Elakad a hangom, kitágul a pupillám, a bőrömön feláll a szőr. Van még valami, amit nem tudok? Totális hazugság az életem, ebben teljesen biztos vagyok. Igaz eddig azt sem tudtam ki az igazi anyám. Sőt nem is ismerem. Utálom azért amiért elhagyott, de közben mégis örülök neki, hogy megtette....
Mostanra világossá válik: nem vagyok egyedül. Végig olyanok őrizték a lépteim, akiket soha nem is ismertem, mégis ők a legközelebbi rokonaim.
- Melyik szülőnk a közös? - kérdezem félig szájtátva.
- Az apánk. Az én teljes nevem Mario Philippe Evans. Négy éves lehettem, amikor te megszülettél.
- Tehát ez azt jelenti...
- Igen a bátyád vagyok. - fejezi be a mondatomat.
- Tehát te lennél a bátyus, akinek meg kell védenie a húgát. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha eddigi 24 évem során is ismertelek volna. Lehet, nem kellett volna mindenkinek hazudnia nekem. Lehet, másképp néznék a nevelőanyámra. Lehet, nem érne ennyi fájdalom. - kezd könnybe lábadni a szemem.
- Sajnálom. - lógatja az orrát.
- Sajnálod? - hisztizem. Én is sajnálom, hogy ezzel mégsem kötődöm jobban hozzád.
- Higgadj le! Tudtad, hogy az angyaloknak van a legjobb emlékezőképességük? - próbálja minél higgadtabban, több melegséggel mondani. - Ennek köszönhetően emlékszünk mindenre.
Hirtelen emlékkockák jelennek meg a szemem előtt. Mint egy látomás. Minden egyszerre ugrik be. Mario kicsiként, ahogy engem tart a kis karjaiban, miközben anyáék veszekedését hallgatja az emeletről. Aztán hirtelen visszazuhanok a jelenbe.
- Ezt te csináltad? - nézek fel rá kérdően.
- Bármit láttatni tudok másokkal, de csak a valóságról. Semmi hamis emlék.
- Szerinted, én ezt meg tudom csinálni? - kérdezem már nyugodtabban.
- Szerintem nem. Minden angyalnak más és más a speciális képessége. Rájöttél már a tiedre?
Elgondolkozom mi lehet az.
- Segítek. A gondolatolvasás, bár még van mit rajta csiszolni, mert akibe szerelmes vagy lehetetlen beleolvasni. - néz rám szúrós szemmel, mintha megtudná fejteni az összes gondolatomat. - Látom azt, hogy van egy fiú, méghozzá az ellenséged, akibe te fülig szerelmes vagy.
- Na persze, ez mégis honnan jött? - nevetek fel hitetlenkedve.
- Onnan, hogy látom az összes emlékedet. Azt is tudom, hogy miért vagy itt, és hogy hogyan jöttél rá, hogy ki vagy. A baleset aktiválta az életmentő sejtjeidet, ami csak az angyaloknak van. Másképp emberként már meghaltál volna.
- Akkor miért kell felesleges kérdéseket feltenned, ha úgyis tudod? - kérdezem komolyabban, majd felállok az asztaltól, és betolom a széket.
- Mert a féltestvérem vagy, és kötelességemnek érzem azt, hogy vigyázzak rád, mert... mert kicsúsztál a kezeim közül. Magadra hagytalak pedig nem lett volna szabad. Együtt kellett volna felnőnünk. - kezd elindulni felém nyugtalanul.
- Négy éves voltál, könyörgöm! - most már kiabálok, és a bejárat felé veszem az irányt indulatosan.
Nyitnám az ajtót, de ő rögtön ott terem, hogy ezt megakadályozza a rátámasztott tenyerével. Behunyom a szemem, képtelen vagyok még a szemébe is nézni. Annyira közel áll hozzám, hogy szinte érzem a leheletét. Sármos, de akkor is a testvérem, és most már tudom mi az a hiányérzet, amit most érzek - a testvéri szeretet. De ezzel a hiánnyal, amit most be akar tölteni, képtelen vagyok megbékélni. Nem tudom felfogni, hogy van egy testvérem, és még ha fél is, akkor is ő az, aki teljessé teszi a családi képet.
- Ne érezd magad felelősnek, azért mert elvették a családom. - mondom most már bátran, mélyen a szemébe nézve. - Segíteni akarsz? Keress más angyalokat, akiket megvédhetsz!
Ekkor már lazábban támasztja az ajtót, eléggé ahhoz, hogy kitudjam nyitni, végül teljesen le is veszi.
- Köszönöm szépen a vacsorát! - mondom utolsó gondolatként.
Én pedig minden további szó nélkül lelépek. Nem is jön utánam, de nem is akarom.
Miért kell, még ennél is jobban felforgatni az életemet? Túl sokan próbálnak rajtam segíteni, de amit igazán akarok az az, hogy egyedül megoldjam az egészet, anélkül, hogy a szeretteimet bajba sodorjam. Mert a tetteimért, és ami velem történik, arról egyedül csakis én tehetek. Annyira nehéz így is.
Odakint a derült égen szikráznak a csillagok, a teli hold fénye pedig elég világosságot ad ahhoz, hogy lássam az utat. Egy felhő sincs az égen. Még így is elég fülledt a levegő, hiába fúj egy kicsit a szél, mintha tudná, hogy nem ér semmit, abba is hagyja.
Dühödten, szaporán sétálok hazafelé. De merre is van a haza? A közeli erdő menti úton sétálok, mivel forgalom sincs már. A cipőm sarka hangosan kopog az aszfalton, míg végül egy váratlan pillanatban ki is törik.
- A francba. - káromkodok suttogva, miközben leveszem mindkét magassarkúmat, és mezítláb megyek tovább.
Céltalanul, kissé fáradtan, kótyagosan megyek már, amikor már vagy fél óra eltelt a bolyongásomból. Egyetlenegy autó járt erre, de az se vette a stoppolásomat. Csak megállt és, amikor közelebb mentem volna hozzá, senki sem válaszolt a volán mögül, még az arcát sem láttam, tovább hajtott.
Hirtelen neszt hallok, mire azonnal megállok és hátrafordulok.
- Ki van ott? - kérdezem remegő hanggal.
Újabb nesz érkezik a hátam mögül, újra felteszem a kérdést, és újra nem érkezik rá válasz. Inkább már hülyének érzem magam, amiért magamban beszélek, mintsem rémültnek. Úgy érzem, kezdek teljesen megőrülni.
Lefekszem hanyatt az aszfaltra, ami a párás időnek köszönhetően kellemesen meleg. Felnézek az égre és számolgatni kezdem a csillagokat. Most már tényleg totális hülye vagyok. Igen, talán az az a hely ahova mindig is tartoztam. Elképzelem, hogy milyen lehet ott az élet. Minden békésnek, gondtalannak, és önfeledtnek néz ki. Oda vágyom.
Megérzem valaki tekintetét magamon, de csak akkor ülök fel, amikor már a fényt is megérzem. dermedt arccal jövök rá hogy az a valaki, azok valójában valakik. Pontosan hat szárnyas angyal vesz körül. Pont ők azok, akikre most szükségem van.
Claire-t szúrom ki először, aki felém közeledve felsegít.
- Anya! - szólítom meg felegyenesedve, majd a karjaiba vetem magamat.
A könnyeimmel küszködöm, amikor végre kibontakozok öleléséből.
- Miért nem mondtad? Miért menekültél előlem. Miért...
- Shh! - csitít le a kérdéseimet megszakítva. Pedig a szavak csak úgy jönnének ki a számon egyszerre.
- Hát most már tudod. De most fontosabb dolgunk is van ennél. A te szívedre pályázik pár veszélyes, életéhes holló. Megkell tanulnod ezt a szívet megvédened.
- De miért pont az enyémet? Annyi angyal van még rajtam kívül. - szipogom.
- Mert a tied különleges. Háromszáz évente egyszer születik egy olyan angyal, akinek a szíve meggyógyít mindent, a halhatatlanság titkát őrzi. Annyira szörnyű ez az egész. Én ezt nem akarom. - hisztériázok.
Már semmit sem látok tisztán, csak az a cél van előttem, hogy más legyek. Nem akarom ezt. Miért nem lehetek olyan, mint az emberek? Normálisak, és alig nyolcvan évet élő. Most esik csak le, hogy ez már tényleg élet-halál játék.
Elkezdek céltalanul futni az úton. Még hallom a hangjukat.
- Ne! - mondja anya, majd nem követnek tovább.
Valami főkolompos lehet köztük, mert a többiek az ő szavára hallgatnak.
Csak szedem egyre gyorsabban az egyik után a másik lábamat. Megbotlok, mikor egy autót látok felém közeledni. Legszívesebben elé ugranék, de tudom, hogy az úgysem segítene, hisz pik-pak felépülnék úgyis. Az Alfa Romeo közvetlen előttem fékezik le, kiszáll belőle valaki, akinek arcát nem látom a sötétben. Hideg borzongás fut végig a bőrömön. Lehet a széltől, de lehet a pillanatnyi félelmemtől is. Amikor Az idegen lehajol hozzám felismerem ki az.
Zack. Egyszerre hatalmas kő is esik le a szívemről, másrészt lélekben már fel is kell készüljek az élménybeszámolóról.
- Ez Amy! - kiált fel, mire Kathy is kiszáll a kocsiból.
Gyorsan hozzám siet és kérdően néz rám.
- Amy, mi a francot keresel egy elhagyatott úton egyedül, a sötétben, ilyenkor? - rivall rám.
Zack felsegít, majd Kathy és hozzám ér.
- Halálra aggódtuk magunkat miattad! - folytatja Kathy aggodalmasan.
- Mario telefonált, hogy már két órája elhagytad a lakását, és egyedül indultál útnak. Ő félt attól, hogy zaklatott állapotban valami bajod esik. - magyaráz Zack.
- Tényleg? Ha ennyire félt akkor miért nem jött utánam. - mutatok az egyik irányba a karommal. - Ja tényleg, ő egész életében igyekezett megvédeni, nem?
- Hogy mi? - néznek rám értetlenül.
- Majd otthon elmesélem.
Beszállunk a kocsiba, én ők előre, én egymagam hátra, és hazafelé indulunk.
- Még jó hogy felkutattuk érted az egész környéket. Mivel Mario megadta a címét és a környéken csak három közeli út van, amely kisebb falvakba vezetnek. Azt nem gondoltam volna, hogy pont ezen a régen elhagyatott úton leszel. - fordul hátra hozzám Kathy.
Még mindig nem tudja abba hagyni.
- Azért mégsem lehetett annyira elhagyatott. Egy kocsi megfordult erre, de nem vett fel.
- Ez különös. Ki járhat erre rajtad kívül, egy több mint tíz éve kihalt úton. - elmélkedik Kathy.
*
Otthon elmesélek mindent Kathynek és Zacknek. Szomorúan és együttérzően hallgatják az este kezdetétől a végéig a sztorit egy pohár kakaó mellett. Kathy átölel és a tudtomra adja a támogatását, mire Zack ismétlően bólogat. Azért mégis csak vannak olyanok, akik nem járnak a nyakamra, de tudják, mikor van rájuk szükségem.
- Zack! - szólok hozzá. - Én sajnálom, hogy olyan ellenséges voltam veled eleinte. Bebizonyítottad, hogy egyáltalán nem akarsz nekünk ártani, és szívedet, lelkedet odaadod Kathy-ért.
Erre csak mosolyog, és tőle is kapok egy ölelést. Bármilyen rossz napom is volt, ők azok, akik a végét kivirították. És csak is ez számít.