Pár pillanat alatt történt minden. Stephanie neve visszahangzott a téren, ez pedig akkor mindenkit lefagyasztott. Legtöbben csak mozdulatlanul álltak egy ideig, majd később szemükkel elkezdték keresni az új kiválasztottat, kivéve azok, akik ismerték Stephet. Ők csak búskomoran kezdték el kémlelni a barátnőjüket.
Olyan volt az egész, mint egy rossz rémálom, amely lelassítva játszódott le előttem. Én akkor ott teljesen lesokkoltam. Meg se mozdultam, sőt még egy ideig levegőt sem bírtam venni. Akkor mellbevágásként ért ez az egész. Alig bírtam az első másodpercekben megérteni, hogy mit is mondott Anelma Cyrus. Majd mikor teljesen kijózanodtam a pillanatnyi sokkból, azonnal a testvéremre kaptam a fejemet.
Stephanie elsőnek lefagyott hasonlóan, mint én. Mikor is felfogtak hogy az ő nevét mondták kétségbe esetten kezdte el kapkodni a fejét jobbra-balra, kívülről nézve olyan volt, mint egy zsákmány, amelyet a vadászok körbe szorítottak. Lemondóan elengedte a kezemet, majd félve előre lépett a sorokból. Éppen elindult a pódium fele, mikor is előttem akart elhaladni. Én ekkor megfogtam a vállát megállásra kényszerítve őt.
Finnick Odair azt mondta esélyes vagyok, megnyerni az Éhezők Viadalát. Látott bennem egy potenciális győztest, aki talán megnyerheti az Arénát. Az apám tudta kívül is azt a neveltetést adta nekem, amelyet anno neki adtak, hogy megnyerje a Viadalt. Mindig együtt néztük és elemeztük ki a különféle pályákat és harcokat. Ő tanított nekem mindent. Tudtam használni a késeket, íjászkodtam, futottam, fára másztam, úsztam, csapdákat csináltam, hálót szőttem, horgot készítettem, ismertem a növényeket és jó önvédelmem volt. Magabiztos voltam és még kondiban is tartottam magamat, sose volt olyan, hogy ne bírtam volna kiállni a családomért vagy a testvéremért. Ha kellett még verekedtem is. Ezzel szemben Steph, egy melegszívű lány volt. Mindig segített ha kellett, de még akkor is amikor nem. Félős leány volt, de mosolygós és kedves, jól tudott gyógyítani, de ő sosem volt az a fajta, aki fegyverekkel harcolt. Túlságosan is jámbor teremtmény volt, sose tudott volna bántani senkit. Tudtam, hogy a Viadalon szinte azonnal meghalna, ha nem lenne akkor szerencséje, mint Annienek, aki csak a gát átszakadása miatt élte túl, meg persze azért, mert tudott úszni. De mivel nem nagyon valószínű, hogy újra átszakad a gát, ezért Steph halála szinte a szemem előtt lebegett. Rá és a családomra gondolva azonnal tudtam mit kell tennem. Hiszen ők is adtak egy új esélyt, mikor kisgyermek voltam. Ha ők nem lettek volna és nem fogadtak volna be, nem adtak volna szeretetet, élelemet, gondoskodást, akkor ma nem lennék. Ők felneveltek, úgy mint ha a sajátjuk lennék, a nevüket és mindenüket oda adták nekem, hogy én is úgy élhessek, mint Stephanie. Pedig mindannyian tudtuk, hogy nem egy vér csörgedezik bennünk, de ez senkit nem érdekelt. Steph mindig is úgy foglalkozott velem, mint ha a saját testvére lennék.
Keserű mosollyal a testvéremre néztem, majd a vállánál fogva a helyemre húztam őt. Mielőtt még bármit is reagálhatott volna a helycserénkre erősen megöleltem, mint ha most utoljára láthatnám őt.
-Szeretlek Steph.-suttogtam halkan, majd elléptem tőle és kiléptem a sorunkból, hogy mindenki láson engem. Kezemet felnyújtottam, majd elkiáltottam magamat.
-Önként jelentkezek ! - hangom az egész teret megtöltötte. Ekkor az itt összegyűltek egy emberként fordultak felém. Mind némán álltak, de most nem azt a búskomor tekinteteket láttam, hanem inkább csodálkozókat, akiket tettem meglephetett, mint Anelma Cyrust, aki elsőnek megszólalni sem bírt, mikor végig nézte a kis helycserélésünket Stephel. Mellette Annie Cresta keserű arckifejezéssel pillantott rám, míg a tőle jobbra ülő Odair fiú fején megláttam a döbbent felismerést, amelyet én váltottam ki belőle.
Szempillantás alatt békeőrök termettek mellem, akik a pódium felé kezdtek engem terelni kicsit sem békésen.
-Laura!-kiáltott fel Stephanie fájdalmasan, mikor hátra néztem megpillantottam könnyekkel teli arcát, talán akkor fogta fel, hogy pontosan mit is tettem akkor érte.
-Egy önként jelentkező.-szólalt meg kicsattanó hangon Anelma, mikor oda értem. -Na és drágám mi a neved ?
Komoran felnéztem a nőre, aki még ezek után is vidám tudott beszélni, majd tekintetemet a testvéremre vezettem. Egyik barátnője vállán sírt, aki erősen fogta őt, hogy eszébe ne jusson a lánynak utánam futni. Elszomorított a testvérem látvány, de még is megkeményítettem a vonásaimat és kihúztam magamat. Mivel tudtam, hogy most kezdődött el a játék, amely nagy eséllyel az életembe fog kerülni.
-Laura Cross.-feleltem magabiztosan és keményen.
-Akkor ő a testvéred volt.-újságolta el nekem a leginkább papagájra hasonlító nő, amire legszívesebben csak megforgattam volna a szememet.
-Miért jelentkeztél helyette ? -kérdezte meg kedvesen, majd helyet adott nekem a mikrofonnál, hogy bele mondja a gondoltaimat.
-Mert ahogy mondta, ő a testvérem.-feleltem lassan és érhetően, ezzel nagyobb hangsúlyt adva a szavaimnak. Biztos voltam benne, hogy ez mindenkit elgondolkodtatott egy kicsit a 4.körzetben, kivéve ezt a Kapitóliumit, aki az érzések fogalmát sem tudtam megérteni.Bár miért is értette volna meg egy olyan személy, aki mindent megkapott és sose volt semmiből hiánya.
-Akkor nagy tapsot Laura Crossnak! - rikácsolt bele a mikrofonba, majd tapsolt egyet kettőt. A körzetemben, viszont ő volt az egyedüli ember, aki most tapsra emelte a kezét. Az előttem lévő tömeg mind néma maradt és engem kémlelt. Amely talán még jobban meglepte a nőt. Anelma elsőnek rám nézett, majd a tömegre. Tekintetében a színtiszta érthetetlenséget láttam.
Ekkor viszont még meglepőbb dolog történt. Egy ismerős füttyszó töltötte be a néma teret. Egyből felismertem apám hangját, aki régen nagyon sokat dúdolta ezeket a sorokat. Mindenki egyből rájött, hogy mit akart a nevelőm. Szinte egyszerre kezdtek rá a 4. körzet egyik híres dalára, amelyet mindennap lehetett hallani az utcákon. A körzet egy kis mosolyt és egy könnycseppet bírt kicsalni belőlem, amelyet gyorsan le is töröltem. Meghatott ez a dal engem nem is kicsit. Mindig is imádtam hallgatni az embereket, akik ezeket énekelték önfeledten az utcán.
A mellettem álló nő ezt csak szemöldök ráncolva nézte, majd kis idő múlva, mikor már a szívmelengető dalocska abba maradt, Anelma oda lépett a mikrofonhoz és azt megkopogtatta, ezzel felhívva magára a figyelmet.
-Akkor jöjjenek a fiúk. - szólt közbe, majd sietősen oda tippeget a gömbhöz. Most nem játszadozott velünk és nem is kavargatta meg a cetliket. Csak gyorsan oda ment és kikapott egyet, majd szinte azonnal visszatermett a mikrofon elé és felolvasta sebtében a fiúk kiválasztottját, akivel nem sokára elfogok utazni a Kapitóliumba.
-Brian Walker! -ordított fel.
A kiválasztott neve ismerősen csengett, de nem azért mert annyira jóban lettem volna vele. Brien világéletében egy szemétláda volt, akivel általában elkerültük egymást. Egy agresszív és nagyképű 17 éves fiú volt. Élvezettel verekedett, de persze csak a nála gyengébbekkel. Az erősebbeknek, viszont már talpat nyalt. Brian Walker amúgy egy magas, izmos szőke fiú volt. A felsőbb körökből volt való, így hozzá képest én egy nád szál voltam. A srác ruhái nem voltak kopottak, szinte vadi újak voltak.
Ő Stephel ellentétben magabiztosan indult el a színpad felé, még pár mosolyt is megeresztett, ami olyannak hatott, mintha Hivatásos lenne. Talán még pár hete hallottam valamelyik lánytól, aki Steph barátnői közé tartozott, hogy azt mondja a testvéremnek, hogy a Walker fiú a Viadalra gyakorol, mert önként jelentkező akar lenni. Akkor azt hittem csak nagyképűsködik, de mondjuk annyira nem is érdekelt, sose voltam jóban a vele. Most, viszont tényleg hivatásosnak látszott a fiú, bár lehet megjátszotta magát, amely sokkal hitelesebb volt, ha a gyerek személyiségét és stílusát néztük.
A polgár mester azonnal belekezdett a Hűtlenségi Egyezménybe, amint a Walker fiú feléért a színpadra. Amíg arra vártam, hogy a hosszú és unalmas szöveg vége legyen, addig őt kémleltem, olykor a tömeget. Brian, viszont végig engem méregetett, mint ha én lettem volna a következő zsákmánya. Ezzel viszont engem nem rémített meg, én csak álltam érzéstelen arccal a színpadon, úgy ahogy eddig is.
Fel se tűnt, mikor lett vége a Hűtlenségi Egyezmény felolvasásának. Csak az zavart meg, hogy Brian megbökött, ezzel azt jelezve, hogy mondani akart valamit. A fiú viszont csak a kezét nyújtotta. Ekkora fogtam fel, hogy most kéne egymással kezet ráznunk. Gyorsan visszarázódtam a szerepembe, majd hasonlóan, mint a Walker fiú, én is kinyújtottam a karomat felé, amelyet erősen megfogott, és aztán megrázott.
Van egy olyan érzésem, hogy nem leszünk jó barátok.
Ahogy ezzel végeztünk elleptek minket a békeőrök. Körénk gyűltek, majd szét választottak a fiúval. A főépületbe tereltek, minket, ahol őt balra, engem pedig jobbra lökdöstek. Egy szobába ültettek be engem és ott egyedül hagytak.
Semmit tevésemben csak idegesen kifújtam a levegőt, majd leültem az ott lévő kanapéra és a két kezem közé fogtam a fejemet.
24 gyerek, amelyből csak 1 maradhat. Még is mennyi esély van rá, hogy pont én nyerek? Hiszen rengetegen leszünk, akikből csomó hivatásos is kifog kerülni. De egyáltalán megéri nyerni ? Nem akarok olyan lenni, mint a mentorom és ne értsetek félre, nem Annivel van bajom. Hanem azzal, hogy mit tett vele az Éhezők Viadal. Teljesen megváltozott azóta mióta visszatért közénk. De ez minden nyertesről igaz volt. Aki belépett az arénába és onnan ki jutott, az más ember lett. Az Aréna megváltoztatta őt, mindenkit megváltoztatott, aki oda került.
Nem is tudtam mennyit agyaltam ezen. Csak akkor éledtem újra fel, mikor az ajtó kinyílt és Stephanie a nyakamba vetette magát, miközben keservesen sírt.
-Miért Laura? Miért tetted ?- szipogott, amint erősen megölelt engem.
-Mondtam már Steph. A testvéred vagyok és ezt kellett tennem. -ismételtem meg önmagamat kedvesen.
-És ? Te is az én testvérem vagy ! Én is jelentkezhettem volna !- kezdett el kiakadni, amelyre én csak egy gyengéd simítással válaszoltam.
-Sose engedtem volna. -feleltem. -Gondolj bele Steph .Én használom a késem, láttad hogy tudok valamennyire harcolni, pár alapvető csapdát ismerek, meg még tudok pár dolgot. Lehet, hogy megtudom nyerni az Éhezők Viadalát, de ha nem is tudom, akkor megpróbálom.
Ügyes vagy Laura , még magadnak is tudsz hazudni.
-Győz jó ? -nézett fel rám könnyezve. Láttam rajta, hogy teljesen kikészíti ez a helyzet, ez pedig engem is megőrjített.
-Megpróbálom. - szorítottam meg mosolyogva a kezét, majd elkomolyodtam. - Nem törhetsz össze Steph érted ? Ki kell menned mindennap halászni. Ha segítség kell ott van Oliver, ő ott lesz melletted és segíteni fog mindenben. Leginkább ő tudja, hogy kivel szoktam kereskedni, úgyhogy őt keresd. A többit tudod és ne félj menni fog. -öleltem meg még szorosan, talán utoljára.
Oliver a pék 18 éves fia volt. Régen mielőtt még nem volt rá szükség az üzletben, addig mi ketten nagyon sokszor segítettük egymást. Jó párszor együtt jártunk eladni az árukat. Egymást tanítottuk meg majdnem mindenre. Megmutatta, hogy kinél kell vásárolni, én meg megtanítottam neki hol kell eladni a dolgokat. Kis dolgok voltak, de nekünk sokat jelentettek. Akkoriban mindent együtt csináltunk, együtt halásztunk, mentünk suliba, szórakoztunk a Kapitólium marhaságain, röhögtünk a 4. körzetbeli hivatásosokon vagy a beképzelt győzteseken. Szó szerint mindent. Aztán én voltam az az ügyes is, aki megtalálta Oliver szerelmét. Egy gyönyörű vörös hajú zöld szemű leány volt. Nagyon hasonlított Annie Crestára, de nem ő volt, hanem a édességbolt tulajdonosának a legkisebb lánya. Pár hónappal volt fiatalabb, mint Oliver. Kedves és segítőkész volt, a tulajdonságai nagyon hasonlított a fiúéra, így könnyű dolgom volt. Azon a héten már össze is jöttek és azóta is dúl a szerelem tudtommal. Azóta viszont már nem találkoztunk Oliverrel, csak nagyon ritkán. Nem a barátnője, Mary hibája volt, hanem a Viadalé. A pék 2. feleségnek a fiát, Oli mostoha testvérét, aki a pékségben dolgozott kiválasztották. Az arénába pár napot élt csak, mivel a hivatásosok megölték. Azután a barátom családja teljesen összetört, amennyire tudtunk segítettünk nekik, viszont nem kárpótolta ez őket. Oliver a testvére munkáját vállalta fel, amellett pedig már nekem nem jutott idő, így csak ritkán futottunk össze.
Miután Stephtől elbúcsúztam a szüleimhez fordultam, akik közül anyám hasonlóan reagált, mint Stephanie. Tagadhatatlanul az ő lánya volt. Viszont amint őt is lenyugtattam apám lépet előre a levelemmel a kezében.
-Ezt hoztam. Azt szeretném kérni, hogy a Viadal előtt olvasd el. -adta a kezembe apa, mire csak lágyan elmosolyodtam. A nevelőm hátra nézett, ezzel azt jelezve, hogy szeretett volna velem kettesben beszélni.
Még mielőtt a családom többi tagja kiment volna Stephaniet erősen megöleltem a búcsúm jeléül, ahogy anyámat is, aki nem egyszer elsírta még magát, ahogy a húgom is. Amint ők kimentek apám felé fordultam, aki felnézett a plafonra. Ő is alig tudta tartani magát, de legalább miattam megpróbálta.
Én csak elléptem és szorosan a dereka köré fontam a kezemet, majd megöleltem őt.
-Te tanítottál apa. Minden dolgot, ami te tudtál átadtad nekem. Amit csak lehetett megtanultam, a többi már csak rajtam múlik. Te mindent megtettél. -suttogtam halkan, mire apa csak megsimogatta a hátamat.
-Azért tetted ? -kérdezte meg hasonló hangszínben, mint én, mire csak bólintottam.
-Életet adtatok. Újat. Én is adtam még egy esélyt Stephnek. Megérdemelte, de tudod anélkül is jelentkeztem volna. 16 éve találtatok.16 év alatt ti lettetek az új családom. Steph a tesóm lett, ti pedig a szüleim. Nem is kérhettem volna szebb életet.
Ismételten csak néma csend volt. Apa egy idő után összeszorította a szemeit, de még így is láttam a könnyeket, amik a szeméből folytak.
-Finnick Odair azt mondta, hogy győzhetek, mikor tegnap találkoztunk.Biztosan megfogom próbálni és ne félts . Jó tanárom volt. -léptem el tőle mosolyogva, mire apa csak keserűen rám nézett.
-Letelt az idő. -mondta a beérkező békeőr. Ekkor a nevelőszülőmre pillantottam és még utoljára rá mosolyogtam, mielőtt ő is elment volna. Mikor ő kilépett, szinte azonnal egy új látogató érkezett hozzám, akinek a megjelenésére nem igazán számítottam, bár gondoltam rá. Oliver volt az, barna haja izzadtan tapadt a tarkójához, látszott, hogy futott.
-Atyám Laura el sem hiszem elértelek még. - fújta ki magát.
-Oliver ha, így haladsz holnap már a Kapitóliumba is elérsz 5 perc alatt.- mosolyodtam el kedvesen, amint megláttam. Erre ő csak elvigyorodott, majd elkomolyodva rám nézett.
-Figyelj tudom nem sokszor beszéltünk mostanában és elhanyagoltalak, de nyerd meg jó ? Használd a késeid, abban mester vagy, ahogy más dolgokban is. Emlékszem még, mikor megmutattad mit tudsz, nem mondtam el akkor, de olyan voltál, mint egy igazi hivatásos. És szerintem azóta rengeteget fejlődtél, úgy hogy nyerd meg kislány.
-Megpróbálom.- bólintottam, majd sóhajtottam egyet.
-Ez nem úgy tűnt, mintha tényleg elhinnéd, hogy megnyered.
-24 leszünk Oliver. Az rengeteg gyerek. Nálam biztos lesznek jobbak is, nem beszélve a hivatásosakról, akik szinte azonnal kinyírják a játékosok egy negyedét, amikor az arénába érünk. Ha a Bőségszarut túl élem, akkor se biztos, hogy életben maradok. Csoda kéne, ahhoz hogy győzzek. Viszont ez most nem fontos. Tudod kérni szeretnék tőled valamit.
-Vigyázok a családodra ! -vágta rá szinte azonnal- Megmutatom Stephnek, hogy kinél szoktál vásárolni és kikkel kereskedsz. Bemutatom nekik és megpróbálok segíteni is neki. Az esti maradék kenyeret, elrejtem és majd oda adom neki.
-Köszönöm.- fújtam ki magamat. Ekkor hirtelen csend telepedett le a szobára. Én a kezemben tartott levelet nézegettem, míg Oliver csak a földet vizsgálta. Sok idő telt el mióta utoljára beszéltünk. Megváltoztunk elég rendesen. Az előttem álló fiú sokkal magabiztosabb és erősebb lett. Biztos voltam benne, hogy az ő gondolkodása is változott az idő alatt, ahogy az enyém is.
-Ahj Laura. -lépet hirtelen előre és szorosan magához húzott. -Próbáld meg, jó ?
-Meg fogom. -simítottam meg a hátát.
-Annyival tartozok még neked. Majdnem mindent neked köszönhetek. Miután elvesztettük a testvéremet, te ott voltál, még akkor is, mikor alig mentem ki horgászni veled. Nem volt olyan este, hogy nem lopakodtál volna be a pékségbe velem beszélni. Talpra állítottál és reményt adtál nekem. El sem tudom képzelni, hogy most téged is elvisznek.
-Meg fogom próbálni. Finnick Odairrel tegnap találkoztam, ő azt mondta nyerhetek. Remélem igaza lesz. - léptem el Olivertől.
-Igaza van, még ha csak egy beképzelt bájgúnár is.-mosolyodott el Oliver, mikor felnevettem a megszólalásán.
-Lejárt a látogatási idő ! Jöjjön ki ! -nyitott be a békeőr, mire a fiú ellépet tőlem egy gyengéd mosoly kíséretében, előtte viszont a kezében lévő kis csomagot, oda nyújtottam nekem.
-Köszönöm és szia ! -fogtam meg a kis zacskót.
-A kedvenced.-felelte, majd mielőtt még elment volna egy gyengéd csókot hintett a homlokomra. - és sok sikert.
Ekkor Oliver kilépett a szobából, ezzel magamra hagyva a rám váró küzdelemmel, amely talán az életembe fog kerülni.