Sziasztok! Ma két sikeres vizsgát is tettem, s ennek örömére leültem írni egy kicsit. Nos, ez, a többinél jóval hosszabb fejezet született ebből, fogadjátok sok szeretettel.
Jó olvasást, s megannyi kommentet :)
Love ya :*
(Remus)
Mióta elkezdtük a kutatómunkát Lyndyvel, felborult bennem minden. A farkas és az ember egyesült bennem, és egy nagy boldog lény lettek, ami beéri a lány társaságával, de folyamatosan arra szomjazik, hogy vele lehessen.
Lyndyvel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Minden nap találkoztunk a könyvtárban annál a bizonyos ablakpárkánynál, este hétkor.
- Szia - hallottam a már jól ismert csilingelő, bársonyos hangot. Ezúttal ő késett.
A könyvespolc mögül kandikált ki, de így is jól láttam cserfes mosolyát, kócos, barna loboncát, és iszonyatosan rövid, roxfortos szoknyájába tűrt fekete, szűk ujjatlan pólóját. Gyönyörű volt, mint mindig, s megdobbantotta a szívemet - arról meg már ne is beszéljünk, hogy nem tudtam levenni szemeimet karcsú derekáról és dekoltázsáról.
- Szia - köszöntem vissza mosolyogva, s reménykedtem benne, hogy nem hallotta ki hangomból a remegést, amit jelenléte váltott ki belőlem.
Mióta elkezdődött a közös munkánk hat alkalommal találkoztunk itt. Legtöbbször csak némán olvastunk egymás mellett, ha beszéltünk, akkor sem tértünk el a témától, mégis úgy éreztem, mintha lenne egy kis közös titkunk. De valószínűleg csak azért éreztem így, mert tudtam, hogy már az emberi lényem is teljesen és menthetetlenül belezúgott a lányba.
- Hoztam neked is könyvet - böktem fejemmel a mellett lévő könyvre, ami a Farkasölőfű és a vérfarkas címet viselte.
Nem felelt, csak kézbe vette a kötetet, lerúgta a cipőjét, felült a párkányra mellém, és hátát a párkány oldalának támasztva térdzoknis lábát nevetve befúrta könyvem és a combom közé. Hogy leplezzem zavaromat, én is felnevettem.
Igen, talán mégis volt egy kis közös titkunk.
Szívem szerint megkérdeztem volna, hogy eljön-e velem a Karácsonyi Bálba, de tudtam jól, hogy van barátja, és pont ezért is kellett visszafognom magam ebben és minden másban is, ha mellette voltam. Nem érinthettem meg makulátlan bőrét, nem felejthettem tekintetemet mélykék szemein, és nem fantáziálhattam észrevehetően arról, hogy átkarolom karcsú derekát, hogy a hajába fúrom arcomat.
Tudtam, hogy enyhe mazochista jellemre utal, mégis felvettem dísztaláromat azon a huszonegyedikei szerdán. Mivel sem mást, sem magamat nem akartam becsapni, így nem hívtam el egy lányt sem - valójában nem jutott eszembe, hogy Lyndyn kívül akárkit kísérhetnék, így hát nem lett partnerem. Jamesnek sikerült rávennie valahogy Lily Evanst, hogy menjen el vele a bálba, így ő most nagy izgalommal övezve nyalta fel ezredszerre a haját a tükör előtt, Sirius pedig egy hollóhátas szőkét választott, aki elalélt a meghívás hallatán. Peter szolidaritásképpen nem akart párt választani, s mind azt hittük, hogy azért mondja ezt, mert valójában senki nem mondana igent neki - nem volt egy túl népszerű Tekergő... Mikor aztán meggyőztem róla, hogy bátran hívja el azt, akit akar, azonnal futott, s nem sokkal később egy griffendéles hatodévessel tért vissza.
Mind meglepődtünk, de végül is így történt, hogy a Tekergők közül csak én indultam a bálba partner nélkül. De nem érdekelt: tudtam magamról, hogy puncsot szürcsölgetve fogom Lyndyt bámulni az egyik sarokból.
Így, heten mentünk le hatkor a Nagyterembe, ahol szemeim persze azonnal a Layton lány után kezdtek kutatni, de csalódottan kellett konstatálnom, hogy még nem érkezett meg. Még alig volt diák a teremben, így gondoltam, kiszellőztetem fejemet, míg megérkezik Lyndy, hiszen tudtam, hogy az este hátralévő részre számomra csak róla fog szólni, s már most csak arra tudtam gondolni, hogy vajon milyen ruhát fog viselni.
Csodálatosan megcsinálták az udvart: A kastély fala mentén rózsával benőtt alagutat "építettek", melyben itt-ott egy kis lámpás bújt meg, s bizonyos közönként egy leágazás vezetett egy kisebb parkhoz, ahol egy szökőkút körül négy pad várta a romantikára vágyókat. Én itt csak féltékenységet és magányt találhattam, mégis megnyugtató volt sétálni a rózsaalagút félhomályába, ami olyan sűrű volt, hogy nem engedte a kívül szállingózó hó behatolását.
Nem éreztem az idő múlását, így csak a hangok felerősödése emlékeztetett arra, miért is nem a könyvtárban ülök szokás szerint, vagy éppen a klubhelyiségben: bentről egyre erősödő nevetés és zeneszó szűrődött ki. Elkezdődött a Karácsonyi Bál. Míg be nem léptem a Roxfort meleg falai közé, észre sem vettem, mennyire lehűlt kint a levegő - elvégre december közepe volt már.
Bent legalább a fél Roxfort jelen volt már. A négy asztal eltűnt középről, helyette óriási táncparkettet biztosítottak, jobb oldalt székek és kerek asztalocskák várták a pihenni és beszélgetni akarókat, vele szemben pedig pogácsák, minitorták és puncs állt vajsör társaságában. Az egész Nagyterem fehérbe és halvány kékbe öltözött a mennyezeten is látható havazás tiszteletére, amit a diákok - leginkább a lányok - színes ruhái tarkítottak.
Lyndyt azonban még mindig nem láttam, így kézbe vettem egy vajsört, hogy eliszogassam, ameddig várok - mintha csak hozzám érkezne a lány. Épp elfordultam a pulttól, mikor megláttam a belépő párost. Ahogy sejtettem, Rosier oldalán feszített, szerelmesen karolt belé. De még Evan Rosier sem ronthatta el azt, ami ezután következett.
Míg a lányok többsége földig vagy bokáig érő, színes ruhakölteményt viselt, addig Lyndy egy combja közepéig lógó, dereka alatt bő, felsőtestén feszes, pántos, csipkés, fekete ruhácskát vett fel egy fekete, magassarkú platform cipővel. Barna haját lazán kiengedte, enyhe hullámot csempészett bele, így a rajta lévő sötét színek tökéletesen kiemelték mélykék, csillogó szemét. Nem csicsázta magát fejdísszel vagy éjszerekkel, csupán a szokásos fekete kontúrt festette fel szeme köré, és körmeit lakkozta ki. Elképesztő volt. Ott álltam a pultnál, teljesen lefagytam, és őt bámultam leplezetlenül. Ahogy belépett, sétálás közben körbehordozta tekintetét a teremben, majd mikor meglátott engem, vigyora kiszélesedett, és szabad kezét nem felemelve, combja mellől, titokban intett nekem. Nem képzelgés volt, nem bebeszélés: valójában ott táncolt az önfeledt boldogság, mikor észrevett.
Ez volt a mi első titkos pillanatunk az este folyamán.
Ahogy szállingóztak a diákok a terembe, egyre nagyobb lett a zűrzavar, amiben a zene és a beszédhangok keveredtek. Mindenki kipirultan táncolt, ugrált, italért járt, de én egyre csak ültem az asztalomnál, s felváltva ittam a puncsot és a vajsört, miközben le nem vettem tekintetemet Lyndyről. Ahogy barátai körében ugrált, bulizott, a szoknyája minduntalan fel-fellebbent egy kicsit, így láttatni engedte feszes combját - s szégyen, nem szégyen, én ezekért a pillanatokért éltem aznap éjjel. Lyndy, Evan Rosier, Mark Warrington, és Lyndy barátnője, Bethany Ray időnként félrehúzódtak, összehúzva magukat nagyokat nevettek, s körbeadtak valamit, majd mentek vissza tombolni.
Furcsa volt ilyennek látni a lányt, de igazából még annak is örültem, hogy ezt az oldalát is megismerhetem - ha a leskelődés árán is...
Egyszer aztán Lyndy közelebb hajolt barátaihoz és a zenét túlharsogva kiáltott valamit, amire Rosier válaszolt, de a lány tiltakozva elutasította. Hátat fordított a másik háromnak, s kifurakodott a táncparkettről. Hirtelen felém kapta fejét, s mélyen-keményen a szemembe nézett, de közben meg se állt. Mintha testem értette volna a ki nem mondott üzenetet, felhajtottam a maradék vajsört, s nyugodt, nem feltűnő tempóban utána eredtem. A tisztes távolságot megtartva követtem őt ki az udvarra.
Ahelyett azonban, hogy a rózsaalagútban indult volna el, kisétált a fények és a növények közül a hóesésbe, s megfordulva farkasszemet nézett velem.
- Nem csinálhatod ezt - szólt nyugodt, de kemény hangon, mikor én is odaértem, s pár lépésre tőle megálltam.
- Mit? - tettettem a hülyét.
- Láttam, hogy egész este néztél, és mások is látták valószínűleg - felelte, s közelebb lépett hozzám. Nem tudtam mire vélni ezt, de én nem mozdultam.
A benti hangzavar csak tompa háttérzajnak hatott ott az udvaron, a lámpások és a teremből ablakon át kiszűrődő fények távoli, enyhe félhomályt biztosítottak nekünk, de így is láttam, ahogy a fehér hópihék a hajára szállnak, s megpihennek rajta. Még csodálatosabbá tették őt - bár ezzel nem tudtam foglalkozni akkor, hiszen szavai mellbe vágtak. Látott?
- Én... - kezdtem volna, bár én magam sem tudtam, mit akarok mondani neki.
- Remus - vágott a szavamba, s még egy lépést tett felém.
Félbeszakított, de nem folytatta mondandóját. Némaság telepedett ránk, a külvilág megszűnt létezni számomra, csak az előttem álló, magassarkúval is apró teremtésre tudtam koncentrálni, s arra, hogy milyen szikra pattant közöttünk. Vagy csak én éreztem így?
Nem gondolkoztam, csak átéreztem azt a szikrát, azt a tüzet, mely mellembe gyúlt, s melyhez még csak hasonlót sem éreztem. Testem saját életre kelt: lassan mozdult meg alkarom, s óvatosan, lassan mutató- és hüvelykujjam közé vettem tenyerét, megsimogattam kézfejét. Nem húzódott el, így miközben megtettem a köztünk lévő utolsó lépést is, kezünkről arcára néztem. Fejét felemelve, hosszú szempillái alól pillantott fel rám, én pedig ennek hatására automatikusan lejjebb hajoltam. Szinte éreztem leheletét ajkaimon már...
- Vissza kéne mennem... - szólalt meg torkát köszörülve, s elhúzta kezét, majd engem megkerülve futásnak eredt.
Úgy szakított ki a mámorból, hogy akaratlanul is kiszakadt torkomból egy fájdalmas morgás, s úgy hasadt ketté a szívem, hogy majdnem elsírtam magam. De végül csak megköszörültem a torkomat, megigazítottam dísztaláromat, s én is elindultam vissza a kastély felé.
A mi kis titkunk marad ez is.