Korán reggel ébredt, Elyse még szuszogott a pokróc alatt, a környék is csendes volt körülöttük. Nem tudta, mi ébresztette fel, de valami nem hagyta nyugodni. Nyögve kelt fel a földről, hogy kiropogtassa magát és elindítsa a vérkeringést a testében. Sokkal jobban érezte magát, de tudta, hogy szüksége lesz később rendes ételre is, persze amiben nincs olyan anyag, ami neki méreg. Nem is értette, hogy nem vette észre, vagy már lehet, annyira kimerült volt és éhes, hogy oda sem figyelt arra, mit eszik és iszik. Végül is, most már mindegy volt, túlélte és ez a fontos! Érdeklődve nézett körül, de nem érzett semmilyen változást, minden békésnek tűnt, mégis valami nem hagyta nyugodni. Valami felébresztette és nem tudta, mi volt az. Elyse-re pillantott, de a lány békésen aludt a földön, tehát nem ő volt a bűnös.
Elindult az egyik irányba, hogy körülnézzen, hátha rájön, mi volt a gond. Csendesen haladt, alig keltett némi zajt bakancsos lába, de nem talált semmit. Pedig tudta, hogy kell itt lennie valaminek, valami olyannak, ami veszélyt rejt mindkettejük számára, mégsem jött rá, mi a hiba az egészben. Túl csendes volt minden, amolyan vihar előtti csend.
– Csend? – motyogott az orra alatt értetlenül, hogy aztán fejbe csapja a felismerés. Túl nagy volt a csend, valami nem volt itt rendben. Este még hallotta a környező állatok neszezését, a tűz pattogását, mindent, de most hirtelen túlságosan csendes volt minden. Rohant vissza, ahogy csak tudott. Észre sem vette, hogy több métert eltávolodott a lány közeléből, pedig nem lett volna szabad. Magára hagyta teljesen védtelenül! Az elé táruló látványtól azt hitte, a szíve is megáll. Két fegyveres alak rángatta fel a fáradt nőt a földről, fegyvert nyomtak a testének és csendre intették.
Még épp időben érkezett, nem vették észre a közeledését. Látta őket, ahogy dulakodnak a nővel, a lány próbált kiszabadulni a fogásukból, de ez nem volt olyan egyszerű, mint azt sokan gondolták. Elyse erős volt, de ha nem élhetett a meglepetés erejével, akkor aztán megnézhette magát. Gyorsan felmérte a két férfit, valamiért ismerős volt a mozgásuk, de nem tudta, miért, hogy végül megtalálja a rést, amire szüksége volt. Egyikük sem figyelt, így meglepetésként érte őket, hogy hátulról elkapta az egyiket és elrántotta Elyse-től. Oda sem figyelt arra, mit tesz, ösztönös volt minden mozdulata. A katonai kiképzés tökéletes volt, a több évnyi tapasztalattal és rengeteg munkával töltött óra után könnyű szerrel lefegyverezte az ismeretleneket.
Az egyik kezét hátra csavarta és belerúgott egyet, hogy elterült a földön, aztán következett a másik. Elkapta a karját és rántott rajta egyet, hogy az ismeretlen férfi megperdült előtte, majd egy mozdulattal egyszerűen kitörte a nyakát. Nem is fogta fel, mit tesz, odasétált a földön fetrengő alakhoz, aki most könyörögve nézett rá.
– Ne bánts, esküszöm; nem akartuk, csak megbíztak ezzel!
– Mégis kicsoda?! – mordult a férfira, miközben elkapta a nyakánál fogva, úgy szorította az ujjaival a torkát, hogy az ismeretlen fulladozni kezdett és kapálózott, de egyszerűen csak beletérdelt a gyomrába és lenyomta őt a földre. Fel sem fogta, hogy Elyse tőle alig pár méterre halálra rémülve nézte végig a jelenetet. – Beszélj!
– Akh... Gary és... egy ismeretlen! Nem... nem kapok... – Ujjai még szorosabban feszültek a férfi nyakára, dühös volt, amiért így meglepték és majdnem az életük bánta. Frusztrált azért, mert szolgát csináltak belőle, nem érdekelte már senki és semmi.
– Na, mi van?! Nem kapsz levegőt? Oh, el is felejtettem, ne haragudj – váltott át negédes hanghordozásra, miközben elengedte a férfi nyakát, aki köhögve és fulladozva fetrengett a földön. Megvető pillantással mérte végig, vajon többet is ki tudna szedni belőle? Bár itt, az erdőben... ki tudja. Ajkai gonosz, kegyetlen mosolyra húzódtak. – Játszunk egy kicsit. Ha elmondasz mindent, amit csak tudni akarok; akkor lehet, hogy nem öllek meg.
– Azt... azt nem mondták, hogy egy ilyen is lesz itt! – kiabált a férfi, de látta a tekintetén, hogy nem mer ellenkezni vele. Ajka lefelé gördült, ez így egyáltalán nem mókás.
– Mégis milyen?
– Olyan, mint te; mocskos féreg! – ordított magából kikelve a férfi, mire gyomorszájon rúgta, hogy kussoljon.
– Áh, vagy úgy... Na, ha már ennyire kedveljük egymást, akkor ajánlom, hogy hasznos információkkal szolgálj, mert nagyon szar halálod lesz! Szerintem sejted, hogy mire vagyok képes, ha nem csicseregsz most azonnal – nézett mélyen a férfi ijedt szemeibe. Látta az arcán a végbemenő változást, ahogy végigpörgeti magában, vajon milyen esélyei lehetnek vele szemben, hogy eljusson arra a következtetésre, ami Skynak kedvez. Pontosan az volt leolvasható róla, mint amire számított és mint amit több, mint ezer arcon látott már az évek alatt, akik megtörtek. – Jól van. Látom, kapizsgálod már a dolgokat, szóval beszélj szépen.
– Gary egy csapatot küldött, hogy elkapjuk a nőt. – Beszéd közben Elyse-re kapta a pillantását az ismeretlen férfit, majd vissza rá. Nem nézett hátra, nem akarta látni a lány ijedt arcát. – Annyit mondott, hogy mindenáron vigyük vissza élve, mert fontos. Azt nem említette, miért. Az ismeretlen annyit tett hozzá, hogy lesz majd egy férfi a nővel; jobb, ha vigyázunk.
Csendben hallgatta az idegen szavait, volt benne valami, amit nem tudott hova tenni. Gary-t értette, hogy miért keresi Elyse-t, de őt vajon miért akarják? Nagyon remélte, hogy nem az lesz, akire gondolt. A múlt árnyai közül felrémlett előtte egy ismerős arc, a hideg számító tekintet, a gúnyos mosoly. Inkább megrázta a fejét, hogy elhessegesse maga elől a múlt emlékeit.
– Hány ember jött veletek? – kérdezett rá a nyilvánvalóra, elvégre csapatot említett.
– Csak mi ketten... - De nem tudta befejezni, mert megint belerúgott a férfiba.
– Ne szórakozz velem, hányan?!
– Oké-oké! Tízen jöttünk, a többiek hátramaradtak, hogy pihenjenek! Alex úgy gondolta, jobban járunk a vérdíjjal, ha csak ketten megyünk tovább.
– Ostoba ötlet volt...
– Tudom!
– Az ismeretlen honnan tudta, hogy itt leszek? Kitől jött az infó? – Ez érdekelte a legjobban és nagyon remélte, hogy nem Mary volt az informátor.
– Valami nőtől, legalábbis ezt beszélik. Elárulta Gary-t, megkínozták és kivallatták, aztán mivel nem mondott többet, kilökték a város szélére, hogy megdögöljön, úgy is haszontalan szemét volt! – Még mielőtt a férfi befejezhette volna, Elyse rontott neki a földön fekvőnek. Ott ütötte és rúgta az ismeretlent, ahol csak érte, üvöltött, ahogy a torkán kifért; de nem akarta leállítani őt. Amit akart, azt úgy is megtudta, és ha a nőnek ez kell, hogy levezesse a feszültséget, hát nem fogja elvenni a játékszerét. A férfi üvöltött és próbálta lerángatni magáról a dühösen fújtató lányt, nem sok sikerrel. Nagyon jól tudta, milyen az a fajta indulat, ami akkor tombolt az ember testében, mikor a szeretteit bántották. Nem egyszer eljátszották ezt vele, hogy rákényszerítsék a munkára a katonaságban, hogy engedelmességre neveljék.
Nem sokkal később, mikor már a férfi nem mozdult és csak a lány fújtatott dühösen, nagyot sóhajtva lépett oda az ismeretlenhez és egy mozdulattal eltörte a nyakát. Már úgy sem tudott volna sehová menni, Elyse olyan rondán összeverte, hogy becsületére legyen mondva, ezt még ő is alig bírta volna ki. Összeszedte a holmijukat, de nem foglalkozott sokat a lánnyal, indulniuk kellett, ha még időben el akartak jutni abba a faluba, ahova menni akart a nő. Főleg úgy, hogy még nyolc ember vadászott rájuk, tehát nem volt vesztegetni való idejük.
Felrángatta Elyse-t a földről, a kezébe nyomta a hátizsákot, hogy vegye fel, végül a csuklójára markolt, úgy húzta magával. A nő gépiesen csinált mindent, arca maszatos volt a vértől és könnyektől, látta az üveges tekintetén, hogy magába zuhant. Volt sejtése, hogy mennyire fontos lehetett neki Mary, azonban nem volt idejük arra, hogy a halottakon siránkozzanak. Mary-n már akkor sem segíthettek, ha tudtak volna.
Csendben haladtak az erdőben, letértek az ösvényről, hogy ne követhessék kettejüket olyan egyszerűen. A fegyvert felszíjazta a combjára, a kést pedig a bokájára erősítette nem sokkal később, hogy legyen mivel megvédeniük magukat, ha netán valaki az útjukba kerül ismét. Elyse még mindig úgy nézett ki, mint aki teljes sokkban van, így nem is szólt inkább hozzá, majd megemészti magában a dolgokat, vagy sem. Neki az a feladata, hogy élve eljuttassa abba a faluba, ahova menni akart, aztán majd kiderül, később mi lesz.
Nem foglalkozhat mindenki lelkivilágával, kiölték belőle az embert annak idején, így már nem is érdekelte, mi lesz később. Egy valami lebegett a szemei előtt, hogy Lizyt megtalálja és megmentse! Neki ő volt a minden és ezt más nem vehette el tőle. Irgalmatlan tempót diktált, nem hagyta, hogy Elyse akár csak egy pillanatra is lassítson vagy megálljon, most nem tehették meg, nem engedhették meg maguknak. Ha szerencséjük volt, akkor az üldözőik ellesznek a két hullával, amit maguk mögött hagytak. Ha nem, hát akkor isten irgalmazzon nekik!
Órákkal és több mérfölddel később, már éjszaka jutottak a falu közelébe. Nem volt biztos benne, hogy pont ezt keresték, de más nem lehetett. Nem volt túl sok falu a hegyekben a világégés és a vírus óta. Maga az egész hely hátborzongató volt, minden teljesen üres, régi fa viskók álltak szanaszét a területen, úgy nézett ki az egész hely, mintha az itt lakók rohamtempóban hagyták volna el otthonaikat. Volt olyan tűzhely, ami fölött egy kondérban főtt annak idején az étel, ami most rothadva bűzölgött és vonzotta magához az állatokat az erdőből.
– Mi történt itt? – Most először hallotta Elyse hangját, mióta elindultak.
– Nem tudom, de nincs jó érzésem ezzel a hellyel kapcsolatban. Tovább kellene mennünk – állt meg egy pillanatra a főtér közepén, vagy legalábbis annak lehetett nevezni annak idején. Úgy tűnt, ez a központi hely, itt volt a legnagyobb tűzrakó hely, amit talán ünnepek alkalmával, esetleg esténként használhattak az itt lakók.
– Mégis hova? Mary... szerinte itt van az az informátor, aki segíthet.
– Inkább csak volt. Nézz már körül, minden teljesen üres és elhagyatott! Valamiért elmenekültek innen az emberek az informátoroddal együtt.
– Ne kiabálj velem!
– De igen, mert nem fogod fel a veszélyt!
– Pont te beszélsz, aki reggel magamra hagyott, miközben az lenne a feladatod, hogy vigyázz rám! – kiabált vele a nő, miközben elé lépett és dühösen meredt rá. Végre visszatért a régi fény a szürke szemekbe. Igaz, utálta hogy a nő így beszél vele, de legalább már úgy tűnt, kezdi visszanyerni régi önmagát.
– Nem hagytalak magadra! Ha így tettem volna, már rég halott lennél, ezt ne felejtsd el!
– Hogyne! Jó, hogy nem már elvárod, hogy megköszönjem! – toppantott dühösen a lány a lábával, miközben meglökte a kezével a mellkasát. Csak nem most akar nekiállni veszekedni? Abban a pillanatban, még mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen furcsa bizsergés szaladt végig a gerince mentén, úgy érezte, egy pillanatra megállt a világ körülötte; látta, ahogy a kilőtt nyíl egyenesen Elyse háta felé tart. A másodperc törtrésze alatt lökte oldalra magával együtt a lányt, hogy kikerüljék a nyilat.
– Francba! Fedezékbe, most! – rántotta fel a lányt a földről a nyílzápor közepette, alig bírták kikerülni őket, mikor végre az egyik ház mögé bevetődtek. Elyse meglepve kapkodta a levegőt, Sky közben elővette a fegyverét és kibiztosította. Jól gondolta, hogy nem volt jó ötlet idejönni, valami nagyon nem stimmelt itt. Próbált koncentrálni úgy, ahogy annak idején. Mély levegőt vett, egy pillanatra lehunyta a szemét és lassan fújta ki a benn tartott levegőt. Elméje szárnyalt, a hangok és a képek alapján felmért mindent, hányan lehetnek, milyen helyzetben és hogy szedhetné le őket anélkül, hogy meghalnának. Egy pillanat volt csupán, de neki épp elég. Felpattant a földről, nem foglalkozva a nővel került az ellenség háta mögé, a pisztolyt a kezében tartotta, nem maradt más, csupán levadászni azokat, akik értük jöttek. Már nem ember volt ebben a pillanatban; hanem egy katona, egy génmanipulált, aki magasabb rangban van a többségnél.
Mindig is féltek az olyanoktól, mint az ő fajtája, pedig ha tudták volna, hogy ez milyen kínszenvedés árán lett az övé. Nem akarta, mégis rákényszerítették, aztán már nem volt menekvés. Besorozták, azon belül is a különleges egységhez irányították, mondván fiatal és életerős, biztos megfelelő lesz. Persze, így is volt, de akkor azt hitte, hogy nem fogja túlélni. Egyedül Lizy tartotta benne az életet, miatta vitte végig az egész képzést, hogy még időben leléphessen onnan, mielőtt megjelölik. Naná, hogy nem így lett... Túl naiv volt akkoriban, még hitt az emberekben és az emberi jóságban, de az évek múltán ezt levetkőzte és amiket látott, azok megtanították arra, hogy ne bízzon senkiben önmagát leszámítva. Olyan dolgokat tett, amik ha később kiderülnek vagy rájönnek a személyazonosságára, elevenen fogják megnyúzni érte. Mint ahogy tette ő is annak idején nem kevés emberrel, csak mert ezt várták el tőle és mert ez volt a kötelessége! Ha nem tette azt, amit kértek, akkor Lizyt bántották helyette is.
Megszűnt embernek lenni, csak egy fogaskerék volt az élet gépezetében, mint ahogy most is. Nem számított neki senki élete a sajátján és jelen helyzetbe Elyse-n kívül. Sorra szedte el az embereket, cserélte a tárat, aztán ment tovább. A következő pillanatban már csak arra eszmélt, hogy egy vérben és vizeletben fetrengő alak fekszik előtte, könyörög az életéért, miközben Elyse állt tőle nem olyan messze, döbbenten nézte végig a jelenetet. Már nem volt semmi más, nem volt múlt vagy jelen, csak a mostban élt. A pisztoly csövét egyesen a földön fekvőre irányította, aztán meghúzta a ravaszt.