Csupán tíz centire lehettem a lány nyaki artériáitól, mikor Valentino megragadta a vállam és visszarántva engem, elém állt az ezüstösen virító karmaival, melyeket villám gyorsan húzott elő.
"Mondd szépen utánam: Megesküdtem, hogy soha többé nem ölök embert!" hadarta felettébb irritáló hangszínben, mely egy pillanatra elterelte figyelmemet a vérszomjról.
"Sose esküdnék ilyesmit...csak ígérgettem!" sziszegtem vörösen ízzó szemeimmel méregetvén azt a tengernyi vért, mely patakokban folyt a lány testéből hosszú, üveg-vágáta sebein keresztül. Szőke haját, ami itt-ott rendezetlenül arcába lógott, szintén vércseppek borították, épp mint ruháját és még néhány járólapot pár lépéssel távolabb, egészen az ajtóig.
"Ez a huszonegyedik század Ezra! Itt nem lehet csak 'úgy' megölni valakit akinek a hollétét többen is ismerhetik, anélkül, hogy kiderülne." rivallt rám szokatlanul dühösen, ami Valentinóra egyáltalán nem volt jellemző. Hirtelen pedig nem tudtam mit reagálni furcsa viselkedésére, ezért ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, csak meredtem tovább ezüstbe fordult szemeire.
"Miért olyan nagy gond ez?" folytattam enyhén megszédülve, ahogy próbáltam nagy levegőket venni, de egyre csak a vér édes illatát éreztem.
"Hallod te egyáltalán amit beszélsz? Azt hittem ez a korszakod már véget ért. Semmit sem tanultál Elisabeth-" de nem fejezhette be, mert arra már kihajítottam ezért az ablakon. Annak ellenére, hogy nekicsapódott egy fának és nem kis távot repült addig, a farkas mást sem csinált, csak elmosolyodott mielőtt hangosan felnevetett. "Nézd már...hát még sincs kőből a szíved?" tápászkodott fel a sárból.
Visszapillantottam a lány mozdulatlan testére és abban a másodpercben teljes mértékben úrrá lettem minden vérszomjas ösztönöm felett. Meglehet ugyan, hogy aki épp a földön, eszméletlenül fekszik, az egy a számomra idegen személy, de akit az emlékeimben láttam, az nem más volt, mint a lány, akiért egykoron az életemet is feláldoztam volna...már ha tehettem volna. A tény pedig, hogy ez a lány épp olyan mozdulatlanul fekszik a földön, mint akkor ő...szívfacsaró emlékeket idézett.
Sohasem fogom elfelejteni azt a látványt. Azt az érzést. A levegőben terjengő vér szagát, ami a történtek láttán egyre kellemetlenebbé vált minden perc múltával. Azt a végtelen haragot, amit akkor magamban éreztem. Meg persze a máig nem enyhülő gyászt, amire minden alkalommal visszagondolok szomorú óráimban...mind fel tudom idézni. Kristály tisztán emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Azonban mostanra már magamon kívül senkit nem okolhatok a haláláért. Mert mindenkit, akinek bármi köze is lehetett hozzá...mind-egy-szálig megöltem. A legszörnyűbb halálokkal lakoltak tetteikért. Nem kegyelmeztem senkinek. Barát vagy ellenség. A történtek után pedig tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok a lelkem mélyen, mert cselekedeteimet egy percig sem bántam, és nem is fogom. Ha megérdemelték, ha nem. Azt a napot pedig igyekszem, de sohasem leszek képes teljesen elfelejteni amikor meghalt ő. Legbelül talán nem is akarok felejteni. Elvégre is...aznap találtam rá a kedvenc képességemre. A telekinézisre.
Mikor feleszméltem, Valentino –aki épp az előbb porolta le magát egy nagy sártócsával való találkozás után– pont a lány pulzusát próbálta kitapintani –mely így hallásból rettenetesen gyengének tűnt– és ezt az is bizonyíthatta, mikor a lány csuklójához érve Valentino arcát pillanatnyi megnyugvás helyett enyhe rémület töltötte el, majd rekedt hangja ismét felcsendült.
"Kórházba kell vinnünk!"
~Később~
A város Északi oldalán, a miroswoodsi hegység lábánál, szinte már a külvárosba érve száguldottunk a kórház felé. Brian vörös Lykan-jával voltunk, mert a drága beállt a helyemre és elvitte az enyémet –gondolom– szórakozni azokhoz az 'elit' barátaihoz.
Épp százharminccal vettem be az egyik enyhébb kanyart, mikor félúton a kórház felé Valentino megszólalt.
"Nem tudnál kicsit sietni?"
Ezt követően pedig biztos leégettem egy réteg gumit a kerekekről, ahogy kézifékkel kellett fordulnom egy nagyobb kanyarban.
"Igyekszem." válaszoltam röviden "De tudod jól, hogy nem futhatunk vele a kórházig. Feltűnő lenne." tapostam ismét a gázpedált miközben kielőztem egy kamiont.
Mit keresnek erre kamionok?
"Te vámpír vagy. Nem adhatnál neki egy kicsit a véredből, hogy nem haljon meg a kórházig?" nézett rám valószínűleg összezavarodott arccal, de nem láttam pontosan, mert vezetés közben nem tartottam létfontosságúnak a szemébe nézni.
"Igazad van. Bármely másik vámpír vére életben tarthatná, de az enyém nem. Az rögtön megölné. De talán még téged is, ha a szervezetedbe kerülne." a mondat nyugtalanító vége felé viszont mégis rásandítottam, mert ezúttal kíváncsi voltam, hogy mit olvashatok le az arcáról, de az legnagyobb meglepetésemre épp olyan kifejezéstelen volt, mint amilyen az enyém lehet napközben.
"Hát akkor nyomd a gázt Hamilton, mert még mindig hat kilóméterre vagyunk!" pattogott Valentino türelmetlenül. Velem ellentétben ugyanis, ő biztos nem viselné könnyen ha a lány meghalna.
"Ne gyere nekem Hamiltonnal! Egy perc és ott vagyunk." magyaráztam viszonylag higgadtan.
"Nem biztos hogy van még egy percünk, mielőtt elvérezne." szólalt meg ismét, egyre nyugtalanabb hangon "Nagyon gyenge a pulzusa." mondta, majd megszorította a lány csukóját, holott tudom, hogy tisztán hallotta az egyre lassuló szívét. Ez szimplán egy olyan, stressz által kiváltott, ösztönö cselekedet lehetett amit akarva akaratlanul meg kellett ejtenie.
"És szerinted ez az én hibám?!" csattantam fel kérdőn, a vérfarkasra pillantva, aki elég értetlenül bámult vissza rám néhány hosszú másodperc erejéig.
"Mégis ki másé lenne?!!!" emelte fel a hangját velem párhuzamban.
"Hát az övé. Miért idegesít, töri ki a kilincset a rohadt ajtóból...vagy egyáltalán miért jön át hozzám?! Én egyiket se kértem tőle. Azt meg pláne nem, hogy véreztesse ki magát."
"Ezt most nem gondolhatod komolyan?! Mindenért őt hibáztatnád? Még az üvegért is?" fordult felém határozottan.
"Ha így jobban bele gondolok...akkor-" kezdtem magabisztosan.
"Meg a faszodat!" vágott közbe idegesen "Ezra, fejezd már be!!! Mi ütött beléd?" bámult vádló tekintetével, még mindig élesen felém fordulva "Mi bajod van ezzel a szerencsétlen emberrel? Mégis mit ártott ő neked?"
Különösebb válasz híján viszont csak megrántottam a vállam.
"Baszd meg Ezra! Menstruálsz vagy mi?!!!" folytatta szakadatlanul a majdhogynem kiabálást.
"Kussolj már Valentino!!!" kezdtem én is hasonló hangszínen, mely szerencsére egyben a veszekedés végét is jelentette, mert pont akkor fékeztem le a kórház előtt, mikor az utolsó szavaim elhagyták a számat.
Valentino villám gyorsan kiugrott az autóból a lánnyal karjai közt és a kórház főbejáratához érve, már el is tűntek a nagy épületben.
~Később~
30 perce ülhettünk a folyosón Valentinoval, mely idő alatt egy szót se szóltunk egymáshoz. A nővérek nem engedték, hogy bemenjünk, mert nem a lány hozzátartozói voltunk, ezért, miután Valentino kerekített egy egyszerű történetet az orvosnak, amiben a lány véletlenül átfutott egy üvegajtón, már bevégzettnek is tudhattuk volna a dolgunkat. De nem így tettünk. Engem különösebben nem zavart ugyan, de Valentinót láthatóan izgatta, hogy mi lesz a lány sorsa. Őszintén szólva, már rég el is mehettem volna, de valamiért még nem igyekeztem hazamenni.
Eltelt néhány perc, és ekkor szapora léptek kopogására lettünk figyelmesek a folyosó végéről. Egy negyven év körüli, rövid, szőke hajú nőre lettünk figyelmesek, aki nyugtalanul szedte a lábait egyre fürgébben, majd az ajtó elé érve –amely mögött Blair feküdt a kórházi ágyon, eszméletlenül– megállt, és szája elé emelte a kezét.
"Angelika." szólt hozzá az orvos bíztató hangon. "Meg kell nyugtassalak. Az állapota stabil, köszönhetően a két fiatalembernek, akik szerencsére épp időben hozták be." mutatott felénk, aminek következtében összenéztünk Valentínóval "Még néhány perc, és az esélyei kritikussá váltak volna." magyarázta "Azt kell mondanom, nagy szerencséje van a lányodnak, hogy ilyen barátai vannak." mondta az orvos, és a barát szónál, már majdnem elröhögtem magam, de ennyire azért nem akartam bunkónak látszani.
A tudat azonban, hogy én simán hagytam volna meghalni –mitöbb talán saját magam öltem volna meg ha Valentino nem lép közbe– csak szórakoztatóbbá tette az egészet. De Valentino előtt nem tudtam titkot tartani. Amint lehajtottam a fejem, hogy vigyoromat takarjam, már méregetni is kezdett sárga szemeivel, melyek egy amolyan 'szégyelld magad Ezra' mondatot sugalltak. Ettől pedig csak még jobban rám jött a röhöghetnék.
Ahogy így elnéztem, elég érdekes estének nézünk elébe...