Minden izmom már görcsbe rándult a fájdalomtól, patakokban folyt rólam a víz, de nem lassítottam. Nem tehettem, mert akkor apám megállít. Szemem sarkában láttam, hogy majdnem mellém ért. Szeme lángolt a dühtől és sunyítva ért egyre közelebb. Hú... nagyon mérges...sosem láttam még ilyennek. Bocs apa... Gyorsítottam.
- HOPEEE!!! Azonnal állj meg!!! - nyerítette artikulálatlanul. Szinte összehúztam magam a hangjára. - NEM MONDOM MÉGEGYSZER!!!
- Bocs apa, de nem tehetem! - és újra begyorsítottam.
- EZT NEM TEHETED! - egyre halkabban hallottam a nyerítését. Sikerült beérnem az erdőbe.
Lefékeztem és hátranéztem. Ide nem merészkedett. Ott állt a réten. Gyorsan mozgott a hasa, lihegett, izmai megfeszültek, fekete orrlyukai kitágultak, izzadság csillant ezüstös arany szőrén és szikrát hánytak a szemei.
- Miért csinálod ezt? - kezdte kétségbeesetten.
- Úgysem értenéd. - elindultam az erdőbe. Nem várathatom meg...
- Hope! Összefogja törni a szíved!!! Képtelen a változásra! - hangját egyre jobban elnyomta az erdő zaja. Eltűntem a ködben, ahogy haladtam az erdő mélyére. Vajon tényleg nem változik?
Előttem megrezzent egy bokor. Elfogott a félelem, de mire bármit is reagáltam volna, már a földön voltam. Láttam, hogy valami pirosra színezi az oldalam. Hisz ez az én vérem! Tágra nyíltak az orrlyukaim, kimeresztettem a szemeim. Honnan ...ki... volt az? Egyre jobban éreztem a szúró fájdalmat. Ott feküdtem egyedül a saját véremben. A nagymacska körözött körülöttem, fehér agyarai és szemei villogtak a sötétben, ahogy egyre közelebb merészkedett. Nyeríteni akartam, segítségért kiáltani, de egyszerüen nem jött ki hang a torkomon. Kezdett elsötétülni a világ.
Hirtelen egy árnyék közeledett felénk.
- Hope! HOPE!!! - Ő volt az, de lehet, hogy elkésett.