Borzalmas álmom volt. Az '56-os Pest egyik utcáján voltam és láttam, ahogy egy orosz (akkor szovjet) katona le akar lőni egy földön fekvő, véres kisgyereket. Oda akartam rohanni, hogy megállítsam, de a karjaimon láncok kígyóztak és nem tudtam segíteni. Hirtelen megjelent az egyik volt osztálytársam.
-Dalma! Ott egy sebesült kisgyerek és te nem mész oda segíteni neki??! Hogy lehetsz ilyen bunkó?? – üvöltött rám. Majd egy másik lány is megjelent.
-És te miért nem segítesz neki? – kérdeztem vissza. Erre nem mondott semmit és olyan arcot vágott, mint akinek beletapostak a lelkébe.
-Most ezt miért kellett? Dalma, miért nem tudod befogni a retkes pofádat???!! – kiabált az arcomba a másik lány. A láncok pedig, már marták a húsom. Próbáltam leszedni őket, de azok egyre jobban szorítottak és felforrósodtak...
Sírva ébredtem. A karjaim lüktettek, és amikor rájuk néztem, már tudtam is, hogy miért.
Véresre voltak kaparva. A bal karomon hosszában négy véres csík vezetett a vállamtól az ujjaimig. A jobb karom egy kicsit rosszabb állapotban volt, mert ott keresztül kasul összevissza karmolások voltak. Voltak kicsik, mélyek, hosszúak és rövidek. Megpróbáltam felkelni, de a kezeim annyira remegtek, hogy kénytelen voltam nélkülük odabattyogni az íróasztalhoz és felvenni a pulóverem. (miért vettem le, ha nyitva volt az ablak?????)
Megpróbáltam halkan leosonni, majd a konyhába lépve láttam, hogy Jeff, Ben és Eyeless Jack reggeliznek. Reménykedtem benne, hogy nem veszik észre a kézremegésem.
-Mi van a kezeddel?- kérdezte riadtan Ben. AHJ! Ilyen nincs. (És mégis van.)
-Ennyire látszik, hogy remeg?-kérdeztem.
-Ööö..nem, csak csupa vér a pulóvered ujja.
Igaza volt. Csurom vér volt. Olyan mélyre kapartam, hogy a szöveten már nem is látszott az eredeti színe.
-Miért kapartad fel? – kérdezte Eyeless Jack, aki előtt 3 vese volt.
-Nem tudom. – mondtam, és levettem a polcról egy poharat, hogy igyak, de nem maradt meg a kezemben és leesett. Leguggoltam és elkezdtem összeszedni a szilánkokat. Elég kellemetlen volt, magamon érezni a többiek tekintetét.
-Várj! Inkább segítek - mondta Jeff és hozott egy seprűt és elkezdte felsöpörni a pohár maradványait.
-Köszönöm. – mondtam.
Miután végeztünk, bekötöttem a sebeimet, és bementem a nappaliba, és a térdemet átkarolva meredtem magam elé. Nem tudtam, mit kéne tennem. Tudtam, hogy mi okozza ezt a mentális leépülést és mégsem voltam képes tenni ellene. Nem mondhatom meg nekik, hogy honvágyam van és idegileg kezdek összeroppanni. Féltem, hogy előbb-utóbb végleg feladom.
-Te nem az az ember vagy, aki csak úgy feladja! – mondta határozottan Kék.
-Már belefáradtam ebbe a folytonos harcba. Túl sok volt nekem ez a 16 év. – válaszoltam szárazon. Már nem éreztem szomorúságot, pedig ha normális állapotomban vagyok, már elsírtam volna magam.
-Elég ijesztő vagy így.
-Hogy?
-Mintha már nem éreznél semmit. Komolyan ennyire megvisel ez az egész?-kérdezte.
-Komolyan. – mondtam tömören.
-Szerintem, ha kérdezik, elmondhatod nekik a titkod. Én már bízok bennük, és neked is jót fog tenni, ha kiadod magadból.
-Igaza van. – mondta Kolibri. – Nem fognak elengedni, de remélhetőleg meg fogják érteni.
-Szerintem ne mondj semmit! – szólalt meg Másik. – Azt fogják mondani, hogy csak sajnáltatod magad.
-Hohó! Napokkal ezelőtt ki is biztatta Dalmát, hogy mondja el? – kérdezte kínosan nevetve Kék.
- Meggondoltam magam. Szerintem jobb lesz, ha csöndben maradsz. Ezt a problémát csak te tudod megoldani. És lehet, hogy végig se hallgatnak és közbeszólnak bizonygatván, hogy nekik mennyivel rosszabb.
-Ugyan már! Ez itt nem Magyarország. És ezek nem magyarok, hogy azon versengjenek, hogy vajon kinek rosszabb. – szólt közbe Kék. – Én Kolibrivel értek egyet. Együtt fognak veled érezni.
-Halgass Kék-re. – mondta Kolibri.
- Hallgass Kolibrire! – mondta mosolyogva Kék. Már tényleg nem tudtam még csak mosolyogni sem.
-Megint emlékeztetlek. Te mondtad, hogy neked nem kell mosolyt vágnod az arcodra, hogy vidámságot színlelj. – bíztatott Kék.
-Nem színészkedhetek örökké. Sajnálom. De kőszívem megremegett. Most már vérezni sem tud. – mondtam szomorúan.
-Van kedved játszani? – kérdezte mellőlem Sally.
-Nincs.
-Jaj, ne már! Lécci!!! – nézett rám boci szemekkel.
-Rendben. Szeretsz malmozni? – kérdeztem.
-Persze! Mindjárt jövök. – mondta és kirohant. Én addig elkezdtem. Pár perc múlva hozta a táblát. Szegény először nem értette, de aztán leesett neki, és felnevetett.
-Ezt te találtad ki? – kérdezte mosolyogva.
-Nem. A dédapám viccelte meg ezzel mindig az anyámat. – mondtam nosztalgiázva.
-Ó. Én nem tudok semmit a dédszüleimről. – mondta szomorúan.
-Nem is találkoztatok?
-De. Az egyik déd-papámmal, de akkor még nagyon kicsi voltam. – mondta. – Miért karmoltad szét a karod?
-Nem tudom. – mondtam. – Soha nem fogtok elengedni? – tettem fel a már jól megszokott kérdést.
-Nem tudom. Ezt a többiek döntik el.
Egyszer csak Clockwork csörtetett be a szobába. Csak úgy vibrált körülötte a levegő. Őszintén szólva, megfordult a fejemben, hogy pár másodpercen belül felrobban.
-Mi történt? – kérdeztük Sally-vel majdnem egyszerre.
-Semmi!-válaszolt dühösen.
-Látszik rajtad, hogy van valami baj. – mondtam.
-Nincs! – mondta egy kicsit agresszívebben.
-Én nem tudnék nő lenni. – mondtam tűnődve.
-Miért? Akkor mi vagy? – nézett rám Clock értetlenül.
-Senki. Ha tőlem kérdezné meg valaki, hogy mi a baj, én elmondanám. De ha egy nőt kérdeznek meg, hogy mi a probléma, mi a válasz? Semmi! És ott hagynak a legnagyobb bizonytalanságban.
-És neked mi a bajod? – kérdezte. Biztos a „Semmi" válaszra számított.
-Honvágyam van. – válaszoltam, majd kinéztem az ablakon. Már február vége volt, de még mindig hatalmas hó volt, ráadásul megint elkezdett havazni. – Kéne néhány busó. – sóhajtottam szomorúan.
-Néhány mi? – kérdezték egyszerre.
Minden bevezető nélkül elmondtam az egész busó legendát. A törökök bejövetelétől egészen a mai hagyományőrzésig és kormozásig. A történet viszonylag nagy siker volt. Sally-nek szemmel láthatóan tetszett és Clocwork-ot is lekötötte.
-És a múltadról nem akarsz egy kicsit mesélni?
Már éppen elküldtem volna Clock-ot melegebb éghajlatra, amikor hirtelen Ben bejött.
-Dalma! Eyeless Jack tegnap keresett. Igazából tegnap kellett volna mondanom, csak hát...-röhögött fel kínosan.
-Most hol van? – kérdeztem.
-Nem'tom. – vonta meg a vállát. Én pedig kapva a lehetőségen gyorsan kislisszoltam a szobából.
Nem voltam benne biztos, de talán az első emeleten lehetett Jack szobája. A lépcsőn felfelé menet valami furcsa hangot halottam. Olyan volt, mintha valaki simogatná a halat. A hangot követve egy félig nyitva lévő ajtó előtt kötöttem ki. A szobából szivárgott a vese és bensőség szag, szóval nem kellett gondolkodnom, vajon ki lehet benn. [(Höhö vajon ki lehet Ben höhö)] Gondolkozás nélkül benyitottam, a következő pillanatban pedig egy vödör valami esett a fejemre.
-Jól vagy? – kérdezte Jack, miután leszedtem a fejemről a vödröt.
-Aha. Mi ez? – böktem arra az átlátszó löttyre, ami tetőtől talpig beborított.
-Semmi, csak átfestem vele a falakat, hogy ne kapjanak lángra. Ha tudtam volna, hogy jössz, nem az ajtóra rakom a vödröt.
-Miért gyulladnának fel a falak? – kérdeztem értetlenül, és egy kicsit féltem a választól.
-Néha szeretek a tűzzel játszani. – válaszolta.
-Aha. És miért kerestél?
-A törpe haverunk csak ma adta át az üzenetet? – kérezte és a hangsúlyából kiderült, hogy nem ez volt az első ilyen alkalom. – Azt akartam mondani, hogy ma újra kéne varrni a sebet, hogy ne fertőződjön el. De előbb szerintem mosd le magadról ezt a lucskot, mert igaz, hogy nem gyulladsz fel, de a bőrnek nem éppen a legjobb. Főleg nem a sebesüléseknek. – mondta.
Bólintottam és elmentem a szobámba. A szekrényből kivettem egy törülközőt, és elindultam a fürdőszoba felé. Szerencsére a lakók nagy része házon kívül van, így kisebb az esélye, hogy valaki keresne. A fürdés után úgy éreztem, mintha 5 kilóval könnyebb lennék.
-Nos, ahogy Anna nagyi mondaná, ,,Szappan és a víz csodákra képes" – mondta Kék.
-Tényleg. – mosolyodtam el. – És ahogy Eszti mama mondaná, „Egyél!". – ezen Kék jót nevetett.
-Nem süthetnénk titokban rántott csirkecombot? Hiányoznak a magyar kaják.
-Nekem is. – mondtam. Észre se vettem, hogy sokkal jobb a közérzetem, mint alig egy órával ezelőtt. – Zsófi déditől sajnos nem tudok ilyen szállóigéket. – mondtam szomorúan.
Miután végeztem, visszamentem Jack szobájához. Mikor az ajtó elé értem, bekopogtam a falon. (Az ajtón már nem mertem.) Jack kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy be tudjak menni.
-Kész vagy? – kérdezte, mikor leültem egy székre.
-Aha. – mondtam. Bizarr volt látni, ahogy a fonalat kihúzza a bőrömből, az pedig szétválik. Az összevarrást éreztem, de nem fájt.
Miután Jack végzett, nem tudtam magammal mit csinálni, szóval sétálgattam a házban, majd a kertben és megint a házban. Éppen úgy, ahogy az első napokban.
-Miért nem mész fel a padlásra? – szólalt meg Kék.
-Mert tegnap ígérte meg, hogy ma kevesebbet lesz fenn. – mondta Kolibri.
-De, ha egyszerűen nincs mit csinálni! Légyszii, legalább addig, amíg a többség haza nem jön.
-Oké!- mondtam, majd felmentem. Út közben eszembe jutott egy dal dallama, amit még kicsi koromban hallgattam. Helyenként egy-két szó hiányzott , de alig tíz perc után már az egész dal a fejemben volt. Úgy éreztem, ez tökéletesen passzol a mostani helyzetemhez. Nem kellett sok hozzá, hogy megpróbáljam kiénekelni a bánatomat.
Bántott hó a jégeső,
kínzott nyár a télidő.
Szabad voltam, nincstelen,
de sértetlen...
-Szép a hangod. – hirtelen felkaptam a fejem, és Toby-t láttam, a létrán.
-Te is süket vagy a hamis hangokra? – kérdeztem meglepetten. Sok mindent mondtak már a hangomra, de azt, hogy szép, még soha.
-Nem. Tényleg szépen énekeltél.
- Bocsi, mindent elhiszek, de ezt nem. – mondtam és elmosolyodtam.
- Még hogy soha többet nem tudsz mosolyogni, he? – kérdezte jókedvűen Kék.
-Amúgy mit énekeltél? – kérdezte. Ja, tényleg! Magyarul énekeltem. Miután leült mellém, elkezdtem angolul mondani a szövegét. – Mikor fogod elmondani, hogy mi történt a múltban? – volt egy olyan érzésem, hogy soha nem adja fel, de most már inkább őszinte voltam.
- Félek, hogy elkezdenétek azt bizonygatni, hogy veletek mennyi sok, ennél szörnyűbb dolog történt, és hogy nem kéne magam sajnáltatni. És félek, hogy nem tudnám úgy kiadni magamból, ahogy szeretném. És az egyik hang nem akarja, hogy elmondjam. – hadartam, majd a tenyerembe temettem az arcom (és elkezdtem kaparni a homlokomon a sebet) (???).
- Kék és Kolibri meggyőzött, szóval ez már csak rajtad múlik. – szólalt meg Másik.
- És, ha a többiek lelkére kötném, hogy végighallgassanak? Akkor elmondanád? – kérdezte Toby.
- Mit gondolsz, készen állsz rá, hogy végre elmond neki? – kérdezte Kék.
Lassan, de határozottan bólintottam.