Így éjnek évadján [23:31] egy extrásabb, hosszabb fejezetet hoztam nektek, ugyanis mindenáron kikívánkozott elmémből a rész, és persze éjjel remekelek leginkább xD
Remélem, tetszeni fog nektek, és nem nagyon lett össze-visszás.
Jó olvasást, sok kommentet :)
Love ya :*
(Remus)
Lyndy Laytonnal eltöltött este a könyvtárban felüdülés volt számomra. A Tekergők már most akcióba lendültek, és az első nagy dobást tervezgették, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és a tanulásra koncentrálni, mert nem akartam pont a legnagyobb vizsgán rosszul teljesíteni.
Imádtam a legjobb barátaimat, de a Tekergők pörgése és intenzitása után a könyvtár csöndje és az újonnan megismert lány intelligenciája üdítően hatott rám. Élveztem, hogy végre beszélgethettem valakivel komolyan, mély eszmefuttatást folytathattam bűbájok filozófiájáról.
Mosollyal aludtam el azután, hogy elbúcsúztunk egymástól a lépcsőnél, melyen ő lefele, én pedig mellette fölfele indultam.
Másnap James és Sirius őrjöngésére ébredtem.
- Ma van a nagy nap, ma van a nagy nap! - ugrott át hirtelen Tapmancs a saját ágyáról az enyémre, s azon kezdett el rugózni.
Október hatodikán, csütörtök délutánra tervezték a csínyt, amiről én inkább jobb szerettem volna nem tudomást venni, hogy később kimenthessem őket, és biztosítsam ártatlanságomat.
Dupla Sötét Varázslatok Kivédése felkészítő órával kezdtünk aznap, ahol végre a gyakorlatba is átültethettük az elmúlt egy hónap alatt megszerzett tudásunkat, én Peter ellen párbajoztam, s legnagyobb meglepetésemre belehúzott. Peter mindig meghúzta magát csendben, ha éppen nem volt semmiféle csínytevés, így nem számítottam arra, hogy ennyire megerősödik, ilyen jól megtanulja a varázslatokat. Így is viszonylag egyszerűen nyertem meg a párbajokat, de sokkal rövidebb, Peter számára fájdalmasabb vereségekre számítottam.
Ebéd előtt még esedékes volt egy gyógynövénytan alap óra, mikor is a négyes számú üvegház előtt gyülekeztünk. Sirius és James türelmetlenül sutyorogtak, s féltem, hogy ez nem az órakezdéssel kapcsolatos várakozás miatt van, hanem a felénk közeledő mardekáros osztály miatt, akikkel összevont óránk lesz.
Lyndy Layton ott állt szokásos négy fős társaságában. Balján a pletykafészek, információkirálynő Bethany Ray feszített, aki a mai reggelen néhány sötétzöld és fekete tincsek varázsolt hirtelenszőke, borzolt hajába, s hozzá erős, fekete sminket kent fel. Balján Evan Rosier állt tökéletesre fésült hajával, és nyakkendőjével, melyet lázadásképpen csuklójára kötött nyaka helyett, s persze őt kísérte az elmaradhatatlan szőkeség, Mark Warrington. Évek óta összenőtt csapat voltak ők négyen, akárcsak a tekergő - a hírnevet leszámítva persze. Négyesük ezen a napon pont úgy festett, mintha csak a Roxfort tanulói fejéből pattantak volna ki a mardekár-sztereotípiát jelenítve meg, ugyanis mindenki azt gondolta, hogy ők a gonosz, alamuszi, egoista, önző lázadók. Ahogy Rosier ott állt Lyndy mellett, hirtelen elmémbe furakodott a kép, ahogy ők ketten úgy beszélgetnek, mint mi tettük tegnap, s ez valamiféle apró görcsöt hozott létre a gyomromban, de ez fel is engedett, amint a lány észrevette, hogy valaki figyeli. Tekintetét elszakította barátnőjétől, s felém nézett. Ahogy megpillantott, hatalmas mosoly terült szét arcán, amitől nekem is sokkal jobb kedvem lett, s viszonoztam a gesztust.
- Kezdjük - suttogta James kirángatva engem a bámulásból. A három Tekergő egy számomra érthetetlen és hallhatatlan varázslatot elmotyogtak, majd vigyorogva nekilódultak, s a mardekárosok között, szó szerint mindenkit félrelökve keresztülrohantak rajtuk. Persze azonnal felhangoztak a nyomdafestéket nem tűrő szitkozódások, és előkerültek a pálcák, de én tudtam, hogy hiába idegeskednek, hiszen ez még csak valamiféle előkészület lehet a délutáni "produkcióra".
A nagy lökdösésben Bethany ráesett Lyndyre, akit Rosier kapott el, de nem telt bele egy pillanatba, hogy a kis négyes mindegyik tagja felegyenesedjen, s pálcát rántva átkot küldjenek a menekülők után.
A kialakult párbajozást és a leghátsó sorból néztem, hiszen ha mardekárosok griffendélesekre támadnak, mindkét ház nagy része beszáll a csatába. Több tanárnak kellett a megjelenő gyógynövénytanárnő segítségére sietnie, hogy mindenkit leállíthasson. Nem mertem belegondolni, mi lesz itt délután, ugyanis valószínűleg sokkal nagyobb galibáról lehet szó, mint egy kis lökdösődésről.
Feszült hangulatban ugyan, de a két ház valahogy túlélte a tanórából fennmaradó-, és az ebédidőt, de ahogy három órát ütött az óra, elszabadult a pokol. Ahogy láttam, az egész évfolyamnak lukas órája volt kora délután, így elég sokan tobzódtak az udvaron, mikor Sirius a már általam jól ismert jelzést leadta Jamesnek és Peternek, s mindhárman pálcával suttyomban intve kiszórták a bűbájt.
- Colorum rubrum - hallottam meg a tőlem nem messze álló Ágas szájából, s már tudtam, mi fog következni. Előre féltem.
Az udvaron tartózkodók közül minden mardekárossal ugyanaz történt. Vonzotta a tekintetemet, így Lyndyn láttam meg először, hogy Rosier közelebb hajol hozzá, mutogat a lány orrára, majd grimaszolva dörgölni is kezdi, mire az ellökte a kezét, és felpattant. Messze voltam tőlük, így nem hallottam, de a követte őt Bethany Rey is, aki mintha Rosier mellett érvelve azt bizonygatná, hogy tényleg van Lyndy fején valami. Nem kellett tovább győzködni, mert ahogy a lány arcán, a többiek bőre is elkezdett színeződni, méghozzá pirosra. Hamar elszabadult a fejetlenség, minden mardekáros felpattant és kiabálni kezdett, ijedten kapkodtak a fejükhöz. Volt olyan, aki az ingét is letépte, mert észrevette, hogy a vörös szín egész testére átterjedt.
Ekkor raktam össze agyban, hogy a gyógynövénytan előtti lökdösődés lényege az volt, hogy egy előtte elmotyogott varázsigével megjelöljék azokat, akiket megérintettek, s később csak rájuk hasson a színező bűbáj.
Talán csak az év elejei beosztásokkor hallottam ekkora hangzavart, a különbség az volt, hogy most egyetlen ház egyetlen osztálya produkálta ezt, míg a többiek a fertőzéstől félve húzódtak el az érintettektől, s állták őket körbe, vagy épp futottak be a kastélyba, míg a három Tekergő hasát fogva nevetett, én pedig döbbenten néztem körbe az udvaron.
Fejetlenség. Teljes fejetlenség uralkodott.
Nem tudtam, mire számítsak, de ahogy a mardekáros négyesre néztem, meglepődve konstatáltam, hogy teljes nyugalom uralkodik a csapaton. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert nem voltak nyugodtak, csak a pirosodás miatt nem aggódtak már - izgatottságukat a düh, gyűlölet és tökéletesen látható bosszúvágy okozta. Rájöttek, hogy bőrük színeződésén kívül nem lesz semmi bajuk, így tekintetüket végighordozva az udvaron potenciális gyanúsítottakat kerestek, s persze hamar meg is találták a három kacagó Tekergőt. Én teljesen lefagytam.
Nem ismertem Lyndyt, egész életemben kétszer beszéltem vele, mégis valami vonzotta a figyelmemet, ha róla volt szó, s most lesújtott az, mennyi mérhetetlen gyűlölet borította arcát, milyen görcsösen markolta a pálcáját, s milyen határozott léptekkel indult el Sirius felé, aki a röhögéstől, a hangzavartól és a fejetlenségtől nem vette észre azt az egyetlen embert, akit látnia kellett volna. Tudtam, hogy mire barátom észleli a fenyegetést, késő lesz és a Layton-lány lecsap, így én is előhúztam pálcámat, hogy kettejük közé álljak.
A lány megtorpant pár lépéssel előttem, mintha csak most vette volna észre a jelenlétemet. Arcán csodálkozás, majd mérhetetlen csalódás futott át.
- Te is? - kérdezte, sőt szinte köpte nekem a szavakat izzó szemekkel, s rajta átsuhanó grimaszról nem tudtam eldönteni, hogy csalódást, dühöt, gyűlöletet vagy fájdalmat látok.
- Én...
- CSENDET! - Dumbledore professzor felhangosított hangja zengte be az egész birtokot, s a hirtelen támadt csend és mozdulatlanság egy pillanatra fülsiketítően hatott mindannyiunkra. A tanári kar majdnem minden tagja felsorakozott mögötte, s ekkor már tudtam, ezúttal messzire mentek, de csak Lyndy dühtől könnyes, kék szemét láttam. - Helyes. Minden érintett a tanárok vezetésével induljon fel a Gyengélkedőre, a többiek oszolj! - körbehordozta tekintetét. - Á-á! Mr. Black, Mr. Potter, Mr. Pettigrew és Mr. Lupin velem jön - szeme szikrákat szórt.
Végül Lyndy volt az, aki Dumbledore közbelépése után azonnal ott hagyott, s vissza se nézett rám. Tudtam, hogy már mit sem számít az év elejei zavart mosoly, a tegnap esti beszélgetés és az, amit talán neki is jelenthetett, mert most megszakadt az a vékony, aprócska kötelék is, mely eddig a titokban küldött mosolyokat eredményezte.
Nincs többé.