1856 ősze különösen pompás volt. Egymásba olvadtak a fák lombjának árnyalatai, itt-ott felbukkant a zöld a barna, narancs és vörös színek forgatagában. A szél felkapta a lehulló leveleket, és megadta nekik a lebegés illúzióját, mielőtt találkozva a földdel végleg megpecsételődött a sorsuk. Az ágak csak lassan kopaszodtak... olybá tűnt, ezernyi levél lehullása után is dús és tarka marad a lombozat. És valahányszor egy darab az eső látogatását hirdető tócsák felszínére esett, a kiinduló vízgyűrűk hirdették a színpompás testvér temetését.
Az edoi Ichigaya körzet egyik szegényes dojója felé haladó tizenéves fiatalember csupán egy pillanatra torpant meg, mikor magukra vonták tekintetét a vízgyűrűk. Félrebillentette a fejét, elvigyorodott, miközben jobb kezében a bokutot tartva tovább haladt... majd megcsúszott a lába, és épphogy vissza tudta nyerni az egyensúlyát, elkerülve a kellemetlenül közeli ismertséget a kavicsos úttal. Az ujjai épphogy megszorították a nehéz fakardot, így az a botlás hatására nem esett ki a kezéből, és csak kelletlenül elhúzta a száját, miközben a tekintete végigfutott a kavicsos úton, keresve a probléma okozóját.
Egy textillabda volt, láthatólag maradék anyagból varrták, bár szépen ki lett hímezve. Gyerekek gyakran játszottak ilyesmivel, de az ősz sarában nem bizonyult a legszerencsésebb játéknak. A fiú felemelte, és megforgatta az ujjai között, a sárfoltokat szemlélve, amikor egy vékony hangot hallott.
- Add vissza!
A kisfiú alig lehetett tíz éves, és gondolkodás nélkül nyújtotta ki a karját, követelőzve, kérve a labdát. A fiatalember lenézett a játékra, majd a kisfiúra, akinek az arca most már kipirult a dühtől.
- Add vissza! Az az enyém. A nővérem csinálta.
- A nővéred biztos dühös lesz, amiért összesározod az ajándékát – mosolyodott el a fiatalember, de a gyermek láthatóan nem érzékelte a kissé gúnyolódó tónust.
- Ő nincs itt. Kérem a labdámat! – mintegy megerősítésképpen toppantott is egyet.
- Egyedül játszol? – bólintás. – Mit szólnál ehhez? Majdnem orra buktam miatta, tehát igényt tarthatok a labdádra. Ha elveszed, a tiéd lehet. Ha nem sikerül, az enyém.
A kisfiú sértődötten felhúzta az orrát.
- Nem fogok fogócskázni valamiért, ami az enyém. Add vissza – a fiatalember elvigyorodott, és jobb kezében a bokutoval, bal kezében a labdával tovább sétált a dojo irányába.
A gyermek néhány pillanatig csak nézte, mint aki el sem akarja hinni, hogy komolyan képes ellopni a játékát, elszállt a dühe és színtiszta döbbenet vette át a helyét... na, persze csak egy pillanatra, utána nagy lendülettel az ifjú szamuráj után lódult, aki csalhatatlanul meghallotta a trappolását, és gyors mozdulattal egy fának támasztva a bokutot futni kezdett a labdával. A kisfiú kapkodta a lábait, majd megtámaszkodott a térdén, hogy kifújja magát. A fiatalember egy fa mögül nézett rá.
- Tudsz te ennél gyorsabban is futni.
- Tudok! – csattant fel a kisfiú, majd ismét azzal a sértődött grimasszal tette hozzá. – Csak nem hiszem el, hogy belementem a fogócskádba. Az a labda az enyém!
Ismét nekilódult, az üldözött pedig várt néhány másodpercet, mielőtt ellökte magát a fától, és ő is elindult. Óvatosan csökkentette a sebességét, figyelve arra, hogy a kisfiú egy pillanatra se érezze úgy, hagyták nyerni. Végül a sárguló levelekkel borított füvön futva a gyermek megragadta a labdát, és a hirtelen örömtől elég figyelmetlen volt ahhoz, hogy elterüljön a lombszőnyegen. Magához szorította a játékot, és próbálta valamennyire kifújni magát, mikor néhány centivel mellette a fiatalember is szétvetett karokkal eldobta magát az avaron.
- Mondtam, hogy az enyém – morogta.
- Mondtam, hogy tudsz gyorsabban futni. Már meg is száradt. Könnyebb lesz kiszedni belőle a sarat – a kisfiú bólintott, és magához ölelve a labdát, az égen úszó felhőkre nézett, amikor a csendet egy idősebb férfi hangja törte meg.
- Souji! – a fiatalember, aki a szemét is lehunyta néhány pillanatra miközben széttárt karral feküdt a levelek között, azonnal felült, és ahogy megbizonyosodott a közeledő kilétéről, talpra is ugrott. A férfi kétszer annyi idős lehetett, mint ő, mustárszínű öltözetet és fekete hakamát viselt. Mindkét kezében egy-egy bokuto... az egyik alighanem Soujié, amit a fának támasztott. – Megváratod a tanítványaidat. A mesterhez nem illik, hogy későn érkezzen – Souji felé nyújtotta a kardot, szelíd, kissé dorgáló tekintettel.
- Elnézést, Kondou-san – hajtotta meg a fejét a fiatal szamuráj, halvány mosollyal, miközben átvette a fakardot. – Azonnal megyek – az idősebb férfi bólintott, és Souji még egyszer, az első játékos vigyorral a kisfiú felé nézett. – Legközelebb vigyázz jobban arra a labdára. Te összesározod, én elkések... mindkettőnket leszidnak.
A kisfiú pislogott kettőt, majd szintén elvigyorodott.
- Rendben. Jobban vigyázok majd.
***
1863-ban korán jött az ősz. Még javában tartania kellett volna a nyárutó kellemes, langyos napjainak, de már szeptemberben is kellemetlenül sok volt a ködös reggel, és a hűvös nappal. A Mibu Roshigumi tagjai a reggeli őrjáratok során érzékelték leginkább, Kiotó utcáin mennyire viszolyognak tőlük az emberek. Ez talán Hijikatát viselte meg legjobban... a démoni parancsnokhelyettes természetesen nem mutatta ki, de némely pillanatokban Souji látta, hogyan csikorgatja a fogát dühében, valahányszor Serizawa egy lépése még mélyebbre taszítja őket a város lakóinak szemében.
Őt nem igazán foglalkoztatták a rájuk irányuló rosszalló tekintetek, és ebben vajmi kevés szerepe volt annak, hogy ő maga is részt vállalt a rossz hírnév öregbítésében, mikor Serizawa bíztatására elkövette azt a gyilkosságot... bár tény, azt sem mondhatta, hogy amiatt bűntudata lett volna. Egyszerűen csak nem érezte fontosnak a kiotói lakosság véleményét... nem változtatott sem a gondolatain, sem az érzésein, tehát egyszerűen lényegtelen volt. Közömbösen tekintett az út szélén álló alakokra, és amikor egy-egy idősebb ember valami rosszmájú megjegyzést is tett, néha egy gúnyos vigyort villantott felé, már-már provokatívan.
Éppen ezért a reggeli őrjáratokon már pontosan tudta, kikkel szeret együtt lenni. Heisuke kezdeti jókedve mindig hamar elszállt, és könnyen rátelepedett a nedves, hideg köd is, elszívva a lelkesedését, ez pedig bosszantotta a fiatal férfit. Shinpachi mindig túlságosan szeretett beszélni, és ez legalább annyira bosszantó volt... Harada pedig szinte minden ilyen reggel magával rángatta Ryunosukét is, aki olyan arckifejezéssel sétált a harcosok soraiban, mintha legalábbis a fogát húznák... Souji csípős megjegyzései, és fenyegető provokációi pedig nem derítették jobb kedvre, a fiatal szamuráj pedig pontosan tudta, hogy túlságosan élvezi nézni, ahogy a fiú rémülten hátrahőköl egy-egy hasonló pillanatban. Tehát általában akkor érezte magát a legjobban ezeken az őrjáratokon, ha Saitoval volt. A sztoikus fiatal férfi nem, vagy csak alig beszélt, és hozzá hasonlóan képes volt figyelmen kívül hagyni a körülöttük felhangzó megjegyzéseket, és kellemetlen pillantásokat. Más volt az oka és a taktikája, hogy el tudja őket engedni a füle mellett, de Souji számára megfelelt az is, hogy képesek voltak nyugodtan haladni.
De néha még őt is elérte egy-egy fájdalmas gondolat.
Egy csapat ronin erőszakoskodott egy fiatal nővel... a nő mályvaszínű kimonót viselt, és egy kisgyermek, egy nyolc év körüli fiúcska kezét fogta. Souji nem tudta megállapítani, fiatal édesanyja, nővére, netán egy gazdag család esetén dajkája-e a fiúnak, de a cél szempontjából lényegtelen is volt. Nem az áldozatokat kellett ismerni, hanem a támadókat elintézni.
De minthogy a gyerekekben mindig megragadta valami, abban az őszi ködben, miután a roninok egyike ostobaságában előhúzta a kardját, hátratekintett. A nő legalább annyira megrémült tőlük, mint korábban a támadóitól... mintha semmivel nem lennének különbek. Hátrált, és húzta magával a kisfiút, majd mikor eléggé eltávolodott, meg is fordult, és megszaporázta a lépteit. A kisgyermek azonban nem vette le róluk a szemét. Mintha tisztább volna még a látása, mint a felnőtteknek, és született bölcsessége megmutatná neki, ki, mikor, mit és miért tesz, hála, és egy kevés csodálat ragyogott a szemében, ahogy a tekintete találkozott a fiatal férfiével. És abban a pillanatban Souji egészen biztosan úgy érezte... tényleg nem lényeges, az emberek mit gondolnak. Nem számít. Ami fontos, nem szűnik meg kevésbé fontosnak lenni, ami pedig sosem volt az, az nem nyer értéket.
- Souji – Saito mély hangja ugyan kiszakította a töprengésből, de nem emelte fel a fejét azonnal, csak néhány másodperc múlva, ismét vigyorogva. – Mennünk kell. A Parancsnokhelyettesnek komoly gondot okozhat a késésünk.
- Persze, persze, Hajime-kun... - legyintett egy gyors mozdulattal az idősebb férfi, visszacsúsztatva a tokjába a kardját.
Abban a pillanatban Souji egészen úgy érezte... nem is rossz, ha néha egy gyermek szemében nem gonosztevő az ember.
***
1866-ban későn érkezett az első hó. Csupaszok lettek már a fák, de az ősz és a tél között elnyúlt az átmenet. Souji sosem gondolta, hogy valaha ennyire vágyik majd a hóra, mint ekkor. A feloldozás, az újjászületés fehérsége olyan elemi szükségletté vált, hogy el sem tudta igazán hinni. Ez már nem a színes ősz volt, hanem a fagyos, nedves fajta... amikor megrázta egy-egy köhögőroham a testét, olyankor döbbent rá, miért gyűlöli ezt a majdnem tél-őszt, és szinte még ősz-telet. Túlságosan saját magára emlékeztették. A természet pont úgy haldoklott, olyan hidegben és fájdalomban, mint ő maga, és azért akarta azt a havat annyira, hogy lássa, nem tart ez az egész örökké, mert a feloldozó, újjászületést hirdető kristályos pelyhek adják meg a jelet arra, hogy tovább kell harcolni.
A főhadiszállás közelében lakott egy család, három gyermekkel, egy kislánnyal és két kisfiúval. Az a három gyermek is legalább annyira várta már a havat, mint ő, igaz, ők más okokból, azzal az izgatottsággal, amit csak a gyerekek érthetnek. Az egyik délelőtt a férfi magával vitte őket a főhadiszállás udvarára, ahol egymás szavába vágva mesélték, miért is szeretnék már, ha végre igazán jönne a tél. Elkapták a fogócska közben... és Souji még magának sem vallotta be, hogy ezúttal talán nem csak annak köszönhették, hogy hagyta magát. Néha, egy-egy pillanatra megállt egy fa mögött, és kétrét görnyedve próbált minél csendesebben megszabadulni a tüdejéből felszakadó véres váladéktól, hogy ne ijessze meg a három kis játszópajtását. Mikor az egyikük átölelte a lábát, egy pillanatra elkapta a teraszon sepregető Chizuru tekintetét... a lány belemerült a munkába, de azért nem állta meg, hogy tegyen egy megjegyzést, ahogy a gyerekek elkezdték magukkal húzni a férfit.
- Okita-san, rendben van az, ha itt játszol a gyerekekkel? A többiek még odabenn dolgoznak...
Souji – akinek továbbra is mindkét kezét lefoglalták a gyerekek – töprengő arckifejezéssel meredt maga elé, majd megszólalt.
- Igazad van. Hijikata-san biztos dühös lesz, ha meglát – Ez szinte azonnal jókedvre derítette, bár Chizuru részéről csupán megilletődött tekintetet eredményezett.
- Onii-chan, te is gyere velünk szórakozni! – csillant fel a kislány szeme, mire Chizuru egy pillanatra megdermedt (alighanem egyszerűen elfelejtkezett arról, hogy még mindig férfiruhákat visel, így a megszólítás hozta zavarba), és a dermedtségét csak egy másik gyermek megjegyzése tudta oldani.
- A Shinsenguminak egyébként sincs semmi dolga.
- Ez nem igaz – morogta Chizuru, hevesen megrázva a fejét, amitől copfja ide-oda repült, néhány tincset az arcába lökve. – Minden nap őrjáratoznak, hogy elkapják a rosszfiúkat Kiotó utcáin.
- Hazugság – mondta az kislány. – Apa mondta, hogy mindig Shimabarába, a bordélyházakba mennek szórakozni.
Chizuru elvörösödött (Souji személyes véleménye szerint ezúttal az kötötte le a gondolatait, hogy honnan lehet egy kisgyermeknek fogalma olyan dolgokról, minthogy mit jelent az, hogy „bordélyház"), majd kissé dadogva, magához ölelve a seprűnyelet motyogta a választ.
- Nem mindenki ilyen.
- Hát, azt nem tagadhatod, hogy néhányan ilyenek – vélte Souji, ezúttal egy kicsit szomorkás félmosollyal.
- És el vannak telve maguktól. Mind olyan félelmetesek – fintorgott a kisebbik fiú.
- Nos, igen – Souji még azelőtt belement a játékba, hogy Chizuru tiltakozhatott volna, és lehajolt kicsit. – Hijikata-san mindig olyan komolyan ráncolja a szemöldökét, nem? – a gyerek hevesen bólogatott, teljesen egyetértve a megjegyzéssel.
- Okita-san, te mégis kinek az oldalán állsz? – fakadt ki a lány, mire a férfi úgy érezte, perceken belül elragadja a nevetés... de egy halvány, szorító érzés a mellkasán tudatosította benne, hogy ha nevetni kezd, egészen biztosan köhögésbe torkollik, így végül csak nyelt egyet, és fennmaradt az addigi vigyora. – Tudom már! Kondou-san! – nézett rá Chizuru, mire a fiatal férfi arcáról lassan leolvadt a mosoly csendben várva, mit beszél majd a lány. – A parancsnok, Kondou-san nagyon kedves, és udvarias ember.
A párbeszéd további része, Chizuru vitája a gyerekekkel nem jutott el teljesen a tudatáig... csak az egyöntetű lebecsülés, amivel a parancsnokról beszéltek. „Nagyon lassú." „Nem megbízható." Úgy beszéltek, mint akik értik, akik tudják, mi is a probléma. Az előző szavak őt is szórakoztatták, a kellemetlen megjegyzések Hijikatáról... de a szórakozás gyorsan elszállt, ahogy rájött, hogy mi is hajtja a gyermekek szavait. Hogy mennyire nem látják azt a másik szemszöget... Souji ezt nem értette igazán. Hogy lehet, hogy az utcán ott az a gyerek, aki mindent ért... aki kinyitja a szemét, és látja, ki mit akar, mire gondol, ott is, ahol a felnőtteket már megmérgezte valami, és most itt vannak a nála nem idősebb gyermekek, akik viszont nem értenek semmit, csak a szüleik szavaival dobálóznak. Hogy lehet, hogy egy gyermekben ott a bátorság, amit ő annyira irigyel, ott a tisztaság, a kezdet reménye, amit most annyira vár a hótól, és egyben ott van ez a befolyásolható értetlenség? A szemöldöke furcsán tikkelni kezdett, ahogy elfogta az idegesség, de néhány arcába hulló barna tincs ezt el is takarta.
- Eh... Ugyan már... ők csak gyerekek – mondta, kicsit magának is, nem csak Chizurunek.
- Souji, játsszunk! – rángatta meg a nadrágja anyagát az idősebbik kisfiú.
- Rendben van – mondta a férfi, miközben a gyermek hóna alá nyúlt. – Repülj, repülj! – emelte a magasba, a kisfiú pedig nevetett...
Souji pedig nem engedte le. Továbbra is a magasban tartotta, amíg a gyermek nevetése elhallgatott, és ekkor megszólalt.
- Ha olyan magasra emelnek, amilyet nem látsz minden nap, az érdekes, nem igaz? – magasabbról talán többet látsz? Ha magasra emeli, magasabbra, mint az ő arca, akkor, ha körülnéz, többet lát egy felnőttnél is.
- Igen – a kisfiú szája lassan sírásra görbült. – De ennyi elég. Tegyél le!
Nem tette le. Még nem.
- Miért? Nem érdekes? – a férfi hangja kissé elmélyült, fenyegetőbb lett.
- Tegyél le! – a kisfiú szemében most már tényleg könnyek gyűltek, és ököllel verni kezdte a férfi karját. – Tegyél le! – aztán csak sírt.
- Mi a baj? Nem kell sírni, ha boldog vagy...
- Okita-san, fejezd be! – Chizuru odalépett mellé, mire oldalra fordította a fejét.
- Miért?
- Nem látod, hogy megijedt?
- Istenkém... pedig pont kezdtük jól érezni magunkat.
Mikor a gyerek lába talajt ért, azonnal futni kezdett, sírva, nyomában a testvéreivel. Souji az egyik faoszlopnak dőlt, és karba fonta a kezét. Ilyen érzés, ha nincs a lábad alatt talaj. Ha magasan vagy, de zuhanhatsz. Ilyen érzés többet látni. Mindegyik borzasztó. Nem is büntetés volt, igazán. Inkább ízelítő, egy kis kép arról, hogy mennyire nem értenek semmit, hogy mennyire nem értik, ki az, akiről még szólhat egy tréfa, és ki az, akit megsérteni halálos sértésnek érződik.
- Miért tetted ezt? – fordult felé Chizuru, döbbenet, és némi düh csillant meg a szemében.
- Mert idiótaként kezelték Kondou-sant – érkezett a válasz, azonnal, habozás nélkül. Mert nem olyanok voltak, mint az a gyerek az utcán, aki egy mozdulatban is meglátta, ki az, aki éppen jót tesz vele. – De... azt hiszem, többet nem akarnak majd velem játszani.
Souji sosem látta meg, ő maga néha mennyire hasonlít ezekhez a gyerekekhez. Hányszor verte már dühösen, ököllel valaki kezét, csak azzal foglalkozva, ami neki fontos. Sosem látta meg, de talán, a Kondou-t ért sértésen túl azért is fájt kissé ez a jelenet, mert megérezte ezt a hasonlóságot.
Aznap éjjel leesett a hó.
***
1868. egyik őszi alkonyán, egy kis falu szentélyének lépcsőiről teljes fényességében látszott a naplemente. Noha rasetsuként úgy érezte, égeti a bőrét a ragyogás, néha még a szemét sem árnyékolta le, úgy nézte. Mindegy is volt már, szinte. Hijikatát elengedte. Nem bocsátott meg neki, nem fogadta el a döntését, és érezte, hogy képtelen eldönteni, a férfi iránt érzett dühe az erősebb, a bánat, amiért többé nem látja Kondou-t, vagy a mindig jelenlévő irigység... ő kapott lehetőséget dönteni. Ő kapta, és rosszul döntött. A napfény sok erőt kiszívott belőle, így még fájdalmasabban szorult össze a mellkasa minden köhögésre. A zsebkendőjét már teleköhögte, így valahányszor a tenyerét tette a szája elé, próbálta minél hamarabb letisztítani, hogy ha már ilyen nyomorult állapotba hozza a tüdőbaj, legalább látszatra ne hagyja el magát.
A bronzszínű fény agresszívan hangsúlyozta a levelek meleg, múlandóságot hirdető színeit. Megfestette őket, halvány aranyfüstöt hintett rájuk, és amikor enyhén feltámadt a szél, a férfi ölébe fújt néhányat. Felismerte a levelekben a japán juhar jellegzetes alakját, a tenyerére vett egyet, majd hagyta, hogy a következő széllökés le is fújja róla. Szép ősz volt ez is... szép öregedése a természetnek, amely készül sírjába feküdni, ahol majd úgy alhat tavaszig, mintha halott lenne. A bal keze az ingéhez tévedt a tüdeje felett, és lassan elkezdte masszírozni a mellkasát, mintha lassan, a körkörös mozdulatokkal ki tudná húzni-csalogatni a betegséget, ami alattomosan lopta el tőle a levegőt.
Az alkonyi fényben pedig előtte játszottak a gyerekek, halk nevetésük, a lábuk tompa hangja a kövön egyenletes, a fényhez hasonlóan bronzszínű zajjá olvadt össze. Souji félrebillentette a fejét, ahogy figyelte őket. Volt köztük egy kisfiú, szövetlabdával... a labda anyaga tiszta volt, és szépen meghímezték. Egy másik, aki kendamával játszott, néha felé pillantott, amolyan szánakozó, mindent értő tekintettel... volt három, akik zárt kört alkottak, és suttogtak valamiről, valamiről, amit talán a szüleiktől hallottak... és volt ott egy kislány, magányosan, csendesen figyelve a többieket. Az a kislány volt az egyetlen, aki odament a kardjára támaszkodó Soujihoz, egy egyszerű, rövid kérdéssel:
- Bácsi, mit csinálsz itt?
- Mit csinálok? Hogy mit csinálok... igaz is... - hirtelen annyira kétségbeejtő volt a tehetetlensége, a gyengesége, hogy le sem tudta írni. Megitta az egyetlen szert, ami jelenthetett reményt, de az sem segített. Még harcolni akart, de ahhoz már nem volt elég a bátorság, neki pedig csak az maradt.
A kislány elgondolkozott, majd felült mellé a lépcsőre, és kérdőn pillantott rá.
- Mit akarsz? – kérdezte Souji, mire a gyermek felelt.
- Valami baj van, igaz, bácsi? – kérdezte, Souji pedig a naplemente felé nézve, végigfuttatva a tekintetét a levelek gyönyörű sokaságán eltöprengett.
- Nem, nincs baj – felelte végül, és szélesen elvigyorodott, a kislányra pillantva, csak egészen féloldalasan, úgy, hogy még mindig érezze, bántja a szemét az éles fény, ahogy a nap lebukik a távoli hegyek között. – Csak meg fogok halni. Ennyi az egész.
A gyermek arca furcsán értetlen arckifejezést öltött. Souji először nem is értette, mi lehet a gond, aztán tudatosult benne... számára a halál annyira egyértelmű volt, annyi vicc, és fenyegetés kiindulópontja volt ez az egyetlen szó, egyetlen jelenség, hogy fel sem merült benne, hogy lesz egy nap, amikor a saját halálán viccelődik majd, és aki hallja, az nem érti. De a kislány elég fiatal volt ahhoz, hogy ne fogja fel, mire gondol ilyenkor...
- Eh... tudod, milyen az? Meghalni? – a kislány hevesen megrázta a fejét, és ahogy a copfja ide-oda repült, néhány hajszálat pedig ki kellett simítania a szájából, Soujinak akaratlanul is Chizuru jutott eszébe. Hátradőlt, megtámaszkodott a karján miközben a kardját könnyedén a vállának döntötte, lehunyta a szemét, és még szélesebbre húzódott a vigyora. – Na, ez az. Én sem tudom.