"Akárhogy is legyen-" lapozott mégegyet "-szörnyen röstellem, de be kell valljam, egyikőtöket se ismerem. Talán Blair barátai vagytok?" nézett ránk a lány édesanyja, miután befejezte az orvosi jelentés olvasását.
A kelleténél több időbe telt ugyan, hogy elmagyarázzuk neki, mi is történt, de örülök, hogy nem fújta fel a dolgot, és a lehető legnagyobb higgadtsággal kezelte a helyzetet.
"Hát...tetszik tudni, én csak futólag ismerem Blairt, de történetesen Ezra az osztálytásra." bökött oldalba Valentino, és szerencsére még mielőtt bármi egyebet hozzáfűzhetett volna, Blair anyja közbevágott.
"Ugyan már, nem vagyok én olyan öreg. Tény, hogy bőven az anyátok lehetnék, de nyugodtan tegeződjünk." intézte hozzánk ez utóbbi mondatait egy melegséget árasztó mosollyal az arcán, melynek hatására Valentinóval egy pillanatra egymásra néztünk.
Az a kis 'bőven az anyátok lehetnék' rész ugyanis felettébb elgondolkodtató volt számomra. Nem tudom, hogy Valentino szülei pontosan mennyi idősek, de az én anyám több mint nyolcszáz éves lehet most...már ha igazak a legendák. Az előttünk álló nő pedig nem lehet több negyvennél...sőt. Viszont ha a lánya most középiskolába jár, akkor a korához képest elég jól tartja magát.
"Ahhh...értem, elnézést." vakargatta a fejét Valentino, egy lágy kacajt társítva jelenetéhez.
Mégis mit tehetnék, ha egyszer tökéletesen játssza a hülyét?
"Azt hittem, legalább a lányom osztálytársait ismerem, de úgy tűnik hozzád még nem volt szerencsém." fordult ezúttal felém a szőke hajú nő.
Ezt követően pedig eluralkodott a csend, ami arról árulkodott, hogy épp a válaszomra várt.
"Öhm...én új vagyok." nyögtem ki nagy nehezen, egy lágy mosollyal korrigálva a dolgot.
"Áh értem, akkor ezért nem tűntél ismerősnek első látásra kedves Ezra...?"
"Walker, Ezra Walker." válaszoltam.
A nevem hallatán gyorsan végigmért óvatos tekintetével, mely eleinte nem volt a leg bíztatóbb. Mitöbb...talán már hallott is rólam ezt-azt. Vontam le a következtetést a tekintetéből. Elvégre is, ez egy kisváros. Itt mindenkiről beszélnek dolgokat. Miért lennék pont én a kivétel?
"Örvendtem! Kedves Ezra Walker és drága-...?" ezúttal pedig Valentino felé pillantott.
"Valentino Benett." felelte Val kissé bizonytalanul.
"Valentino Benett..." ismételte a nő szokatlan hanglejtéssel, majd lassan ismét elmosolyodott.
"Részünkről a szerencse." válaszolta Valentino mindkettőnk helyett és a következő pillanatban már rángatott is kifelé a kórházból.
~A parkolóban~
Beültünk a kocsiba, és még alig csuktam be az ajtót, mikor Valentino megszólalt.
"Te is érezted a szagát?" nézett rám ijedten, miközben a tekintetemet fürkészte, de abból nem szűrhetett le sokat, mert fogalmam se volt róla, hogy most miről beszél.
"A kórháznak? Igen! Mindenhonnan vér szag áradt. És mielőtt még megkérdeznéd, igen, csak azt éreztem." hadartam, miközben vörösödni kezdett a szemem.
Sokszor nem tudom megállapítani, hogy íriszeim mikor kezdik felvenni ezt a félelmet keltő vörös árnyalatot, mert néha ez az érzéseimtől is függhet, de mikor kínoz a szomjúság, általában rögtön megérzem a változást. Ezért mielőtt Valentino bármi mást szólhatott volna, előhalásztam a slusszkulcsot a zsebemből, hogy beindítsam a motort, és ezzel is előrébb legyünk, mikor Valentino félbeszakított.
"A nőre gondoltam te idióta!"
"Mi volt vele?" kérdeztem közömbösen.
"Nagyon érdekes szaga volt. Pont mint Blairnek, de gondolom akkor azt se vetted észre." jegyezte meg szemrehányó módon.
"Most ezzel én mit kezdjek? Jól van! És? Biztos azért mert vérrokonok." magyaráztam.
Nekem ugyanis a leghalványabb kedvem sem volt különféle emberi szagokról beszélgetni. Ez nekem túlságosan farkasos téma. Mellesleg szomjaztam...mint a kurva élet.
Tény, hogy kifejezetten édes illata volt a lány vérének, de azután a kínszenvedés után, amin könyvpakolgatás közben és az előszobában keresztülmentem, állítom, hogy a kórházban terjengő általános vérszag tényleg nem jelentett számomra nagy kihívást.
"Tudod hogy értem." nézett rám a farkas komor tekintettel.
"Most épp tényleg nem tudom mire gondolsz." magyaráztam.
"Jó akkor hagyjuk." fonta keresztbe a karjait és sértődötten hátradőlt az ülésen.
"Szerintem is." egyeztem bele akármiféle ellenvetés híján, majd megnyomtam az indítógombot és felbőgött a motor, melynek dorombolását egyenesen élmény volt hallgatni. Ez a szépség egy igazi bestia. Kár, hogy csak hét van belőle a világon.
Kijártam a parkolóból és ezúttal próbáltam a sebességkorlátokat betartva, szabályosan közlekedni.
De nem jött össze.
"Szerintem ő egy szignátus." kezdte ismét Valentino, pont mikor kaptunk egy piros lámpát.
"Hogy mi?" néztem rá kérdőn "Te még mindig ezen rágódsz?"
"Tudod...szignátus." ismételte, de ezzel nem lettem előbbre.
"Hiába mondod el még egyszer, fogalmam sincs mi az." válaszoltam kedvtelenül.
"Baszki pedig anno pont a te egyik könyvedben olvastam róluk."
"Biztos..."
"Ahhj Ezra!!!"
"Ne nyafogj már Val! Fogalmam sincs mi az a szigné- izé...!"
"Szignátus. Tudod, olasz akcentus nélkül." javított ki a kis okoska.
"Tökmindegy!" mondtam ahelyett, hogy tarkón vágtam volna "Hajnali 3 óta nem aludtam. Tudod milyen fáradt vagyok?!" és mikor sárgára váltott a lámpa én már nyomtam is a gázpedált.
"Úgy érted délután 3 óta?" javított ki ismét.
"Nekem az hajnalnak számít!"
"Jaj szegénykém! Úgy sajnállak..." felelte Val szarkasztikusan, mire én válaszként csak megforgattam a szemeimet "Mondanám, hogy dobj be egy Snickers-t..." sandított felém "de inkább ne." nevetett fel ördögien és már el is kapta a fejét.
"Ugye élvezed Valentino Silverclaw?" fordultam felé mérgesen.
Egész napra elegem volt Valentino hülyeségeiből, sőt egész hétre. Lehet, hogy a vérszomj erre csak rátett egy lapáttal, de akkor is. Teljesen kész voltam. Úgy éreztem össze tudnék omlasztani egy hegyet, de inkább vigyáztam, nehogy véletlenül kitörjem ennek a szépségnek az ablakait a bennem felgyülemlett dühtől.
"Óh nagyon." felelte továbbra is kifelé bámulva, majd a szemem sarkából láttam, hogy felém fordul és ekkor "EZRA!!!" mondta riadt tekintettel az út bal széle felé pillantva, ahol egy kidőlni készülő fa pont előttünk ért volna földet, amit kétszázzal lehetetlen lett volna kikerülni.
Minden feszültséget ami az elmúlt néhány órában gyűlt össze bennem, a dőlő fára összpontosítottam, ami ekkor recsegni, ropogni kezdett és ahogy az ormótlan tölgy az útra zuhant, egy szemvillanás alatt, milliónyi, fogpiszkáló nagyságú darabra hullott. Pont ahogy azt elképzeltem. A szana széjjel szóródott darabkákon pedig könnyedén áthajtottam, majd a kanyar előtt megálltam és visszanéztem. Senki sem volt az úton, ami azt jelentette, hogy nem kellett szemtanuk miatt aggódnom.
"Huhh baszki! Ez közel volt." mondta Valentino, miközben vett egy nagy levegőt.
"Túlságosan is..."
~Otthon~
Azt hittem már sose érünk haza.
Bejártam a garázsba és Valentino rögtön felment a szobámba megkeresni azt a bizonyos könyvet, amiben elvileg írnak a szignátusokról.
Milyen hülye név ez.
Engem annyira nem érdekelt a téma, ezért nem foglalkoztam vele különösebben. Az előszobától a konyháig tartó utam során pedig könnyedén megállapítottam, hogy elég nagy 'rendetlenség' van. Még mindig véres volt a járólap és üvegszilánkok hevertek szana széjjel. Rendet raktam volna, de eleve éhes voltam és ez a kis –házon belül terjengő– vérszag csak rontott a helyzeten. Kivettem egy tasak A+ vért a hűtőből és beraktam a mikroba egy percre. Általában nem mikrózom meg amit eszem, mert az csak megöli a maradék élő sejteket, de most érezni akartam az élet nyomait, nem pedig a hűtött, zacskózott vért. Eleve is csak azért szoktam állati vért inni, mert szeretem érezni a vér melegségét, ahogy végigfolyik a torkomon. Hiába nem tápláló számomra. Nem is azért kell nekem. Egyszerűen csak az érzés miatt.
Mi is lenne jobb bizonyíték arra, hogy egy szörnyeteg vagyok, mint a puszta vágy, hogy életeket oltsak ki.
Kivettem a mikróból a tasakot, majd átöntöttem a tartalmát egy bögrébe és szürcsölgetni kezdtem, mikor Valentino ott termett a konyhapultnál.
"Megtaláltam." csapta a könyvet az asztalra, majd felpattant az egyik székre és fennhangon olvasni kezdett "Szignátusok. A szignátus elnevezés a latin signatus azaz védett szóból ered. Származásuk a Krisztus utáni ötödik századba nyúlik vissza, mikor Amorina az északi boszorkányok hercegnője védő átkot szórt a candidatus aeternitatis azaz halálra ítéltekre. A természet által halálra ítélt emberek különleges, édes vérükkel jobban vonzották a vérrel táplálkozó természetfeletti lényeket, mint az átlag emberek, így számuk rohamosan megfogyatkozott. A kínhalál, fenyegetett minden halálra ítéltet mígnem Amorina jegyese szintén életét vesztette egy támadás során. Ezt követően a boszorkány életét áldozta a védelmükért. Megalkotva a védő átkot, ami halállal sújtotta a halhatatlanokat akik ezen különlegesen édes vérrel rendelkező emberekre támadtak."
"Szerintem ez faszság..." jegyeztem meg a nevetséges történet hallatán.
"Ezen átok hatására a szörnyek akik egy szignátus vérét vették kínhalállal váltak porrá s eggyé a földdel. A boszorkány áldozatával átka megtörhetetlené vált, így örök időkig védetté tette az emberek édes vérű példányait. Kivételek voltak ugyan a fekete vérű királyi család vámpírjai, kiknek hatalmát a boszorkány egymagában nem volt képes felülmúlni." ahogy Valentino befejezte az olvasást, egy pillanatra felnézett "Ez azért durva." lapozgatott tovább a könyvben "De várjunk...te is ilyen fura vérű vámpír vagy nem?" nézett rám kíváncsian, mire én majdnem félrenyeltem.
"Igen, tiszta vámpír vér van az ereimben, de nem vagyok a királyi család tagja. Sose voltam és ha rajtam múlik nem is leszek." ezzel a mondattal pedig hazudtam is meg nem is, mert –ha pontosak akarunk lenni– akkoriban még tényleg az én felmenőim voltak trónon, sőt az is lehet, hogy pont a dédszüleim, de többszáz éve az én őseim lemondtak a hatalomról...szerencsére.
"Megbocsátasz egy pillanatra?" mondta Valentino épp úgy, mint aki nagyon elfeledkezett valamiről.
Nem tudtam mire készült, mígnem előszedett egy szivacsot a szekrényből és feltörölte Blair vérét az előszobában.
"Csak, hogy véletlenül se ess csábításba." magyarázta részben érthetően "Kellenek még az üvegszilánkok?"
"Aha." válaszoltam, majd a törött üveghez sétálva visszaillesztgettem mindet a helyére.
Persze így, hogy az előbb ettem és csomó energiám volt, sokkal gyorsabban ment annak ellenére, hogy több üvegről és nagyobb felületről volt szó mint azelőtt.
"Azért ez elég király képesség." motyogta Valentino a levegőben repdeső üvegszilánkok láttán.
"Ja...csak elég sok energiámat felemészti." magyaráztam őszintén.
"És az miért gond?" nézett rám a farkas értetlenül.
"Mert kimerülök és felerősödik a vérszomjam." feleltem számomra tök logikusan.
"Hát akkor mikrózz meg még egy tasakot, mert a felső szint még hátra van." javasolta Valentino.
"Baszki...és tényleg." jutott eszembe "Ahhj hát én ezt nem hiszem el!" néztem Valentinóra egy tipikus 'öljetek már meg' arckifejezéssel.
"Ne nézz így rám. Kellett neked mérgedben ablakokat tördelned... És egébként is, Nem meg mondtam, hogy ne csináld ezt?!" folytatta angolos akcentussal és keresztbe fonta karjait, majd gőgösen felemelte az orrát, de erre mindketten röhögni kezdtünk.
"Mától Brian 2 lesz a beceneved." magyaráztam még mindig vigyorogva.
~Később~
Helyrehoztam az összes törött üveget, ezt követően pedig ismét a hűtőhöz sétáltam majd megmelegítettem egy újabb tasak vért.
"De amúgy ez tényleg szar lehet..." hallottam Valentino együttérző hangját, aki még mindig azt a könyvet forgatta amiben a szignátusokról is írtak.
"Mármint?" fordultam felé, mert egy percig nem voltam képben.
"Úgy értem a vérszomj. A parkolóban nemrég azt mondtad, hogy olyankor semmi mást nem érzel, csak a vér szagát." nézett a szemembe "Mennyire befolyásolja ez az cselekedeteidet?" kérdezte, némi kíváncsisággal a hangjában.
"Ez attól függ mennyire szomjazom, de bármennyi vért megihatnék, a vér illatát az érzékszerveim egy fokkal mindig intenzívebb ingerként fogják fel." mondtam, majd kortyoltam egyet a bögréből "Viszont még mindig nem értem...honnan tudtad, hogy a nő egy szignátus?" Valentino a kérdésem hallatán ismét lapozni kezdett a könyvben.
"Na itt van. A szignátusokat jellegzetes édes illatukról illetve a szenteltvízben nem híguló vérükről lehet megkülönböztetni. Ezért elsőre csak a kifinomult szaglással rendelkező lények számára érzékelhető a különbség. És ha jól tudom, én egy kifinomult szaglással rendelkező lény vagyok." vigyorodott el becsukva a könyvet "De ha szeretnél, nyugodtan kérj tőle vérmintát, mondván hogy szenteltvízbe akarod tenni és megtudni, meghalsz-e ha kiszívod a vérét." folytatta nevetségesen komoly pofával "Meg amúgy akkor kezdtem el kifejezetten elkülöníteni az övét más emberek szagától, mikor az a másik orvos is ott állt Angelika mellett." magyarázta.
"Értem." válaszoltam, miközben azon gondolkodtam, hogy sok volt ez az üveg rakosgatás, de nem hinném, hogy árt, ha használom a képességeimet.
Ebből a mai napból viszont már nagyon elegem volt...akarom mondani éjjelből, mert lassan már féltizenkettő lesz. Csoda, hogy Valentino még nem ment haza 'fáradt vagyok' címszóval, ezért kíváncsiságból rákérdeztem.
"Nem fáradtál még el?" néztem Valentinóra aki még mindig azt a könyvet lapozgatta.
Nem értem mi lehet benne olyan érdekes –lehet nekem is el kéne olvasnom valamikor– ha már eleve is csak a szobámban porosodik.
"Nem." válaszolta Valentino, de a nemleges válasz ellenére láttam rajta a fáradtság jeleit, ezért feltettem neki a millió dolláros kérdést.
"Xbox-ozunk?"
"Naná!" vágta rá fáradtságot nem ismerve.
~Később~
Hajnali 5-ig Warzone-oztünk, 11-ig PUBG-ztünk és Valentino időmértéke szerint délután 2-ig FIFÁztunk. Olyan gyorsan telt az idő, hogy észre se vettük és már másnap délután fél három volt, mikor Dimitrij felhívott engem, hogy: Valentino nem veszi fel a telefonját, nem láttam e mostanában?
"De, itt van velem." válaszoltam, mert tudtam, hogy Valentino is hallja, amit ezek alapján Dimitrij is tudhatott, mert a következő mondatot már neki címezte.
"Csak ne felejtsd el, hogy este vadászni megyünk." mondta a telefonba.
"Az nem holnap van?" kérdezte ekkor Valentino, mire ránéztem a gépemre és rájöttem, hogy ma már holnap van.
"Nem, az ma van." mondta Dimitrij "Tök mindegy mit csinálsz addig, de ne késs el!"
"Vettem 'főnök'." mondta Valentino, majd kivette a telefont a kezemből és lerakta.
"Mi a szart játszottunk mi egy egész napon keresztül?" kérdeztem Valentínótól döbbenten, aki ekkor mál fel alá rohangált a telefonját keresve.
"Baszki, hívj már fel. Nem tudom hol a telóm." pattogott Valentino, ezért felhívtam, de mikor a második csörgetésre sem hallottuk sehonnan, Valentino idegesen beletúrt a hajába "A picsába..." kezdte elveszetten "Ott hagytam a kórházban." fogta a fejét, szemei pedig már ezüstösen fénylettek.
"Most nem mondod komolyan?" kezdtem szórakozottan.
"Bazdmeg Ezra!" kezdte Valentino idegesen.
"Most mi van? Csak próbálok együttérző lenni." kacagtam.
"Együttérző a faszod!" és azzal hozzám vágott egy párnát, de én csak nevettem tovább.
"Nyugi már, haver!"
"Szerinted még meglesz? Két hete vettem." nézett rám a farkas roppant kétségbeesetten, de tudtam hogy neki nem a telefon volt a fontos, hanem a számok amiket az alatt a két hét alatt gyűjtött össze különféle lányoktól.
"Öszintén?" kérdeztem, amire csak egy heves bólogatást kaptam válaszul "Benyúlták mint a szart." feleltem őszintén a képébe röhögve.
~Ismét a kórházban~
Ezúttal nem kocsival jöttünk és egy fokkal gyorsabban ide is értünk.
Míg azonban Valentino a recepciónál kérdezősködött, a szemem sarkából megpillantottam egy ismerős alakot felmenni a lépcsőn, aki túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmem. Valentino szemmel láthatóan nem szorult segítségre a kérdésekkel, ezért követtem azt a valakit fel a lépcsőn, egészen a harmadikig, ahol Blair szobája előtt megláttam, hogy ez a valaki nem más, mint a hírhedt James Roberts. A vámpírvadász. Ugyancsak meglepődtem, mikor Blair anyjával –aki épp akkor lépett ki a lány szobájából– elegyedett szóba.
Nagy volt az alapzaj, de könnyedén ki tudtam szűrni a beszélgetésből, hogy elég közeli kapcsolatban állnak. Már-már úgy beszélnek egymással, mintha szeretők lennének. Vagy legalább is nekem nagyon úgy hangzott, de betudtam annak, hogy csak élénk a fantáziám. Feltevésem viszont úgy ahogy volt beigazolódott, mikor egy rövid csókot leheltek egymás ajkára, amitől leesett az állam.
Hát itt meg mi történik?
Végignéztem, ahogy lesétáltak a lépcsőn és az igazat megvallva szívesen követtem volna őket, mert rettentően dolgozott bennem a kíváncsiság, de Blair szobája előtt elhaladva megcsapott a lány vérének édes illata. Nyitva volt az ajtó, és mivel eleve is Val telefonját kerestük, gondoltam megnézem bent is. És milyen igazam lett. Valentino telefonja ott hevert az éjjeliszekrényen, az alvó lány mellett. Közelebb mentem, és mielőtt még elképzeltem volna a vérének édes ízét, ahogy lefolyik a torkomon, megfogtam Valentino telefonját. A kijelzőn pedig felvillant a nevem alatt a két nem fogadott hívást tőlem, amiből rögtön tudtam, hogy már meg is vagyok és mehetek innen amilyen gyorsan csak tudok.
De amint megfordultam, meghallottam valakinek a hangját veszélyesen közelről, ahhoz, hogy feltűnés nélkül kisurranhassak.
"Szia Blair, hallottam kórházban-" de mikor az illető belépett az ajtón és meglátott engem, félbe maradt a mondata "Csá! Te meg ki vagy?" méregetett szúrós tekintettel a velem kb egy magas, festett szőke, kék szemű srác.
Akitől ugyan ezt kérdezhettem volna.
Látszott rajta, hogy nem egyszer volt konditeremben, illetve nagyon erős Boss és aftershave szaga volt, ami gusztustalanul keveredett. A lány vére mellet viszont egy áldás volt ez az orrfacsaró bűz, mert addig is a kezemben tudhattam az irányítást.
"Áh senki, csak itt maradt a telóm." emeltem fel Valentino telefonját "Már megyek is." de még szinte ki se mondtam, lihegve esett be az ajtón Emma, akinek a puszta jelenlététől kirázott a hideg.
"Állj meg Jason! Nem mehetsz csak úgy-" és az ő mondata is félbe maradt a látványomtól.
"Na de jó." sóhajtottam kínomban olyan hangerővel amit ők azt nem hallhattak.
"Ezra, te meg mit keresel itt?" nézett rám a boszorkány szikrázó szemekkel.
"Te ismered?" kérdezte a srác akit idő közben sikerült a hátam mögött hagynom, de kérdésének hallatán mindketten felé fordultunk.
"Sajnos." válaszolt Emma teljes őszinteséggel "Ő az új osztálytársunk." fintorgott.
"Az érzés kölcsönös hölgyem, de ha megbocsátanak..." és azzal mentem volna kifelé a szobából, mikor meghallottam Blair hangját.
"Hány óra van?" szólalt meg a most ébredező Blair, de amint kinyitotta a szemét rögtön elsápadt "Hol vagyok? Au! És ti mit kerestek itt?" forgatta a fejét értetlenül, miközben próbált felülni.
"Blair, hozzád jöttünk." kezdte a srác.
"Miért van itt Jason?" fordult Emma felé, mikor megpillantott engem is "Ezra?" pislogott fájdalmában.
Na szép...már csak ez hiányzott.