Namjoon
A testvéreket leteszem apjuk mellé, aki ugyanolyan békésen szuszog, mint az idősebb fiú. A lába ugyan fel van polcolva a gipsz pedig még a takarón keresztül is jól kivehető, de így, hogy már nem véres még elképesztőbb a kinézete.
Arcára visszatért egy kis szín, szája enyhén nyitva.
Halálosan aranyosak, így együtt.
Seokjin azonnal mocorogni kezd, ahogy megérezi a két csöppség súlyát. Alájuk fúrja karjait, és rutinosan húzza mellkasára a nagyobbat, nyakához a kisebbet.
A kis alvó rögtön lábait is feldobja a férfi hasára, és ösztönösen úgy fordítja fejét, hogy hallja a másik szívverését.
Nem bírom ki egy eszelős vigyor nélkül. Látszik mennyire szeretik egymást.
A pici Süti csak akkor nyugszik meg, mikor apja holmijai közül, amik az ágy melletti kis polcon foglalnak helyet, kihúzza a telefont, amit majdnem el is ejt. Hatalmas az ő apró mancsihoz képest.
Komoly képpel kezdi nyomkodni a képernyőt.
Hirtelenjében arra tippelek, hogy játszik, ám mikor felém mutatja, látom, hogy a névjegyzékben keresgél.
- Melyik Yoongi? - nagy szemecskéivel úgy pislog rám, hogy rögvest elhiszem magamról: mindent tudó vagyok.
Amilyen halkan csak tudok, lépek közelebb, nehogy felébresszem a másik kettőt.
- Mi a teljes neve? - nézem végig, de Yoongit sehol nem találok.
- Azt... nem tudom - keseredik el a picur.
- És van valami beceneve? - a híváslistában kutakodok, és erős gyanúm, hogy egy bizonyos Suga nevezetű egyént kell hívnom, mert az van a legtöbbször a hívott felek között az "Anyuci" felirat mellett.
Összeráncolt szemöldökkel gondolkozik a kicsi, majd fel is csillannak szemei.
- Suga! - a kis aranybogár boldog, hogy megfejtette a rejtvényt, de még így is figyel rá, hogy ne hangoskodjon. Én meg örülök a fejemnek, hogy eltaláltam.
Bólintok, és rányomok a kis zöld ikonra, és vissza is adom a készüléket.
- Hyung, nekem dolgoznom kell! Már megmondtam ezerszer! Attól, hogy neked szabadnapod van, nekem nincs! - csattan fel azonnal a vonal túlsó végén egy nyűgös hang elég hangosan.
- Yoongi! Nem Appa vagyok - marha aranyos, ahogy így örül a másik hangjának. Kis nyuszi-mosollyal beszél, és a szeme komolyan olyan, mint két csillag.
- Kookie! Miért hívtál? - ez a bizonyos Yoongi enyhülni látszik - Miért van nálad telefon? Jin adta neked?
- Nem. Appa most alszik - rázza fejét - Csak akartam szólni. Itt vagyunk Appával... a... nagy, ház, ahol sok a ember van. Akiknek fehér köntösük van, sietnek, akik fekszenek meg... fáj valamijük. Appának a lába. Ezért most alszik. Meg TaeTae is.
- Kookie, van még valaki veled? Ki segített felhívni?
- Joonie. Vele jöttünk ide. Nekünk is, meg neki is beszélnie kellett a mérges bácsikkal - dönti kicsit oldalra a buksiját, közben feltérdel.
- Kook, odaadnád a telefont izé... Joonie-nak? Te is aludj kicsit, én meg rögtön megyek hozzátok! - hallom még tompán.
A kicsi csak bólogat, mintha a másik látná, aztán nyújtja nekem a telefont.
Mosolyogva veszem el, és tartom a fülemhez.
- Kim Namjoon...
- Ki vagy, és mi történt?! - vérfagyasztó a hang, amiből az előbb még csupa aggodalom és kedvesség sugárzott.
- Kim Nam...
- Igen, hallottam! - csattan fel idegesen - Miért vannak kórházban?!
- Karambolozott az én autóm az övékével. A két gyerek jól van, legalábbis fizikailag. Az apjuk még nem ébredt fel az altatás után, de csak a bal lába tört el - hadartam, mert összefosom magam ettől a skizofrén állattól.
- Melyik kórház?! - komolyan olyan érzésem van, mintha meg akarna gyilkolni.
Egyre ijedtebben mondom be a címet, mert még a telefonon keresztül is érzem, hogy most meg fogok halni.
- Ha el mersz mozdulni mellőlük, vagy hozzájuk mersz érni, olyan kínhalálban lesz részed, amit sosem tudtál még csak elképzelni sem! - köszönés nélkül vágja le a telefont, de megmondom őszintén, ha ő elkezdene köszöngetni nekem, én előszedném az ásót, hogy elkezdjem betemetni magam a már megásott sírgödrömbe!
Visszahelyezem a telefont a kis polcra, aztán leülök a szobában lévő másik üres ágyra.
Végül Kookie-nál is hatott a nyugtató, tehát már ő is alszik az apja nyakába bújva.
Elképesztő, milyen helyesek így együtt, de tényleg. Apa és kisebbik fia ugyanolyan kis nyitott ajkakkal szunnyadnak, míg a nagyobb fiúcska tökéletes szinkronban szuszog a felnőttel.
Seokjin
Sötét vesz körül. Csak Tae szavai és Kookie sírása visszhangzik a fülemben, aztán ideges hangok, gépek csipogása, majd csönd.
Ebben a csöndben is megérzem, hogy valami rám nehezedik, és már tudom is, mi. Vagyis inkább kik.
Tae és Kook súlyát ezer közül is felismerem. Azonnal átkarolom őket, ahogy akkor szoktam, mikor a vihar elől menekülnek hozzám éjszaka. Nincs kedvem még kinyitni a szemem, talán még nem is tudnám, de kíváncsivá tesz, hogy a Sütim beszélget valakivel. Aztán a telefonon keresztül felismerem legjobb barátom hangját is.
Mindig is szerettem, hogy a fiaimmal szemben sosem használja azt a bunkó stílust, amit mindenki másnál.
Nagyon seggfej tud lenni még velem is. Mondjuk én ismerem, szóval nem veszem komolyan, de aki először találkozik vele... az nem mindig érti a tréfát.
Elkalandozott gondolataimból az riaszt fel, hogy Kookie ledől rám, Suga meg azzal a bizonyos valakivel beszél.
Mi a neve? Mit mondott? Kim Namjoon?
Nem ismerem. Ez fura. Talán, ha odafigyeltem volna, mit mond Kook Yoonginak, akkor tudnám, ki ő, de így nem.
Végül túl jól fekszem, úgyhogy újra elalszom.
Mellettem van életem két értelme, szóval nem kell aggódnom.
Nam
Yoongi hamarabb megérkezett, mint vártam.
Halkan nyitott ugyan be, de amint meglátott engem, szemei szikrákat szórtak.
Összességében egy egészen helyes férfi kinézetét keltette. Kifejezetten szép, még úgy is, hogy magasságához mérten nagyon vékonynak mondanám, de illett hozzá.
Arca olyan, akár egy porcelán babáé. Meg nem tudnám mondani, mennyi idős. Szája alapból is felfelé kunkorodó, tehát helyes kis mosolya lehet, de ahogy elnézem nem szereti mutogatni.
Csak fejével int nekem, hogy kövessem kifelé a szobából, amit készségesen meg is teszek. Legelső, ami eszembe jut , hogy nem akarja felébreszteni a kis családot.
Arra nem számítok, hogy amint becsukódik az ajtó, rögtön nekem jön.
Azonnal gyomorszájba rúg, aztán úgy lefejel, hogy az ajtó adja a másikat, ami iszonyatosat koppan.
- Te eszement rohadék! Hogy a büdös picsába jössz te ahhoz, hogy bántsd őket?! Versenypályán érezted magad köcsög buzi?! Mi van, ha a két gyereknek baja esik, mi?! Ebbe nem gondoltál bele, mikor az újgazdag valagad alatt volt a faszom baszott méregdrága autócskád?! Szerinted mit tesz ez a szerencsétlen, ha a kölykök esetleg meghalnak?! És mi lett volna a két gyerekkel, ha árván maradnak?! Szálljál magadba te senkiházi idióta faszfej!
Indulatos monológja alatt lecsúsztam az ajtó mentén a padlóra, most pedig útjában ültem. Egy pillanatnyi tétovázás nélkül rúg odébb, és sétál be a szobába.
Seokjin
Egy nagy koppanásra pattannak fel szemeim. Hunyorogva próbálom beazonosítani, mi eshetett le, de azt sem tudom megállapítani, hol vagyok.
Nyílik az ajtó, és bár minden homályos, akkor is tudom, ki jön be. Hófehér bőr, fekete haj, fekete nadrág és élére vasalt fehér ing. E mellé fekete lakkcipője olyan keményen koppan, miközben felém csörtet, mintha magának az ördögnek a patái lennének.
- Yoongi! Halkabban! - húzom magamhoz közelebb még alvó Kincseim.
Szokásához híven figyelmen kívül hagy, és csak fújtat egyet.
- Hol a szemüveged? - kezd el mellettem turkálni, de arra az oldalra pont nem látok Kook fejétől.
- A táskámban, mint mindig - közben nem bírom ki, hogy ne fúrjam bele orrom a fekete tincsekbe, közben apró puszikat hintve a pihe-puha fürtökre.
Azonnal orromra csúsztatja, amint megtalálja, így már én is ki tudom venni, hol vagyunk.
A kórházi szoba képéről eszembe jut a baleset is.
Így már nem csodálom, hogy Tae ennyire szorosan csimpaszkodik a felsőmbe, elvégre az anyja is egy autóbalesetben halt meg, és akkor is ott volt.
Fel nem tudom fogni, milyen lehetett ezt átélnie, és van egy olyan érzésem, hogy ezentúl nehezen fog elengedni reggelente. Nagyon kis ragaszkodó az én kis Alienem.
- Hyung... ugye jól vagy? - ül le Suga egy kis széket közelebb húzva az ágyhoz - Emlékszel mindenre?
- Igen. Jól is vagyok, és emlékszem is. De az a fontos, hogy a kicsiknek nincs semmi bajuk - szorítom meg enyhén mindkettejüket - Nekem pedig vagy nem esett nagy bajom, vagy nagyon leszedáltak. Mondjuk a lábam fáj kicsit.
- Szerencsére csak a lábad tört el - bólint még mindig komoly arccal - Mikor teszel feljelentést?
Igen, feljelentés... kellene, de előbb látni akarom a másik sofőrt. Nem történt nagyobb baj, de ha nem látom rajta, hogy megbánta felelőtlenségét, akkor muszáj lesz feljelentenem.
- Mi van a másik sofőrrel? - pislogok magam elé elgondolkozva.
- Itt van kint. Már ha el nem szelelt - indul is az ajtó felé - Befelé! - mordul rá valakire kint, de olyan hangnemben ám, amit még soha nem hallottam tőle.
Egy gyűrött ruhás, elég magas és izmos férfi lép be.
Először nem néz rám, fejét mélyen lehajtja, így csak furcsa barnás, kissé talán zöldes árnylatú, oldalt felnyírt haját látom.
Lassan, nagyon lassan emeli fel fejét.
Először egy a homlokán vöröslő folton akad meg a szemem, ami még csak most kezd bedagadni.
Tehát Yoongi megverte... ezért még számolok vele.
Szemei lesütve vannak még, így ahelyett szemügyre veszem hibátlan bőrét, vörösre harapdált, szép ívű ajkait.
Végre rám mer nézni.
Csakhogy a szabályosan kiskutyáéra hasonlító, mélybarna szemei egyenesen megbabonáznak...
Azt hiszem, soha többé nem tudom elszakítani a tekintetem ettől a riadt, esdeklő szempártól...