Akkor... Most... Meghaltam volna? Ez lenne itt a túlvilág? De akkor nem angyaloknak kellene itt lennie? Vagy ez a pokol? Nem... Nem öltem meg senkit! Nem juthatok pokolra!
A lány ekkor újra felém fordult. Rámmosolygott. Egy vágás eltűnt a karján. A sötétségben is egy fénycsóva lett. Egy kis sarok fehéren díszelgett. Ekkor megjelent egy emlékem mellettem. Még kicsik voltunk V-vel. A játszótéren játszottunk ketten. Nevettünk és beszélgettünk.Már amennyire egy 5 éves tud beszélni. Mikor éppen csúsztam volna le a csúszdán, akkor megláttam a bátyámat, hogy 6 másik fiúhoz volt odacsatlakozva. Nevettek és egy másik fiút bántottak. Odamentem és felsegítettem a fiút. Mikor ezt ők is meglátták, odajöttek és felpofozott az egyik. Jungkook volt az. Nagyon fájt a pofon. Egy könnycsepp folyt ki a szemem sarkából. Ők csak tovább nevettek és ezúttal Jimin pofozott meg. Elmentem onnan. Anyához mentem. De nem mondtam el neki semmit. Csak annyit mondtam neki, hogy menjünk haza. Ő eleget is tett a kérésemnek. Megfogta a kezem és odavitt az előbb említett 7 sráchoz. Mikor odaértünk dühösen néztek rám. De mikor meghallották, hogy csak Tae-t hívja haza anya, akkor meglepődtek. Azt hitték, hogy beárultam őket. De nem. Sosem szerettem azokat az embereket, akik ha bármi baj van, akkor a szüleiknek panaszkodnak. Én mindent magam szerettem megcsinálni. Mikor hazaértünk, bementem a szobámba. Anyának annyit mondtam, hogy fáradt vagyok. De Tae tudta, hogy mi a bajom. Mégsem jött utánam. Csak nevetgélt anyával. Én feküdtem az ágyamban és sírtam. Megállás nélkül. Megbíztam a bátyámban és elárult. Akkor döntöttem el, hogy nem fogok megtörni. Kívül nem fognak tőlem egyetlen egy könnycseppet sem látni. De mikor magam leszek, kiadok magamból mindent. Ez volt a betegségem kezdete...
A betegségem a pszichológia szerint, élmény betegség. Nem diagnosztizáltak sok embernél ilyen fajta tüneteket. Szinte 5 embernél van HASONLÓ tünet, de azok sem olyanok mint azenyém. Legtöbbször ennek a betegségnek a drogosok, alkoholisták és lelkileg sérült embereknél van tünete. Különböző vizsgálatok állapították meg nálam, hogy ez a betegség halálos is lehet, ha olyan mélypontra kerülök. Pont ezért kértek meg, hogy adjak ki magamból mindent. És mikor erre gondoltam újabb kép jelent meg a lány előtt.
Bevittek egy szobába amiben semmi sem volt. Csak a fehér gumiból készült falak. Betessékeltek oda és rámzárták az ajtót. És bennem ekkor szakadt el a húr. Megszoktam, hogy ha egyedül vagyok, akkor sírhatok. Akaratom ellenére elkezdtek folyni a könnyeim a fehér szobában. Nekimentem az ajtónak és dörömbölni kezdtem. Nem akartam ott lenni. Anyéhoz akartam menni. De nem tudtam az ajtón átmenni. Ütöttem az ajtót, ahogy csak tudtam. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Lecsúsztam az ajtó melletti falnál és sírtam. Felhúztam a térdeimet. Nagyon nehezen vettem a levegőt. Pánikrohamom volt. Ez volt az első pont, ami miatt vagyok olyan amilyen. A betegségem miatt...
Ekkor kirajzolódott egy szó a sötétségben.
Betegség
És éreztem, hogy valami nehéz került az egyik csuklómra. Lenéztem a karomra és megláttam... Le volt bilincselve a kezem. Nem volt hozzá lánc. Csak egy bilincs. De vajon miért?