nem nagyon volt szemtanúja annak, hogy egy lány így illegesse magát előtte. Az itteni fehérnép könyökig sárban is ugyan olyan természetesen mozgott a közegben, mintha csak patyolat tiszták lettek volna. Amint Lillahnn kellően kicsinosította magát, már amennyire tudta, a fiúra emelte igéző, mélyzöld tekintetét.
- Nekem is ideje mennem, hazavár a családom. Köszönöm ezt a délutánt, jól éreztem magam – bólintott Gwynn felé, majd váratlanul megindult a malom hátsó falai felé. Mire Gwynn utána szólt volna, hogy arra felé sokkal nehezebb vissza találnia, el is tűnt a szeme elől. Idegesen megdörzsölte tarkóját. Lehet kissé durva volt vele, de legbelül reménykedett abban, hogy semmiképpen sem boszorkány a lány. Azt viszont érezte ő is, hogy visszahúzódóbb lett Lillahnn, de saját maga is már a gyanús jeleket figyelgette. Van-e szeplője? Esetleg lóg-e a nyakában valami sátáni medál? Milyen hosszúak a körmei? Aztán mire észbe kapott, hogy lassan olyan lesz, mint a sok falusi, a lány már messze járt. Mélyet sóhajtott, majd ő is a házuk felé igyekezett. Nehéz bakancsa cuppogott a már nagy tócsákkal teli sárban. Az eső egyre jobban esett, és lassan délutáni feketeség borult a vidékre. Eljött az esős időszak, a napok nagy részén ilyen idő lesz. A víz hullámozni fog, és zavaros lesz, mely megnehezíti a halászást. Azonban ekkor jönnek a felszínére a buborékgyöngyök, melyek eddig szép csendben az iszapos mélységben húzódtak meg. Különleges gyöngyök voltak, és az értékük is magas volt. Most már értette, az apja miért akarta oly buzgón kivinni őt a vízre. Mélyet sóhajtott, ahogy a házuk elé ért. Az udvaron, az esőben pihent a kocsi és az elé fogott öszvér. Szegény jószág ott reszketett csuron vizesen a kocsi előtt, de a jámbor állat még így is türelmesen várta, hogy valaki észrevegye és elvezesse a társaihoz.
Gwynn jól tudta, hogy ez mit jelent. Anyja hazaért, és már megint részeg volt. Az asszonyok a több napos munka utáni fáradságtól betérnek a fogadókba, melyek útjukba esnek, és igen alaposan a pohár fenekére néznek. Általános jelenség volt a részeges fehérnép jelenléte az Ezer Tó Földjén, és a férfiak különös toleranciájával párosult. A fiú eloldozta a megfáradt, és átázott jószágot a rozoga kocsitól, majd elvezette a többi állathoz, akik már a fedett istállóban álldogáltak. Gyorsan ellátta az öszvérüket, nehogy tüdőgyulladást kapjon, majd az egyre sötétebb úton visszaevickélt otthonukba.
Ahogy belépett a házba tudta, hogy szülei veszekedtek. Ha az anyja ivott, elvesztette a józan eszét, mindenkire kezet emelt és összeborogatta a bútorokat. Az ajtó nyikorogva becsukódott mögötte.
- Te meg mégis hol voltál? – viharzott elő a szobából anyja és megállt előtte. Ruháját nem cserélte le, bűzlött az alkoholtól, és talán még mástól is. Szemei karikásak voltak, a szemében homályos fény csillogott. Csípőre tette sáros kezét, majd fenyegetően ismét megszólalt. – Elárulnád, hogy miért tűntél el?
- Dolgom volt – vonta meg a vállát, és már össze se rezzent, anyja hirtelen felemelkedett jobb keze láttán, ami vészjóslóan közeledett arca felé. Miután Gwynn arcán pofon csattant, amit szinte már meg sem érzett, kikerülte a dühöngő nőt, és lepakolta felszerelését az ágyra. Anyja viszont váratlanul utána jött, kikapta a keze közül a gallyakat, amiket Lillahnnal gyűjtött.
- Ez az ostoba szenvedélyed az oka annak, hogy sosem vagy itthon, amikor kellenél! Apáddal is mindig miattad veszek össze! – ahogy kiabált egyesével törte ketté a leendő nyílvesszők szárait, majd Gwynn arcába dobta őket. A fiú nem próbált utánuk nyúlni, hogy elkapja őket, így halk koppanások kíséretében a földre zuhantak.
- Most jobban érzed magad? – kérdezte merészen anyjától miközben felemelte a hangját, aki a pimasz hozzászólás miatt még jobban feldühödött, de Gwynnt már nem érdekelték a következmények.
- Pimasz féreg! – csapta ismét arcul Gwynnt. - Hogy beszélsz a saját anyáddal? Látod, apád meg se tanított rendesen viselkedni, hát így hagyjalak benneteket itthon? Hazajövök, és minden szanaszét hever, nincsen semmi ennivaló, hát ezért dolgozom én, ezért megyek el napokra? Te pedig csak kóvályogsz össze vissza és ostobaságokkal töltöd az idődet! – mielőtt fia bármit is tehetett volna, lekapta az ágyról az íjat. – Ezt soha többé nem fogod használni! – lengette meg még utoljára a fiú orra előtt, majd egy mozdulattal megfordult és a begyújtott kemencébe hajította az íjat. Recsegve, pattogva lobbant lángra, és Gwynn úgy érezte, Balthasar és Evoy emléke is vele együtt lesz hamuvá. Szája keskeny vonallá szűkült.
- Remélem, legközelebb nem jössz haza. Gyűlöllek! – vetette anyja felé, majd Seraht megkerülve kiment a házból. Apját a műhelyben találta meg. Az asztalon a sellő felhasított teste feküdt. Apja éppen a belső szerveit szedegette ki. Mellette a kis polcon már a megrakott üvegek sorakoztak. Ahogy meghallotta, hogy fia belépt az ajtón, fel se nézve megszólalt.
- A lápi sellők gyomra igen érdekes szerkezet. Középen elválasztó hártya van, mivel a sellők az iszapból kiszedett kis algákkal is táplálkoznak, így szűri meg a gyomruk a sarat, ami a másik részébe kerül, míg a táplálék a jobb oldalba jut. Az iszapos, sáros anyag aztán szinte azonnal ki is ürül a szervezetükből, míg a másik oldalon tart az emésztés. Értéke nem túl nagy ezért ki se szoktuk venni, mert felesleges eladni, viszont ez a hártya, ami elválasztja a két gyomrot nagyon hasznos. Ha eltávolítjuk teljesen használhatatlannak látszik, olyan mintha egy kis rózsaszínes kendő lenne, ám ha megfelelő folyadékba helyezzük szilárddá és keménnyé válik. Alkimisták előszeretettel alkalmazzák, hogy két anyagot el tudjanak egymástól választani. Funkcióját megőrzi, így a káros anyagokat átszűri a bal oldalára. Bonyolult innen kivágni, fiam, már egy órája ezzel küzdök és semerre sem haladok – egy rövid időre felpillantott, mert fia szokatlanul csendben volt, így nem tudta biztosra venni, hogy ott van-e még vele.
- Találkoztál anyáddal – nézte végig fürkészően Gwynnt. – Dagad a bal arcod, ott van egy kis hideg víz meg rongy, tedd rá egy kicsit. Hé, mi ez a nagy duzzogás? Nem jellemző rád, Gwynn – tette fel a kérdést apja, miközben fia némán arcára tette a rongyot. A rozsdás tálka melletti székre ült le és könyökére támaszkodva visszanézett apjára.
- A tűzbe dobta.
- Az íjadat? – pillantott ismét a fiára. Félbehagyta, amivel foglalkozott, szürke vászonkötényébe törölte ragacsos kezét és Gwynn felé fordult. Bólintás volt a válasz. – Azt Evoy csinálta neked az öcséddel, nem? – ismét bólintás volt a válasz. Apja mélyet sóhajtott. Levette a kötényét. – Fiam, szedegesd le az uszonyról a pikkelyeket, ott van mellette a fogóeszköz is. Óvatosan, mert nagyon erősen odanőttek a húshoz, ráadásul ez egy hím példány – ezt követően kiment a műhelyből, magára hagyva a fiát.
Gwynn kelletlenül megragadta a fogót és cibálni kezdte a pikkelyeket. Nem szerette leszedegetni őket, recsegtek közben az inak, néha pedig a halott példány rángott tőle, ha egy ideghez túlságosan hozzá volt nőve a pikkely. Ám valamiképpen a monoton munka csillapította háborgó kedélyeit. Apja már jó ideje távolt volt, mivel az utolsó darabokat helyezte bele a felcímkézett üvegbe. Amint elkészült némi aggodalom fogta el, mert néha zörejeket hallott a házuk felől. Mivel nem volt jobb dolga, a sellő mellett lévő, megkarott üvegeket elpakolta a megfelelő helyükre, és egy kicsit megtakarította a véres asztalt a tetem körül.
Már javában éjszaka volt, amikor hirtelen kitört a vihar. A szél az üveg nélküli ablakokon át befújta az esőt, mely kezdte eláztatni a műhelyt. Gwynn olyan gyorsan, ahogy csak tudta előkereste az ilyen esetekre tartogatott ponyvát, majd a lápi sellő tetemére borította. Apja ekkor rohanva megjelent az ajtóban és fiával együtt minden műhelyben lévő dolgot és tetemet biztonságosan ponyvák alá rejtettek. Morajlások és villámlások törték meg a sötétséget. Miután végeztek a műhellyel apja fia hátát megveregetve kiterelte az ajtón és gyorsan a házuk felé vezette. Gwynnek nem volt sok kedve bemenni, de más választása nem lévén, kénytelenül követte apját.
- Anyád alszik – közölte az apja tömören, miközben kiszórt némi sót a nyitott ablakon keresztül a párkányra, nem törődve azzal, hogy elázik. Gwynn a szemét forgatva óvatosan belesett a szobába. Anyja szuszogó alakja hol megemelkedett, hol süllyedt a dunna alatt. Mély sóhajtás kíséretében levetette nehéz bakancsát és a fal végébe tette, majd úgy, ahogy volt, ruhástól mindenestől belebújt saját ágyába és egészen a falhoz húzódott. Nem sokkal később apja nehéz lépteit hallotta, majd az ágy nyekergése jelezte, hogy ő is nyugovóra tért.
Hajnalra a vihar elvonult, de Gwynn felriadt a szülői ágy felől érkező nyögésekre és az ágy nyikorgására. Nem szerette azokat a hangokat. Gyorsan lemászott az ágyáról, lábára húzta a cipőjét, majd a köpönyegét a vállára terítve, a veszélyekkel mit sem törődve kiment a házból. Egy ideig csak téblábolt az udvaron, majd leült a verandára és belemeredt a hajnalba. Neszezést és rémült turbékolásokat hallott, majd nem sokkal később két ködkobold masírozott el előtte jól megrakott markokkal. Amint a koboldok észre vették a verandán ücsörgő Gwynnt egy pillanatra szoborrá dermedve rezegtették irányába a fülüket. A fiú most túl fáradt és kedvtelen volt ahhoz, hogy kergetőzzön velük. Bólintott egyet a koboldok felé, mire azok egy pillanatig értetlenül mozgatták fülüket egymás felé, mintha csak megvitatták volna a hallottakat, majd gyorsan továbbiszkoltak és eltűntek a sásban.
Gwynn maga elé húzta a térdeit és átkarolta őket, úgy meredt továbbra is bele a ködbe. Lassan teltek a percek, majd bentről neszezést hallott. Apja készülődött az útra, ennivalót pakolt a batyuba. A batyuban általában sajt, szárított hal és kenyér volt, a szokásos itteni ételek nem túl színes keverékét alkotva.
- Jó reggelt, fiam – köszönt a verandán némán gubbasztó gyermekének, aki elmorogta a köszönést apjának.
- 'Reggelt, apám. Nem úgy volt, hogy holnap indulunk?
- Esőzések után jó kimenni a vízre. Több az esély, hogy nagy fogással térünk haza. Anyáddal most úgy sem lehet meglenni, inkább higgadjon le magának. Ráadásul jó hűvös az idő ma, talán előbújnak a sárkotrók is – bólogatott hozzáértően a férfi, majd a kikötő felé indult, miközben Gwynn jóval mögötte, lemaradva követte. Nyitódtak és csukódtak a kis házak ajtói, férfiak készülődtek az újabb halászásra. Volt, aki egymagában, volt, aki fiaival együtt indult meg az újabb útnak. Gwynn útközben fáradt apjának kissé meggörbült hátát és széles vállait nézte. Erős, tagbaszakadt férfi volt az apja, nagy, hosszú karokkal és kezekkel. Gwynn egyáltalán nem hasonlított rá. Ha megérett férivá is válik, akkor sem lesz olyan magas és olyan izmos, mint az idősebb Mentho. Apja mindig is mondogatta neki, hogy ez a család generációról generációra kisebb lesz. Nem is tudta elképzelni, hogy akkor apja ősei milyen erős, izmos férfiak lehettek. Gyermekkorában a képzeletében már az óriások jelentek meg, mint ősök. Leendő gyermekei, unokái, dédunokái és ükunokái pedig egyre kisebbek és kisebbek lettek, és már ifjú korában attól tartott egyszer csak olyan kicsik lesznek az újabb Menthok, hogy eltűnnek. Mára már, idősebb fejjel tudta, hogy apja ezzel arra célzott, hogy családja egyre kisebb és kisebb lesz, kevesebb utódokkal.
Lassan elérték a könnyű ladikot. A lebegőfa volt a leggyakoribb növény az Ezer Tó Földjén. A fák szerették a vizet, így sűrűn beszőtték a tavakat. Gyökereik a vízen keresztül a sárba és az iszapba fúródtak, és évről évre vastagabbak lettek. Anyaguk szívós és erős volt, a legtöbb vízben élő lény nem is tudta átrágni. Sűrű rengeteget alkotott a víz alatt, és számos hal és növény bújt meg sötét árnyékukban. A fa magasan a víz fölé emelkedve állt. Méregzöld volt a rátelepedett moháktól, de ha lehántotta róla ezt a réteget az ember, hamuszürke törzset pillanthatott meg. Belül nagyrészt üregesek és könnyűek, ám ez csak a látszat. Ideális alapanyaga volt a csónakoknak. A suhángja vékony kérgekből állt, melyet néha levegős üregek szakítottak meg. Miután a fát teljesen lecsupaszították, és a kérgeket egymásra illesztve evezős hajót faragtak az alapanyagokból, roppant szívós társukká vált a halászoknak.
Apja belepakolta a batyukat a lélekvesztőbe, melyben elő volt készítve a pecabot, a háló, üvegcsék és bödönök, valamit egy nagy hordó. Kissé megingott, ahogy apja beszállt, majd őt Gwynn követte. Vágül egyik lábával ellökte magukat a parttól. A csónak, mintha csak egy tollpihe lett volna kisiklott a nyílt vízre, és beburkolózott a ködbe. A zöld gombóc alakú ködfoltok lebegtek a zavaros vízben. Néma csend volt még a mocsarakkal és ingoványokkal tarkított vizeken. Gwynn a szemét a vzíre tapasztotta. Egyik kezében átlátszó üveget fogott, míg a másikkal egy merőkanál alakú szűrőt. Ha a víz felszínére felbuggyant egy-egy áttetsző buborékgyöngy, gyorsan kimerte és beletette az üvegbe. Apja eközben a messzeséget kémlelte, vagy a lebegőfák gyökereit, hátha halra, vagy sárkotróra bukkan.
Csendben dolgoztak, egészen reggelig. Apja előszedte az elemózsiát, majd némán rágcsálni kezdték a szárított halakat. Apja eközben ismét magához ragadta a szót és mindenféle tanácsokkal látta el, valamint nem mellőzte a vízi legendákat sem. Gwynn a szemét forgatta, amikor ismét belekezdett egy ilyen legendába.
- Van egy régi történet arról, hogyan is keletkeztek a tavak, és azok tündérei. Pogány történet, de ők a létező bizonyítékai annak, hogy egykor a földön nem csak egy isten élt. Egyszer régen, még a föld igen csak ifjú volt, a víz istennője beleszeretett a föld istenébe. Ám a felszín forrongó és tűzzel teli volt. Az égből aláhulló vízcseppek mind felperzselődtek. De a víz istennője mégis szerette ezt a forrongó földistent. Egy nap különösen csendes volt a felszín, és az istennő alászállt a biztonságos felhőkből. Víztestét nem égette annyira a parázsló föld. És akkor megpillantotta azt a férfit, akit szeretett. A férfi is megpillantotta őt. Ahogy a testük találkozott, létrejöttek a tengerek, óceánok, tavak. A föld lázas testét a víz hűs karjai hűtötték, és létrejött az első élet, amit több milliárd követett. Ám a föld lelke férfiból volt, és beleszeretett a szél istennőjébe. A víz istennője nem értette mit szeret a szélben a föld. Ahogy találkoztak felborzolta a felszínét, felszította a tüzet, felkorbácsolta a vizeket, és szinte alig érintette meg a földet a szél. Az ő viharos szerelmük gyümölcse lett a sivatag, az örökké hullámzó homok birodalma. A víz istennője bánkódott elvesztett szerelmén, és szeméből keserű könnycseppek hullottak alá a földre. Azok nyomán, amik a földre zuhantak rengeni kezdett a föld, és szakadékok nyíltak meg sötét mélységekkel. Amik a vizekbe hullottak, habot vertek maguk után, és ismét találkozott a víz alatt az istennő könnye a földdel, amiből megszülettek a habtestű tündérek. Gyönyörű hangjukkal minket segítenek haza. Ha egyszer eltéved egy halász, ők megjelennek előtte és visszasegítik az otthonába. A legenda úgy tartja, egy kulcsot őriznek, mely elvezeti az embereket az örök varázslatok földjére.
- Apám, még te se láttad őket, ez csupán dajkamese – sóhajtott fel a fia.
- Nos, ha ennyire bele vagy keseredve az életbe, akkor aztán várhatod őket. Sose tudni kin segítenek és miért. De tisztelned kell a vizet. Őseink hittek ennek a történetnek, és mint láthatod, a hitük miatt élünk mi is. Most pedig add csak ide a hálót! Itt tanyáznak ezek a kiseli halak! – Gwynn oda nyújtotta apjának a halászháló két végét, majd együtt nekifogtak a hosszú halászásnak. Néha megpillantottak egy-egy hófehér gyöngyöt a víz felszínén úszni, amiket gyorsan ki is vettek a vízből. Sok halásznivaló volt a déli tavak mentén, ahol a lebegőfák rengetege nem volt olyan sűrű. Gwynn továbbra is gyermekes duzzogásba merült, és az apja felhagyott a próbálkozásokkal, hogy szóra bírja őt. Amint kihalászták a tónak azon részéről az állatokat, evezőt ragadtak és mentek tovább, amerre az apja úgy vélte zsákmányra lelhetnek. Azonban ahogy délebbre jutottak, egyre kihaltabbak lettek a vizek, és már a nap is lenyugodott. Rájuk köszöntött az éjszaka.
- Erre volt régen a sáfrányos halak otthona. Mindenhol ott hemzsegtek, és akármennyit halásztunk belőlük olyan volt, mintha sosem akarnának eltűnni. Így volt rendjén. Ám úgy tűnik volt itt valaki, aki lakmározott belőlük. Aztán csak eltűntek, mint a ködkoboldok az üregeikben... - a hajó csobogva suhant át a tavon, és Gwynn egyszerre csak azt vette észre, hogy a megszokott köd helyett hófehér tejfelköd lepte be őket, a tavak színe pedig szinte sötétkék, már-már fekete volt.
- Apám, mi ez a hely? - kérdezte kissé idegesen.
- Úgy tűnik elértünk valami rossznak a birodalmába – hangzott a higgadt felelet. Apja felállt a helyéről, és úgy kémlelt erőre. Kezében a hosszú evezőlapáttal óvatosan kormányozta a hajót. Ám az hirtelen megállt egyhelyben. Alattuk nem volt zátony csak a víz sötétlett egyre vészjóslóbban. Gwynn még inkább dühös lett az anyjára, mert még az íj sem volt nála, apjának fegyvere csupán egy repedezett végű szigony volt. Furcsa hangokat szűrődtek át a vízből.
- Mit hallasz fiam? – kérdezte néhány pillanat múlva az apja.
- Hangokat apám, akár csak te... - kis idő elteltével hozzá tette – Sikolyokat...
- Sikolyokat, vagy sikolyt, fiam, nem mindegy, hogy egyedül vannak, vagy többen. Figyelj oda jobban! - utasította szigorúan az apja.
- Ez... egyvalakitől jön. De ha te nagyon jól tudod, miért kérdezel engem? – csattant fel Gwynn.
- Hogy tanulj gyermekem! Most pedig szedd össze magad, majd kapsz egy új íjat, ha elégett, hát elégett! Nekünk nem szabad tárgyakhoz ragaszkodnunk! Az életünk sokkal fontosabb annál, legyen az talizmán, gyűrű, bármi, semmi sem lehet fontosabb a te életednél! Most pedig nagyon jól figyelj, mert ez lehet az utolsó utunk! – ahogy ezt kijelentette, a sikoly, mely inkább hangzott vészjósló süvöltésnek, egyre hangosabb és élesebb lett. Gwynn a fejét forgatta, és a hang gazdáját kereste. Meg is pillantotta, sokkal közelebb, mint amire számított. A csónak mellett, Gwynn orra előtt fekete gomolygásból kirajzolódott egy alak fekete fátyollal borított teste. Bőre halovány fehérséggel tükröződött át a fátyolon. Az arcot hosszú, sötét hajzuhatag takarta el. Gwynn előtt az ismeretlen alak élesre kitátotta száját, kivillantak ajkai közül tűhegyes fogai és fülsiketítő sikoly hagyta el a torkát az ismeretlen lénynek. Gwynn és apja fülükre tapasztották a kezüket. Az ismeretlen alak egy szempillantás alatt fekete köddé oszlott szét, mely ott gomolygott a víz felszínén körülöttük. A sűrű fekete füstszerű anyag felől egyre több sikoly hallatszott. Hánykolódni kezdett alattuk a csónak, a megtelt üvegcsék egymáshoz koccantak.
Gwynn érezni kezdte, ahogy fogyni kezd körülöttük a levegő. Apja fuldokolva térdre rogyott, és lassan őt is kezdte elhagyni az ereje. Aztán már azt érezte, mintha valami le akarná a helyükről szakítani a végtagjait. Az orrából vékonyan vér kezdett szivárogni. Valami természetfeletti erő egyre jobban a nyöszörgő csónakhoz próbálta szegezni. Fejét erőlködve a sötéten gomolygó árny felé fordította, ami hirtelen a csónakra villant. Ismét kibontakozott az ismeretlen alak előtte és ahogy közel hajolt a fiúhoz, annak füle sípolni kezdett, feje nehezebbé vált, mintha maga a tenger súlya nehezedett volna rá. Az alak hosszú fekete karmos keze kinyúlt és megtaszította, mire ő minden ellenállás nélkül elterült a csónakban. Az ismeretlen közelebb lépett hozzá és fölé hajolt. idegen nyelven suttogott hozzá, miközben kezével jelezte, hogy ha megszegi azt amit ő suttog felé, meghal. Gwynn értetlenül meredt rá, majd minden erejét összeszedve megszólalt.
- Egyszerűbb lenne, ha az én nyelvemen beszélnél – nem is remélte, hogy kap rá választ, mivel az alak ismét eltűnt, és a sikolyok is távolodni kezdtek. A csónak megindult, az ellenkező irányba és lassan elhagyta a fekete vidéket. Gwynn apja eszméletlenül hevert, és a fiúban is alig maradt erő. Lassan feltérdepelt és az apja felé kúszott. Nem volt sérülés rajta, ám valami kiszívhatta ereje nagy részét és belülről kínozta. A csónak evezés nélkül siklott furcsa gyorsasággal a vízen. Ahogy a fiú kipillantott a tájra, meglepetten vélte felfedezni Shrin körvonalát. Lassan a csónak beúszott a helyére és billegve megállt. Orra egy része a szárazföldbe ütközött. Gwynn, amennyire csak tőle tellett összeszedte az erejét, és felsegítette a kimerülten ziháló apját. Ekkor tekintete a csónak vékony falára tévedt, ahol a fa repedései hirtelen szavakká álltak össze.
„Ez az első figyelmeztetésem."